Az életem nagyon nehéz lesz ezzel a stílussal, ezzel a modorral és hogy mindenkit megverek, vagy leoltom a picsába szart szedegetni, aki csak bepofázik valamit. Igen, tudom, de ez már nem érdekel, ha a csávóba nem ütköztem volna bele és nem szólított volna le...hát épp ezekben a percekben lennék épp öngyilkos. Nem tudom elviselni Axel hiányát, hiszen ürességet hagyott maga után, egy űrt, egy olyan érzést, amit nem tudok hova tenni. Feldolgozni a halálát? Nem fog menni. - Be fog majd törni... - ismétlem el a szavait, olyan érzelmi hullámmal, amit nem tudok hova tenni, mintha elhinném neki mindezt, mintha egyből tőle várnék valami nagysági reményeket...az meg hogy elmondtam egy idegennek, hogy mi a franc bajom van, ami így a padlóra küldött... nem tudom miért tettem. Talán hátha tud rajtam segíteni...ami az érzelmeket illeti, vagy ha nagyon szépen megkérem, akkor tud más megoldást az öngyilkosságomra. Vagy ellene valamit. Felőlem leönthet a torkomon erősebbnél erősebb italt...vagy ő maga küldhet a szakadékba...ha már eddig a szélkén táncolok. Bármivel megelégednék, csak legyen vége ennek az érzésnek. Ennek a fájdalmas, kínzó, gyötrő szívfájdalomnak, ami az ürességet képviseli. A bátyám magával rántott belőlem valamit... Az ispe ötlete hallatán felemelkednek a szemöldökeim. Hogy kiszakadjak ebből az egészből? Ki lehet szakadni? Lehetetlen. - Box? - kérdezek vissza, majd alig telik el kis idő ezen kérdésem hallatán, már hozom a következő döntésemet. - Felőlem...jobb, mintha csak kipüfölném valakiből az életet? - vállat vonok, nekem jó, ha megtanít egy két ütésre és hagyja, hogy egy kicsit kiűzzem magamból ezt az egészet, már sínen lehetünk. A haragom, a keserűségem, a csalódottságom nem fog ettől még távozni, de egy fokkal könnyebb lesz belül. Vagy nem, de ez nem az ütések erejétől és mértékétől, sokaságától fog múlni, hanem rajtam. Hogy elengedem-e Axelt valamikor, bármikor...de erre csekély esélyt látok. A térképre pillantok, ha már a poharat nem tudom tovább, átböngészem az útvonalat, majd bólintok, hiszen tudom nagyjából merre is van. - Ha most van időd, most is püföldézhetünk... én ráérek. - azt nem mondanám ki, hogy engem nem vár otthon senki, hiszen anyámat könnyekben ázva hagytam odahaza egyedül. Ha holnap megtudja, hogy a legkisebb meg öngyilkos lett...nem élné túl... - Nem vagyok könnyű eset, de nyugodtan baszkodj meg, ha túlperdülök azon a kurva nagy lovon, melyen képzelem magam! - vigyorodom el, nah nem mintha őszinte lenne a mosoly, egyszerű műmosoly, bárki képes erre.
Érzem rajta a feszültséget, ami bár nem tetszik, alapvetően kezelhető dolog lenne. Tényleg csak egy pár perc velem a ringben, és megtanulná levezetni a dühét, ebben biztos vagyok. Viszont semmi sincs ingyen. Az a pohár pia sem, amiről még úgy hiszi, hogy ajándékból kapta. Mindennek elkérem az árát... idővel. Talán évek is eltelnek addig. - A nagy arc sokszor megnehezíti majd a dolgodat az életben. - úgy teszek, mintha zavarba lennék, és egy kicsit talán jól is sikerül a színjáték, mert a végén már ténylegesen zavartan túrok a hajamba. - Hidd el, egyszer valaki be fog majd törni. - még ha nem is a szó legszorosabb értelmében, és még ha nem is én fogom ezt megtenni. Így elsőre kicsit sok lenne ezzel a sráccal a meló, de talán bevállalom. Néha kell egy kis kihívás is, hogy valaki képes legyen elindulni a romlás extazival kikövezett útján. De ha már én zavarba jövök lényegében önmagamtól, úgy a tisztességes ha őt is elárasztom némi zavarral az erőben. Figyelmesen hallgatom tehát, hogy mivel rukkol elő, ami annyira padlóra vágta, hogy egy hamis személyazonosságot se képes miatta bekamuzni, hogy bebasszon végre istenesen. Bármelyik istenről is legyen szó. - Sajnálom, haver... - elharapom némiképpen a mondat végét, mert ez valóban nem a legboldogabb forgatókönyvek egyike, akárhogy is nézzük Ilyenkor viszont nem gondolom, hogy a pia lenne a megoldás. Jó... igazából én soha nem gondolom, hogy alkoholba kellene fojtani az emberi bánatot. Nem véletlen tudok mindig koncentrálni, a lelki bajokat pedig más módon oldom meg. Mindenkinek megvan erre a saját módszere, de bizton állíthatom, hogy a nyolcvan évem alatt nem találkoztam még olyan emberrel, akinek bevált volna az, hogy a sárga földig issza magát. - Nem akarok tolakodni, meg ilyesmi, de lehet tényleg boxolnunk kellene, hogy kicsit kiszakadj ebből. Vagy csak hogy inkább abba fojtsd, mint a pohárba. - óvatosan elveszem tőle az immáron üres poharat, és leteszem az egyik közeli asztalra. Előveszem a telefonomat, és megnyitom a térképet, hogy megmutassam, hova járok edzeni. Szinte egy köpésre van az éttermemtől meg a raktártól, szóval abszolút kényelmes számomra. - Ha gondolod, átmehetünk. Vagy valamikor találkozhatunk ott. - megiszom én is a maradék italomat, és nagyot nyelek a rostok miatt a végén. Ez benne az igazi ízbomba, ezért szeretem annyira. Még ha csak egy sarki kocsmából is van.
Hogyha elborul az agyad...igen, nálam elég sűrűn megtörténik mindez, otthon, az utcán, a suliban, a bandánál. Bárki bármi nem tetszőt szól csak, egyből neki esek bármilyen mód...erőszak. Ez rá a válaszom. Mindig. - Verekszek...mindenkit agyonverek ha csak csúnyán néz és épp olyanom van... - somolygok az orrom alatt miközben a piát is meglöttyintem kicsit, azt azért nem kell tudnia, hogy betegség áll a háttérben. Ami ellen nem tudnak igazán kezelni. Már ha olyasmi bajom van mint a mamusnak. Szerencsére nem ez miatt szoktak a zsaruk elkapni, hanem az éjszakai vandálkodások miatt... - Nem tartom be más szabályait, sosem tettem...talán a nagy pofám miatt nem szeretnek sokan, nem is izgat. - újra megcsókolom a poharamat, kérdeztem tőle, ám szerinte sok a kérdés. Hát istenem, tudni akarok valamit. Hátha okkal vannak rajta, vagy csak emlékek, vagy valami bajság velejárója. Vannak akik csak hobbiként varratnak magukra bármit. Ő vajon miért? Festők és együttesek. Nem ismerem egyiküket sem, azt hiszem ez a Dury már halott...festőket meg egyet sem ismerek. Hacsak a reneszánsz festőit nem veszem bele...de azt inkább hagyjuk is. Éppen jön egy kérdéssel, amire úgy érzem kötelező a válaszadás, még akkor is, mikor egyáltalán nem akarok rá választ adni. Gombóc gyűlik a toromba, összeszorul a mellkasom, de pár másodperc alatt rendezem magam, hogy válaszolni tudjak. Rá nézek a poharamról. - Tegnap hozták meg a hírt, hogy meghalt... a bátyám. Tengerészgyalogos hadnagy... volt. - ennél többet nem akarok mondani, így aztán el is tekintek róla, hogy a pohárban lévő maradék italt egy szuszra lehúzzam. Marja a nyelőcsövemet végig, majd a gyomromba jutva sem lesz jobb a helyzet tőle, meg is roppantom a nyakamat, hogy oldjam a feszültségemet, a lelkemben feltörő fájdalmat, a maró érzést a pia után. A bátyám után sóvárgok, de már késő, soha többé nem fog haza jönni. Már csak a temetésére kell eljutnom, ha eltudok egyáltalán menni. Ha oda mernék egyáltalán állítani a sok szarjaim után. Szóval innentől csak még lejjebb fog enni a szar. Vagy megyek utána boldogítani. Talán az lenne anyámnak is a legjobb, semmi gondja nem lenne ezek után.
Ez a srác eddig nagyon naiv és egészen kétségbe van esve. Nem sűrűn engedi meg az ú fajtája - anyuci pici fia -, hogy fizessek nekik egy piát. Most komolyan, alig jött be, nem volt végig rálátása, simán rakhattam volna bele valamit. Ami azt illeti, lehet megkönnyítettem volna vele a dolgomat, de nem így dolgozok. Majd kiderül, hogy mennyire mestere a srác a piának. Lehet inkább mást sóznék rá. Biztos képes lenne becserkészni kedves, odaadó lányokat ezzel a csinos kis pofikával. Kár, hogy kurvákat nem futtatok, és ilyen irányba nem terveztem bővíteni a profilomat - természetesen azonban bármi megtörténhet. - Nem tagadom, gyakran megesik. Az benne a szép, hogy ha elborul az agyad, nem sértődik meg rád senki. Mindenki ezért jön, levezetni a feszkót. Az már mindegy, hogy lehet valaki téged talál meg ezzel, legközelebb majd te vered szét őt. - vállat vonok, aztán beleiszok a narancsba. Sokkal jobb, mint amiket kocsmákban kapni. Ennek általában az a hátulütője, hogy a pia szar, de azt nem nekem kell megítélni. Ez a kissrác meg... Hát nem tőle fogok minőségi alkoholról szakmai tanácsot kérni, hacsak nem valami kőgazdag ficsúr, aki megszökött az elefántcsonttornyából, hogy végre kiélhesse a szabadság utáni vágyát, és elmondhassa utána, mennyire nagyon tud lázadni. Nos, ha így állunk, remélem rövid lesz a találkozás, vagy legalább lesz annyira tökös, hogy drog után is ácsingózik. - Verekszel vagy terembe jársz? - azért nem mindegy, hogy legálisan versz valakit szarrá, vagy csak random a suliban megtalálsz valakit. Azért könnyen lecsukhatnak, de ha ez teszi boldoggá, akkor hajrá. Én azt vallom, hogy tedd azt, amit szeretsz a többit meg szard telibe. - Sok a kérdés, töki. - elmosolyodok. Fogalmam sincs, honnan jött ez a megnevezés, de el kell ismernem, hogy találó. Kis seggdugaszhoz illő név. Olyanhoz, mint amilyen ő is. - Főleg kedvenc együttesek meg festők vannak rajtam. A többi meg csak nonfuguratív, vagy virág, stb. A lényeg inkább Ian Dury, Morrissey, Frida Kahlo, Seal meg ilyenek. A bal karomon például csak Salvador Dalí van, de ő nagyon sokszor. - vállat vonok. Szeretem a kultúrát emlékekkel társítani, és az ilyen kérdések miatt is jó ez. Mégsem mondhatom azt, hogy egy Frida Kahlo festmény előtt lőttem le az első áldozatomat, vagy ilyesmi. Főleg, mert az egész nem is így történt - önvédelem volt. - De most akkor én kérdezek. Mi ez a világvége hangulat? - ismét beleiszok a narancslébe, és türelmesen figyelek rá. Ha válaszol, onnantól sínen vagyunk. Hogy kötéllel vagy anélkül, azt majd ő eldönti. A vonatnak már csak fékeznie kell, és megnézni mekkora a féktávolsága.
Előbb-utóbb eltörik az emberben valami, s attól fogva nincs benne többé erő és akarat. Jelen helyzetben pontosan ebben vagyok. A bátyám halála és a hiánya, hogy a benne okozott károkért sosem kértem bocsánatot...és sosem köszöntem meg semmit. Mert olyan természetes, hogy a testvér segíti a testvért. Csak visszafele soha nem volt érvényes mindez. De már késő. Talán a túlvilágon rendesen eltudunk majd beszélni. Normálisabb körülmények között. Az alkohol megcsapja az orromat, ám nem fintorgok,a bandával igaz csak sörözgetünk, ennél töményebbet csak az idősebbek hoznak be és adnak belőle. Ritka számba megy. Ám az ipse megtartja a szavát, én ugyan nem ülök le, teljesen nem is megyek be, hiszen úgysem szolgálnak ki semmivel. Az üditőt leszámítva, de körülnézve nem épp kedves tekintettel találkozom. A csapos hamar elkésziti a rendelést. A tele varrt srác nem galamb, nem jártatja feleslegesen a száját. A pia miatt nem nyavajgok, nem húzom el a szám miatta, nekem mindegy mi ez, csak töröljön el mindent belőlem. Legalább ma. De akár bele is fulladhatnék. Hamar a bátyám után kötnék ki. Rendben is lenne az úgy. A kinti téren hamar nálam landol a vodka, majd ahogy ő koccintásra emeli, úgy finoman ütöm az enyémet az övének. Pina tartsa meg a pöcsünket! Igen, kimondanám, ordítanám, de nem a haverokkal vagyok, nem vagyok abban az állapotban hogy ezzel koccintsak. Inkább csak csendben. - Boksz? Az elég jó, főleg ha kiütheted a szart is az ellenfeledből. - kortyolok az italomból, tökre leszarom az erős és tiszta etil-alkohol de legalább kiüt. Majd. Nem sietek. Csak a fájdalom van. Az üres, kisírt tekintetem, a gondolataim, amik kétségbeesetten cikázva keresik a magyarázatot azokra a miértekre, amikre egyszerűen nincs semmilyen magyarázat. - Én is szeretem az ilyen és ehhez hasonló frusztráció levezetést. - nagy levegőt veszek, majd lehúzom az egész pohárral, végig marja a nyelőcsövemet, a gyomromat, aztán az ujjaim között forgatni kezdem az üres poharat. Az én poklom olyan hely, ahol már nem hiszek semmilyen megoldásban. - Csak másmilyen mód engedem ki... - vonok vállat gúnyos mosolyt engedve ki, majd a srác arcát, tarkóját és kézfejét, ujjait kezdem vizslatni. - A tetovállásaidnak van valami jelentősége? Emlékek? - igaz én mondtam, hogy ne legyen pletykás galamb, de kell valami amivel elterelem a gondolataimat arról, hogy a bátyám nincs többé. A pia is biztos segíteni fog benne hamarosan.
Miért pont a drog és az alkohol az, amivel tönkre lehet tenni egy amúgy is elbaszott életet? Ez könnyű kérdésnek tűnik, de nem lehet letudni a választ annyival, hogy mindkettő függőséget okoz. Nem, ez korántsem ilyen egyszerű. A csokoládé is tönkreteszi az ember életét ennyi alapján, az extrém sportról meg ne is beszéljünk. A pornó meg... na azt aláírom, hogy csak a függőség miatt szar. Elvégre ha nincs csajod, attól még vannak igényeid. Recskázni kell, anélkül nem élet az élet. De a kétségbeesett lelkek nem recskáznak, nem esznek csokit, nem mennek extrém sportolni. Az ilyen emberek arra kárhoztattak, hogy az őket romboló - és nem mellékesen függőséget is okozó - szereknek kezdjenek élni. Mert ez tovább és erősebben feledteti a szart, amit életükként könyvelnek el. Lássuk a kissrácnak mekkora kupac kula az élete! - Én állom. - biccentek felé, elvégre őt nem szolgálják ki, én meg úgyis baromi öreg vagyok, kész nyugger ha azt nézzük. De ezt nem kell tudnia, nem látszik úgysem a narancsbőröm, eltakarják az évek során rémkerült tetoválások. Belépek egy közeli kocsma ajtaján, és leülök az alkoholgőz kellős közepén a pulthoz. Harapni, de egy élesebb késsel akár vágni is lehetne ezt a tömény bűzt, ami az itt leledző alkoholista söpredékből árad. Kikérem a gyerek piáját meg magamnak valami menteset, és inkább üljünk ki valahova a lépcsőre, vagy tudomis én. - Galamb vagyok legkevésbé - vetem oda kelletlenül nem is törődve azzal, hogy nem ezt a választ várja. Én sem. Én a kurva csaposra várok, aki végre valahára méltóztatik rám figyelni. - Egy tiszta vodkát meg egy pohár narancslevet. - bólint, és már le is rakja elénk a két italt. Nyilván a kiskrapek előtt köt ki a gyümölcslé, de ez így is van jól. Fizetek, és megindulok a kijárat felé. Remélem nem marad le, mert akkor nekem kell meginni ezt a szar piát. Erőset kért, annak pedig köze sincs a minőséghez. Remélem nem pofázik ő sem fölöslegesen a piája miatt. Ahogy kiérünk, már oda is adom neki. Csak könyörgöm, ne legyen egy hisztis kis pöcs. Bár az arcát elnézve nagyok az elvárásaim. Bocs, hogy csak ennyit iszok, de box előtt nem szeretek berúgni. Meg más se szereti... - elmosolyodok a gondolatra. Amikor legutóbb lecsúszott edzés előtt egy üveg tequila, azt egy hozzá hasonló kisgyerek majdnem nem élte túl. Ezt nem sajnálom, de nem venném a szívemre, ha kitiltanának a teremből. Más kérdés, hogy amennyi zugdrogos van ott, senki nem akarná, hogy elmenjek onnan. - Mindenki máshogy vezeti le a feszkót. - vállat vonok, és koccintásra emelem a narancslevet. El van baszva a napja, talán az élete is, de azért ez még belefér, nem?
Elakarok tűnni, nem akarok bele kötni az ürgébe, de ő mégis megállásra késztet a kérdéssel. Melyre nem is reagálok. Azonnal legalábbis nem. El kellett telnie pár másodpernek, talán fél percnek is, mire egyáltalán képes voltam hidegen vissza ugatni valami válaszszerűt. - Jól... - az meg hogy kellene inni valamit... ki sem szolgálnának...de leszarom, most valami kellene, valami atomerős, ami kiütne órákra. Nem akarok emlékezni. Annyira fáj! - Valami igazán erőset meginnék most... haver. - nézek fel az arcára, ám a szemei megakasztanak...mintha magát az ördögöt látnám benne. Az arcán kívül tetovállások hada lepik el... sötét öltözék... ugye nem egy meleg liliomtipróval hozott össze a sors furcsa fintora? Mert akkor beintek mindkettejüknek. Belőlem aztán nem zabálnak! Mély levegő, hamarosan jobban leszek. - Remélem nem vagy egy pletykás galamb... rühellem a sok szövegelést... - grimaszolok egy sort, alig lehet észre venni, hangom hűvösen csattan ki pofámból. Rühellem...tegnap óta ki nem állhatom! A saját életemmel is így vagyok. Feladhatom? Nem akarok meghalni, élni akarok, ám jól tudom, hogy nekem már nincs vesztenivalóm. Lehetőségeim vannak, lennének akkor, ha a sors is úgy akarná, de az még olyan távoli és megfoghatatlan...
Vannak időjárási viszonyok, amikor mindenkinek kényelmesebb gyalog közlekedni. Ilyenkor andalognak a szerelmes párok, randalíroznak a betörők, gyorshajtanak a gyorshajtók - mert ők nem fogják letenni az autót, lételemük a maszkulin benzinszag, a kipufogógáz és a kormány markolászása, mintha nem lenne közel s távol egy fasz se. Jó időben a fekete autók is feltűnőbbek, ezért sem értem a maffiózokat olykor. Persze, megvannak a nagy halottaskocsi autóknak az előnyei és hátrányai nagyjából kiegyenlített arányokban, de ilyenkor csak magukra vonják a figyelmet. Ez pont olyan, minthogy csak creepy emberek sétálnak feketében Hawaiin. Haver, a pálma is menő! Itt Osloban már kevésbé feltűnő a magam éjsötét viselete. Annyira nincs meleg, hogy fehérre váltsak. Ahhoz lelki melegség kell. Vagy szexuális, de az olyan embereket kellene először a régi fogolytáborokba deportálni. Társadalmi szégyen a szappan és a szex asszociációs kapcsolása. Jobb lenne gumikacsákkal. Elvégre a buzik is gyerekesek, kell nekik játék. Oh, wait... Séta közben lehet prédára vadászni, ha épp nem elég nagy a felvásárlói köröd, és kezd rádrohadni az a sok szar, amit kínálok. Igen, én kimondom, hogy szarok. Na nem a minőségére értem, az öt plusz sok csillag, nem panaszkodhat senki. Ár-érték arányt tekintve is csak annyira drága, hogy épp elhúzzák a szájukat fintorogva a kuncsaftok, amit köddeén kezelni lehet egy ártatlan homlokráncolással vagy egy keményebb suhintással tarkóra. Nem volt még emiatt próblémám. Nem is szeretném, ha lenne. A szar jelzőként inkább magát a piacot minősíti. Mert kik is drogoznak? Azok, akik csődbe mentek, elvesztették életük értelmét vagy a munkájukat, esetleg túl gazdagok és macskakörömben gondatlanok. Elkényeztetett piócák, akik csak a pénztárcára és a hitelkártyára számíthatnak. Legtöbb esetben anyuciéra. Na szóval, a lényeg: ilyenkor mindenki tökéletes és feledhetetlenül szép, kedves, stb. Ugyanakkor ez kihozza a sérültekből legnagyobb sérelmüket, én pedig könnyedén kihasználhatom. Na persze csak akkor, ha nem esek hanyatt random a lépcsőn ülő kissrácoktől. Elvégre a lépcső véletlen sem arra való, hogy közlekedjünk rajta. Ezt már régóta tudom. A fogak és a vér hamarabb helyet kapnak rajta. Mondjuk, most egyik sem díszíti. - Sajnálom, haver! Jól vagy? - lássuk csak, kezdődhet a buli? Kellően kétségbeesett arcot vág, látni a szemében a fájdalmat, a kínt. Látom, ahogy torzul az arca, karikás a szeme. Valóságos főnyeremény. - Engedd meg, hogy kárpótoljalak, igyunk meg valamit. - nem számolom a másodperceket, de bízok magamban annyira, hogy ezt a kérdést még idejében megejtsem. Az eredménytől függ.
Axel halálhírének másnapja Reggel 7:50 Nem tudom feldolgozni a bátyám halálát, nem tudom elfogadni, hogy itt hagyott minket. Hogy már nincs többé. Hogy Bergström Hadnagy, akire büszke vagyok, vagy voltam, de most is az vagyok halála után is lényegében, már nincs többé. Nem a veszekedések hiányoznak, hiszen a legutolsót ejtettem meg vele. Egy normális beszélgetésünk nem tartott soha 20 percnél tovább. Hogy a múlt fáj-e vagy a hiánya? Hát persze hogy a jóvátehetetlen múlt. Soha nem tehetem mássá azokat az időket és a jövőben soha nem lehetek jó testvére. Grünerlokka színes utcájának legfelső lépcsőjén üldögélve gyászolom a testvéremet. Figyelem a művészettel telt utcát és piacokat. Ujjam között forgatom Axel csillagját megállás nélkül, tekintetem pedig elrévedten bámul előre, szinte a semmibe. Az utolsó veszekedés pörög le előttem szüntelenül, bemesélem magamnak újra és újra, hogy -talán- ez okozta az oda nem figyelését a harcában, hogy ez miatt veszett oda. Én okoztam mindezt. A halálig üldöztem. Elvesztettem őt. Hah! Elvesztettem? Veszteségről beszélni nevetséges most: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy testvér halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol. Könny telepszik szemeimbe, már lassan ki sem látok rajtuk, ám visszanyelem a bánatot. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Nagy nehezen elseprem a rám telepedő nyomást, a gyászt -akkor is ha az mindig ott lebeg majd felettem-, végül összeszedem magam valamennyire a hosszúra sikeredett keserűségemben. Haza kellene mennem, hogy ott legyek ezekben az időkben anyámnak, hogy támogassam, hogy ne egyedül birkózzunk meg ezzel az egésszel. Örökre magányos űrt fog érezni Axel miatt, amit senki sem tölthet be, még én sem. De nem bírok el ekkora fájdalmat. Anyám nem értheti, hiszen mi testvérek voltunk. Különlegesek a magunk módján egymásnak. Ám most kire nézhetek fel mindezek után? Senki nem tudja betölteni ezt az űrt. Üres lettem, mintha a halálával kitéptek volna belőlem valamit. Valamit, amit már soha nem kaphatok vissza. Bármilyen paradoxonnak is tűnik, de mind máshogy éljük meg a gyászt, a halál feldolgozását, a veszteséget. Olyan mintha elhagytak volna az érzések, üresnek érzem magam. Nem tudok szembenézni a tényekkel, egyszerűen nem megy! Felpattanok a lépcsőről, épp indulnék a dolgomra, mikor megfordulva belemegyek egy magasabb egyénbe, ám mintha mi sem történt volna, elléptem az útból és mentem tovább. - Vigyázz már hova lépsz seggfej! - nézek vissza rá vállam fölött rideg pillantással.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (94 fő) Pént. Nov. 26, 2021 11:34 am-kor volt itt.
Kezdőlap
