“you sit and wait, watching full glasses through blank eyes. this is not what you wanted, not what you had in mind
 

Sinmara && Malin

Miközben leparkolok a Volvóval az étterem parkolójában, felötlik bennem a gondolat, miszerint nem is tudom, mi vett rá, hogy eljöjjek ide és elhozzam Alexet is, de alig fejezem be a mondatot a fejemben, már tudom is, hogy nevetséges lenne a kérdés. Ez legfeljebb arra jó, hogy elhitessem magammal: több mint három és fél évtizednyi midgardi száműzetés után már nem hagyom a szüleimnek, hogy ők irányítsák az életemet. Pedig ó, dehogynem hagyom. Nem sokszor jut eszükbe, hogy beleszóljanak a dolgaimba, vagy egyáltalán felhívják a létezésükre a figyelmemet - vagy talán csak az jut ritkán eszükbe, hogy egyáltalán van egy lányuk -, de amikor mégis, minduntalan úgy érzem magam, mintha átmennék egy rabszolgalelkű kislányba, aki bármit, de tényleg bármit megtenne a szülei kedvéért. Vagy legalább azért, hogy tudomásul vegyék a létezésemet. Nem vágyódom Muspellheimbe, azt sem tudom, milyen ott az élet, ráadásul egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy Alex odavaló lenne, márpedig őt soha nem hagynám magára. Arra sem vágyom, hogy a keblükre öleljenek, mámorosan sóhajtozva, hogy kislányom, csak... nem is tudom. Valójában már késő lenne ahhoz, hogy igazi család legyünk, azt hiszem.
– Anya, ma szerda van! A szerda a hamburger-nap! – hallom meg a gyerekülés irányából Alex hangját. Nem panaszos, nem szokott hisztizni, most is inkább csak tényeket állapít meg, én pedig a visszapillantó tükörből nézek rá mosolyogva, miközben kikötöm magam.
– Az lehet, de te imádod a spagettit – kacsintok rá játékosan, és ő már mosolyog is, szélesen, vidáman.
Kiszállok az autóból, majd kinyitom neki a hátsó ajtót, és megvárom, hogy ő ügyeskedje ki magát onnan. Az elmúlt hetek eseményei jó és rossz értelemben is rajta hagyták a nyomukat, de ezt a részét, hogy ő most már nagyfiú, kifejezetten szeretem. Persze csak mértékkel hagyom rá a dolgokat, a kocsiból ki-be szállás viszont olyasmi, amit nyugodt szívvel engedhetek át neki, csak beszálláskor szoktam ellenőrizni, hogy rendesen bekapcsolta-e a biztonsági övet.
– Anya... milyen a nagymama? – néz fel rám nagy, kék szemeivel, miután kikászálódott az autóból, és biztosan állva a lábain belekapaszkodik a kezembe.
A kérdés egy kicsit hirtelen ér, de ez részben az én hibám is, azt hiszem. Mivel az anyám eddig nem tartott igényt arra, hogy őt is megismerje személyesen, nem is igazán meséltem neki róla... persze, amennyire én ismerem a saját anyámat, nem is lett volna sok mesélni valóm. Igazából egy kicsit még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy jó ötlet volt-e Alexet is elhozni, de a meghívás egyértelműen nekünk szólt, nem csak nekem, szóval... Egyelőre mondjuk abban sem lehetek biztos, hogy az anyám tényleg eljön-e egyáltalán, hiszen a legutóbb apám is egyedül jött a szokásos találkozóra, de gondolom majd meglátjuk.
– Gyönyörű és okos – választok végül egy biztonságos választ, miközben bezárom a kocsit, aztán Alex kezét fogva elindulok vele az étterem felé.
– Akkor hasonlít rád? – kérdez vissza, én pedig halk nevetéssel nézek le rá. Szemei huncutmód csillognak rám, én pedig megrázom a fejem; nem fogom irigyelni a korabeli lányokat néhány év múlva, az már biztos.
Odabent a főpincérhez lépve elmondom neki a nevem, ő pedig az előtte fekvő listára pillant, majd mosolyogva bólint egyet és odavezet minket az étterem hátsó részébe, ahol sokkal privatizáltabban vannak elrendezve az asztalok, leválasztva egymástól, a nyugodtabb beszélgetések érdekében. Ezt egyébként nem bánom, bár nem is aggódtam volna Alex miatt. Az apám miatt már érti egy ideje, hogy az, akiket ő nagyszüleinek hívhat, korban jobban hasonlítanak hozzám, mint bármelyik másik barátjának nagyszüleire, és megtanulta, hogy emiatt nem kell furcsán éreznie magát, de nem is szabad ezzel kérkednie, és nyilvánosan sem kiabálhat például Surtr után, hogy nagypapa! Nem mintha sokszor találkoznánk nyilvánosan...
Az asztalunk három főre van terítve, Alex részére pedig odahelyeztek egy magasítópárnát is az egyik székre, így neki oda segítek felülni, miután letettem a táskámat és a kabátomat. A hozzánk lépő pincértől rendelek egy üveg mentes vizet és citromos jegesteát Alexnek, de jelzem neki, hogy az étlappal megvárnánk az ebédpartnerünket - azt csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha eljön. Míg várakozunk, hagyom Alexet csacsogni az óvodáról, a barátairól, a hétvégi terveikről, és mindez csak akkor szakad félbe, amikor a perifériás látásommal érzékelek egy újabb alakot megjelenni a mi kis elkerekített részünkön, de nem a pincér jött vissza. A gyomrom kissé ideges görcsbe rándul, ahogy felemelve a fejem felismerem az anyám ismerős vonásait, és bár a torkom összeszorul, mosolyt varázsolok az arcomra, miközben felállok a székemről, hogy üdvözölhessem őt.
– Anyám – köszöntöm visszafogottan egy udvarias főbiccentéssel, mert meg azért mégsem hajolhatok előtte, de nem vagyunk azok a puszilkodós típusok sem.
Egyszerre örülök, hogy eljött, és egyszerre vagyok tőle ideges, mert sokkal könnyebb lett volna ha megússzuk kettesben ezt az egészet, és megint csak azzal az érzéssel mehettem volna haza, hogy hát, ez sem rajtam múlt. Így viszont nekem is alakítanom kell, közre kell működnöm, ráadásul érzem magunkon Alex figyelő, kíváncsi tekintetét is. Egy kis szusszanással fordulok oda hozzá és segítek neki lekászálódni a székéről, a bemutatkozást viszont ráhagyom, hiszen nagyfiú már. Odalépek vele az anyámhoz, onnan viszont a saját kezébe veszi az irányítást.
– Szia – köszön neki jól nevelten, érezhető kíváncsisággal a hangjában, nekem pedig eszembe jut a pillanat, amikor azon az átkos estén Sebastiennek mutatkozott be bátran. – Én Alex vagyok és te tényleg nagyon hasonlítasz anyára. – Ezen a mondaton nem tudok nem mosolyogni, de próbálom nem túl feltűnően csinálni, mert bár én aranyosnak tartom Alex őszinteségét, nem tudom, hogy az anyám jó néven veszi-e majd azt a bizonyos hasonlóságot.

bad kingdom || coded by eirik