Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Fekete simít végig fehér oldalán, akár egy szerető ujjai tenné azt kedvese oldalán. Harmonikusnak tűnhet kettősük, kontrasztjuk mégis oly örök érvényű, mint a megállíthatatlan alkony, s sötétségnek Camelotját megdöntő nappal násza, minek gyümölcséül született, megvetett gyermek az éjszaka.
"Mesélj el egy történetet!"
A hang selymes, kérlelő mivolta szinte gyermeki festékréteggel keni le, ennek ellenére a szavak úgy ragadják ki címzettjét a gondolatai közül, ahogyan egy szülő vonná arrébb gyermekét egy játékbolt kirakatától. Tudatának ujjai elengedik a foszlányt, mibe eddig kapaszkodtak, míg szemei ugyanígy tesznek a spektrum két színében pompázó táblával, melyen megcsillan a külvilág, pompás, aranyszegélyű függönyök által beeengedett, szürkés, szűrt fénye. A nap erőlködése alábbhagy, fejet hajtását fémjelzik sötétedő fellegek, a levegő vitathatatlan nyomottsága, és valami, ami ezeknél sokkalta aggasztóbb. Azok, kik elsétálnak az ablakod alatt, talán elő tudnának rukkolni olyasféle kifogásokkal, mint a front vagy az évszakok közötti átmenet. Őrájuk ugyanazon kék íriszek, melyek most fürkészőn vetülnek az imént elhangzott kérés intézőjére, minden bizonnyal leplezetlen megvetéssel siklanának, óceánjuk egyetlen pillanatra engedélyt adna ama kaotikus vihar zajának átszűrődni, mi minden alkalommal felkavarja lényének hullámait.
- Ám legyen! - bólintás társul orgánuma mellé, noha pusztán szavainak tónusa elegendő volna ahhoz, hogy akár egy, a szobában mindaddig fáradhatatlanul zümmögő legyet megadó némaságra bírjon. Ezután azonban csend áll be, az a fajta, melyet akármelyik lélek meg akarna törni, de félő, egy illetlenül viselkedő gyermek dorgálását kapná cserébe. Az asztal két oldalánál helyet foglalók idősebbik fele vár, ujjai között egy gyalogot forgat, s fejét enyhén ballra dönti, mint aki közelebb kíván hajolni egy hozzá suttogó félhez. Majd, minekután egy láthatatlannak tűnő tollas hírnök szavait fontolóra vette, újabbat biccent, inkább magának, semmint a vele szemben ülőnek.
- Volt egyszer egy forrás. Vize oly hideg, hogy felszíne épp csak nem hártyásodott, hullámai mégis a világ összes bölcsessége felől regéltek. Ha bárki a közelébe ment, hallani vélhette az ajkak által kimondatlanul hagyott szavakat, kivonás nélkül hagyott pengék fémes áriáját.
A férfi előre mozdított bábuját. Mozdulatának folyékonysága miatt kétségbe vonható, vajon azért tart szünetet, mert a lépésén gondolkodott vagy azért, mert mentális szelencéjében át akarta forgatni mondandóját. Avatatlanok fejében fel sem merül annak lehetősége, hogy végig tudta, mit tesz, ahogyan azt is, mit fog mondani, s mindez nem több, mint stratégia részéről, a másik fél megfigyelése, hogy átszivároghasson páncélok repedésein. Vérteken, melyekről az illető még nem is sejti, hogy sérült, és használhatatlanná váltak.
- A forrás partján egy őrző állt, szigora olyan legendával bírt, hogy reá tekintve még a csillagok is többet pislogtak. - apró túlzás, de, tekintve hallgatóságát, ennyi költőiséget még megengedhet magának.
- Egy napon egy vándor érkezett a vízhez. Azt mondta az őrzőnek, hogy borzasztóan szomjas, s kérlelte őt, hadd csillapíthasson szomján.
Újabb gyalog lép előre.
- A vándor azonban tudott arról, amiről a legtöbben nem: tudott a suttogások igazáról. Tisztában volt vele, hogy megértheti kivehetetlen szavaikat, és ehhez csak egyetlen kortyot kell innia a vízből. Csakhogy az őrző sem volt ostoba, és bár az utazó színészkedése akárki mást átverhetett volna, ő tudta érkezésének valódi okát. Megtagadta kérését, mondván, az enyhülésnek ára van. Ha az utazó érteni akarja az érthetetlent, áldozatra van szükség.
Az ujj az egyik bábu fejét simogatta. Tudta, hogy helyzete nem előnyös, a továbbiakban harc szempontjából csak egyféleképp volna haszna.
"És mit tett a vándor?"
Félmosoly ült ki az arcára. Pont, mint a letűnt időkben.
- Kivájta a saját szemét és a vízbe dobta. Mikor az őrző tette nyomán a vízbe nézett, a vándor így szólt: "Megosztom veled, ahogy én látok, cserébe oszd hát meg velem, amit te látsz!"
Az imént mozdított gyalogját elveszítette, de így levehetett egy futót.
- Mivel az őr éppen a víztükröt nézte, alkujuk megköttetett.
Hallgatósága felhorkantott. Kifogásolta, miért áldozná fel bárki is az egyik szemét egyetlen italért.
- Néhány dolog értékesebb lehet, mint elsőre tűnik. - mutatott rá imént elesett katonjáráa. A bábu a táblán hever még mindig, nem bajlódott azzal, hogy levegye. Miért tenné? A test az enyészeté lesz, míg az esszencia Valhallába kerül.
- Nem mellesleg, mind szomjasak vagyunk. És annál jobban vágyakozunk valamire, minél inkább nem kaphatjuk meg. - fontos kiegészítésnek tartja ezt, és figyelmét nem kerüli el a villanás, a kíváncsiság félreismerhetetlen ébredése a fiatal szempárban.
"Apámra célzol, igaz?"
Most először találkozik tekintetük. A férfi azért nézett fel a tábláról, mert a hanglejtés nem csupán válasz, hanem kapaszkodó után rimánkodott. Az őszinteség fogódzkodójáért nyújtózott. Viszont a feleletet némaság adta meg, legalábbis, az ifjú abból szűrte le. De ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy csalódottan zsugorodjon össze kissé székében, akár egy gyermek, kit a karácsonnyal kapcsolatos hazugságok leleplezése újdonságként ér. AZ idősebb férfi ennek láttán mondani szeretne valamit, talán egy bocsánatkérést, mi nem is annyira ehhez a gyermekhez szól, mégsem teszi. Ajkai mozdulatlanok, arcizmai rezdületlenek maradnak. Vonásai egy szobor sztoikusságát idézik, szemeiben azonban univerzumok mélységei tátonganak.
"Megérte? Úgy értem, az áldozat. A vándor megkapta, amit akart, ugye?"
A férfi futója felé nyúlt, de félúton a levegőben megtorpant, és felfelé fordította kezét. Még az egyre borúsabb időben is jól látszott a vékonyka vonal a tenyerén, a régmúlt sebe, egy vérszerződés bizonyítéka.
- Bizonyos tekintetben. - ez egy grimaszt csalt az ifjabb arcára. Nem kétséges, hogy pozitívabb válaszban reménykedett, netán költői igazságban, melyet őmaga kíván atyjának. Ámbár a keserűség új lendülettel is tud szolgálni, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a lépés után egyből le is üti a futót.
Még egy katona veszett oda. Baldur halott.
"Én hagytam volna szomjan halni."
Odakinn mennydörgés hallatja tragédiájának betétdalát, a szoba pedig egy másodpercre sötétbe borul a tintakékbe forduló égboltnak köszönhetően. A tapasztaltabb játékos csak hümmög egyet, s ennek engedelmeskedő elemként a dörgések egy tenger távoli morajlásává válnak, miközben sakkot ad ellenfelének.
"De legalább te itt vagy nekem!"
A fiú annyira reakciók után kutat, hogy észre sem veszi azt, mi elkerülhetetlen számára.
Ő csak biccent. Aztán mattot ad.
"Még egy kör? Lehet az utolsó, ha akarod."
- Amennyiben kihívássá teszed... - szája sarkában mosoly bújk meg, csalfa, akár a fény a szemében. Öröme mégis a legminőségibb étcsokoládé keserűségével vetekszik, s a herceg még csak nem is sejti, mennyire fején találta szöget szóhasználatával. Egyedül a vihar ennek tudója, és a vállán ülő suttogók.

Még egy kör.
Talán az utolsó...