“my personal cage with shackles and chains, the perfect penitentiary, I crumble I shake from all of this weight, can’t let it get the best of me
 

Axel && Aviva

Talán mások számára nem lett volna érthető az az érzés, az az utánozhatatlan nyugalom, ami megszáll, amint beszállok Axel mellé az autóba. Talán ő maga sem értette volna meg teljesen, vagy inkább szívesen, hiszen többször is kifejtette már, hogy nem lehet ő az életem központja, és bár értem, miért mondta ezt - valószínűleg szeretné elkerülni, hogy megismétlődjön, amiket a legutóbb tettem, mikor azt hittem, elveszítettem -, van, amin nem tudok változtatni. Nekem, akinek lényegében nincs sok emléke a saját otthonáról, benne, vele találtam meg ezt az érzést. Márpedig ez az az érzés, amibe lehet kapaszkodni, amiért megéri küzdeni, ami akkor is ott van, ha minden más összeomlani látszik körülötted. És ha össze nem is omlik épp minden, nem is megy minden sínen; hiába tudtuk elintézni a hegyi viskót, hiába tudtunk azóta már be is költözni, hiába hagyták, hogy rendbe jöjjön a vállam, mindig van valami, ami ellensúlyoz. Az apám létezése és megtalálása eddig a mérleg jó oldalán volt, de a mostani állapota fojtogatóbb volt, mint gondoltam volna. Nem akartam még egy szülőt elveszíteni azok után, hogy kettőt már eltemettem. Főleg nem őt, egy istent. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Nem halhatatlannak kellene lenniük? Ezer és egy kérdés, de nemhogy válaszokat nem kaptam rá, még őt magát sem láthatom, mert ki tudja, hol őrzik.
Hát ezért érzek végtelen nyugalmat, ahogy beülök Axel mellé. Elég, hogy kék szemei rám vetüljenek, meglássam a mosolyát, megérezzem ajkai érintését az enyémeken, és már biztosan tudom, hogy van, ami mindig rendben lesz. Visszamosolygok rá, aztán bekötöm magam, míg elindulunk, közben leadva a helyzetjelentést a sikeres beszerzésről.
– Legalább én is jó vagyok valamire. Ha már a kalapács közelébe nem engedtél a múltkori után... – mosolygok rá egy sanda oldalpillantással. Becsületszavamra, én tényleg segíteni akartam neki az építkezésben is, nem tehetek róla, hogy neki eszébe jutott a múltkori kalapácsos fantáziája. Nyilván nem segítettem rá szándékosan semmire, ami miatt egy fél napja kárba ment. Legalábbis az építkezést tekintve.
– Nem baj, talán addig is megússzuk látogatók nélkül – jegyzem meg viccelődve, elvégre a semmi közepén, a hegyekben tényleg viszonylag kevés hívatlan vendégre számíthatunk. Nem kell sok idő, hogy eljussunk a célunkig, de én addig is szokás szerint a kezét fogom és néha rá-rápillantok, csak azért, mert megtehetem. Ha azt is hittem volna, hogy túl intenzív lánggal égek érte ahhoz, hogy ez huzamosabb ideig kitartson, az eddig eltelt idő bőven bizonyíték lehetett volna az ellenkezőjére.
Az étteremben elfoglalták a szokásos helyünket, de nem baj, van másik asztal, és nem is érdekel most különösebben, hová ülünk. Tudnám, ha baj lenne. Egymással szemben ülünk le, de így is megfogom a kezét az asztal felett - egyszerűen képtelen vagyok nem hozzáérni -, aztán a hétvégi tervekről kérdezem.
– Remélem, csavarhúzót foghatok a kezembe a bútorlapokhoz – jegyzem meg viccelődve. Megkapjuk a vizeket, és én tényleg nagyon szeretnék belefeledkezni egy kicsit az itt töltött időbe, vele. Nem mintha az új helyünkön ne élvezhetném szó szerint naphosszat a társaságát, de akkor is. Persze ez is túl szép lenne, ha így maradhatna.
Észreveszem, amikor elfordítja a tekintetét az arcomról, de nem tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget egészen addig a pillanatig, míg rá nem jövök, miért teszi ezt - csak egy egészen más okból. Megérzem őt. Egész testemben megfeszülök, a megkezdett mozdulat is megszakad, épp csak nem roppantom össze a poharat az ujjaim között. A hangjára sem kell sokat várni, kiráz tőle a hideg, és rohadtul nem akarok ránézni. Azóta nem láttam, mióta hátat fordítottam neki Londonban és rohadtul nem hiányzott.
A szemeim élesen villannak oldalra, miközben megérzem Axel feszültségét is. A fenyegetés szinte hullámokban árad belőle, és ezzel nem is lenne semmi baj; még azzal sem, amikor feláll az asztal mellől, mert soha nem állítanám meg, őt nem, akkor nem, ha Uziról van szó, csak azért nem hagynám, hogy azonnal megölje, mert én is akarok belőle egy darabot, amiért majdnem elveszítettem miatta Axelt. Kétszer is. Viszont abban a pillanatban, hogy Axel megmozdul, az ösztönöm mintha száz különböző helyről küldené felém a figyelmeztetést, és elég körbepillantanom az éttermen, hogy tudjam: a foglalt asztalok legalább háromnegyedénél ők ülnek. Bebiztosította magát. Nem is kicsit. Én is felállok, mert ilyen körülmények között viszont nem hagyhatom, hogy bármit is tegyen, mert azonnal tüzet fognak nyitni rá.
– Axel... – A kezemet a vállára simítom, és ha nem néz rám - amire számítok -, finoman a bőrébe mélyesztem az ujjaimat, hogy figyelmeztessem: ne csináljon hülyeséget. Tudnia kell, hogy nem állítanám meg, ha nem lenne rá alapos okom.
Még ekkor sem veszem rá magam, hogy ránézzek a rohadékra, inkább a környezetükre figyelek. Időközben egy lépést tett hátra, amivel Axel fölényét igazolja, de nem is csoda, mert több mint fél fejjel alacsonyabb nála, így fizikailag is kisebbségben érezheti magát. Sötét szemei Axelt figyelik, még ha a kérdésére választ nem is adott; valószínűleg úgy érzi, nincs rá szükség.
– Nagy szívességet tettél volna nekem, ha tényleg ott hagyod a fogadat Indonéziában. – Amikor ezt meghallom, akkor fordulok felé, felmordulva, megvillanó szemekkel. A tekintete először az Axel vállán nyugvó tenyeremre siklik, onnan követi végig a karom, lassan, míg végül a szemei megállapodnak rajtam. Undorító mosoly terül el az arcán, amitől végigfut rajtam a hideg, de az arcom érzelemmentes marad. – Nézzenek oda...
– Stom tape! – sziszegem héberül, jelezve, hogy jobb lesz, ha befogja a száját, de nem akarom Axelt kizárni ebből a szituációból - legszívesebben teljesebben kihagytam volna, de ahhoz már késő -, nem maradok az anyanyelvünknél. – Mit akarsz? – vakkantom oda neki. Nyilvános helyen vagyunk, még ha körbe is vette magát a kutyáival, nem azért van itt, hogy ránk támadjon, de akkor valamit tervez... és nem biztos, hogy tudni akarom, micsodát.
– Mi történt veled, Aviva? – kerüli ki a kérdést. Furcsának hat, ahogy kiejti a nevem, végigmér, a tekintetébe már-már együttérzés költözik, de én tudom, hogy minden egyes rezdülése hamis. – Te voltál a legjobb köztünk. Élet és halál ura voltál. Mindenki félte a neved, a legígéretesebb jövő állt előtted, és te mégis hátat fordítottál nekünk, hogy... Mit is csinálj? – Tekintete Axelre siklik, aztán a kezemre, végül megint rám. – Rómeó és Júliát játssz az isten háta mögött? Ugyan már, Aviva. Ez nem te vagy.
Érzem, hogy a szavai bekúsznak a fejembe, a bőröm alá, mint valami kibaszott méreg. Emelkedni kezd a pulzusom és a vérnyomásom is, tudom, hogy pont ez a célja, de mégis pontosan tudja, hogyan hasson rám. Túl jól ismer. Már csak azért is, mert ezüst tálcán kínáltam neki - és kínálom most is - az egyetlen gyenge pontomat.

anger || coded by eirik

“my personal cage with shackles and chains, the perfect penitentiary, I crumble I shake from all of this weight, can’t let it get the best of me
 

Axel && Aviva

Halk káromkodást mormolok az orrom alatt, amikor ránézek az órára és látom, hogy már most késésben vagyok, még ha nem is sokkal. Gyorsan írok egy sms-t Axelnek, hogy tíz percen belül ott vagyok, csak hogy ne aggódjon feleslegesen, aztán a táskámba süllyesztem a frissen vásárolt tartalék lőszereinket és már ott sem vagyok. Kockázatos döntést hoztunk meg, amikor a múltkori eset után kimondtuk, hogy valahogyan muszáj megoldanunk a kommunikációt, ha épp külön vagyunk, mert sosem lehet tudni, mikor történik valami - akár szó szerint - életbevágó. Vettünk még két olyan telefont, mint amilyet először is vásároltam neki, arra a célra, hogy ezt csak az egymással való kapcsolattartásra használjuk, így ezeknek a számoknak kisebb eséllyel bukkanhatott bárki a nyomára. Még így sem a legbiztonságosabb megoldás, hogy folyamatosan be vannak kapcsolva, de nekem is be kellett látnom, hogy valamilyen megoldás kell. Miatta is és miattam is. Az utóbbi időben egyébként is gyanús nyugalom uralkodott: a legutolsó incidens óta eltelt két hónap és ezalatt nem történt semmi. Szerettem volna azt hinni, hogy feladták a hajtóvadászatot, de erre sajnos nem sok az esély. Nem mintha egyébként nem lenne bőven okom arra, hogy fájjon a fejem. A kommunikációt megoldottuk, a lakhatást megoldottuk, még ha a védvonalak megerősítésén dolgozni is kell egy kicsit, a megoldandó problémáink száma viszont nem sokkal csappant meg ezekkel, mert az élethelyzetünk nem változott meg. Ami pedig mégis változott, az is csak a rossz irányba...
Összeszorul a mellkasom, amikor eszembe jut az apám. Még mindig nem tudok semmit azon kívül, amit Cameron elmondott nekem néhány napja, és az is csak annyi volt, hogy ők sem tudnak semmit. Hosszú ideig nem értem el, egyáltalán, és már ez is kellően aggasztott, de amikor Camerontól megtudtam, hogy olyasmi történt vele, amivel még ők sem tudnak mit kezdeni, az nem segített ezen az érzésen, sőt. A mióta eshetnek az istenek kómába egy olyan kérdés, amire, úgy tűnik, az isteneknek is csak annyi a válasza, mint az átokra: nem értik. Ez feldühít, kétségbe ejt, megőrjít, de mit tehetnék? Mi vagyok én hozzájuk képest? Még csak nem is láthatom.
Sietős lépteim azon az utcán visznek végig, ami az edzőteremhez is vezet, innen pedig eszembe jut az a másik fickó, akivel ott találkoztam tegnapelőtt. Az is olyasmi, ami miatt fáj egy kicsit a fejem, de még nem vettem rá magam, hogy beszéljek erről Cameronnal, pedig csak akkor fogom elhinni mindazt, amit mondott nekem, ha ő is igazolja. Azért nem mindennap közli az ember lányával egy idegen pasas, hogy a nagymamája találkozni akar vele, szóval vannak fenntartásaim, még akkor is, ha hajlandó volt belemenni abba az alkuba, ha találkozom vele, de nem úgy, hogy ő visz el hozzá, és nem azonnal. Talán egyenesen Cameronnal kellene majd odamennem, és akkor az sem akkora galiba, ha ez valamiféle isteni csapda, mert azt biztosan tudom, hogy közülük való volt a fickó.
Még egy kanyar, aztán már látom is a RAM-ot az út szélén parkolni, és ettől rögtön megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban. Odaérve lököm csak le a kapucnit a fejemről, aztán beszállok az anyósülésre és minden fejfájás ellenére mosolyogva iszom magamba Axel látványát, mielőtt odahajolnék hozzá egy üdvözlő csókra.
– Ne haragudj, hogy késtem – mormolom az ajkaira, aztán lopok még egy csókot, mielőtt visszahelyezkednék az én ülésemre. Máris könnyebb egy kicsit a lelkem, már csak attól, hogy ő, az én kapaszkodóm és stabil pontom itt van, mert vele mindig elhiszem, hogy előbb vagy utóbb, de mindent meg tudunk majd oldani.
– Minden megvan – biztosítom mosolyogva, meglapogatva a táskát, benne az utánpótlással. – Neked is sikerült elintézni, amit akartál? – kérdezem, miközben bekötöm magam, hogy indulhassunk. Megbeszéltük, hogy beülünk enni abba a nemrég felfedezett jó kis étterembe, aztán hazafelé elintézzük a bevásárlást, meg ami még esetleg eszünkbe jut, hogy hétvégén csak a ház befejezésével tudjuk foglalkozni.
Út közben, amikor csak lehet, szokás szerint magamnak követelem a szabad kezét, szórakozottan simogatom a kézfejét, kicsit belemerülve a gondolataimba, de figyelve rá, ha éppen beszél. Nem kell sokat mennünk az étteremig, mert közel van a találkozási ponthoz, és bár nem központi helyen helyezkedik el, éppen ezért jó - se nem túl forgalmas, se nem túl szellős, épp nekünk való. Ahogy megállunk, most is azt látom, hogy körülbelül az asztalok felénél ülhetnek odabent, ami nekünk pont jó lesz. Axel kezét fogva sétálok be, és bár a szokásos helyünk foglalt a hátsó sarokban, most beérem egy másik asztallal is.
– Mi a hétvégi haditerv? Hogy állunk az utolsó simításokkal? – kérdezem tőle mosolyogva, miután leültünk. Ezúttal vele szemben ültem le, így kisebb a csábítás, hogy szokás szerint játszadozni kezdjek vele, de legalább a kezét könnyedén tudom fogni az asztal felett, ha épp kedvem támad hozzá. A mellénk lépő pincérnőtől én csak egy nagy mentes vizet rendelek, mellé pedig egy napi menüt, mert az jár a legkevesebb gondolkodással, és most inkább Axelre és a tervezgetésre koncentrálnám a figyelmemet. Úgyis mindig finomat főznek itt.
Az az igazság, hogy tényleg egyáltalán nem figyelek most másra, és még csak el sem jut az agyamig, hogy ez talán hibás megközelítés is lehet. Talán csak elkényelmesedtem két hónap alatt, talán túl sok gondolatomat kötik le a mostanában történtek, talán csak kezdem elhinni és beleélni magam ebbe a viszonylag normális életbe. Az ösztönöm persze soha nincs kikapcsolva, nem is tudnám, de közvetlen fenyegetés híján az is csöndben van. Talán ez mind egyszerre járul hozzá, hogy nem érzékelem a fejünk felett gyülekező vihart.
Éppen a poharamat emelném fel az asztalról, amikor megtörténik. Fogalmam sincs, hogy a jelenlétét érzem-e meg, mint a vihar előtt feltámadó szelet, vagy inkább mint valami gyomorforgató szagot, ami a rothadásra figyelmeztet, netán az ösztönöm dönt mégis úgy, hogy a fizikai veszély hiányának ellenére is működésbe lép. Az is lehet, hogy egyszerűen csak tudom, hogy itt van. A pohár megáll a kezemben, a testem megfeszül, egy pillanatra még levegőt sem veszek és a tekintetem is üvegessé válik.
Nem. Ne most, ne itt, ne vele...
– Aviva. – A gyűlöletes hang a hátam mögül szólal meg. Egy pillanatra lehunyom a szemem, a levegőt az orromon fújom ki hosszan és erősen, mint egy sárkány, vagy inkább mint egy dühödt bika. – Rég nem találkoztunk.

anger || coded by eirik