Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

I. A hiba
Némán, rezzenéstelen arccal figyeltem a kezemben tartott műanyag micsodát, és próbáltam eldönteni, hogy az életem most éppen sínre kerül, vagy összedőlni készül. A használati utasítás szerint elég egyértelmű dolog volt a két csík. Begyűrtem az eszközt a táskámba, vissza a másik öt műanyag vacak mellé, ami mind ugyanazt mutatta.
A hálószobába sétáltam és megálltam az ágy mellett, ahonnan éppen rá lehetett látni az ébredő város lassan éledező forgalmára. Figyeltem az arcát, ahogy békésen alszik, és próbáltam eldönteni, mitől van ez a furcsa érzés a gyomromban, már azt leszámítva, amire valószínűleg épp az imént jöttem rá. Előző este nagyon furcsa volt, bár nem mondott semmit vagy történt bármi különösebb, ösztönösen megéreztem rajta a feszültséget.
Ujjaim leheletfinoman futottak végig az arcán, bejárva az ismerős vonásokat, és bár nem nyitotta ki a szemét, pontosan magam elé tudtam képzelni azt az elképesztően kék szempárt a szemhéjai alatt. Tudtam, hogy ki ő. Tudtam, hogy nem szabadott volna. Ő is tudta. Mégis itt voltunk, és neki még csak fogalma sem volt róla, hogy mit tettünk. Egyelőre én sem hittem el teljesen.
Aznap reggel éppen ezért nem mondtam neki semmit; biztos akartam lenni a dologban és nem akartam, hogy azt higgye, el akarok ezzel érni valamit. Én nem tudtam, amit ő már tudott - és így ő sem tudhatta meg soha, amit én már tudtam. Persze ha sejtettem volna, hogy mire készül, ha tudtam volna, hogy ki fogja irtani magát az életemből, az emlékeimből...
Nem. Akkor talán végképp nem mondtam volna el neki. Akkor tűnt volna csak igazán zsarolásnak.

II. A következmény
- Anya?
Eltettem a táskámba a reggelihez előkészített zabkását, majd Alexhez léptem és végigsimítottam aranyszőke fürtjein a feje tetején. Feltűnt, hogy alig evett a reggelijéből, inkább csak összeturkálta azt; ez különösen furcsa volt, ha azt nézzük, hogy azon reggelek egyikéhez volt szerencsénk, amikor kifejezetten kedve volt oviba menni.
- Mi a baj, csillagom? – guggoltam le mellé. – Nem vagy éhes?
Csak lassan emelte rám nagy, világoskék szemeit, miközben letette a kanalat; láttam az arcán, hogy valami nyomasztja. Felálltam és inkább a mellette levő székre ültem le, majd nem törődve a kosztümöm összegyűrődésével, egyszerűen az ölembe húztam és hagytam, hogy kis ujjaival az enyémekbe kapaszkodjon.
- Nagyon furcsa álmom volt – motyogta az orra alatt, közelebb kellett hajolnom, hogy ki tudjam venni a szavait.
- Mit álmodtál? – kérdeztem megnyugtató hangon.
- Volt benne egy bácsi, aki nagyon kedves volt hozzám. – Ahogy folytatta, az órámmal kezdett játszani. – És azt mondta, ő az apukám.
Éreztem, hogy elszorul a torkom, de nem hagytam, hogy ez az arcomra is kiüljön, inkább belekezdtem a haja lassú simogatásába, ami mindig meg tudta nyugtatni.
- Már megbeszéltük, hogy az apukád nélkül is elegek vagyunk egymásnak, nem? – kezdtem lassan, és próbáltam én magam is elhinni, amit mondok. – Ketten a világ ellen, emlékszel? – hajoltam közelebb hozzá egy huncut mosollyal, hátha el tudom terelni a figyelmét.
- De nem ő volt az.
A kezem félúton megállt a levegőben egy pillanatra, mielőtt folytattam volna a haja simogatását.
- Hogy érted, hogy nem ő volt az?
- Magasabb volt – kezdte, de mielőtt még közbeszólhattam volna, hogy nem is igazán mérhette volna fel az édesapja magasságát, ha egyszer sosem találkoztak, tovább beszélt. – És szőke haja volt, mint nekem. És olyan kékek voltak a szemei, mint nekem.
Homlokráncolva néztem el egy pillanatra a feje felett. Alex soha nem találkozott az apjával, ez nyilvánvaló volt, de amikor először kérdezősködni kezdett, nem tagadtam meg tőle semmilyen választ - persze csak olyan mértékben, amit meg lehetett osztani vele -, és ez alapján is tudtam, hogy a szavainak semmi értelme. Kérdezett arról is, hogyan néz ki, és én el is meséltem neki, de még ha nem is emlékezett rá pontosan, a szőke haj és a kék szemek teljesen ellentétesek voltak az elmondottakkal... a legijesztőbb mégis az volt az egészben, hogy ezt Alex is tudta. Az álma így valóban furcsának tűnt.
Legalább olyan furcsának, mint amikor egyszer-kétszer én is láttam álmomban egy szőke és kékszemű férfit, aki számomra ismeretlen volt, ő mégis arra kért, hogy ne felejtsem el.
Megráztam a fejem és nyomtam egy nagy puszit Alex arcára.
- A képzeletünk néha nagyon furcsa dolgokra képes, Alex.