Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

2020. december 14. Chicago, Amerikai Egyesült Államok

Egy ideje már figyeltem a kialakult szituációt, az arcomra pedig egy különös mosoly kúszott. Az egyik oszlopnak vetettem a vállaimat, úgy figyeltem az Aviva körül kialakult jelenetet, de ezen meg sem kellett volna lepődnie senkinek, minden férfit képes lett volna a kisujja köré csavarni - már ha akarta volna őket. De nem akarta, éppen ez volt az, ami miatt felfigyeltem rá. Habár szerettem hajszolni a játszmákat és lazítani egy-egy akció között, de így a sokadik alkalom után be kellett látnom, hogy talán nekem sem kellett volna megállnom mellette. Nem tartoztunk egymásnak kötöttségekkel, és éppen annyit adtunk, amennyit elvettünk a másiktól. Nem fejtegettük egymás lelkét, nem osztottuk meg életünk nagy titkait. Éltük az életünket, ahogyan minden felnőtt ember tette volna a helyünkben.
Akkor indultam el, mikor már tudtam, hogy érzékeli a jelenlétemet. Ahhoz képest, hogy eleinte rendszeresek voltak a véletlen találkozásaink - aztán már annyira nem a véletlennek köszönhettük őket -, hanyagolni kezdtem a vele való légyottokat. Tudtam, hogy egy új küldetés hamarosan új földrészre sodor majd, habár a nők ezt mai köznyelven úgy mondták volna, hogy csak egy közönséges férfi voltam, aki már kijátszadozta magát, és most megpróbálta lerázni a felesleges terhet magáról.
A fickó mellé sétáltam, aki az imént még igyekezett túlküzdeni magát azon a láthatatlan falon, amit Aviva állított elé. Szegény nem is sejtette, hogy az esély leghalványabb szikráját sem kapta meg. - Gondolom távozni készül, igaz? - kérdeztem, közben megfogva a bárszéket a háta mögött, hogy egy kicsit oldalra billentsem. Nem kellett neki sok noszogatás, felhúzta a nyúlcipőt, konstatálva, hogy a ma esti prédája valaki másé.

2021. november 23. Oslo, Norvégia

- Itt vannak az új papírjaid, Anderson. - A férfi egy nagy halmaz dokumentumot tolt elém, én pedig az egyik kis kártyát felemelve olvastam el a rá nyomtatott nevet. Először csak fintorogtam egyet, majd megadva magam a nagyobb hatalomnak, zsebre vágtam az új azonosító okmányokat. - Bizonyára szokatlan lesz az Oslo-i időjárás. De majd hozzászoksz - intett kifelé az ablakon, utalva a hó szállíngózására. Nem kezdtem bele semmilyen méregetésbe, nem taglaltam, hogy éveket húztam le Svédországban, majd Finnországban, ez volt a munkám. Jó pénzért oda mentem, ahová küldtek, és azt tettem el láb alól, akit kellett. A legkülönfélébb esetekkel találkoztam az elmúlt harminc évben, mióta az egyik titkos szerv fejvadászaként dolgoztam, széles skálán mozogtak azok, akik éppen rosszkor voltak még rosszabb helyen. Tulajdonképpen bárkit ki lehetett iktatni, ha jó pénzt adtak cserébe, bizonyos rendszerek ellenségeit pedig főképp szerették eltüntetni. Erre mindig akadt pénz, de ez régen sem volt másképpen. Csak akkor még máshogy hívták az ilyesmit.
- Összevissza ezt az egy címet adták meg? - kérdeztem, mikor egy kis névjegykártya-méretű papírt csúsztattak elém. Általában ilyenkor egy egész dossziét adtak, hogy tanulmányozni tudjam a prédát. Hogy mit szeret, hová jár, hol él a családja, mikor jár bevásárolni. Egy szóval mindent, amit tudnom kellett, megkaptam. Ehhez képest ez a nagybetűs semmi volt. - A többit a kisujjamból szopjam ki? - Nagy levegőt véve megcsóváltam a fejemet, majd hátat fordítottam a fickónak. Ezúttal ő az összekötő. De hogy nem nagyon vettem hasznát, az biztos.

2021. december 11. Oslo, Norvégia

Még éreztem az ütés helyét a tegnap esti bevetés után. Először felzaklatott az egész, és kivételesen nem azért, mert kudarcot vallottam. Éppen ezért adják azokat a szaros dossziékat, bassza meg. Hogy ne lepődj meg a helyzet kellős közepén, mikor egy olyan nő fejéhez tolod a fegyvered, akihez kellemes emlékek kötnek. Nem húztam meg a ravaszt, és ő sem tette, ezt pedig egyelőre nem tudtam mivel magyarázni.
Az izzadságcseppek végigfolytak az arcomon, végig a karjaimon, miközben ütöttem a bokszzsákot. A fizikai kimerülés némileg segítette a szellemi fittségemet, de ezúttal meg voltam lőve. Életemben először elbuktam a rám bízott feladatot, az este holtest nélkül ért véget, habár csak a szerencsén múlott, hogy nem az enyémmel. Még tisztán emlékeztem arra, ahogyan kihátráltam a helyiségből, ő pedig hagyta. Elvesztem a sötétségben, mintha mindig is oda tartoztam volna. Ebben mondjuk volt igazság. A fél életemet az árnyékban töltöttem, és soha senki kedvéért nem jöttem ki onnan.
Ki akartam deríteni, hogy ki ő. Ki akarja eltüntetni. És mit tett, amiért az életével kellene lakolnia. Volt még egy kis időm. Senkinek nem kell megtudnia, hogy az első próbálkozás kudarccal végződött.
Mit tettél, Aviva?