“lost in my ways, I'm lost and afraid and angry, nobody help me, I'm not cold, I'm empty  
Malthe&& Aviva
Lassan tényleg úgy festett a dolog, hogy ide-oda fogok csapongani aközött, hogy higgyek a sorsban és aközött, hogy ne. Régen eszemben sem volt ilyen esztelenségeknek két gondolatnál többet szentelni, de azóta nagyon sok minden megváltozott. Azóta már biztosan kiderült, hogy az én létezésem is esztelenség, ha úgy nézzük. Átértékeltem a kapcsolataimat is; a történéseket. Gyanús volt, hogy minden olyan... igen, sorsszerűen történik. Emberek - vagy inkább egyáltalán nem emberek - léptek be épp jókor az életembe, és ha el is veszítettem valamit vagy valakit, az egyensúly elkezdett visszaállni. Az apám. Joe. Módi. Esküszöm, még Malthe felbukkanását is úgy éltem meg, mint egy valami furcsa emlékeztetőt arra, hogy nem vagyok legyőzhetetlen, a második megjelenése pedig mintha elsimította volna a mi kis... ügyünket. Valamennyire, mert ugye azóta sem mondtuk ki, hogy letesszük a fegyvert, de azóta sem láttam, ami akár jelenthetett is valamit. Mindez viszont megdőlni látszott a bárban - mint kiderült, duplán. Először csúfos pofonként éltem meg, amikor megpillantottam az új barátaim mellett, mert az egész olyan volt, mintha hirtelen megint csőstül akarna a nyakamba szakadni a szar. Még akkor is, ha egy részem talán örült volna a felszabadításnak. Hamar kiderült azonban, hogy az én oldalamat szándékozott fogni, még ha nem is szó szerint, mert - egyelőre legalábbis - elég támasztékot biztosított a bárszék. Lehettek volna ellenvetéseim. Lettek volna ellenvetéseim. Rám fért volna egy figyelemelterelő verekedés, mégis hálásnak kellett lennem azért, hogy közbelépett, ezt még a ködös, nehezen forgó agyammal is felfogtam. Egyrészt, jelen állapotomban én is megszenvedtem volna egy verekedést, másrészt számolnom kellett volna a következményekkel is - ő viszont ezt a részét is elsimította, mert olyan módszerrel bírta rá a kéretlen társaságot a távozásra, ami nem vont maga után nagyobb jelenetet. Ezután pedig még maradt is, ami felvetett bizonyos kérdéseket, de nem vágtam őket mindjárt a fejéhez, főleg, hogy a déja vúval hozakodott elő. A mosolyom talán nem a legderültebb volt, amit valaha látott, de természetesen értette a célzásomat; szokásomtól eltérően én mégis csak egy elgondolkodó hümmögéssel feleltem a szavaira. A mosoly még ott ült a szám sarkában, továbbra is kellemes emlékeket őriztem kettőnkről, de talán sosem tűnt még kevésbé helyénvalónak a nosztalgiázás, mint most. És azt hiszem, ezzel ő is így volt. – Gondolod? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, amikor arra célzott, hogy hazafelé talán még bizonyíthatom, mennyire is tudok vigyázni magamra. – Az valószínűleg nem lenne túl kellemes – vontam meg én is a vállamat, de arra nem tértem ki, hogy pontosan kinek. Nekem sem lett volna az, az állapotomat tekintve, de ha egy sötét sikátorban jöttek volna újra nekem, én sem mérlegeltem vagy finomkodtam volna. Megkaphatták Avivát, ha már annyira akarták. A most történtek miatt viszont hálával tartoztam valakinek, és ezt nem is voltam rest Malthe szemeibe mondani, amivel elértem, hogy az ő vonásain is enyhüljön egy kicsit a feszültség. Nem gyakran szorultam segítségre, de amikor így történt, nem okozott problémát ezt be is vallanom. Még részegen sem. Akkor mondjuk a legkevésbé sem hálát éreztem, amikor a saját poharát - oké, kis túlzással, mert az egyik tagét kiáltotta ki a sajátjává de akkor is - újratöltette, nekem meg vizet kért. Felmordultam, először ő kapott egy megsemmisítő pillantást, aztán a pultos, amiért ezt bezzeg hajlandó volt megtenni, de úgy tűnt, csak utóbbit tudtam ezzel legalább egy kicsit elrettenteni. Egy kicsit még fixíroztam a poharamat, azon gondolkozva, hogy vajon elhitethetem-e az agyammal, hogy az valójában vodka, de nem adtam neki sok sanszot. – Hát, egészségedre – morogtam szarkasztikusan, meghúzva a vizet a pohárban, de nem, nem jött be a trükk. A víz hatástalan volt, legalábbis olyan szempontból, ahogy én szerettem volna, hogy hasson. Pech. Inkább le is tettem az ilyen irányú próbálkozásaimról, helyette Malthe vonásait kezdtem figyelni, de miután nem sikerült belőle kiolvasnom a válaszokat, hát feltettem a kérdést hangosan is. A mosolyom bár továbbra is halványabb volt a megszokottnál, fennmaradt a válaszát hallva. – A világért sem szeretnék csalódást okozni – kontráztam rá egy kicsit. Már azt is elértem, hogy ő is mosolyogjon, még ha az övé sem volt a leginkább élettel teli; haladásnak mindenképp jó volt, és úgy voltam vele, hogy ha már ő lett a társaságom és vizet kényszerülök inni, jobb is, ha nem búval baszottan ücsörgünk itt. Ezt aztán azon nyomban el is csesztem azzal, hogy eltűrtem az arcomba lógó tincseimet a fülem mögé, bár ez nekem csak akkor esett le, amikor megjelent a perifériás látásomban az ő keze is. Reflexből kaptam el a kézfejét, nem durván, és igazából a pia miatt elég koordinálatlan mozgással is, de aztán rájöttem, hogy mit akar csinálni, és valamiért mégis inkább engedtem neki. Talán azért, mert az arckifejezéséből ítélve már egyébként is mindegy volt, hogy lát-e még többet is. Feszülten fordítottam előre a tekintetem, nyeltem egy nagyot, a poharamat pedig inkább elengedtem, mert az ujjaim reflexszerűen feszültek meg körülötte, és tudtam, hogy képes lennék elroppantani az üveget. Amikor halkan, némi szarkazmussal ismételte meg az előző szavaimat, a szemem sarkából pillantottam oldalra rá, de úgy tűnt, sikerült alaposan meglepnem ezzel a jól látható kis fordulattal. A kérdés persze nem maradt el, mire reflexszerűen szívtam volna be élesen a levegőt, de a mozdulat félúton megakadt, mert a bordáim úgy kezdtek tiltakozni a mély levegő intézménye ellen, amihez még az alkohol tompítása sem volt elég. Összeszorítottam a fogaimat és vártam egy kicsit, hogy elüljön a fájdalom, közben legalább kitalálhattam, mit mondjak neki. A semmi érdekes nyilvánvalóan hülyén hangzott volna, a semmi közöd hozzá pedig bunkón, még ha valószínűleg el is fogadta volna. Újra nyeltem egyet, a kezeimet összekulcsolva magam előtt, olyan erősen szorítva össze az ujjaimat, hogy az ízületeim majdnem elfehéredtek. – Hoztam egy ostoba döntést, ami majdnem az életembe került – feleltem végül halkan, tömören, de a lényeget igazából összefoglalva. Viszketni kezdett a tenyerem az ő pohara tartalma iránt, de visszafogtam magam. – Emlékszel, amikor elmondtam, hogy engedély nélküli eltávon vagyok? – néztem rá először igazán, és ha jelét adta, hogy igen, akkor folytattam. – Feladtam magam. – Visszafordultam a poharam felé, és ezredjére is azt kívántam, bárcsak vodka lenne benne. – Azt hittem, így pontot tehetek majd a végére, de... nem egészen a terveim szerint alakultak a dolgok. Mint láthatod. – Pedig a bordáimat és a testemen fellelhető többi nyomot még csak nem is láthatta, bár nem gondolnám, hogy több bizonyítékra lett volna szüksége ennél.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : henry cavill Posztok száma : 52 User neve : dimitriy Csoport : berserker Pontgyűjtő : 50 Lakhely : all around the world Foglalkozás : fejvadász Keresem :
the hardest thing I have ever done is
walk away still madly in love with you Kor : 136
Malthe Hjelm —
Elküldésének ideje — Vas. Jún. 26, 2022 4:25 pm
Egy ráérős mozdulattal álltam fel a bokszból, jó ideig csak a néző szerepét töltve be abban a kakaskodásban, ami készült kialakulni Aviva körül a három díszhuszár társaságában. Magam sem értettem vagy tudtam volna megmagyarázni, hogy miért nem folytattam az eredeti tervet és sétáltam ki a bár ajtaján, mert bármi is kezdett kibontakozni a szemeim előtt, a napnál is világosabb volt, hogy az égvilágon semmi közöm hozzá, ahhoz pedig még annyi se, hogy lebuktatja-e magát azzal, ha nyíltan nekimegy ennek a háromnak. A helyzetek többségében nem volt sok időm tökölni és hosszú percekig nyújtani egy-egy döntésmeghozatalt, kénytelen voltam az érzékeimre hagyatkozni, de egyre biztosabbá vált, hogy valami nem stimmel a lánnyal, emiatt pedig akaratlanul is, de megtorpantam. Úgy köszönt vissza ez az egész, mintha a sorsunk emlékeztetni akart volna arra, hogy még van itt egy befejezetlen ügy, és bármennyire is próbáltam kerülgetni, vagy nem gondolni rá, most jószerével mégis az orrom alá dörgölték, hogy ezzel még foglalkoznom kell. Mintha nem lett volna amúgy is elég bajom a múltam egyéb szereplőivel, ennek tetejében már egyetlen porcikám sem kívánta, hogy még az Aviva-üggyel kapcsolatban is pontot keressek a mondat végére. Sokkal egyszerűbbnek tűnt élni és élni hagyni. Melléjük érve szinte azonnal a legközelebb álló farok karjára markoltam, így érve el, hogy felém forduljon, de ahogy köpni kezdte magából a további, nem mellékesen felesleges fröcsögést, kénytelen voltam átfogalmazni az első, még amúgy egész szép köntösbe bújtatott fenyegetésemet. Közben egy-egy pillanatra Aviva felé pislogtam, mintha azt akartam volna ellenőrizni, hogy meg tudta-e tartani magát a bárszéken, de ennél egyértelműbben nem is sugallhatta volna, hogy kicsit sem örül a jelenlétemnek. Nem vontam kétségbe a tehetségét, nemcsak olvastam róla a vaskos dossziéban, de saját bőrömön is éreztem már, hogy mire képes, mikor először próbáltam kivégezni. Talán egyszer majd megköszöni. Talán. Egyszer. Egy váratlan mozdulat során engedtem el a ficsúr karját, ez pedig elég volt ahhoz, hogy kiessen az egyensúlyból, egyenesen a haverja mellkasába érkezve, és ugyan parédás lett volna végignézni, ahogy felmossák egymással a padlót, de inkább amellé tettem a voskomat, hogy ideje lenne felhúzniuk a nyúlcipőt. Az ő érdekük volt, és nem is azért, mert ellenkező esetben érvényt szereztem volna a szavaimnak, hanem mert ismertem annyira a mellettem ülő, jelenleg alkoholmámorban fürdőző nőt, hogy tudjam, tényleg zokszó nélkül elintézi, hogy vödörben hordják ki őket innen. És az kinek hiányzott volna? Még a hátukat figyeltem, mikor kihúztam az Aviva melletti széket, arcom viszont közömbös maradt, már a most történteket illetően. Mintha nem is történt volna meg, bár ennyi erővel foghattam volna magamat, hogy én is inkább megnézzem, kívülről mennyivel tágasabb. - Igen, emlékszem arra az aljas tervedre - biccentettem egyet, megszagolgatva a poharat, amit az egyik tag itt felejtett, így próbálva kitalálni, hogy vajon mi is van benne, de a tárgy szempontjából majdhogynem mindegy volt, a következő pillanatban kiittam a tartalmát. Még így sem tudtam megállni viszont, hogy ne forgassam meg szemeimet, mikor közölte, hogy tud vigyázni magára. - Hát, még lehet hozzájuk szerencséd, ha netán követnének hazafelé - vontam egyet a vállaimon, szándékosan nem taglalva, hogy ha ez az egyetlen vágya, szívesen hozzásegítem ahhoz, hogy a rendőrörsön éjszakázzon, de azt súgták az ösztöneim, hogy még mindig nem szívesen találkozna a törvénnyel. Ezt pedig nemsokkal később Ő maga is beismerte, mikor halkan elmormolt egy köszönöm-öt is mindezek mellett, én pedig némileg finomítottam a befeszült arcizmaimon, de valami továbbra sem hagyott nyugodni. Valami, amihez még mindig semmi közöm nem volt. Intettem a pultosnak, hogy töltse újra az általam kiürített poharat, de szigorúan csak az enyémet, nem mintha nem vettem volna észre, hogy Aviva hogyan bűvöli a sajátját. - A hölgynek vizet kérünk - fűztem hozzá ráadásként, majd mikor mindkettőnk elé odarakta a kért italokat, kézbe is fogtam a saját kis lélekmelegítőmet. Ha Ő nem akart a vízhez nyúlni, hát azzal nem tudtam mit kezdeni, nem önthettem le a torkán akarata ellenére. - Kivételesen nem téged kerestelek. És valljuk be, óriási kudarcnak élném meg, ha csak így tudnálak kivégezni. Miközben alig állsz a lábadon - kortyoltam bele a kissé keserű folyadékba, azonnal meg is köszörülve a torkomat, halvány mosolya láttán pedig megpróbáltam én is valami hasonlót villantani, bár ez a próbálkozás nagyjából addig tartott, míg félre nem lökte a haját, és fel nem fedte az arcán éktelenkedő, hatalmas heget, a nyaka körüli horzsolásokról, ujjnyomokról és foltokról már nem is ejtve szót. A mosoly rögtön lehervadt, újra megmerevedtek arcizmaim, a döbbenet nyomása alatt pedig egy pár pillanatig belém szorult a levegő. Szinte rerflexből nyúltam én is haja után, csak hogy még jobban eltúrjam arcából, arra azért ügyelve, hogy fájdalmat semmiképp ne okozzak a mozdulattal, de csak még több kék-zöld folt bukkant elő a haja és ruhája takarásából, ezt a megrökönyödést pedig már nem tudtam némi humorral vagy egoista megszólalással eloszlatni. - Mi a... - indult el szinte hang nélkül egy kósza gondolatmenet, de be sem tudtam fejezni, és talán nem is akartam. - Nehéz időszakod éled - idéztem vissza az iménti szavait halk suttogással, közben lassan eleresztve hajtincseit, de nem vittem túl messzire a kezemet, mert bármit is mondott, még mindig nem tudtam, hogy vajon mennyi alkoholt sikerült benyelnie, és mikor adja meg magát a gravitációnak. Nem tudtam, akarom-e tudni, egyáltalán elmondaná-e, ha megkérdezem, vagy a múltkori után tartjuk magunkat az új felálláshoz, miszerint egy rá vadászó bérgyilkos vagyok, de a nyaka körüli nyomatok és az arcán éktelenkedő vágás azt sugallta, hogy nem én voltam az egyedüli, aki szívesen learatta volna a babérokat. - Mi történt?
coded by eirik
_________________
Vendég —
“lost in my ways, I'm lost and afraid and angry, nobody help me, I'm not cold, I'm empty
Malthe&& Aviva
Hogy pontosan mit vártam volna ettől az estétől, azt én magam sem feltétlenül tudtam volna megfogalmazni. Felejtést? Aligha, annyira én sem voltam hülye, hogy azt higgyem, egy ferde este vagy a részegség önmagában majd feledteti velem mindazt, amit éreztem, ami ott munkálkodott mélyen bennem, ami nem hagyott nyugodni nappal és nem hagyott aludni éjszaka. Egyetlen vitathatatlan pozitívuma volt az alkoholnak, mégpedig a fizikai fájdalmaim eltompítása; erre nem is lehetett panaszom, bár egy idő után vitathatóvá vált, hogy ez valóban olyan jó dolog-e, mert cserébe előtérbe került minden egyéb eredetű fájdalmam. A fojtogató bűntudat mellett például az is, amit a derekamon érződő kellemetlen és kéretlen érintés is felidézett, és amit ehhez méltó reakcióval is jutalmaztam. Lehetett volna sokkal rosszabb is, leblokkolhattam volna teljesen, de ennyire azért nem volt szörnyű a helyzet - egyedül az rontott valamelyest az összképen, hogy pontosan bevitt ütés ide vagy oda, a szervezetembe az este kezdete óta elsüllyesztett vodka mennyisége csúfított némileg a mozdulat eleganciáján. Mondhatni, én is majdnem a faszfej után kötöttem ki a földön a lendülettől. Szerencsére mégsem volt sok időm ezen elmélkedni, mert rögtön két haverja sietett a segítségére, és bár éreztem, hogy részegen ez nehezebb és kevésbé tiszta menet lesz, örültem nekik, mert végre volt kin levezetnem a feszültséget. Végre nem a saját nyomorommal törődhettem... Volna. Malthe felbukkanása olyasmi volt, amivel semmilyen szempontból nem számoltam, és amikor megpillantottam sem feltétlenül arra apelláltam, hogy majd a segítségemre siet. Sőt. Mondjuk, ahogy az én karomat szorongató fickó karjára kulcsolta az ujjait, elgondolkoztam rajta, hogy egyébként nyilvánvalóan ő is a tiszta munkát szereti, szóval valószínűleg előbb kimentene egy ilyen szituációból és csak utána látna neki a saját feladatának. Mert ugye a végleges döntését azóta is legfeljebb megsaccolhattam abból, hogy azóta sem találkoztunk. – Egy tipp a jövőre nézve: ha nem rögtön taperolsz, legközelebb nagyobb eséllyel marad épen az orrod – vetettem oda félvállról, nyers, bűntudattól mentes hangon a vérző faszkalapnak. Mondjuk én akkor is megütöttem volna, ha szar dumával akart volna felszedni, de ez már egy másik kérdés. Láttam rajta hogy még az arcát szorongatva is feldühítem, de a harmadik társa nem hagyta nekem jönni; ő a szeme sarkából Malthe felettébb fenyegetőnek tűnő alakját figyelte, és látszólag már kezdte kapiskálni, hogy a haverjuk nem véletlenül nem tudja kiszabadítani magát a markából. Soha nem voltam az a fajta, aki védelemre szorult volna egy ilyen helyzetben, nem is szerettem játszani a bajba jutott hölgyet, ráadásul kifejezetten jól esett volna egy kis verekedés, de még az alkohol által az agyamra húzott ködön át is felfogtam, hogy nem feltétlenül járnék jól a következményekkel. Szemtanúk voltak. Kihívhatták a rendőrséget is. Használhattam volna Flavia papírjait, de Flavia hivatalosan egy magánkórházban lábadozott perpillanat, ami felvethetett volna bizonyos kérdéseket. Ezért hát úgy döntöttem, meghagyom a lehetőségét, hogy Malthe ma este lovagot játsszon. Talán később a fehér lováról is elsütök majd valami poént, csak ahhoz innom kell még egy kicsit. A hajszíne mondjuk nem stimmelt, de a szemei legalább szép kékek voltak. Majdnem annyira, mint... Nem érdekes. Kifejezéstelen arccal, némi kellemes zsibbadással a tagjaimban néztem végig, ahogy a nagy vergődés közepette Malthe elengedte a faszkalap karját, aki erre lendületből nekiesett a hátával a haverjának. Elmosolyodva figyeltem, hogyan próbáltak talpon maradni, aztán - bár egy részem tényleg örült volna a verekedésnek - azt is, ahogy végül inkább távozóra vették a figurát. – A frigid picsa köszöni a lehetőséget – mormoltam az orrom alatt, visszaülve - vagy inkább zuhanva - a székemre. Reménykedve pillantottam a pultos irányába, hátha megsajnál és megszán még egy pohár vodkával, de keresztülnézett rajtam. Fasza. – Tényleg? – Halvány, nem túl meggyőző mosollyal az arcomon pillantottam Malthe irányába, konstatálva, hogy ő is kényelembe helyezte magát mellettem távozás helyett. – Pedig akkor azért hagytalak kibontakozni, mert aljas terveim voltak a későbbiekre nézve – rántottam meg a vállam. A sóhajtását hallva látványosan megforgattam a szemeimet, és én magam is sóhajtottam egy jókorát. – Tudok vigyázni magamra... – mormoltam. Hát persze, hogy tudok. Kivéve, amikor nem. Ezeket is össze tudtam volna pakolni annyira, hogy ne legyen kedvük többet nyomulni a jövőben, de az ilyesminek ugye következményei is lehetnek. Mindeközben úgy bűvöltem a poharamat, mintha abban reménykedtem volna, hogy majd magától újratöltődik - ez sajnos nem történt meg, ellenben Malthe újabb kérdése, illetve a tény, hogy továbbra sem sétált el, kellően magára vonta a figyelmemet. Felvont szemöldökkel fordultam felé, ezúttal nem csak oldalról pillantva rá, hanem teljesen odafordulva hozzá a bárszékkel együtt. – Egy kicsit nehéz időszakomat élem éppen – feleltem aztán lassan, nem a valódi kérdésre, hanem annak mögöttes tartalmára válaszolva. – Valószínűleg jól esett volna egy kis figyelemelterelés, de csak addig a pillanatig, míg ránk nem hívják a rendőröket, szóval... köszönöm – szusszantam egy aprót, valamelyes komolyabbra véve a szót ahhoz képest, ahogy elkezdtem. Szemeim kíváncsian fürkészték Malthe ismerős vonásait, miközben próbáltam rájönni, hogy vajon őt mi vezérelte, amikor nem csak elsétált mellettünk. – Mi járatban erre? – kérdeztem rá inkább, elkerülvén, hogy én bonyolódjak végeláthatatlan találgatásokba. – Remélem, nem engem kerestél már megint. Részegen túl könnyű célpont vagyok a te ízlésedhez képest – eresztettem meg egy halovány mosolyt az irányába. Eltűrtem az arcomba lógó elszabadult hajtincseket a fülem mögé, ezzel tudat alatt is felfedve a gyógyulófélben levő, de azért jól látható vágást hosszában az arcomon, és egyben megmutatva azt is, ami a pulóverem alól kilógott a nyakamon: mivel a ruhadarabnak csak kicsit volt megemelve a nyakrésze, a bár félhomályában is szépen kirajzolódtak a nyakamon az éppen világoslilás színben pompázó ujjnyomok. Nem volt feltűnő, mert igyekeztem lefedni őket valamennyire, de olyasvalakinek, mint Malthe, nem kellett bemutatót tartani arról, hogyan fest a nyaka valakinek, akit puszta kézzel fojtogattak nem is olyan régen.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : henry cavill Posztok száma : 52 User neve : dimitriy Csoport : berserker Pontgyűjtő : 50 Lakhely : all around the world Foglalkozás : fejvadász Keresem :
the hardest thing I have ever done is
walk away still madly in love with you Kor : 136
Malthe Hjelm —
Elküldésének ideje — Szer. Május 18, 2022 8:24 am
Már előre eldöntöttem, hogy a kezemben tartott alkohol lesz ma estére az utolsó kör, amit még eltüntetek, tekintetem pedig jobb híján egyetlen pontra összpontosult, alig engedve be bármit és bárkit az amúgy teljesen kívül eső bokszon túlról. Kezdett felforrósodni lábaim alatt a talaj, ez pedig egyértelmű jelzésként szolgált, hogy ideje lenne magam mögött hagyni Oslo-t, és új feladatot vállalni, ha már a jelenlegiben kudarcot vallottam. Vagy ki minek értelmezte, velem eddig aligha fordult elő, hogy egy célszemély megúszta az első, majd utána a második találkozást is, mindezt azért, mert a múltunk összekapcsolódott egy bizonyos ponton. Csak rövid ideig latolgattam az esélyét annak, hogy vajon milyen véget ért volna kettőnk végső küzdelme, de már az első alkalom egyértelművé tette, hogy valószínűleg mindketten elbuknánk, és nemes egyszerűséggel megölnénk egymást. Az, hogy veszítettem, elég kellemetlen utóízt hagyott a számban, az ígéret pedig, amit neki tettem, kicsit sem közelítette meg a profizmus azon szintjét, ahová eddig dimenzionáltam saját magamat. A sors fintora azonban idő előtt testet öltött, és hirtelen már nem Aviva és a rejtélyes megbízó személye okozta a legnagyobb dilemmát és fejtörést, éppen ellenkezőleg. Teljesen háttérbe szorult a neki tett ígéretem, gondolataim inkább a rám szabadított ügynök körül keringtek, pedig nem ez volt az első eset, hogy a CIA megpróbált megkörnyékezni. Ha fogadhattam volna rá, arra is komoly összeget tennék, hogy nem is az utolsó, de mindezidáig egy ügynökük sem tudott időben a nyomomra bukkanni. Felesleges játéknak tűnt az állandó fogócskázás, de ez a munkám egy olyan része volt, amit talán a kelleténél is jobban élveztem. Mire azt hitték, szimatot fogtak, és a nyomomba eredtek, már csak hűlt helyemet találták, szemeim előtt pedig szinte láttam azt a vaskos dossziét, ami nem szólt másról, csak rólam, a névtelen és arctalan bérgyilkosról, aki igazán fontos embereknek is adta már meg a végső kegyelemdöfést - vagy inkább lövést -, de már pusztán a kitalált személyiségeimmel és hamis útleveleimmel ki lehetett volna dekorálni egy egész szobafalat. Nem találtak fogást rajtam, néha már kedvem támadt megvigasztalni őket, hogy ne búslakodjanak, a közel százötven évem alatt eddig összesen egyszer sikerült bárkinek is megkörnyékeznie, az az eset azonban alapjaiban véve rángatta meg az amúgy stabil lábakon álló életemet. Nem gondoltam, hogy véletlen lenne Alice - vagy, mint kiderült, azóta már Brooklyn - jelenléte, hogy éppen Őt küldték rám, és és ennek kellett volna lennie a végső lépésnek, ami arra motivál, hogy elhagyjam Oslo-t, lerázva magamról a múltat, a velejáró veszélyt, Őt. Nem mintha a rögtönzött hazugságok sokáig hatástalanítanák, és volt egy olyan érzésem, hogy a makacssága terén amúgy sem változott semmit, hiába veszítette el az emlékeit. Sértette a fülemet egy hirtelen székcsikorgás, tekintetem pedig az azt követő reccsenés és puffanás irányába szegődött, elég gyorsan megállapítva, hogy ennyire kicsi még ez a város sem lehet. Bár ezek szerint mégis, főleg ha Aviva neve felbukkan a történetben. Tekintetem többször végigmérte alakját, miközben belekapaszkodott a bárszékbe, mintha potenciális veszélye lenne annak, hogy a bár padlóján köt ki. Rögtön első körben sikerült megállapítani, hogy valami nem stimmel. Nem azt a látszatot keltette, amit az utóbbi találkozásaink során, még ha hosszú idő telt is el azóta, ennek ellenére kihúztam magamat, meglötyögtettem az utolsó kortyot a pohárban, mielőtt felhajtottam volna, majd visszacsúsztatva az asztalra, fel is álltam, mintha azzal, hogy kisétálok innen, legalább ezt a problémát lesöpörhetem magamról. Ő már tényleg nem az én gondom volt, az pedig, hogy nem kerestem azóta sem, egyszerű és kimondatlan békejobb volt, ami mondjuk nem sokat segített a kudarcom megélésében. A kabátom után nyúltam, de még lopva felé fordultam, mintha csak ellenőrizni akarnám, hogy a nyomuló farok odébb állt. Ő azonban ekkor már nemcsak a vérző orrú ficsúr társaságát élvezte, hanem két másikét is, mire lehunyt szemekkel, egy nagy sóhaj kíséretében megcsóváltam a fejemet. Lábaim a kijárat helyett felé indultak el, és ahogy közelebb értem, úgy vált egyre tisztábbá, hogy tényleg nincs a helyzet magaslatán, tekintete alkoholmámorban úszott, és ugyan tudtam, milyen fából faragták a hozzá hasonlókat, de nem jósoltam túl sok jót az inkognitójának, ha összetűzésbe keveredik ezzel a hárommal, és azok alapján, amit az aktájában olvastam, nagyjából sejtettem, milyen sorsra jutna ez a kis triumvirátus. Normális keretek között megmosolyogtatott volna a reakciója, amivel a megjelenésem kapcsán jutalmazott, de ujjaim ekkor már az éppen őt szorongató tag karjára fonódtak, így érve el, hogy érdemes legyek a figyelmükre, kiélvezve azt az előnyt, hogy kétszer akkora voltam, mint ezek a nyikhajok, és nekem lehetőségem lenne zokszó és minden további gyanú nélkül ripityára törni a bordájukat. - Van tíz másodpercetek, hogy meggondoljátok magatokat és elhúzzátok a csíkot - néztem rájuk felváltva, bár a vérző orrú ficsúr aligha látott valamit a saját vérén kívül. - A kis picsa betörte a haverunk orrát, pedig ő csak ismerkedni akart - jött a habzó szájú válasz, közben azért elérve, hogy Aviva karját elengedje, és az én szorításomból is próbálta kitépni magát, elég kevés sikerrel, amiből ő is leszűrhette, hogy talán ez már egy másik mezőny. Hát, ha még tudta volna, hogy Aviva ellen sem mennének sokra... bár egész más kérdés, hogy az alkoholgőz milyen hatással volt rá. - Akkor máshogy fogalmazom meg. Ha több törött testrészre vágytok, maradjatok nyugodtan - sóhajtottam fel, még mindig erősen szorítva a ficsúr karját, aki ekkor már vehemensebben próbált kiszabadulni, tekintete pedig egyértelműen elárulta, hogy kezdett rájönni, benne is maximum az alkohol adta bátorság a nagy. A nagy rángatózása közben el is engedtem, minek köszönhetően lendületből hátrazuhant, bele a haverja mellkasába, majd mint akinek a fogát húzzák, mormogni kezdett. - Nem ér ennyit egy frigid picsa - adta ki a végső instrukciót a másik kettőnek, mint valami kisfiúk bandavezére, majd a sérült tag vállára markolva odébb tették magukat, én pedig egy könnyedebb mozdulattal az Aviva melletti székre dobtam a hátsómat. - Déjà vu érzésem van - jegyeztem meg, kézbe fogva az egyik poharat, amit az egyik farok a pulton hagyott. - Tudom, megoldottad volna egyedül is - előztem meg a mondanivalóját egy sóhajtásba csomagolva, miközben szemeim újra végigfutottak rajta. - Elég stabilan ülsz azon a széken? - kérdeztem, egyelőre nem fűzve hozzá több kéretlen megjegyzést. Azokat későbbre tartogattam.
coded by eirik
_________________
Vendég —
“lost in my ways, I'm lost and afraid and angry, nobody help me, I'm not cold, I'm empty
Malthe&& Aviva
Elmélázva forgattam meg a pohár alján a maradék vodkát, majd hajtottam fel egyetlen mozdulattal az egészet. A tömény alkohol végigégette a nyelőcsövemet, minden általa felidézett emlék pedig a szívemen levő sebeket tépte fel újra és újra, pedig még csak behegesedni sem nagyon volt idejük. Vagy kedvük. Az arcom mégsem torzult fintorba, már nem, ahhoz épp elég vodka lecsúszott már, hogy ne zavarjon. Legalábbis a szesz égetése. A mellkasomban sajgó, vérző üresség az egy másik kategória volt. Már kezdtem rájönni, hogy nincs az a mennyiségű alkohol, nincs az az élességű fájdalom, ami arra gyógyír lehetne. Nemhogy múlni nem akart, de még csak csökkenni sem. Összeszorítottam a fogaimat, nyeltem egy nagyot, aztán felnéztem a csaposra a pult másik oldalán és közelebb toltam felé a poharamat. Bizonytalanul nézett rám, majd a vodkásüvegre, amit a kedvemért már inkább el sem rakott, csak ott pihent előtte, de már épp csak néhány cent maradt az alján, pedig előttem bontotta fel. Amikor lassan rázni kezdte a fejét, rámeredtem, még közelebb toltam a poharamat, olyan erősen szorítva azt, hogy kis híján össze is roppantottam a kezemben. Bárcsak sikerült volna. Akkor legalább szétvágta volna a kezemet is, és még valami más is vérzett volna a szívemen kívül. A srác ingatni kezdte a fejét, de látva, hogy még csak nem is készültem leborulni a székről, megfogta az üveget, hogy kitöltse nekem a maradékot, miközben valami olyasmit mormolt, hogy ennél többet nem fog adni. Megrántottam a vállamat, mert nem igazán érdekelt, úgy voltam vele, hogy majd átmegyek máshova, és ott kapok. Feltéve persze, ha Cameron nem talál meg előbb, egészítettem ki a terveimet gondolatban. Biztos voltam benne, hogy nem fogja értékelni az önpusztító módszereimet, különösen nem most, hogy úgy nézett ki, hamarosan megvalósítható lesz az a bizonyos műtét. Örültem neki, mert szívesen megszabadultam volna a Terminátor álnévtől, amit elég jogosan aggatott rám a bordáimat újraépíteni és összetartani hivatott fémlemezek és -csavarok miatt, de azért... egészséges mértékben aggódtam is emiatt. Azt egyébként sem hittem, hogy az emlékek alól felszabadítana a nyomok ilyesféle eltüntetése, akkor meg már majdnem mindegy is lett volna, nem igaz? Ettől még Axel ugyanúgy nem volt mellettem. Ettől még Uzi ugyanúgy minden éjszaka kísértett álmomban. Ettől még ugyanúgy céltalannak, egy üres, fekete katlannak tűnt az egész kibaszott életem. Megdörzsöltem a mellkasomat, mintha attól elviselhetőbbé vált volna a fájdalom, de ugye a vodka ezt nem enyhítette, csak a többi gyógyulófélben levő sérülés zsibbadt már el kellemesen a testemen. Némán bámultam a pohárban díszelgő átlátszó folyadékot, százezredjére is végigpörgetve a fejemben a történteket, minden egyes mozzanatot, minden egyes szót, minden egyes elbaszott másodpercet, de nem mentem vele semmire azon kívül, hogy újra erősebben kezdett fojtogatni az önutálat, a bűntudat és a fájdalom gyilkos keveréke. Egy korttyal eltüntettem az utolsó nyelet vodkát is a pohárból, aztán vettem egy mély levegőt; a bordáimba nyilalló fájdalom most már csak kellemes csiklandozásnak tűnt. Éppen elkezdtem azon gondolkozni, hogy hova menjek át, amikor megéreztem az érintést a derekamon. Kurva rossz helyen. Kurva rossz időben. Kurva rossz emberen. Amióta nem csak megtudtam, de zavaros, összefüggéstelen képek és érzések formájában minden egyes éjszaka meg is álmodtam, mit tett velem Uzi, miközben szinte teljesen öntudatlanná szedálva tartott, még annyira sem viseltem jól a kéretlen, váratlan és hirtelen érintéseket, mint előtte, pedig előtte sem voltam a legbarátságosabb fajta. Az ösztönöm nem jelzett, innen tudhattam, hogy nem feltétlenül támadó szándék vezérelte az illetőt, de én a nem-támadó-szándékú zaklatást sem tudtam tolerálni. Kirázott a hideg, az agyam viszont csak egy pillanatra blokkolt le. Mielőtt még esélye lehetett volna reagálni, már meg is pördültem, jobb kezem ökle pedig kicsit sem visszafogott erővel, de annál pontosabban csapódott bele egyenesen a faszfej arcába. Éreztem, hogy felhorzsolódnak a bütykök a kézfejemen, de még csak meg sem rándult az arcom, egyébként is sokkal zavaróbb volt, hogy az ütés lendülete engem is úgy vitt volna magával, hogy meg kellett kapaszkodnom a bárszékben, mielőtt szégyenszemre a fickó után zuhantam volna. Ez már csak azért volt elég kellemetlen felismerés, mert látszólag a fickó sem repesett a gondolattól, hogy - valószínűleg - eltörtem az orrát, de még két haverja is felháborodva lépett oda hozzám, azt ecsetelve alkoholgőzös lehelettel, miszerint ő csak ismerkedni akart, te frigid picsa. Na erre már megeresztettem egy grimaszt. – Szeretnétek ti is így bemutatkozni? – vontam fel a szemöldökömet. Nem verekedtem még részegen három ellen, de egyszer mindennek eljön az ideje, gondolom. Mint a szerelemnek egy olyan ember életébe, aki kurvára nem érdemes rá, hogy aztán ennek megfelelően el is bassza az egészet. Megvillant a szemem, amikor az egyikük megragadta a felkaromat, de mielőtt még elkezdhettem volna beleélni magam a figyelemelterelés lehetőségébe, a perifériás látásommal érzékeltem, hogy újabb valaki csatlakozott a partihoz. Az új érkező irányába kaptam a fejemet, hogy fel tudjam mérni, aztán kis híján felnyögtem. – Most komolyan...? – sóhajtottam fel őszinte lemondással a hangomban. Malthe volt az egyetlen, aki még józanul is kis híján be tudta végezni a feladatát annak idején, és bár nem sokkal később megejtettünk egy olyan találkozást, ahol egyikünknek sem görbült haja szála sem, mivel azóta sem jelentkezett, valahogy nehezen elképzelhetőnek tűnt a gondolat, hogy most megint azért lenne itt, hogy újabb okokat keressünk a nem-bántásomra.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 128 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 128 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.