“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Megint felülünk az érzelmi hullámvasútra. Persze, szarul indult az egész, aztán még szarabbul folytatódott, de utána nyerünk egy kis pozitívat is, még ha nem is tart számottevően hosszú ideig, köszönhetően Aaron telefonjának és az üzenetnek. Kezdődik elölről az egész, Aaron felhúzza magát, nem gondolkodik, erőszakkal kell visszafogni, és közben még vagdalkozik is. Én nyugodt maradok, bár az agyam jár, és résen is vagyok, különösen, amikor Axel eltűnik a táskájával a szobában. Nem most jöttem le a falvédőről, amit Aaronnak is bizonyítok, mert bár aranyos, hogy azt hiszi, én majd kiengedem a lakásból, nagyon téved. Abban a pillanatban, hogy az első hátráló lépését megteszi az ajtó felé, a tekintetem rávillan, aztán sokkal gyorsabban mozdulok, mint ő, és már ott is vagyok az ajtó előtt. Enyhe terpeszben, szilárdan cövekelek le az ajtónál, a kezeimet nyugodtan lógatva magam mellett, az ösztönömmel is figyelve Aaron rezdüléseit; ha a bátyját visszatartottam egyszer, ellene sem fogok elbukni, legfeljebb lesz még egy lyuk a falban. Szerencsére azonban nem kell sort kerítenem semmilyen kényszerítésre, mert úgy tűnik - egyelőre - elfogadja a sorsát. Meg sem rezzenek, amikor az ajtóra csap a tenyerével, mindössze a szemöldökömet vonom fel egy kicsit, és amikor ordítva küld el a picsába sem tud nagyobb hatással lenni rám. Lepereg rólam, nekem az a lényeg, hogy végül inkább a konyhába megy, letéve a szökésről.
Csendesen hallgatom a szóváltásukat, vagyis inkább Aaron vagdalkozását és azt, ahogy Axel igyekszik értelmet beszélni a fejébe. Nekem ebbe nincs beleszólásom, csak akkor sóhajtok fel halkan, amikor Aaron azzal a felkiáltással tűnik el a fürdőben, hogy "ő nem Axel". Nem, tényleg nem az, ezt elég egyértelművé tette a viselkedésével, de közel sem azért, amire ő - valószínűleg - célzott. Míg Aaron a fürdőben van, Axelhez lépek, a zuhany csobogása ellenére is halkan téve fel a kérdésemet, a válaszát pedig egy bólintással veszem tudomásul, nem vitatkozom. Nem az én harcom, csak a kedvükért mentem volna oda.
– Minden rendben lesz. Vigyázunk rá – biztosítom halk hangon, de határozottan, ráfogva az arcomat simító kézfejére és belecsókolva a tenyerébe, és mivel még mindig zubog a víz a fürdőben, egy kicsit magamhoz is ölelem, hogy érezze: nincs egyedül ebben. Aaron a családja része, én sem nézném tétlenül, hogy hülyeséget csináljon, vagy történjen vele valami.
Aaron aztán a fürdőből a kanapéra telepszik, én pedig követem, hogy újra feltegyem neki a kérdéseimet. Igazából már magam sem reménykedek válaszokban, ezért egy kicsit meg is lep, amikor beszélni kezd, de örülök neki. Így legalább egy kicsit tisztább lesz a kép. A homlokomat finoman ráncolva hallgatom, aztán sóhajtva ingatom meg a fejem, amikor ezt is kikerekíti arra, hogy neki kellett volna kapnia mindent is, jó hangosan, hogy Axel is hallja.
– A mártírhalálok el szokták véteni a céljukat, Aaron – jegyzem meg nyugodtan. A következő szavait már halkabban intézi hozzám, de Axel helyettem is nemet mond a kérésére, én pedig most sem ellenkezem. Az újabb szitkozódást újabb halk sóhajjal méltatom, a tekintetem pedig Axel mozgását követi.
– Elhiszem, hogy most önmagad feláldozása tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, de hidd el nekem, hogy semmi mást nem érnél el vele azon kívül, hogy megadnád ennek a Dorának azt, amire vágyik. Sajnálom a haverjaiddal történteket, de már nem tudod meg nem történtté tenni. A legtöbbet úgy segíthetsz nekik, ha most nyugton maradsz, és megpróbálod inkább a józan gondolkodásodat Dora ellen fordítani. – Nyugodtan és türelmesen magyarázok Aaronnak, még ha úgy is tesz vagy dönt, hogy nem figyel rám. – Az egyik legfontosabb szabály, hogy az ellenfeledet soha ne a saját térfelén és a saját módszereivel próbáld legyőzni, mert föléd fog kerekedni a rutinjával – teszem még hozzá.
Megvárom, hogy Axel visszajöjjön a szobából, még ha érzem is a feszültségét és szeretném megnyugtatni; az a helyzet, hogy nem nagyon merem Aaront magára hagyni, bár most már legalább csak nagyon hangzavarral tudna kimenni a bezárt ajtón. Abban viszont nem akadályoz meg semmi, hogy odalépjek Axelhez, amikor leteszi rá az ágyneműt és a ruhákat. Tenyeremet megnyugtatóan simítom a karjára, a tekintetét keresve próbálom megállapítani, hogy mennyire rossz a helyzet. A kérdésra felsóhajtva pillantok Aaron irányába, majd vissza rá, és megrázom a fejem.
– Legfeljebb ha beköltözök az ajtó elé. Másképp nem érzékelném támadásnak – felelem. Könnyű lenne, ha tudnék belső mozgásérzékelős riasztóként funkcionálni, de ez sajnos meghaladja a képességeimet. Nem fogjuk megúszni, hogy rajta tartsuk a szemünket, hacsak nem sikerül tényleg jobb belátásra bírni, de ennek nem tudom, mennyi az esélye.
A konyhába lépve megtöltöm a poharainkat vízzel, az egyiket Axel kezébe nyomom, a másikat pedig én húzom le, mielőtt Aaron poharát is megtölteném és odavinném neki a dohányzóasztalra, vagy ha érte nyúl, a kezébe. Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Így is épp elég elcseszett a helyzet, és akkor abba még bele sem gondolok, hogy mennyire nem így képzeltem el a pillanatot, amikor megismerem Axel öccsét. Persze az anyjuknak is jól sikerült a bemutatkozásom... ahhoz ez is méltó.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Halkan elnevetem magam Aaron megállapítására, miszerint Izrael nem itt van, mert hát valóban nem itt van, de azért a külsőm sem épp skandináv származásról árulkodik, hogy nagyon közelebbinek lehessen tippelni. A következő kérdése halványan megmosolyogtat, egy pillanatra rándul csak meg a szemöldököm, amiért a hébert majdnem összekeveri az arabbal, de nem vagyok már én sem akkor elvakult nacionalista, hogy ezen különösebben kiakadjak.
– Eberyet heya shept ham shely. A héber az anyanyelvem – felelem neki először héberül, majd norvégul is, hogy értse. – De egyébként beszélek arabul. Is – teszem hozzá mosolyogva. Nem kezdem el felsorolni a másik hatot, mert nem kérkedni akarok, de a kérdésére a választ megkapta.
Ezután még beszélünk az edzésről, a harcról, a mikéntekről, és ha van is egy kis kihívás a levegőben, nem zavar, mert megmaradunk egyfajta játékosság szintjén, és egyébként is komolyan mondtam, hogy szívesen edzek vele. Én is megtaníthatom hasznos fogásokra, ha vevő rá, de ráerőltetni nem akarom magamat.
A hangulatnak egyébként is lőttek abban a pillanatban, amikor megszólal a telefonja. Persze már a puszta reakciója is árulkodó, de a fizikai visszatartást meghagyom Axelnek, én inkább próbálom külső szemmel átlátni az egész helyzetet. Aaron persze nem válaszol a kérdéseimre, ezért a magam kezébe veszem az irányítást - és a telefonját. Meghallgatom az üzenetet, amit kapott, nem véve magamra a kiakadását és a kiabálását, egyébként sincs semmi értelme, hogy az elmaradt válaszokat ezzel hozza párhuzamba. Persze fogalmam sincs, ki az a Duncan, de Axel az öccse helyett is válaszol a kérdésre. Mondjuk ettől még mindig csak az válik érthetővé, hogy Aaront miért zaklatta fel ez az egész, de egyelőre hiába dobálózok további kérdésekkel, úgysem kapok válaszokat, amíg tajtékzik, ezt a részét viszont kettejükre hagyom. Hiába bámulja úgy a telefont a kezemben, mintha az valami titkos fegyver lenne, engem nem érdekel rajta semmi más, nem az életében akarok vájkálni, csak tudnom kellett, miről van szó. Ennek megfelelően zárolom is újra a képernyőt, majd teszem vissza a készüléket a táskájába, egyelőre csak magamban ismételve az üzenetet, gondolkodva a jelentésén.
Axel végül elengedi Aaront, és amíg elviszi a cuccát, én tartom szemmel. Bár nyugodt vagyok, jobb, ha nem tesz próbára és nem próbál meg újra kislisszolni az ajtón, mert én sem fogok késlekedni azzal, hogy megállítsam, ha meg kell. Ha viszont nem történik semmi ilyesmi, és esetleg a bátyja utasításának megfelelően el is megy a kanapéhoz, én megfogom Axel karját, hogy ott tartsam magammal, egy kicsit távolabb.
– Szeretnéd, hogy megnézzem, miről van szó? – nézek rá komolyan, halkan beszélve, hogy csak ő hallja. – Ha elárulja nekünk, hova akart menni, körülnézhetek. – Valakinek akár segítségre is lehet szüksége, a franc se tudja, mi folyik itt. Aaront nem hagyhatjuk egyedül, szóval együtt nem mehetünk, viszont Axel sem mehet oda, mert ha ez a Duncan vagy bárki más ismerheti őt, lőttek az inkognitójának is.
Akármit is beszélünk meg, utána Aaron felé indulok, mert ha nem is kell cím, a kérdéseim még mindig megválaszolatlanok. Ha pedig azt látom rajta, hogy már nyugodtabb, akkor fel is teszem őket újra.
– Hogy értette, hogy a tiéd helyett az övék bánta? Megfenyegettek valamivel? Duncan mellett még kiről beszélt? – kérdezem nyugodtan és türelmesen. – Csak akkor tudunk segíteni, ha elmondasz mindent, Aaron. És ha Duncan, vagy valaki más veszélyben lehet, vagy segítségre szorul, akkor minden perc számíthat.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Nem tudok megállni egy kis mosolyt, szemem sarkából huncut pillantást vetek Axelre, amikor helyeselni kezd az emlékek felidézésére. Persze én is kötöttem ki alatta - edzés közben is -, de hát épp ez volt benne a szép. Visszaterelem a figyelmem Aaronra, a befejezetlen kérdése hallatán felvonom a szemöldökömet, mert nem tudom, mit akart kérdezni, minek akart nevezni, de végül a bátyjára pillant és inkább nem is fejezi be a mondatot. Hát jó. A következő kérdést már befejezi, én pedig bólintok, bár a gyors helyesbítésen halkan elnevetem magam és megengedek magamnak egy beszédes pillantást Axel irányába, mielőtt újra Aaronhoz fordulnék a válasszal.
– Igen. Izraelben születtem, ott még mindig van kötelező katonai szolgálat, a nőknek is. A te korodban már az alapkiképzésen voltam – mosolyodom el. Ennél többet nem mondok neki, mert azzal már előbb-utóbb kilyukadnánk annál a résznél, amiről nem kívánok beszélni előtte. A kihívó kérdése szerencsére egyébként is elég erős figyelemelterelő. Sokatmondóan mosolyodom el, és kicsit közelebb hajolok hozzá az asztal felett.
– Ez annál sokkal viccesebb... nem tudnád megragadni a karomat, mert előbb fegyvereznélek le, minthogy megtehetnéd – közlöm vele a tényeket. Az ösztönöm ugyanúgy figyelmeztetne, már abban a pillanatban, hogy egyáltalán megszületik a fejében a gondolat, és mire értem nyúlna, már én lennék az, aki elkapja az ő karját.
Ezután már azt kezdi fejtegetni, hogy Axel tartson meg, én pedig halkan elnevetem magam, mert bár ez közel sem az ő döntése, jól esik, hogy szívesen tudna engem a családban. Szeretném ha ő és az édesanyjuk is elfogadna majd teljesen, ha kell, akkor idővel. Tudom, hogy Axel nem ettől teszi és tenné függővé az érzéseit, de mégis csak jobb és egyszerűbb lenne, ha jó kapcsolatot ápolnék a családjával.
– Részemről nincs harag – tartom fel a kezeimet egy kis mosollyal az arcomon.
Viszonylag őszintén válaszolunk a jövővel kapcsolatos kérdésre is. Az egy kicsit megnyugtat, amikor Axel rám mosolyog, de aztán arra inkább bölcsen én is csak egy elnéző mosollyal reagálok, amikor Aaron azt mondja, majd ő segít nekünk. Pont azért nem válaszolok a kérdéseire, mert nem akarom ebbe belekeverni, az kellene még, hogy akárhogyan is, de belefolyjon ebbe az egészbe. Biztos, hogy nem. Aztán újabb kisebb kitörés következik tőle, mert azt is majdnem kiabálva parancsolja meg nekünk, hogy kik legyünk és kik nem, amin felvonom a szemöldökömet, de végül nincs időnk választ adni, mert csörögni kezd egy telefon - gondolom, az övé. Vagyis biztosan, legalábbis abból ítélve, hogy hogyan reagál a csengőhangra. Kissé félrebillentett fejjel figyelem, mi megy végbe a fejében, mert minden egyes apró rezdülés árulkodik az érzéseiről és a gondolatairól. Amikor felpattan, meg sem rezdülök a szék csattanására, érzem magamon Axel tekintetét is, de én egyelőre nem állok fel, csak lassan leteszem a bögrémet az asztalra, miközben még mindig Aaront figyelem és elemzem. Csak akkor állok fel, amikor Axel szavaira fittyet hányva a fürdőszobába siet összepakolni, és mire nyugodt lépteim odaérnek a közelükbe, már az ajtó melletti falra kenve találom, mert ha a szép szó nem segít, erővel is az ajtón belül tarthatjuk. Helyes.
– Mi történt? Ki az a Duncan? – fúrom a tekintetem áthatóan Aaronéba, keresve az értelmet és a tiszta gondolatokat a pánik és a beszűkült tudat köde alatt. Ha nem hajlandó elmondani, mi történt, vagy nem tud értelmesen megszólalni, nem vagyok szívbajos, felemelem a telefonját, majd a hangposta számát tárcsázva meghallgatom az utolsó üzenetet. A hang nem ismerős, a Duncan nevet Aaron meg tudja fejteni nekünk, ha akarja, de többesszámot használtak a vonal másik végén.
– Dora volt? – idézem fel a nevet az autóból, bár erre a kérdésre már úgyis sejtem a választ, csak jó lenne visszaugrasztani Aaront is a valóságba. Ennek a fizikai részét mondjuk meghagyom Axelnek, egyelőre neki több esélye van visszahozni őt.
– Ki az a Duncan? És kiről vagy kikről beszél még? – ismétlem meg a kérdést, kiegészítve egy újabbal az üzenet alapján. Az biztos, hogy Aaron itt marad, és az is, hogy nem egyedül, de a válaszától függően én még nem biztos, hogy így teszek majd.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Persze közel sem mennek simán a dolgok Aaronnal, mert nyilvánvalóan nem vagyok hajlandó túl sokat megosztani vele, ami neki nyilvánvalóan nem tetszik, és ahogy arra számítani is lehet, hevesen reagál. Engem mondjuk nem érint meg különösebben a dolog, egy kis harag nem fog megijeszteni, ráadásul ez a hirtelen, irányíthatatlannak tűnő kitörése csak megerősít abban, hogy hallgassak. Ha velünk szemben nem tudja kontrollálni az érzelmeit, akkor nem bízhatok rá olyan súlyos terheket, amikkel egy gyenge pillanatában tönkretehet mindent - saját magának és nekünk is. Kegyetlenségnek tűnhet, de szerencsére csak egyetlen gyengepontom van, ha az érzelmekről és azok kezeléséről van szó, az pedig a bátyja. Emiatt elégszem meg a bemutatkozásnál is a keresztnevemmel, de nem szól semmit, elfogadja a dolgot.
Amikor leül, felajánlom neki, hogy kérdezzen még nyugodtan, mert érzem az elfojtott feszültségét, és éppen ezen okból lep meg, hogy valódi kérdések helyett visszakanyarodik a képességeimhez. A bemutató szó hallatán felvonom a szemöldökömet, mert képzett gyilkos vagyok, nem bazári majom, aki nuncsakuval fog neki parádézni, de félek, ha ezt hangosan is kimondanám, csak újabb heves reakcióra számíthatnék tőle, úgyhogy ezt a részét inkább visszanyelem. A másik két kérdése hallatán is a teámba mosolygok viszont, mert az egyik magától értetődő, a másik pedig... megfoghatatlan.
– Ha akarod, egyszer majd szervezünk egy közös edzést, és kitapasztalhatod néhány képességemet – biccentek végül, hátradőlve a székben és egy másféle bemutatót ajánlva fel. – Igen, értek a fegyverekhez. Eddigi életem során főleg lőfegyverekkel és tőrökkel szereztem tapasztalatot, de mint azóta megtudtam, a származásom miatt lényegében bármilyen fegyvert tudnék használni, ami a kezem ügyébe kerül... vagy épp bármit, ami a kezem ügyébe kerül, hasznosíthatok fegyverként – magyarázom, mutatóujjamat végighúzva a bögre peremén, visszaemlékezve azokra a dolgokra, amiket Cameron mondott nekem. Aztán egy kicsit elmosolyodom, ahogy felemelem a pillantásom. – Nem igazán van olyanom, hogy harci stílus. Az, hogy milyen eszközt és módszert használsz valaki ellen, mindig az ellenfeledtől és a szituációtól függ, nincs előre meghatározott szerep, amibe belebújsz és csak abban tudsz működni. Nem úgy működik, mint egy videójáték, ahol kasztot választasz és csak annak a keretein belül vagy képes cselekedni. Van, hogy belekényszerülsz a közelharcba és van, hogy távolról is meg tudsz oldani egy problémát. Van, hogy az ellenfeled azt sem tudja, hogy ő egy probléma, és van, hogy neked magadnak kell kiprovokálnod belőle ezt a tudást. Ez mindig nagyon sok tényezős kérdés, és ha nem veszed figyelembe valamelyiket, könnyen és gyorsan alul találod magad. – A tekintetem Axelre siklik és hamiskás mosolyra görbül a szám sarka, ahogy felidézem, hogyan próbáltuk legyűrni egymást a yachton. – A bátyád például képzett katona, ráadásul a fizikai adottságai bőven garantálnák, hogy felül tud kerekedni rajtam. A legkézenfekvőbb megoldás a minél nagyobb távolság lenne, de erre nem mindig van lehetőség. Ha másik megoldás kell, ellene a legjobb stratégia az lenne, az árnyékokból próbálnám becserkészni, lehetőleg hátulról, hogy az enyém legyen a meglepetés ereje. Ha szemtől szemben kell vele harcolni, akkor viszont a legjobb fegyverem a távolság fenntartása, illetve a fürgeségem, és az, ha előnyömre tudom használni a termetem. Lehet, hogy ő könnyen maga alá gyűr, ha el tud kapni, de ha előre tudom, mit fog csinálni, a saját fogásait is felhasználhatom ellene, átbújhatok a keze alatt, átlendíthetem magam a válla felett. A fizikai erőm nekem is nagyobb, mint egy átlagos embernek, ezért ha előnybe kerülök, nyert ügyem lehet. – Visszafordítom a tekintetem Aaronra. – Egy ellenfél és mindjárt többféle harcmodor, szituációtól függően – utalok vissza arra, amivel ezt az egészet felvezettem, de ez talán szemléletes példa volt így.
A következő kérdése ismét száznyolcvan fokos fordulat, mert ezúttal már se nem én, se nem a múltam, hanem a jövő a kérdés, azon belül is a közös jövőnk Axellel. Rápillantok, a tekintetünk találkozik egy pillanatra, én pedig akaratlanul is elmosolyodom, amikor eszembe jut, miről beszélgettünk legutóbb, amikor Robin és Flavia - a Svarsuncsik... - megszülettek a fejünkben. Látom, hogy szinte zavartan fordítja el aztán a pillantását, amit nem igazán értek, de betudom annak, hogy egyelőre elégnek látta azzal sokkolni Aaront, hogy barátnője van, nem kell mindjárt azt is megosztani vele, hogy igazából ténylegesen is beszéltünk már házasságról. Meg is hagyom neki a válaszlehetőséget, és amikor ezt a részt kikerülve csak a hamis papírokat említi igazából, akkor úgy érzem, tényleg így lehet.
– Ezt nehéz előre megsaccolni – vonom meg a vállam az új személyiségek kérdésére. – Attól függ, mennyire sikerül elsimítani a helyzetet. Ha mindenről gondoskodunk, nem kell feltétlenül... teljes inkognitóban élnünk, de azért ez egy elég bonyolult kérdéskör lesz mindenképpen – vonom egy kicsit össze a szemöldököm. Axelt sem feltétlenül lesz egyszerű feltámasztani a "halálból", és engem sem biztos, hogy "létre lehet hozni a semmiből", szóval... igen, ez nem egyszerű. – De az biztos, hogy Robinnál és Flaviánál azért valódibbak szeretnénk lenni – teszem hozzá egy kis mosollyal, Axelre pillantva. Persze, jó játék, amikor magunkra vesszük őket és kihasználjuk ennek minden előnyét és hátrányát, de azért mégsem mi vagyunk azok.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Amikor elárulom Aaronnak, hogy Tyr az apám, a reakciója olyan zsigeri és őszinte, hogy én csak azért nem járok ugyanúgy, mint Axel, mert épp nem ittam, máskülönben én is félrenyeltem volna. Halkan elnevetem magam, majd felvonom a szemöldököm és a vállamat is felhúzom egy kicsit, amolyan hát, ez van üzenettel. Nincs nekem bajom Aegirrel - ilyen tekintetben -, ahogy már eleve azt az erőt is csodálom, amit Axel örökölt tőle, de ha választhatnék sem cserélném el az apámat másra. Elárulom azt is, hogy - nyilván - én is örököltem tőle dolgokat, már csak ezért sem vagyok nebántsvirág, és amikor azt mondja, ha nem árulom el, pontosan miket, majd ő kihúzza belőlem, akkor egy sokatmondó mosolyra görbül a szám. Hátradőlök a széken, szemeimben kihívással tekintek rá, de a tekintetemből és a mosolyomból is egyértelmű, hogy játszadozom, nem fenyegetem.
– Megpróbálhatod – felelem vontatottan. – Van néhány előnyöm, ami a bátyádhoz képest is nehezített pályává tesz. Neki sem mindig segített a termete – pillantok a szemem sarkából Axelre, nosztalgikus mosollyal idézve fel a pillanatokat, amikor a yachton együtt edzettünk, és hol ő győzött, hol én.
A könnyed pillanatoknak aztán gyorsan annyi is lesz, pedig kezdtem reménykedni, hogy nem lyukadunk ki végül ehhez a kérdéshez, amire magam sem találom a választ. Aaron sem hiszi el egykönnyen, visszakérdez, a szerelem vakságával érvel, de erre már Axelnek sincsenek jó válaszai, én pedig meg sem próbálkozom vele. Elrejtem az arcomról az érzéseimet, azt is, hogy nagyot kell nyelnem, miközben a tea finoman fodrozódó felszínét figyelem. Nem akarok most Aaronra nézni, nem biztos, hogy képes lennék rá  ha egyszer elveszem tőle a bátyját.
Pedig a következő kérdés sem kellemesebb, de erre legalább van válaszom - hallhatóan olyasmi, ami neki nem nyeri el a tetszését. A kiabálásra és a szavaira arcizmom sem rezdül, még a szemeim sem rebbennek meg, csak kifejezéstelen arccal nézek vissza rá. Nem vagyok az a könnyen gatyájába csinálós fajta, egy kis kiabálásnál és némi káromkodásnál sokkal több kell, ha valaki hatni akar rám, főleg ebben a kérdésben. Axel rászól, én viszont továbbra is csendben figyelem, inkább csak elemzem a viselkedését, a hirtelen, hullámszerű dühöt, aztán azt, ahogy mintha már inkább elkeseredett lenne miatta. Viszont engem nem igazán hatnak meg a könnyek sem.
– Nem – szólalok meg nyugodt, tárgyilagos hangon. – Nem én bánnám meg, ha beszélnék, hanem te, Aaron. És a nyelvek el-, de még kivágásánál is sokkal kreatívabb módszerekkel szokták megmutatni, mennyire. – Tudom, hogy nyers vagyok és egy kicsit sem kedves, de őszintén szólva ez nem az a téma, amiben ismerek viccet vagy épp kegyelmet. Axelre fegyvert fogtam hasonló helyzetben, ez a kis nyugodt tényközlés egész kedves módszernek számít ahhoz képest.
A bocsánatkérésére biccentek egyet, mert igazából egyáltalán nem vettem fel a dühét, szóval nem is nagyon van miért, de nem akarom lesöpörni, ha neki ez fontos. Ismét hátradőlök a széken, figyelem, ahogy szinte magában viaskodik. Megrándul a szám sarka a következő szavaira, szívesen kijavítanám, hogy Axel jóval több ideig bírta 5 percnél, és akkor is az ő telefonhívása szólt csak közbe, nem másért kellett megszakítanunk a numerát, de valószínűleg ezekre a részletekre is csak annyira lenne kíváncsi, mint amennyire szívesen hallaná, hogy azért ücsörgött még egy kicsit egyedül az őrsön aznap éjjel, mert Axel után mentem a fürdőszobába. Nem, inkább csendben maradok, figyelem, ahogy lekászálódik a pultról, majd közelebb jön, egyfajta hivatalos bemutatkozásra. Értékelem a gesztust, felállok a székemről és kezet nyújtok neki.
– Aviva – viszonzom a bemutatkozást egyszerűen. Nem mondok többet. Nem árulom el neki a teljes nevemet, mert az előbb egyértelművé tette, hogy nem érezné át a helyzet súlyosságát, és ha mondjuk holnapután valami miatt mérges lesz Axelre és egy dühroham közben a nevemet kezdi ország-világnak üvöltözni, a saját és a mi fejünkre is rászabadítja a poklot. Ebben nem tudok benne megbízni.
Visszaülök a székemre, ezután pedig már ő is helyet foglal. A következő szavairól nehéz eldöntenem, kinek szólnak pontosan, de mivel a végén Axelre néz, úgy ítélem meg, nem is tőlem várna választ vagy reakciót. Engem egyébként is inkább az köt le, hogy szabályosan érzem a vibráló feszültséget, elfojtott indulatokat irányából az ösztönömmel. Ezért is szólalok meg.
– Ha van még kérdésed vagy mondandód, nyugodtan – mutatok magam elé, mintha csak arra kérném, hogy ha van még ledobandó bombája, akkor nyugodtan az asztalra ejtheti őket. Nem fognak érzékenyen érni az indulatai, akkor meg már jobb kint, mint bent. Inkább most zúdítsa a nyakamba a szart, mint később törjön ki belőle valami, amit már talán hetek óta őrizget.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Nem veszem magamra azt, hogy Aaron nem válaszol, és azt sem, hogy nem ül le mellénk az asztalhoz, de szinte érzem, hogyan válik egyre feszültebbé, miközben a kérdések lehetőségére egyelőre csak kínos csenddel felel. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, pedig ettől én is feszült leszek kissé - nem azért, amiért ő, hanem azért, mert tartok attól, amit esetleg mondhat nekem. Jogosan. Aztán végül mégis megszólal, és az első kérdés még nem is olyan nehéz. Axelre pillantok és halványan elmosolyodom, míg ő válaszol, majd biccentek egyet, amikor rám néz, érezhetően átadva a döntést, hogy mélyebben bele akarok-e ebbe menni.
– A bátyád megmentette az életemet. Fogságba estem és őket riasztották – egészítem ki egy kicsit a dolgot, de ennél többet nem fogok mondani a témáról. Nem akarom megnevezni sem Szíriát, sem a fogságba esésem vagy a fogva tartásom körülményeit. – Hazahoztak magukkal, de aztán egészen pár hónappal ezelőttig nem is találkoztunk – teszem hozzá, mielőtt még azt hinné, Axel négy éve titkol előle valami fontosat.
Ezután kifejezetten engem szólít meg, és bár érzékelem a hangtónusából az élt, az arcomon nem tükröződik ez az észrevétel, nyugodtan figyelem és várom a kérdést. Egy kicsit megrándul a szemöldököm az ivadék szó hallatán, de maga a kérdés nem olyasmi, amit ki kellene kerülnöm, hiszen ő is tisztában van a dolgokkal.
– Tyr lánya vagyok – felelem leplezetlen büszkeséggel a hangomban, hiszen ezen nincs mit szégyellnem, sőt. Tényleg büszke vagyok arra, hogy őt hívhatom az apámnak, még ha kezdetben féltem is attól, mit jelent ez. Most már tudom, hogy nincs okom az aggodalomra, mert minden, amit tőle kaptam, csak áldás és ajándék.
– Nem, nem vagyok az – biccentem előre a fejem egy mosollyal, de azért arra ügyelek, hogy a szemeimben ne csillanjon meg az a fajta veszélyesség, amit Axel már jól ismer és nem egyszer tapasztalt is tőlem. Nem az a célom, hogy elriasszam Aaront. – Én is örököltem az apámtól egyet s mást – teszem hozzá magyarázatképp, bár a részetekre nem térek ki, mert nem is kérdezte.
A következő kérdése viszont már sokkal inkább hasonlít arra, amitől féltem. Nem a tekintete hidegsége ér el hozzám, hanem a szavai, amik - bár ezt nem tudhatja - kiváltképp egyeznek az én összes félelmemnek és szorongásomnak a gerincével. Miért húzom le magammal Axelt is? Ez a millió dolláros kérdés, amire nem is tudnék válaszolni, de Axel megteszi helyettem. Rápillantok, amikor megszólal, de aztán inkább a teámat kezdem fixírozni, és iszok is belőle egy-két kortyot, remélve, hogy tényleg megnyugtat. Érzékelem a bögre reccsenését Aaron kezében, de nem szólok semmit miatta. Vannak még bögréink.
– Erre a kérdésre nem válaszolhatok, Aaron – emelem aztán fel ismét a tekintetem, amikor az ellenség kilétéről kérdez. Nyugodt a hangom és a tekintetem is, de egyben szilárd is, határozott. Ebből nem fogok engedni, nem nevezhetjük őket a nevükön. – Maradjunk annyiban, hogy a múltamban gyökerezik a probléma, és nem egyszerű kibogozni a csomót, de ennél többet nem mondhatok – toldom még meg ennyivel. Persze ebből már egyértelmű lehet számára, amit eddig is tudott és az előbb szóvá is tett: hogy én vagyok az oka mindennek, engem nem ereszt a múltamból valami, ami biztosan nem szép, ha egyszer a bátyja is ki híján belehalt már.

in my blood || coded by eirik

“cold blooded, like the world outside that made me, shine bright from the fire that it gave me
 

Aaron && Axel && Aviva

Többszörösen átfagyva érek vissza a lakásba, és bár Axel üdvözlése felmelegít, érzek a levegőben némi tapinthatatlan kínosságot. Nem tudom eldönteni, hogy ez az én érkezésemnek tudható-e be, vagy eleve félresikerült valami a beszélgetésükben, és amikor halkan rákérdezek, hogy minden rendben van-e, nem kapok választ... de végül is, ez is egyfajta válasz, gondolom. Nem forszírozom a dolgot, egyébként sincs csábítóbb most egy forró fürdő gondolatánál, ezért el is tűnik a fürdőszobában, hogy aztán addig áztassam magam a tényleg forró víz alatt, míg a bőröm piros nem lesz, de legalább már nem érzem úgy, hogy szó szerint csontig hatol a hideg.
Amikor felöltözve kilépek a fürdőből, tekintetem automatikusan Axelt kutatja fel, de aztán átvándorol az öccsére. Egy kicsit megütközök a pillantása hűvösségén, de ezt nem hagyom kiülni az arcomra. Gondolom, van miért nem kedvelnie engem, én viszont jó vagyok az érzéseim leplezésében, szóval azt sem fogja észrevenni, ha esetleg bántana a viselkedése. Igazából ezután elég furcsa dolgokat látok rajta, libabőrös lesz és mintha megremegne a keze - homlokráncolva figyelem egy kicsit, nem szólalok meg azonnal, ennek pedig az lesz a vége, hogy végül ugyanabban a pillanatban csendül fel a hangom, amikor az övé.
– Minden rendb... – akarnám kérdezni, de miután egyszerre kezdünk beszélni, egy apró, bocsánatkérő mosollyal elhallgatok, aztán az ő kérdésére bólintok. – Én igen, de ezt inkább tőled kellene megkérdezni – billentem kissé oldalra a fejem. Jó, persze, vannak, akiket gyógyít a tenger, de azért mégiscsak hasba szúrták. Nekem sem volt kellemes élmény a legutóbbi, bár őt legalább nem kellett összevarrni.
Közelebb sétálok, már csak azért is, hogy segítsek Axelnek az asztalra hordani a dolgokat - ezzel egyben le is kötve magamat egy kicsit, ahelyett, hogy csak egy helyben ácsorognék, mint valami szerencsétlen -, kezembe veszek egy tányért, de aztán egy pillanatra megállok a mozdulatban, amikor újra meghallom Aaron hangját. Először nem tudom mire vélni, amit mond, mert ugyanannyira értelmezhetném jól, mint rosszul, és ahogy rám förmedt a kocsinál, most pedig amilyen hidegen nézett rám... de aztán meghallom a kis kiegészítő megjegyzést, és ez ismét apró mosolyt csal az arcomra.
– Semmi gond – biztosítom egy biccentéssel együtt, bár arra inkább nem reagálok, hogy mit tettem a bátyjáért és mit nem. Furán hangozna egy szívesen, de lényegében miattam ölték meg majdnem kétszer is, most pedig miattam kell olyan életet élnie, hogy még csak a saját nevét sem vállalhatja fel.
Nem csinálok gondot az asztalhoz ülésből sem, leülök Axel mellé, a tányérmentes helyre, és bár úgy sejtem, Aaron is inkább az ő másik oldalára ül majd, velem szemben, nem hiszem, hogy ezzel bármi gond lenne. Ő a testvére. Ujjaimat a bögre köré fonom, szinte élvezem hogy majd leég a bőr a tenyeremen, aztán bele is kortyolok a forró italba, hogy belülről is legyen, ami átmelegít. Axel felvetésére egy kicsit megfeszülök, ez a tekintetemben is látszik, ahogy rápillantok, mielőtt lassan, kissé bizonytalanul, de biccentenék egyet. Azért remélem, hagyja majd, hogy tényleg moderáljam a beszélgetést, ha szükségét érzem.
A tekintetemet visszavezetem Aaronra, újra belekortyolok a teába, de rajta a sor, hogy kérdezzen, ha már itt van rá a lehetőség.

in my blood || coded by eirik