A message of feathers & bone

Tintaszín fellegek egyesültek az emberek feje felett, s a baljóslatú látvány varjakéhoz hasonló kárörvendő károgása mellett egyre csak szaporodó, hűvös cseppek váltak az ő hírnökévé. Az utcát járva kabátjának kámzsája alá rejtőzött, így a szikrázónak tetsző kék íriszeken, s kilógó, szőke tincsein kívül nemigen volt más látható az egyébként felszegett állal, egyenes tartással haladó idegen arcából. Ha másképp lett volna, nem kevésbé festett volna zordan, mint amilyen ábrázatát a jelenlegi időjárás mutatja. Érez valamit a csontjaiban, valami olyannyira elemit, s ismerőset, hogy nincsen szüksége vállán ülő hollókra, akik fülébe suttogják az elkerülhetetlenről szóló próféciát. Éppen ennek tudható be, hogy izmának egyetlen rezdülésével sem reagál a távolból érkező mennydörgésre, valaminek az előjelére. Idő kérdése volt csupán. Volt idő, mikor ifjoncokra jellemző lelkesedéssel és izgalommal várta mindazt, amit e vihar magában foglal, a kihívásokat, a lehetetlen meghódítását, ám eme érák nem többek tekervényei között lakó, színpompájukat vesztett emlékképeknél. Most szíve ugyanazon ütemben játsza tudásnak, múltnak, és még setétebb jövőnek keserédes dallamát, míg arcának apatikus rezzenéstelenségével raktározza el magában az égi háború jelentését.
Feleslegesnek tartja, hogy töprengjen, rágódjon rajta, hiszen e világban minden olyan gyors, s már így is azt érzi, értékes időt veszített. Pedig minden olyan stratéga, aki nem zöldfülű, tudja jól, hogy az igazán megbecsülendő társ nem azon hadi csapatok, akiket mozgat, végképp nem azok, akiket bajtársának hív, hanem az idő maga. Ezért aztán, érkeztével nem bajlódik azzal sem, hogy eltávolítsa csuklyáját, inkább csak a modern kornak megfelelő lágy szavakkal és udvariassággal hirdeti ki jelenlétét, s tudatja a megfelelő személynél, kihez is jött. Amint megpillantja a férfit, aki miatt érkezett, szemeiben, mint kósza villanás, szűrődik át valós lénye.
- Zavarhatom? - meglehet, ez az "ajtóstól a házba" megoldás gyakran nem célravezető, de ha megérzései helytállóak, Heimdall talán még tisztában van az igazsággal, így nem látja értelmét oly felesleges kötelező körök lefutásának, mint holmi bemutatkozás. Ezért csak az illemhez igazodván kezét nyújtja a másik felé. Ha a gesztus viszonzásra talál, szorítása érezteti az erőt, mi a testben még ott lakozik, de már nem adja jelét semminek, ami grandiózus, a tömegből kitűnő volna.
- Nem bánja? - mutata kérdés végeztével a legközelebbi ülőalkalmatosságra, s hacsak a férfi meg nem állítja benne, helyet foglal, méghozzá látszólagos korát meghazudtoló, jóleső fújtatás kíséretében. Keze legyintése jelzi, hogy társasága is tegyen ugyanígy, amennyiben azt találja kényelmesnek. Csak ezután fedi fel arcát annak teljes mivoltában és kezdi érdeklődőn fürkészni a fiatal alakot. A szeme alatti karikakezdemények ellenére, lélektükreinek csillogása nagyon is éberséget sugall.
- Tudod, hogy ki vagyok? - hangja most más, mint amit az utca embere a külső alapján számítana. Mélyebb, karcosabb, fáradtabb. Ősibb.