Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

1976.
- Pozhaluysta ubey menya. YA bol'she ne khochu etoy zhizni*. - Hangom erőtlen és elcsukló, miközben Andrej vállába kapaszkodom. Szám jobb alsó szegletében vörös folt éktelenkedik, majd az orcám is sajogni kezd, mikor Andrej megjutalmaz a nap második pofonjával. Az elsőt nem tőle kaptam, azt egy másik vadállat osztotta ki, miután befizetett egy körre velem. A mindennapjaim részét képezték az erőszakos férfiak, undorodtam tőlük, de ez mind közül a legrosszabb volt. Fojtogatni kezdett, még most is érzem a nyakam körül a kegyetlen szorítást, majd megütött, mikor ellenkezni kezdtem. Andrej szerint be kell hódolnom, alá kell rendelnem magam minden kuncsaftnak. Egy senki vagyok, ne képzeljek magamról többet. Még így is többet érek, mint az édes orosz anyaföldön valaha. Ezért hoztál világra tizenöt évvel ezelőtt,  moya dorogaya mama?  
Néha nem vagyok teljesen a tudatomnál, hála a kábítószereknek, amelyet úgy osztogatnak itt, mintha jutalomfalat lenne egy nehezen átdolgozott nap után. A lábaim is érzik, a végtagjaim is érzik. Az agyam is érzi. - Pozhaluysta ubey menya**. - Könyörgök tovább erőtlenül, de a következő pofon a hideg, nyirkos padlóra küld.

1978.
Már egészen megszoktam, hogy több tucat jut rám egy átlagos héten. Már szinte nem érzem az ízeket, nem érzékelem a külvilág színeit. Minden feketévé és fehérré változott, bár a vörös minden árnyalatát is kívülről fújom. Túl gyakran találkozom ezzel a színnel.
A lakás kicsi, egy szobában hatan alszunk. Nem tudom a többi lány nevét, ráadásul majdnem mind más nyelvet beszélünk. Mindannyiunkért Andrej felel, de néha más is felügyel ránk. Gyakran emlegetnek egy Sergey nevű idős férfit, és mikor róla beszélnek, hangjukban mindig ott a tisztelet. Talán ő a Főnök. De ez mit sem jelent nekünk, áldozatoknak. Vannak, akik egy-egy alkalom után soha nem térnek vissza, és félek, egyszer én is erre a sorsra jutok. Egyre vékonyabb és erőtlenebb vagyok, alig kapunk valamit enni. Az viszont alap követelmény, hogy mindig tiszták legyünk, így legalább a tiszta ruha és a fürdés soha nem marad el. Ez azonban cseppnyi vigasz a hétköznapokban, mikor az ájulás kerget az éhség miatt.
Egy napon nyitva hagyták a hátsó kijáratot. Minden túl gyorsan történt, mikor megpróbáltam hangtalanul kislisszanni, de arra emlékszem, hogy a sikátorban fekszem. Nem jutottam távol, fekve szinte még láttam az ajtót, a takarásából pedig Andrej figyelt, kezében a pisztollyal. Már tudom, mi ez a kegyetlen fájdalom a vállamban. Szúr. Mama, eto ochen' bol'no.
Csak foszlányokat hallok, majd két kéz érinti meg a karjaimat és próbál felemelni a nedves kőről. Haloványan, de látom az arcát. Alig lehet idősebb nálam, kék íriszei még a jelenlegi állapotomban is a retinámba égnek.
- Papa, u devochki krovotecheniye.*** - A fiatal hang tulajdonosa tartani próbál, miközben hallom a háta mögött befutó idősebb csoszogását, majd hangját. - Vladimir Sergeyevich Smolensky, ostav' devushku. On iskal sebe nepriyatnostey.****

*Kérlek, ölj meg. Nem akarom többé ezt az életet élni.
**Kérlek, ölj meg.
***Papa, a lány vérzik.
****Hagyd a lányt. Magának kereste a bajt.

Akkor még eszembe sem jutott, hogy egy napon én is magamra öltöm majd a Smolenskaya nevet. Az, hogy egy hozzám hasonló megismeri a szerelmet, nem egy tipikus befejezése az ilyen meséknek. A fiúba már akkor több érzés szorult, mint idősödő apjába, és ennek a kegyelemnek köszönhettem az életemet. A fiú akaratosságának. az idő megkoptatta az emlékeket, de arra emlékszem, hogy addig nem mozdult mellőlem, míg az apja nem gondoskodott az ellátásomról.
Beszélt hozzám.
Beszélgetett velem.
Ő maga is fizetett azért, hogy velem töltsön időt. De soha nem ért hozzám azokon a meleg, fullasztó estéken. Soha nem nevezett annak, ami voltam. Sem utcalánynak, sem prostituáltnak.
Egy napon pedig nem kellett visszatérnem a kis lakásba. Elvitt vásárolni. Kidobta az összes ruhámat. Megmutatta a lakást, ahol élek majd.
És akkor már tudtam, hogy a szenvedésem véget ért. Én pedig életemben először boldogságtól fulladoztam, úgy ragaszkodva hozzá, mint éhes kismacska az anyjához.
Ez a szerelem?

2002.
Egyre kevésbé ringatom magam abba a hitbe, hogy számítok még ebben a családban. Vladimir már nem tetszeleg a fiatal megmentő szerepében, pontosabban: manapság ezt a szerepet a gyerekeink életében tölti be. Dimitriy és Nadia azonban már nem kisgyerekek, éppen annyi jogom van beleszólni a nevelésükbe, mint neki. Ő azonban egyre gyakrabban fejezi ki nemtetszését a dolgaimmal kapcsolatban, ez pedig még akkor teljesedett ki, mikor nevelési szándékkal megütöttem a lányunkat. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott kettőnk kapcsolatában.
A boldogság évek óta más karjaiban talált rám estéről estére, de ekkor már ő sem leplezte a tényt: többé már nem hűséges hozzám. Talán az első hűtlenség indította el a lavinát, mikor már többé nem voltam sem hálás, sem alázatos. Gyűlöltem az életem, a béklyót, ezt a szerelmet, amit ő csak úgy félredobott a két gyerek miatt. Többször a szememre vetette, hogy szörnyű anya vagyok. Nem tudok együtt érezni. És hogy a nagy orosz anyaföld nem tanított meg szeretni.
Már nem adtam több esélyt a házasságomnak. Kerülgettem a forró kását hosszú évekig, miközben egyre többször szivárogtattam információkat Vladimir ellenségeinek. Mikor megkerestek, védelmet ígértek, és azt, hogy ha információkat adok nekik, cserébe megkímélik az életemet. Én pedig úgy daloltam, mint egy ártatlan kismadár, mindent megosztottam velük, amit a férjemtől hallottam vagy éppen az üzlettársaitól. Furcsa önzőség uralkodott rajtam, mikor csak a saját életemet akartam menteni.

Úgy indult a nap, mint az összes többi. Kivéve Vladimirt. Amikor a szemébe néztem, már tudtam, hogy tudja. Mintha csak kivárt volna. A megfelelő alkalmat kereste. A nap már lenyugodott, akkor kaptam a hírt, hogy leszámolás történt délután. Lelőtték Dimitriy-t. A gyomrom bukfencezett egyet. Nem ezt akartam. Nem vagyok jó anya, de a gyerekeim halálát soha nem kívántam, még akkor sem, hogy tudtam, ez végképp tönkretenné Vladimirt.  
Aznap nem szabadott volna hazamennem. Főleg nem másodmagammal. Észre sem vettem, hogy megteremtettem Vladimir számára a tökéletes alkalmat. De mikor ezt felfogtam, Anton agyveleje már kifolyt a padlóra, a fröccsenő vére pedig beborította a testemet. Ahogy Vladimirra néztem, egy pillanat erejéig megpillantottam a szemeiben azt a fiatal fiút, aki annak idején megmentett. De nem tétovázott, mikor rám emelve a fegyvert, meghúzta a ravaszt.