Azt gondolná az ember, hogy egy bárban, ahol minden este több száz ember megjelenik, képtelenség megjegyezni az arcokat. Tény és való, hogy nem volt egyszerű feladat, és őszintén szólva, engem teljesen hidegen hagyott az, hogy kik fordultak meg a Vortexben. Elvégre, nem volt se félni valóm, se rejtegetni valóm. A kétes üzleteket igaz, hogy itt folytattuk, de nemcsak én, hanem drága katonáim is tökéletesen értettek ahhoz, hogy hogyan kell nyomtalanul megszabadulni az olyanoktól, akik, mondjuk úgy, hogy rossz ház tájékán söprögettek. Egyedül egy dolog volt, amit nem kedveltem: ha valaki a hátam mögött ügyködött, próbált nyomozni utánam, titkokat kideríteni, és esetleg keresztbe tenni nekem. Egy bizonyos nem túl kedvelt személy jutott erről a viselkedésről mindig eszembe, és nos… Lokinak, az apámnak már csak a gondolata is hatalmas haragra tudott gerjeszteni, képzelhetitek hát, hogy mit tettem az olyan személyekkel, akik rá emlékeztettek. Nem kedveltem az ármánykodásokat, ha valaki elém állna, és megkérdezné, hogy én vagyok-e az Alvilág királynője, vagy hogy drogkereskedelemben benne van-e a kezem, nem hazudnék, hanem őszintén válaszolnék a kérdésre. Épp ezért nem értettem soha azokat, akiknek nem volt elég gerincük ahhoz, hogy elém álljanak. És valljuk be, a halandók ritkán voltak elég bátrak ehhez. Mindenesetre, az egyik kidobóként dolgozó draugr a múlt héten egy igen érdekes esetet tárt elém. Állítása szerint volt egy embernő, aki minden héten pénteken a Vortexbe a jött, és ügyesen kicselezi az italokat, hogy úgy tűnjön, mintha inna, de valójában nem tesz így, mindeközben tudakozódni próbál rólam, a Vortexről, az üzletünkről, és minden olyan dologról, amihez nincs köze. Mint mondtam, nem szerettem az ilyesfajta viselkedést, ezért úgy döntöttünk, hogy egy kis csapdát állítunk a hölgyemény számára. Szándékosan meghagytam két emberemnek, hogy hintsenek el megjegyzéseket az ember közelében olyan dolog kapcsán, amik azt a benyomást keltik, hogy rosszban sántikálnak. Persze, azt nem mondtam nekik, hogy hazudniuk is kell, ha volt valaki, akivel el kellett bánniuk, akkor szabad volt az út előttük. A lényeg az volt, hogy az egyik rejtett raktárhelyiségbe becsábítsák maguk után a nőt annak érdekében, hogy kideríthessem, tényleg kémkedni jött-e vagy csak egy szerencsétlen emberlányról volt szó, akinek nem volt jobb dolga, mint más levesébe beleköpni. Azt pedig igazán szerettem volna megtudni, hogy egy Smolensky vagy más vetélytárs banda kéméről volt-e szó. Ez sokban meghatározta ugyanis azt, hogy én hogyan fogok bánni a halandóval. Olyan 11 körül járhatott az idő, amikor érkezett is a hívás az egyik emberemtől, akit megbíztam a csapdával. A lány ostoba módon belesétált a neki felállított kis kelepcébe, így már csak annyi teendő volt hátra, hogy kiderítsem, mit is akart pontosan. Kényelmes mozdulatokkal álltam fel a székemről, majd az irodámat elhagyva a raktárhelyiség felé vettem az irányt. Magassarkú cipőm kopogása visszhangzott az üres folyosón, én pedig biztosra vettem, hogy a raktárban tartózkodók is felfigyeljenek közeledtemre. Nem siettem, szerettem fokozni a feszültséget, amennyire csak tudtam, elvégre ez tökéletes módszer volt mások idő előtti megtörésére. Legnagyobb sajnálatomra a folyosó nem volt túl hosszú, így a kis előjátékom sem tartott sokáig. Az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, és beléptem a félig homályba burkolódzó helyiségbe. Tekintetem egyből megtalálta a székhez kötözött alakot, akit láthatóan az embereim igen csak szeretetteljes fogadtatásban részesítettek. Véres arcát és félelemtől csillogó szemeit látva elégedett mosolyra húztam ajkaimat mint egy jóllakott nagymacska. Pillantásomat ezt követően vezettem csak az embernőre, aki feltételezhetően a kis kémünk volt. Őszintén, nem tűnt valami veszélyesnek, és jól láthatóan zavarta az a jelenet, ami ide belépve fogadta, ezért kétségeim voltak afelől, hogy valóban egy alvilági bandának dolgozó kém lett volna. De persze, egy kis kihallgatás soha nem ártott. - Te lennél az a kisegér, aki olyan helyeken kutakodik, ahol semmi keresnivalója nincs? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kíváncsian pillantva a nőre, íriszem azonban fenyegetést sugárzott. Úgy mértem fel a nőt, mintha vacsorára akarnám elfogyasztani. Milyen kár, hogy nem voltam kannibál, és nem ettem embereket! - Lenne egy igencsak kedvező javaslatom a számodra – fecsegtem tovább, miközben intettem az őt fogvatartónak, hogy engedje el nyugodtan, innentől átveszem az irányítást. – Mit szólnál, ha elmennénk beszélgetni egy ennél kulturáltabb helyre? Csak te és én – léptem közelebb a halandóhoz, hogy közelségemmel és a belőlem sugárzó fenyegetéssel tovább fokozzam a feszültségét. – Senki nem zavarna meg minket a kis diskurzusunk során. Akár fel is tehetnéd nekem azokat a kérdéseket, amelyekkel már hetek óta zaklatod az embereim és vendégeim. Mit gondolsz? Csábító ajánlat, nem igaz? – kérdeztem, miközben megállva pár centire előtte, keresztbe fontam karjaimat. – De persze, ha jobban szereted a fájdalmat, akkor helyet is cserélhetsz azzal a szerencsétlen flótással – tettem még hozzá illedelmesen mosolyogva, miközben fejemmel aprót biccentettem a székhez kikötözött alak felé. – Nos? A döntés a tiéd. Nekem bármelyik opció megfelel, de ne gondolkodj túl sokáig, mert nem vagyok a türelmes típus – rántottam egy aprót a vállamon, majd hátat fordítva az embernőnek ismét az ajtó felé léptem. Nem voltak kétségeim a döntését illetően, de azért türelmesen megvártam a válaszát. Ha úgy döntött, hogy inkább máshol beszéljünk, akkor kinyitottam az ajtót, és belé karolva a Vortex második emeletén levő VIP fülkék egyikéhez vezettem őt, amit kizárólag én használtam. Ide a zene nem hallatszódott be annyira, hogy zavarja a beszélgetést, ám jó rálátást adott a táncparkettre, és mégse tűnt úgy, mintha valami rosszban sántikáltunk volna. Ha azonban úgy döntött, hogy inkább a raktárban maradna, akkor intve az embereimnek jeleztem nekik, hogy itt az idő egy kis helycserére.
Az angol telekben meglehetősen könnyedén érvényesítem magam, de itt minden egyes nap egy kihívással nézek szembe, és hazudnom se kell, mire vágyom és mit kívánok leginkább. Meleg teát, hat kilónyi takarót, négy rétegnyi ruhát és egy pokolkutyát, aki tűzben égő testtel nekem dörgölőzve lángra lobbant. Csak ennyire fáztam az utóbbi napokban, és akkor is fagyasztott csirkének éreztem magam, amikor már két órája bent voltam az épület gyomrában. Egészen pontosan a tükör előtt engedtem forró vizet az ujjaimra, hogy valami meleget is érezzek. Nem foglalkoztam azzal, hogy a jelenlévő hölgyek fenekét épp hogy csak eltakarta egy zsebkendőnek is beillő anyag, hogy akár holdsétát is tervezhettek volna a tipegőikben. Arra meg végképp nem voltam kíváncsi, hogy éppen melyikük milyen méretekkel megáldott férfiakkal közösködött. Egy apró torokköszörülés jelezte a részemről, hogy elég volt ebből a nonsense áradatból, de még csak nem is ismertek. A nonverbális, türelmetlenkedő reakcióim hidegen hagyták őket, ezért kettejük felé fordultam, végignézve rajtuk. Miss használt zsebkendő 1 - mert annyi ruha fedte a testét - végigmérte az öltözetemet szánakozva. - Mivan?! - nőies volt és könnyed. Arról már nem is beszélve, hogy a rúzsa homályba vesző, vérben úszó színhelyre hajazott, valakinek nagyon nem tetszett a rákvörös szín az arcán, kontúrral körbeölelve. - Foglalkozz a saját dolgoddal! - kontrázott rá Miss Ki, ha én nem 2, mire felsóhajtottam halkan. A lázadozó és fiatalkori énem most biztosan helyre tette volna őket, de ebben a pillanatban túlságosan is öregnek éreztem magam hozzájuk képest, és a nyugodtságra vágyó lelki békém sem kívánta a felesleges köröket, ahol minden bizonnyal én lettem volna legvégül a ribanc, ostoba tyúk. Hát, legyen. - Csak tetszik a ruhátok. Igazán... érdekes - mosolyodtam el könnyedén, ám mielőtt megköszönhették volna, hátat fordítva nekik és a tükörerdőnek, már ki is löktem a mosdó ajtaját, hogy egy fertőből a másikba jussak. Persze, ez túlzás volt. a Vortex koránt sem volt lepukkant, a rengeteg ember a lüktető zenét, a forró pillanatoknak adta magát át a tánctéren, a pultoknál pedig ittas és részegedni vágyók hada várakozott türelmesen arra, hogy a következő körben ők is sorra kerüljenek. Komolyan felnéztem rájuk, hogy nem csak az érthetetlen szövegelést, az activity partikat voltak képesek megérteni, de mindvégig józanul, a legkedvesebb emberek lehettek, akik nem ítélkezhettek, mert azért voltak ott: hogy kiszolgáljanak másokat. Nekem nem ment volna. Talán ezek elől is menekültem korábban a mosdóba, talán ezért is változtattam meg a pozíciómat a helyen belül és talán ez adott indokot arra is, hogy véletlenül halljam meg mások beszélgetését is. Véletlen akár nyithattam egy mappát a helyről megtudottakról a laptopomban, amihez lassan, városi pletykáknak köszönhetően egyre több dolgot jegyeztem le. Tudom, hogy a készülő regényemmel kellene inkább foglalkoznom, de 0-24-ben nem ülhettem a gép előtt, nem pötyöghettem le a főhőseim kudarcait és vágyait, ha egyszer nem csak ők éltek, de nekem is kellett ennem és léteznem. Nem igaz? - ... azt mondta a Boss, ideje kicsit megdolgoznunk.. - Stan és Pan léptek el mellettem, a kisebb debella fazon jegyezte ezt meg a nagyobb ezüsthátú gorillának, mit sem törődve azzal, hogy ki mit hall a környezetükben. Esküszöm, hogy igyekeztem kimaradni az efféle beszélgetésekből, vagy nem foglalkozni azzal tudatosan, ahogy múlt pénteken annak voltam szemtanúja, ahogy elrángattak egy szerencsétlent oda, a lezárt folyosó végén lévő helyiségbe. Esküszöm, hogy nem próbálkoztam meg a lehetetlennel és nem eredtem utánuk akkor sem. - .. Istenem, még egy utcát kérek! - nyeltem a mögülem érkező szavakra. Hirtelen fordultam meg a tengelyem körül, hogy lássam, ki szólt. - .. hóesés.. - a zene végigcsorgott az ereimben, a szavak ott suttogták mérgüket a fülembe, túlüvöltve a basszust, túlélve mindent, ahol elhalhatott volna. Ahol nem foglalkoztam volna mindezzel. Minden egyes újabb megjegyzés, újabb üvöltés egy-egy fájdalmas ponttá zsugorodott össze bennem, amiből szabadulni akartam, utolsó másodpercben elcsípve Stan és Pan párost, mielőtt eltűntek volna a tömeg tomboló morajlásában. Hirtelen mozdultam meg, löktem félre és furakodtam át az emberek között, hogy a két, teljesen más irányba vezető ajtóhoz érjek. Bal, vagy jobb? Piros, vagy kék? - Basszus! - engedtem ki az elégedetlenségem. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a jobb oldali ajtót választva léptem be a mögötte elterülő és elrejtett szobába. Becsusszanva oda igazán meg se néztem, hova jutok el, az ajtólapnak döntve a homlokomat a kongó ürességbe érkezve meg csuktam be az ajtót. Reszketegen vettem egy mély lélegzetet, miközben a csend tényleg fájt, a fülem pedig hiányolni kezdte a kinti zajokat. - Mégis mit keresel itt? És ki a picsa vagy te?! - jöttek azok a kérdések, amire nem voltam felkészülve. - Hát, még magam sem tudom - motyogtam magam elé. - Mivan?! - már megint.. nem tessék, vagy parancsolsz.. Az emberek hol hagyták a modorukat? Szembefordultam a csönddel, csak azért, hogy a következő pillanatban lefagyhassak a sokktól. Az elém táruló látvány teljes mértékben letaglózott. - Ömm.. helló - az invitáló mosoly ráfagyott az arcomra, lassú, lomha mozdulattal emeltem a kezemet egy intésre. - Szerintem rossz helyre irányítottak - szólaltam meg végül, mert hát lássuk be, nem feltétlenül ilyen miliőre számítottam: egy lekötözött taggal a székbe süppedve, miközben a fájdalom érzete nem csak az arcára ült ki, de a helyes kis vércsíkok mocskolták be a félig-meddig leszaggatott ingének gyűrődéseit. Felfordult a gyomrom, mert az egy dolog, hogy ilyenről is képes vagyok rezignáltan írni, de a látvány... holtakat, széttrancsírozott embereket sem akarok látni! - Gondolod? Igazán? - Megvan! Ő Stan, Pant valahol elhagyta.. de mégis hol lehet? - Elnézést, hogy megzavartam.. - már kapartam az ajtót magam mögött, hogy hátrahagyjam ezt a bolondokházát, amikor Pan, akit az előbb elhagytak, lágyan a kezemre fonta ujjait. Nem mondom, hogy nem fájt, de legalább nyomot hagy rajtam. De jó nekem! - Hova, hova, Kiscsillag? - még a hangja is orángutános volt! Nem hiszem el! Szabad kezével már nyúlt is a telefonért, hogy a kijelző felvillanva tárcsázza a megfelelő embert. Azt hiszem, a Kaszás lesz az, ó igen! A lekötözött emberünk mély hallgatásba burkolózott. Nem is értem, pedig ő is vádolhatott volna valamivel, nem? - Hé, Boss! Be tudnál jönni ide hozzánk? Igen.. hátul vagyunk - nyeltem egyet. Még mindig volt fogdmegem. Szó szerint, mert úgy szorongatott, mintha öngyilkos porcelán lennék a polc szélén egy boltban és a halálomat vágynám. - És most várunk! - közölte. Hát, nekem jó. Van választásom egyáltalán? Még épp időben rántottak el az ajtó elől aztán pár perccel később... igen, moziztam, csak a popcorn hiányzott a kezemből..
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Azt gondolná az ember, hogy egy bárban, ahol minden este több száz ember megjelenik, képtelenség megjegyezni az arcokat. Tény és való, hogy nem volt egyszerű feladat, és őszintén szólva, engem teljesen hidegen hagyott az, hogy kik fordultak meg a Vortexben. Elvégre, nem volt se félni valóm, se rejtegetni valóm. A kétes üzleteket igaz, hogy itt folytattuk, de nemcsak én, hanem drága katonáim is tökéletesen értettek ahhoz, hogy hogyan kell nyomtalanul megszabadulni az olyanoktól, akik, mondjuk úgy, hogy rossz ház tájékán söprögettek. Egyedül egy dolog volt, amit nem kedveltem: ha valaki a hátam mögött ügyködött, próbált nyomozni utánam, titkokat kideríteni, és esetleg keresztbe tenni nekem. Egy bizonyos nem túl kedvelt személy jutott erről a viselkedésről mindig eszembe, és nos… Lokinak, az apámnak már csak a gondolata is hatalmas haragra tudott gerjeszteni, képzelhetitek hát, hogy mit tettem az olyan személyekkel, akik rá emlékeztettek. Nem kedveltem az ármánykodásokat, ha valaki elém állna, és megkérdezné, hogy én vagyok-e az Alvilág királynője, vagy hogy drogkereskedelemben benne van-e a kezem, nem hazudnék, hanem őszintén válaszolnék a kérdésre. Épp ezért nem értettem soha azokat, akiknek nem volt elég gerincük ahhoz, hogy elém álljanak. És valljuk be, a halandók ritkán voltak elég bátrak ehhez.
