Egyetlen másodpercre sem tévesztettem szem elől, ebben a helyzetben amúgy sem volt lehetőségem arra, hogy csak úgy gyanútlanul méricskéljem, miközben itt ül a kanapén, és ki tudja, milyen trükkök lapulnak még a tarsolyában. Bár, talán ma már nem fog azzal próbálkozni, hogy földre vigyen, és nem is tűnt úgy, hogy a sérülése egyhamar engedni fogja a komolyabb fizikai terhelést, ez pedig az én malmomra hajtotta a vizet. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, amiben ott feküdt egy kórházi ágyon, és ahová ha közvetlenül nem is, de én juttattam. Már akkoriban veszélyes vizeken eveztem, és hiába tudtam, hogy bajt hozhatok a fejére, ha Vele maradok, de mégsem voltam képes magam mögött hagyni, az Őt ért támadás azonban mindent felülírt, rávezetve arra, hogy döntenem kell, és ennek a döntésnek köszönhetően legalább életben tudhattam. Szó szerint elvágtam minden fonalat közöttünk, pedig ha egy kicsit is rajta tartottam volna a szememet, már korábban tudtam volna, hogy milyen útra tévedt, arról nem is beszélve, hogy előbb megsejtettem volna azt a keserű fintort, amivel a sors próbálta próbára tenni a türelmemet. Az időzítés pedig ennél nagyobbet nem is szólhatott volna. - Eddig sem rejtőzködtem - reagáltam szavaira könnyedén, egy egyszerű vállrándítással, bár először kedvem támadt mosolyogni azon, ahogy lényegében burkoltan, de megfenyegetett. Élete kihívását láthatta bennem, azt a prédát, amit el kell kapnia és megadásra kell kényszerítenie, de ha egyszer sikerülne is neki, már most biztos voltam benne, hogy annak egészen más okai lesznek. Próbáltam nem úgy tekinteni rá, mint egy régi ismerősre, arra a nőre, akiért a saját szívemet is zálogba adtam, hátha ezzel megkímélem az életét, de velem szemben óriási előnyre tett szert azzal, hogy elfelejtett kettőnkről mindent. - Csak szeretem körbeutazni a világot. Néha eléggé kapkodva - tettem hozzá egy ártatlan grimasszal, úgy téve, mintha egyes egyedül a kalandvágyam tehetne arról, hogy ezer és egy helyen fordultam már meg életem során, pedig valahová egy busásan megfizetett küldetés vitt, míg megint máshová a menekülés, ha valaki túl közel került ahhoz, hogy lebuktasson. Ilyen közel viszont, mint ahol most Ő járt, senki nem jutott még. - Hálám örökké üldözni fog - jegyeztem meg kissé csípősen, mikor közölte, hogy nem tartozik nekem semmivel, miután lelőtte azt a büdös dögöt, de hiába is próbáltam grimasz mögé rejteni, nyilvánvaló volt, hogy igaza van. Kvittek vagyunk.
Az ajtó felé pillantottam, miután befejezte a gyorsan összetákolt szendvicset, már azon morfondírozva, hogy mégis miként fogom eltüntetni a lakásomból, miután ilyen könnyedén a nyakamra szabadítottam, de nem hagyhattam ott elvérezni. Ahogy azt sem kockáztathattam, hogy más találja meg, ezzel még a halálnál is nagyobb veszélybe sodorva, hisz még ha ügynök is, nem volt halhatatlan. Egyikünk sem az, de mikor a karjaimba vettem, eszembe sem jutott, hogy valahogy meg is kell majd szabadulnom tőle. - Már sokkal jobb bőrben vagy - mértem végig tetőtől talpig, majd tekintetem megállapodott alakján, miután a szoba közepét választotta új törzshelyének. - Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem - firtattam tovább széttárt karokkal. - Norvégia túl hideg az én ízlésemnek - tettem hozzá, mikor hirtelen zsebre vágtam mindkét mancsomat, és közelebb lépdeltem hozzá, alig fél méterre állva meg tőle. - És tekintve, hogy elmondásod szerint profi vagy.. - kezdtem el hangosan gondolkodni, közben egy pillanatra sem eresztve pillantását. - Nem lesz nagy kihívás újra megtalálnod. Ha sikerül, még abban az italban is benne vagyok - rántottam meg a vállamat felvont szemöldökkel. - Sőt, én fizetem - vigyorodtam el, miközben játékos fény csillant meg tekintetemben. - Vagy azt akarod, hogy megágyazzak neked a nem létező vendégszobában?

Nem neveztem volna életem szendvicsének azt a kreálmányt, amit pár perc alatt hoztam össze, méghozzá úgy, hogy közben néha-néha indokolatlanul is lány felé pillantottam, de nem is ez volt most a lényeg. Egyszer sem fordult még elő, hogy olyasvalakit hoztam a lakásomra, aki előtte épp az életemre akart törni, és nagyon is egyértelművé tette, hogy ha úgy kívánná a helyzet, zokszó nélkül húzná meg a ravaszt, és volt is egy sejtésem, hogy miért. Mégis, ott volt az a sarkalatos különbség, hogy számomra Ő nemcsak egy hétköznapi, mezei ügynököcske volt, akinek zokszó nélkül törtem volna a csigolyáit, vagy épp végeztem volna ki pár golyó segítségével, utána jót morogva magamban, mert lényegében indokolatlanul, ingyen öltem meg valakit. Még ha nem is tudta magáról, és nem volt tisztában azzal, hogy miért részesül ilyen bánásmódban, azt kétségkívül tudta, hogy valaminek kell lennie a háttérben, amiért egy számára ismeretlen fejvadász csak úgy a lakására cipelte, ellátta a sebeit, most pedig még szendvicset is készített neki. Én lettem volna az egyetlen, aki felvilágosítást adhatott volna neki az okokról, arról, hogy miért nem hagytam elvérezni a sikátorban, vagy hogy miért nem engedtem, hogy néhány dög befejezze a vacsoráját általa, de szavaimmal elég egyértelműen jeleztem, hogy lezártnak tekintem a rögtönzött kérdések óráját. Nem akartam mondani neki semmit, főleg nem azt, hogy honnan eredt kettőnk ismeretsége, mert egyszer már életveszélybe sodortam, és még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
Tovább falatoztam, legalább úgy, mint akinek tényleg semmi nyűgje nincs jelenleg az életében, pedig épp ott ült mellettem az egyik, és okkal nevezhettem a legnagyobb problémámnak jelenleg, mert ennek az egésznek sehogy se szabadott volna megtörténnie. Nem kellett volna utánam küldeniük, nem Őt, nem így és nem most. Nagyon is jól emlékeztem arra, hogy ha valamit egyszer a fejébe vett, abból nem eresztett, és ha emögé még betettünk egy megbízást, az eredmény igencsak ijesztően hatott. Mert nem fog leállni. Olyan volt, mint én: mindig befejezte, amit elkezdett, legyen bármi is az ára. - Eddig is elég jól elbújtam előletek - vontam meg lazán a vállamat, mintha tényleg valami lényegtelen dologról folyna a csevej, pedig csak próbáltam megőrizni a hidegvéremet, némi lazaság mögé rejtve az igencsak komoly aggályaimat. - Most nagyon megijedtem - futott át arcomon egy ijedt kis akármi, de lerítt róla, hogy csak színjáték az egész, és nagyon is messze voltam attól, hogy tényleg összecsináljam magam. - Jössz nekem eggyel, amiért még életben vagy - tettem hozzá, mintha csak alku tárgyát akarnám képezni abból, ami a sikátorban történt, és minden okom meg is volt rá. Ebben a világban minden erről szólt, valamit valamiért, pénzért életet, és életmentésért nyugalmat.
Én is letettem a tányért, közben figyelve, ahogy megemelkedett a kanapéról, legalábbis próbálkozott a mutatvánnyal, nekem pedig a saját markomba kellett mélyesztenem körmeimet, hogy ne akarjak utána kapni, így támogatva tovább. Az elég átlátszó lett volna, és kicsit sem segítette volna azt a színjátékot, hogy az égvilágon semmilyen kapocs nincs és nem is volt közöttünk soha. - Hát, elsősorban csak úgy... normálisan meg akartalak kérni, hogy menj haza - vontam vállamon lassan, eltűnődő arccal, némi pimasz fénnyel tekintetemben, ahogy végigmértem kissé sápadt arcát.

- Hiányoztam az iskolából, mikor a pályaválasztási tanácsadó előadást tartott - húztam el ajkaimat egy grimasz kíséretében. Eszem ágában sem volt belemenni ebbe a szócsatába, és azt fejtegetni, hogy melyikünk miért öl embereket. Nekem ez volt a hivatásom, és jó voltam benne, Ő pedig épp ezért volt itt, ha jók a sejtéseim.
Menekülő útvonalnak tekintettem erre a kis konyhai kajagyártásra, bár még innen is tökéletesen ráláttam, és nem kerülte el a figyelmemet, hogyan is méri végig a helyiséget vagy alkalomadtán éppen engem. Ahogy pár pillanatra rajta felejtettem tekintetemet, sikeresen megállapítottam, hogy a hosszú évek alatt semmit sem változott, már ami a külsőségeket illeti. Rendíthetetlenül élt bennem a pillanat, mikor elöször megláttam Őt, és ahogy tekintete akkor találkozott az enyémmel, kimondatlanul is tudtam, hogy kettőnk útja vagy így, vagy úgy, de örökre összefonódik majd. Akkor még nem sejtettem a végkifejlezetet, a halálos fenyegetést, ami mindig a sarkamban loholt, ami majdnem a vesztét okozta, és ami miatt úgy döntöttem, hogy az egyetlen lehetősége, ha elengedem. Túlzás lett volna azt állítani, hogy megbocsátottam magamnak azóta, inkább csak befoltoztam ezt a sérülést, de örök életre viselnem kellett a rám rótt terhet, a forradás nyomát, ami ugyan csak képletesen létezett, de még egy fizikai sérülés sem fájt volna annyira, mint Őt akkor és ott elveszíteni. Ezek után nem is csodálkoztam, hogy vastag, kemény páncél kovácsolódott a szívem köré, és ahogy most rám nézett, hát nem kellett attól félnem, hogy elkezdi olvasztgatni azt, ami miatta vált jéggé. És ez, ez volt a valódi pokol, nem a halál.
Nem is nagyon küzdöttem azért, hogy fenntartsam a témát, amiről elég nyíltan közölte, hogy nem hiszi el, én azonban nem szándékoztam pro vagy kontra érveket sorakoztatni, miért is kellene vagy épp nem kellene hinnie nekem. Ha az Ő szemszögét néztem, nem ismert engem, és talán jobb is, ha így marad. Ennek az egésznek nem is szabadott volna megtörténnie, és bántam, hogy a saját csalódásom miatt nem tartottam rajta legalább a fél szememet, miután bevittem a kórházba. Akkor legalább tudtam volna róla, nem ért volna váratlanul az amnéziája és az, hogy beállt ügynökösdit játszani. És mi több, talán tudtam volna, hogy utánam akarják küldeni. Kés bánat. - Ha tudnék, sem mondanék semmit - közöltem vele egyszerűen, szokatlanul tárgyilagosan, pedig valahol mélyen élt bennem a vágy, hogy mellé üljek, és elmeséljek neki mindent róla, rólam, rólunk. És pontosan ez ellen kellett megküzdenem, nem hagyhattam, hogy elgyengítsen és levegyen a lábamról, tovább kellett mennem a kibaszott egyszemélyes utamon. Egyszer már veszélybe sodortam, még egyszer nem vállalhatok ekkora kockázatot.
Nem nagyon vesztegettem az időt, miután felé nyújtottam egy tányért, rajta egy rögtönzött szendviccsel, majd leültem mellé újra, és én is beleharaptam a saját szendvicsembe. Szinte már kopogott a szemem az éhségtől, de ahogy megrágtam az első, majd a második falatot is, egyelőre nem követte egy újabb kör. - Annyira szerintem nem lett rossz, hogy embert lehessen ölni vele - jegyeztem meg, orrommal a szendvics felé bökve, miután megjegyzést tett arra, hogy reméli, nem ezzel akarom majd megölni, megmérgezni. - Bár nem vagyok egy konyhatündér - biccentettem. - De gondolom ez nem szerepel a kartonomban - tettem hozzá egy lazább mosoly kíséretében, aztán hátradőltem, ekkor egy kis darab sajtot emelve a számhoz, ami kicsúszott a kenyerek közül. - Szóval, bárhogy is nézzük, elég korlátozottak a lehetőségeim - kezdtem el újra a gondolatmenetet, úgy téve, mint aki tényleg vad gondolkodásba kezdett, de ha átlátott a szitán, sejthette, hogy ez is csak egy erős rájátszás. Már most pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni. - És mit fogsz csinálni, ha úgy döntenék, hogy holnap egy másik földrészre menekülök előled? - kérdeztem némi szünet után, nem is palástolva egy féloldalas vigyort. - Bár, ha van plusz fél éved, hogy újra megtalálj, felőlem csinálhatjuk - tettem hozzá, ekkor már újra a szendviccsel bíbelődve. Komolyan kellett volna vennem a helyzetet, de kezdtem rájönni, hogy nem tudok elvonatkoztatni az emlékektől, amik hozzáláncoltak. Nem tudtam rá úgy nézni, mint egy idegenre, miközben régen minden titkomat ismerte.

- Nevezz, aminek szeretnél - sóhajtottam fel egy fejrázás kíséretében, mert az, hogy minek nevezzük, úgy igazán sokat nem változtatott a lényegen. Ellenség, nem kívánatos személy, célszemély... mind voltam már, és jó ideig leszek is még, mert bárhonnan is jött, bárki is adta ki neki a parancsot, még csak elgondolás szintjén sem akartam kihátrálni a jelenlegi életemből. Főleg miután teljesen megszabadultam attól az ötlettől, hogy valami kicsinyes bosszú miatt csinálta ezt az egészet. Ennyire jó színész még Ő sem lehetett, bár ki tudja, azóta mi mindenre képezték ki az ügynökeiket. Azt azonban, ahogyan rám nézett, egyetlen iskolában sem tanították, és talán így is volt rendjén. Talán jobb is volt az élete emlékek nélkül, már ha egyáltalán tényleg ez történt, de egyetlen igazolvány és némi távolságtartó párbeszéd után nehéz volt a kirakós minden darabját összeilleszteni. És abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e fejteni ezt a rejtvényt. Egyszer már tönkretettem az életét, kis híján meghalt miattam, újra éreztem a tűzforró vérét a kezeimen, miközben két karomban vittem be a kórházba, a fémes íz pedig, ami hol az orromat, hol a nyelvemet ingerelte, örökre beleégett az emlékezetembe.
Mindent összepakoltam magam után, miután elláttam a sebét, és bár nem ismertem az élőhalott dögök harapásának következményeit, de gyorsan össze fog forrni a sérülés a nyakán. Nem láttam a fejébe, de a helyében én is azt kérdezgettem volna magamtól, hogy vajon mi okkal mentett meg az, akire nem is olyan régen még nyíltan fegyvert szegeztem, de mielőbb le akartam zárni a rögtönzött kérdések óráját. Csak túl akartam lenni ezen, anélkül, hogy még több kérdést vetne fel a jelenléte, de az értékrendemre tett megjegyzése azért kicsikart belőlem egy halk, erőtlen nevetést. - Hát, abból kiindulva, hogy simán lelőnél, talán annyira nem is más az értékrendünk. Pénz ide vagy oda - vontam meg lazán vállaimat, nem tartva vissza attól, hogy felüljön, ha már mindenképp ezt tűzte ki célul. Régen is szerettem a veszélyt, de talán kevesebb kockázatot vállaltam, főleg miután megismertem. De amikor tovább kellett állnom, magam mögött hagyva mindent, ami egy kicsit is kapcsolatba hozható volt vele, már nem érdekelt sem veszély, sem kockázat. Nem igazán maradt semmim.
Egy ideig nem mozdultam, arra azonban, ahogy engem vizslatott, nem tudtam nem reagálni, igaz, hagytam neki időt, hogy biztosan minden vonásomat szemügyre vehesse. - Mire jutottál? - kérdeztem aztán, megtörve a beálló csendet, nem is várva igazi választ, de ekkor már aligha tudtam volna leplezni, hogy majd' kilyukadt a gyomrom az éhségtől. Miközben elpakoltam mindent az asztalról, nem kíséreltem meg visszaülni a kanapéra, inkább ismét a konyha felé vettem az irányt, és megtámaszkodva a konyhapulton, onnan lestem felé. Kicsit sem lepett meg, hogy nem elégedett meg az iménti rögtönzött hazugsággal, és rögtön tovább csűrte a témát, mintha ekkor már az lett volna a küldetése, hogy utánajár, mennyire vagyok szavahihető. - Ha az ellenkezőjét mondanám, azt sem hinnéd el. Van egyáltalán jó válasz a kérdésedre? - pislogtam rá értetlenül, bár a kezdeti határozatlanságot a sikátorban hagytam, és ezúttal már egy pillanatra sem akartam lehetőséget biztosítani ahhoz, hogy kizökkentsen.
Elkezdtem a konyhapult alatt szöszölni, előkészülve valami rögtönzött vacsorához, amit - ismerve a konyhatündér mivoltomat - néhány szendvicsben akartam kimeríteni, de ennek ellenére alig volt olyan pillanat, mikor nem Őt fürkésztem volna. Főleg mikor közölte, hogy miért is hívják ma Brooklyn-nak, röviden említést téve az emlékezetkieséséről is, de csak magamban összegeztem. Nem ragadtattam magam érzelemkinyilvánításra, mert gyorsan elbuktam volna, ha... bármit is hagyok az arcomra telepedni. - Szörnyű életed lehetett - sóhajtottam fel lemondóan, idomulva az imént megírt forgatókönyvhöz. - De miért mondod ezt el nekem? És miért pont a CIA? - kérdeztem, de a kezeim nem álltak meg. Magam sem gondoltam volna, mennyire hasznos elfoglaltság a szendvicskészítés, csak hogy valami kényszeres mozdulatsorozattal lekössem a saját figyelmemet, majd visszalépve mellé, odatartottam a tányért, hogy átvehesse, és egyen, már ha akar. - Mi a másik opció? Beszervezel vagy... meg kell ölnöd?

- Ez az egyik kedvenc szavam - jegyeztem meg felsóhajtva, visszautalva a célszemély megfogalmazására, bár vele ellentétben én nem tüntettem el olyan könnyen az arcomra kúszó mosolyt. Ő szinte rögtön el is rejtette, mielőtt még egyáltalán rendes mosoly bontakozott volna ki az arcán, mintha csak kapcsolt volna, hogy nem jópofizni jött ide. Bár, ha úgy néztük, nem is önszántámból, mert vezettem a lépteit, míg eljutottunk idáig, de ez már inkább részletkérdés. Ennek ellenére jó jelnek vettem, mert azt jelentette, hogy talán nem szenvedett semmilyen komolyabb sérülést, nem mintha ez a harapás már önmagában nem lett volna elég fájdalmas, azt pedig nem kötötte az orromra, hogy a küzdelemnek köszönhetően vajon szenvedett-e máshol, máshogy is sérüléseket.
Egyre több kérdés suhant át az agyamon, amikre ott, a sötét utcafronton nem is gondoltam, és akkor még nem tettem volna komoly összeget arra, hogy mindketten élve sétálunk el onnét. Én még mindig tartottam magamat ahhoz, hogy nem lőttem volna le, viszont benne és ebben az agymosott verziójában egyáltalán nem voltam biztos, egyedül az adott némi okot a bizakodásra, hogy ha holtan akart volna látni, az első adandó alkalommal meghúzta volna a ravaszt. Más állt a háttérben, és elég vad ötleteim voltak, míg az okmányaiból ki nem derült, hogy a CIA ügynöke. Legalább nem egy fejvadász, mert az valahol nagyon csúnya fintora lenne a sorsnak. A fejvadászt levadássza egy fejvadász... - Hát, sokakra fogtam már fegyvert, de egyikük sem volt az ellenségem - vontam meg látványosan vállaimat. Pontosíthattam volna azzal, hogy nem az én ellenségeim voltak, de a végeredmény végül is ugyanaz lenne. Bár ebben az is közrejátszott, hogy vele ellentétben én tényleg emlékeztem mindenre, a múltunk minden pillanatára, egyaránt a jóra és a rosszra is, és emiatt nem is tudtam megőrizni azt a bizonyos hidegvért, amiről amúgy híres voltam.
A nyakára összpontosítottam, egyre tisztábbá vált a felület, de közben nem kerülte el figyelmemet a fürkésző tekintete, így néha akaratlanul is, de összeakadt a pillantásunk, pedig szándékosan kerülni próbáltam ezeket a másodperceket. Ritkán fordult elő, hogy nem tudtam, mitévő legyek, nem is igazán gondoltam át, mikor szóvá tettem, hogy régen nem így hívták, de nem akartam lehetőséget hagyni neki a kérdezősködésre, szinte rögtön rá is nyomtam bőrére a fertőtlenítőszeres kendőt, hátha a csípős érzés tompítja benne a vágyat, hogy újabb kérdésekkel támadjon be. Látszólag működött a módszer, teste megfeszült az érzéstől, láttam elfehéredett ujjait, ahogy a kanapéba mart, de ezúttal is csak lopva néztem néha az arcára. Szerettem volna, ha valaki ezúttal megmondja, mit kellene tennem, mert éppen miatta és a vele történtek miatt kerültem minden érzelmi kötődést. Ami ebben a szakmában nem is bizonyult túl nagy hátránynak.
A seb kitisztítása után előre dőltem, hogy kézbe vegyem a gézt, de ekkor már javarészt az általa közölt információk cikáztak a fejemben, és egy halk nevetést nem is tudtam visszanyelni. - Hát, ez nagy bók a CIA-től - jegyeztem meg, miközben lassú fejcsóválásba kezdtem. Nem ők az elsők, valószínűleg nem is az utolsók, de nem tudtak volna olyat ígérni, ami miatt egy pillanatra is elgondolkodtam volna az ajánlat elfogadásán. - Eddig akárhányszor volt dolgunk egymással, valaki meghalt - tettem hozzá, továbbra is a munkaadójáról beszélve, de közben engedtem, hogy ülőhelyzetbe küzdje magát. - És szerintem nem fizetnek olyan jól, mint az én szakmámban - közöltem vele már felsóhajtva, közben az utolsó simításokkal lefedve a sérülést a nyakán. Persze vitát nyithattunk volna arról, mire megyünk a pénzzel, ha az egész életünket mások árnyékában kell töltenünk, de még csak átgondolás szintjén sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is egy ilyen ügynökséghez tartozzak.
Kérdése azonban kizökkentett, már meg sem lepődtem, mert ez az este már csak ezekről szólt. Kizökkentésekről. Döntést adott a kezembe a válaszlehetőséggel, nekem pedig még csak időm sem volt rendesen átgondolni, hogy mi lenne a jó. Valószínűleg azért, mert tudtam, pontosan tudtam, hogy mi a legjobb neki. Egyszer már el kellett engednem, és nem szívesen emlékeztem vissza arra, hogy mennyire összetört és elveszett voltam a hiányától. Azóta pedig csak veszélyesebb vizeken eveztem, éppen azért, ami történt: már nem volt veszítenivalóm. - Csak blöfföltem, igen - biccentettem, szemrebbenés nélkül hazudva, majd rántottam egy aprót a vállamon. - Régi fejvadász szokás. Általában beválik, ha a kizökkentés a cél - álltam fel mellőle, csak hogy elpakoljak a rögtönzött elsősegély-nyújtás után. Számítottam a további kérdéseire, éppen amiatt, mert ezt az egészet nem volt időm előre átgondolni, több sebből vérzett a sztori, de valahogy ki fogok mászni ebből is. - Nem vagy éhes?

Elkaptam a tekintetét egy pillanatra, miközben magam mellé csúsztattam a már jól átnézett iratokat, és egy kisebb sóhajt követően összekulcsoltam magam előtt az ujjaimat. Nem lettem okosabb, ezt meg is erősítem neki is, mert ha ezek az iratok hamisak, kicsit sem kerültem közelebb ahhoz, hogy mi is történik körülöttünk, vagy hogy mi a fene történt vele. De ha eszembe jutott az az opció, hogy az iratok valódiak, még inkább nem értettem semmit. És Ő végül is ezt erősítette meg, ez pedig rögtön útjára is indította azt a furcsa, már-már bizarr bizonytalanságot a végtagjaimban. Talán... rajta kellett volna tartanom a fél szememet, miután elváltak útjaink. Nem szabadott volna beérnem annyival, hogy tudtam, életben marad, és azzal, ha tovább állok, valószínűleg lekerül a célpontok listájáról. Ha igazat mond, akkor történt valami, és gyűlöltem nem tudni valamit.
Végül mégis egy könnyednek színlelt biccentéssel reagáltam, de a kíváncsiskodó kérdését hallva eleresztettem egy halvány mosolyt. - Van egy pár nevem. Melyiket akarod tudni? - kérdeztem vissza, és a helyzet ellenére valami pimasz kis él költözött a hangomba. A jelenlegi nevemet valószínűleg nem kellett volna ismertetni, mert kapnia kellett valamit, amin el tudott indulni, hogy tudja, kit kell keresnie, bár mindig is büszke voltam arra, hogy a hozzá hasonló ügynökök sosem akadtak időben a nyomomra. Mikor már azt hihették, hogy végre elkapnak, az utolsó pillanatban felülírtam minden elképzelésüket, de ilyen szempontból élveztem ezt a macska-egér játékot. Mindig én nyertem. - A valódit úgysem mondom el - fűztem még hozzá. Azt amúgy is tudnod kellene, tettem volna hozzá, de végül nem mondtam ki hangosan. Nem is lett volna most értelme ezen rugózni, így csak nagy levegőt vettem, és elindultam a pohár vízért. Amúgy sem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Annyira szerettem volna megérteni, egyáltalán tudni, hogy mi ez az egész. Miért pont Őt küldték utánam, miért van itt egyáltalán, és... túl sok volt a miért. A legrosszabb az egészben pedig, hogy ezeket a kérdéseket nem is fogja megválaszolni senki.
Miután kortyolt párat a vízből, letettem a poharat, és a nyaka körül kezdtem foglalatoskodni, letisztítva róla a száradó vért. Bizonyára nem örült neki, én sem szerettem, ha nincs lehetőségem elutasítani valamit, viszont neki nem is volt más választása. Rám volt utalva, és azok után, hogy nem hagytam ott a földön fetrengve, talán érzékelhette, hogy amúgy nem bántani akarom. - Szóval az ellenségem vagy? - kérdeztem vissza egy féloldalas mosolyt villantva, továbbra is a sebei körül fontoskodva, és mikor már minden csepp vért felitattam, óvatos mozdulattal kicsit arrébb toltam a lábát, majd leültem mellé, kézbe véve a fertőtlenítő folyadékot. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan hány éve nem láttam, az illata viszont semmit nem változott, de volt bennem annyi önuralom, hogy ne engedjem előtérbe a bennem kavargó érzelmeket. - Akkoriban még nem Brooklyn-nak hívtak - Csak ennyit mondtam, de nem fűztem hozzá többet, helyette nekiestem a nyakának a fertőtlenítőbe áztatott kendővel, ami valószínűleg fogja annyira csípni, hogy egy ideig nem azzal lesz elfoglalva, mi minden hangzott el kettőnk között a sikátorban. Át kellett volna gondolnom, hogy mit mondok neki, bár nem ilyen végkifejletre számítottam. Csak annyit tudtam, hogy én nem fogom Őt lelőni, bár ez nem volt garancia arra, hogy Ő nem teszi majd meg. - Sajnálom - bukott ki belőlem, utalva a fertőtlenítő okozta kellemetlen érzésre, de szándékosan kerültem a pillantását. Még mindig nem tudtam, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Nem álltam készen rá, hogy... Rá nem álltam készen. - Szóval, CIA. Jó pár éve fogócskázunk, de még egyik ügynökük sem jutott olyan közel hozzám, mint te - jegyeztem meg, bár sikerült jól becsomagolnom a nem tervezett bókot. - Ezúttal mit akartok tőlem?

Nem zavartattam magam, miután kivettem a zsebéből az iratait, és a dohányzóasztal tetején kényelembe is helyezkedtem. Nem akartam sokáig húzni ezzel az időt, tekintve, hogy a sebe ellátást igényelt, de nem tudtam uralkodni a kíváncsiságomon. Válaszokat akartam, hogy miért is jött ide, mi ez az egész, miért viselkedett úgy, ahogy, bár azt még nekem is el kellett ismernem, hogy ezeket minden bizonnyal nem egy személyiből és ügynökigazolványból fogom megtudni.
Legalábbis azt gondoltam. Nem szabadott mély következtetéseket levonnom abból, hogy milyen név szerepelt az igazolványon, mert nekem is volt legalább ezer különböző, a valódi nevemet már ezer éve nem is hallottam. Főleg ha tényleg CIA ügynök, nyilván neki is akadt otthon egy fiókja, tele hamis útlevelekkel és azonosító okmányokkal. Mégis, valahol ebben kellett választ keresnem a kimondatlan kérdésemre. Hogy miért is viselkedett úgy velem, mintha nem ismerne. A kicsinyes bosszú ötletét már az elején elvetettem és kizártam, hát találnom kellett valamit, ami megállja a helyét. Még mindig az igazolványt bűvöltem, mikor meghallottam a mocorgását, halk szavai pedig ki is zökkentettek a mély gondolkodásból. Felemeltem a fejemet, lecsúsztatva magam mellé az iratokat az asztalra, némileg előredőlve, de még így is biztos távolságot tartottam tőle. - Nem, nem igazán - válaszoltam egy lassú, komótos fejrázás kíséretében. Kicsit sem elégült ki a kíváncsiságom, és ez valószínűleg még az arcomra is kiült. - Ha megkérdeztem volna, az orromra kötöd? - kérdeztem vissza, bár így visszatekintve az utcai beszélgetésünkre, nem igazán emlékeztem olyan momentumra, mikor alkalmas lett volna megkérni, hogy mutatkozzon be. - Egyáltalán ez a valódi neved? - böktem fél kézzel a lerakott iratok irányába, ekkor már újra felegyenesedve, és ugyan már nyúltam volna a tiszta kendő és a forró víz után, hogy valamennyire letisztítsam a nyakát, de a kérése végett ismét a konyha irányába indultam. Rajta tartottam a fél szememet, miközben töltöttem neki egy pohár friss vizet, bár ebben az állapotban talán nem volt annyira veszélyes rám nézve.
Megálltam mellette a kanapénál, és a szájához emeltem a poharat, és ha meg is próbálta átvenni tőlem, nem engedtem neki. Nem tűnt úgy, hogy ereje teljében lenne, biztosabbnak tűnt így. - Szóval - sóhajtottam fel, közben a dohányzóasztalra téve a poharat, ekkor viszont már tényleg megfogtam a tiszta kendőt, és belemártottam a kellemesen meleg vízbe. - Csak... hagyd, hogy megtisztítsalak egy kicsit - nyúltam a nyaka irányába, szándékosan lassúsággal, kerülve minden hirtelen mozdulatot, apránként kezdve el tisztogatni a már szinte rászáradt vért. Annyira lekötött a két saját támadóm, hogy nem láttam, vajon mennyi vért veszíthetett a draugr által, de kiindulva abból, hogy mennyire sápadtnak tűnt, bizonyára nagyobb mennyiségről volt szó. - Elvileg nem halálos a dögök harapása, de ha nem bánod, én azért kitisztítanám a sebet - tettem hozzá, miután egy újabb tiszta kendővel töröltem át a nyaka bőrét, óvatosan közelítve meg a fogak helyét, mert nem volt viszonyítási alapom, hogy mennyire fájdalmas egy draugr harapása.

Próbáltam minden ösztönömmel Rá koncentrálni, mégis olyan volt, mintha ledobtak volna közénk egy vastag téglafalat, és miközben én a saját támadóimmal küzdöttem, neki is meggyűlt a baja azzal, amelyik az ő nyakára pályázott. Valahol félúton még foszlányokon keresztül hallottam, hogy nem tud átváltozni, ezért pedig pár másodpercig még hálát is adtam. Bárki megláthatott volna minket, itt, a nyílt utcán, a sötét sikátorban, akár egy emeleti ablakból, bár elég elhagyatottnak tűnt a környék, mégsem lehetett mindent csak erre alapozni. Én pedig már csak a szakmai ártalom miatt is kerültem a feltűnést, bár tény, hogy nem sok ilyen esettel találkoztam, mikor élőhalott mocskok akartak megcsapolni. Elég rossz lóra tettek velem - velünk. Én nem adtam olcsón a bőrömet, és ha nem csaltak az emlékeim, hát Ő sem. Nem az a fajta volt, aki ölbe tett kézzel várta a megmentőket, talán éppen ez szülte a legnagyobb bajt, magát a veszélyt, ami miatt hátra kellett hagynom. Tudtam, hogy nem lenne képes kimaradni belőle.
Alig rúgtam le magamról az egyiket, a másik szinte dupla akkora erővel próbált fogást találni rajtam, éppen csak annyi időm volt, hogy tekintetemmel megkeressem a lányt, és rákiabáljak, de szinte azonnal újabb elfoglaltságom akadt, ahogy az előbb lerúgott draugr ismét rám vetette magát. Nem láttam semmit, csak a dulakodás hangjait hallottam, azt, ahogyan Ő is küzdött, de a fülsüketítő üvöltést aligha tudtam volna nem meghallani. Furcsa adrenalint lökött belém a fájdalma hangja, szinte ugyanaz az érzés járta be a testemet, amit annak idején is éreztem, mikor majdnem elveszítettem. Vagy... hát, el is veszítettem, csak nem úgy, ahogy azt mások akarták. Éppen erre a löketre volt szükségem, hogy egy hangosabb morranással újra odébb rúgjam a lábaim felett térdeplőt, és ujjaim erősen szorítottak rá a felettem hajoló élőhalott torkára, közben pedig minden erőmmel arra koncentráltam, hogy fel tudjak végre állni. Végig szorítottam, szinte hallottam, ahogy törik a porc, ahogy pattanásig feszül benne az ér, a leadott lövések hangja pedig mintha amúgy is megzavarta volna őket. Három lövés, ennyi jutott el az agyamig, majd hallottam a hangos nyekkenést. Újabb két lövés, amik az előbb lerúgott, még félig földön fekvő dögöt terítették le, és ahogy felé fordultam, láttam, hogy alig áll a lábán. Vér ivódott ruhájába a válla pereménél, szinte csak bicegett, de még utolsó erejével meghúzta a ravaszt, én pedig reflexszerűen húzódtam el, hogy ne engem, hanem a mögöttem álló bestiát találja el vele. Nem is figyeltem a golyó irányát, miután észrevettem, hogy az eszméletvesztés szélén áll, bár esélytelen volt, hogy időben odaérjek, és elkapjam testét. Annyit még felfogtam magam mögül, hogy a golyó célt ért, de nem is fordultam oda, tenyeremmel szinte rögtön a feje alá nyúltam, hogy ne a hideg, kemény kövön időzzön, és csak ekkor láttam meg, hogy honnan is származott a vér.
Néhány ujjam kószán odakapott, a vöröslő anyag beterítette a tenyeremet. Nagy levegőt vettem, tekintetemmel gyorsan felmérve a helyzetet magunk körül, de a támadóink egyelőre nem mozdultak. Vagyis, az egyik, aki csak egy golyót kapott, kúszni próbált, de szinte gondolkodás nélkül nyúltam a fegyver után, csak hogy újabb két golyóval hatástalanítsam, ekkor remélhetőleg már véglegesen. Csak ezután fordítottam vissza Rá a tekintetemet, gyengéden alá nyúlva, hogy némileg megemeljem. Ha nem sérült volna meg, sem hagytam volna itt, mikor egyértelmű, hogy veszély leselkedett ránk a környéken, talán az egész egy jól szervezett csapda volt, amibe önként sétáltunk bele. Ráadásul a seb is elég mélynek tűnt a nyakán. Megtehettem volna azt, amit a legutóbb. Hogy... beviszem egy kórházba, és hagyom, hogy elássák, én pedig köddé válok. De hiába is tűnt hasonlónak ez az egész, most volt lehetőségem máshogy dönteni.

Elég közel béreltem azt a szobát, ahová végül kis küszködés árán eljutottam vele, miután próbáltam a nálam lévő holmikkal valami szorítást tenni a nyakára. Némileg még az eszméletét is visszanyerte, legalább annyira, hogy belém tudjon karolni, én pedig átfogtam a derekát, így kísérve végig egy-egy csendesebb utcán, és ugyan akadt egy-két kószáló az utcán, ők valószínűleg elkönyvelték, hogy csak részeg. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd ismét átfogva derekát, a közeli kanapéhoz vezettem, ahol hagytam eldőlni, de nem vettem volna mérget arra, hogy egyáltalán tudatánál van-e. Kezdett átütni a vér a nyaka körüli rögtönzött kötésen, így a konyha felé vettem az irányt, csak hogy a megfelelő kellékekkel és forró vízzel térjek vissza, de amikor leültem a szemközi dohányzóasztal tetejére, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak a zsebébe, és ne vegyem ki az igazolványát. Valami furcsa érzés telepedett a gyomromra, mikor megláttam a rajta szereplő nevet, mert én nem így ismertem meg. Akkoriban még Alice-nek hívták, most pedig... Brooklyn. És a CIA ügynöke. Ez azért elég sok mindennek értelmet adott.

- Igazad van. Általában találtunk jobb időtöltést is, a csevegésen túl - emeltem meg lassan vállaimat, mintha csak megrántani készülném őket, közben tovább kutatva tekintetét, mintha azt várnám, hogy majd most felfedezek valamit. Bármit. De semmi jelét nem láttam annak, hogy tudná, miről beszélek. És talán ez maradt az egyetlen fegyver a kezemben. Nem az tűnt a legjobb eszköznek ellene, hogy megpróbálom összezavarni, de tekintve, hogy a fegyver, amit hiába szegeztem rá, valójában csak fenyegetésként szolgált, muszáj volt valami más megoldáshoz nyúlnom. Pedig én sem éreztem magam a helyzet magaslatán, az egész annyira röhejesnek tűnt, mintha valaki szándékosan szabotálni akart volna, bár ha így van, kétségkívül jó eszközhöz nyúlt. Voltak ellenségeim, ezt pont az Ő jelenléte erősítette bennem újra és újra. Őt már elveszítettem egyszer az ellenségeim miatt, mikor mindent magam mögött kellett hagynom, és az egésznek nem is lett volna akkora jelentősége, ha nem ő az egyik, amiről le  kell mondanom. Hát ezért nem ragaszkodtam én soha senkihez, ezért állt rövid, érzelemmentes kalandokból az életem. Egyszer már kibaszottul fájt a szerelem, de ez a jelenlegi helyzet, hogy itt áll velem szemben, közömbös tekintettel méricskélve, talán még annál is jobban fájt. Tudtam, hogy valami nem stimmel, hogy mintha nem emlékezne rám, és gyűlöltem magamat azért, amiért fel kellett használnom ellene az egyetlen megmaradó fegyveremet. Azt, hogy összezavarjam. De nem hagyott más választást.
A mögötte felbukkanó alak kizökkentett ebből a fondorlatozásból, szinte azonnal reagáltam, és ahogy lehajolt, nem haboztam golyót repíteni a legújabb vendégünkbe, majd leengedtem a fegyvert, kérdésére nem is reagálva, mert most hétszentség, hogy nem kezdek bele a draugr-mesébe, ő pedig nem is teketóriázott túl sokáig, egy újabb golyóval iktatta ki az iménti majdnem-támadóját. - Szerintem nem róluk akarsz beszélgetni - dobtam vissza végül a labdát, egy ujjammal a földön fekvő alakra mutatva, és már éppen azon voltam, hogy valami frappáns válasszal reagáljak újabb kérdésére, de a semmiből ugrott elő egy újabb alak, rögtön rávetve magát. Hiába történt minden pár másodperc leforgása alatt, a reflexeim elég jól működtek ahhoz, hogy tudjam, rögtön mozdulnom kell, ez pedig egészen addig járhatónak is tűnt, míg engem is a földre nem rántott két, nálam jóval nagyobb figura. Kezdett egyértelmű lenni, hogy szervezett támadásról van szó, ki tudja, mióta figyeltek minket, de az én figyelmemet annyira lefoglalta a régi ismerős, hogy nem vettem észre az apró jeleket. Mondjuk azt az orrfacsaró szagot, amit árasztottak magukból.
A fegyver elsodródott a kezem ügyéből, esélyem sem volt nyomon követni, hogy mi történik a lánnyal, csak a küzdelem egyértelmű hangjai jutottak el fülemig, miközben próbáltam a nyakam körül legyeskedő pokolfajzatokon fogást találni. Annyi szerencsém volt, hogy jól kezeltem a váratlan helyzeteket, a stressz még jó hatást is gyakorolt a képességeimre, és hiába pumpálta fel őket valami dupla akkorára, a bennem dolgozó adrenalin és a zsigereimben érzett undor és viszolygás szinte azonnal megtette a hatását, egyelőre úgy küzdve meg velük, hogy ne kelljen ennél szélsőségesebb eszközökhöz nyúlnom. Ökölbe szorultak ujjaim, életre kelt bennem a mélyen nyugvó farkas, megfeszülő állkapoccsal rúgtam le magamról az egyiket, míg a másiknak az arcát céloztam meg öklömmel, hallva valami halk reccsenést, ami arra engedett következtetni, hogy a csontjaik ugyanúgy törnek ebben az állapotban is. Szaporábban vettem a levegőt, kihasználva az ütés okozta sokkot, egy pillanatra a régi ismerős felé fordultam, aki ekkor már a két lábán állt, de nem nyugodhatott meg túlzottan, mert a támadója elég gyorsan szedte össze magát. - Mögötted! - emeltem meg hangomat, bízva abban, hogy még lesz elég ideje magához vennie a fegyverét, csak hogy a másvilágra juttassa azt a mocskot is, de nem tudtam további időt fordítani rá, az előbb megütött alak a nyakamra markolt, kétséget sem hagyva afelől, hogy vacsorázni szeretne. Fújtattam egyet, megfeszült minden izmom, ahogy újabb löketet kapva én is belekapaszkodtam a nyakába, de ekkor ismét a látókörömbe került az előbb lerúgott tag is.

Volt egy titkos előnye, amit nem szándékoztam az orrára kötni, és nem is lett volna túl profira jellemző, ha már az első adandó alkalommal közlöm vele, hogy amúgy nem lőném le, még akkor sem, ha tényleg a tetőfokára hágna a helyzet súlyossága. Talán túl mély nyomott hagyott bennem az, ami a múltban történt vele, hiába próbáltam elfelejteni és száműzni a gondolataimból a pillanatot, amikor utoljára láttam, azon a kórházi ágyon fekve... csak annyit akartam tudni, hogy túléli-e, semmi mást nem hallgattam meg, úgy tűnve el az életéből, mintha soha nem lettem volna benne. Talán tényleg neheztelt rám, de mégis, ahogy most rám nézett, nem neheztelőnek tűnt, inkább... tényleg olyannak, mint aki nem tudja, kivel áll szemben. Ez pedig bekapcsolta a fejemben a vészjelzőt.
- Igen, tudom, hogy mit tanítanak nektek az iskolában - sóhajtottam fel, mikor végigsorolta, mi kellene ahhoz hogy rám lőjön, közben továbbra sem engedve lejjebb a fegyvert, pedig szavaival elég egyértelműen közölte, hogy ezt szándékozik elérni. Ahogy folytatta viszont, akaratlanul is megjelent a szám sarkában egy halvány mosoly, közben megrázva a fejem. - Nagyon felkészült vagy. Bár ez rólad is elmondható... úgysem halnál bele, nem? - vontam egyet komótosan a vállaimon, szándékosan fordítva ellene a saját szavait, bár még mindig sziklaszilárd volt bennem a döntésem, hogy soha semmilyen körülmény között nem lőném le, még akkor sem, ha ő megtenné velem. Tény, hogy patthelyzetnek tűnt az egész, én sem szándékoztam leengedni a fegyvert, amíg ő meg nem teszi, szavai alapján pedig valami hasonló játszódott le az ő fejében is, így viszont elég hosszúnak ígérkezett ez az este. Abból kellett kiindulnom, hogy még mindig lábon voltam, így egyre erősebben dolgozott bennem a gondolat, miszerint nem fejvadász, és nem azért küldték, hogy megöljön, hanem hogy elkapjon. Reméltem, hogy nem megint beszervezni akarnak, mert ahhoz túl aljas húzás lett volna éppen Őt küldeni utánam. Bár... elvileg senki nem tudott róla. Rólunk. Ez az egész logikátlannak tűnt, nem tudtam, honnan kellene indulnom. - Csevegni? Úgy, mint régen? - kérdeztem felvont szemöldökkel, szándékosan próbálva valahogy kizökkenteni, bár ez nemcsak ezt a célt hivatott szolgálni. Nem tudtam, hogy ez az egész egy trükk-e, és ha igen, akkor kinek a trükkje, esetleg a saját szakállára jött utánam, vagy tényleg központi célszemély voltam, esetleg éppen életre kelt a legrosszabb forgatókönyv, amit valaha is el tudtam képzelni, és átmosták az agyát, de úgy tűnt, ma este nemcsak neki kell kiderítenie dolgokat.
Félrebillentettem a fejem, közben figyeltem a reakcióit, már készülve arra, hogy beviszek egy újabb elméleti gyomrost, de ahogy az ő érzékei, úgy az enyémek is jeleztek, de míg ő háttal állt, én tökéletesen ráláttam a háta mögött felbukkanó alakra. Hétköznapi, normális külseje ellenére is facsaró volt a bűze, miközben egyértelműen a lány felé tartott. Ki tudja, talán segíteni akart a munkámban, elvégre ha látsz két alakot, akik fegyvert szegeznek egymásra, te meg közben éppen vacsoráznál... normális esetben azt támadod meg, aki háttal áll neked, bízva abban, hogy az ellensége úgysem állít meg. De mi soha nem voltunk ellenségek. - Hajolj le. Most! - adtam az egyértelmű utasítást neki, közben újra rámarkolva a fegyveremre, és ha szót fogadott, szinte azonnal elsütöttem a fegyvert. Soha nem tévesztettem célt, nem volt ez másképp most sem, az alak megtorpant, majd a kapott lökettől tántorogni kezdett, míg hanyatt nem vágódott, de a tekintetem ekkor már ismét a lányét kutatta. - Draugr-ok - jegyeztem meg felsóhajtva, ekkor már leengedve a fegyvert, szinte tökéletes alkalmat teremtve neki, hogy kihasználja ha akarja, de az nem kerülte el a figyelmemet, hogy az alak továbbra is mozgolódott, az egyik tócsában fürdőzve.