Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Még mindig emlékszem arra, milyen szánalmasan festett. Emlékszem, talán tizenéves lehettem, amikor már biztosan tudtam, ő nem az a nő, akinek addig hittem. Addig még talán hinni tudtam abban, hogy az az anya-szerep, amit ő mutat; nehezen, erőlködve, de hittem. Pontosan fel tudnám idézni a pillanatot, amikor először törte darabokra ezt a képet: hallom a fülemben a magas hangot, amint sápítozva számon kért valamit a személyzeten. Azt hiszem, a tányérokat nem neki tetszőn helyezték az asztalra. Még mindig látom magam előtt a Papa arcát, amint megjelent a szobában; arcvonásai fegyelmezettek voltak, hűvösek, csupán az állkapcsa megfeszüléséből és a halántékán kidudorodó ér látványából tudtam, hogy ideges. Mindig ura volt az érzelmeinek – ekkor már irigyeltem tőle ezt a tudást. Emlékszem, hogyan találkozott a Papa tekintete az enyémmel, miután anyánk kiviharzott a helyiségből.
Egyikünk sem szólt semmit, de tudta, hogy tudom.
Könnyedén fel tudnék idézni pillanatokat abból, hogyan indult el rohamosan a lejtőn ezután a jelenet után. Emlékszem, egyszer én kaptam rajta, miközben a Papa dolgozószobájában turkált az egyik fiókban. Pontosan tudtam, hogy oda mindenkinek tilos a belépés, de csak akkor tűnt fel a hisztérikus állapota, amikor ezt szóvá is tettem neki. Még mindig érzem az orromban azt a kesernyés szagot, amit egyre gyakrabban árasztott magából és amitől a járása bizonytalanná, a szemei pedig vörössé váltak. Emlékszem, beteges nevetéssel sétált felém, és amikor közelebb ért, felismertem a kezében tartott rubeleket; hiába éltünk Norvégiában, mindig volt az otthoni pénzből is. Arra is emlékszem, hogy kiáltottam a Papáért, és arra is, hogyan csattant anyám keze az arcomon. Ő így mutatta ki, hogyan érez. A Papa pedig azzal, amilyen hidegen megparancsolta neki, hogy ezt soha többé ne merészelje megtenni.
Emlékszem arra a bizonyos éjszakára tizennyolc éves koromban. Még nem aludtam, ezért hallottam a zajokat odalentről; az anyám viháncolását, a cipője sarkának kopogását, egy idegen férfi hangját, akit behozott a házunkba. Fel tudnám idézni a hangot, ahogy felfelé jöttek a lépcsőn, elfojtott kuncogással, halk beszéddel kísérve. Még érzem a tenyerem bőrén a kristály érintését; víz volt odakészítve benne az asztalomra, de amikor a lépteik irányából kivettem, hová tartanak, gondolkodás nélkül ragadtam meg.
Akkorra már épp eleget hallgattam, én miért csak a férfiak szempontjából lehetek hasznos a családnak.
Pontosan emlékszem, milyen érzés volt a Papa súlyos tenyere a vállamon. A dolgozószobája küszöbén álltam, kezemben a kristálykancsóval, és ahogy a tekintetünk találkozott egy pillanatra, tudtam, hogy ő tudja. Nem mozdultam meg, mikor beljebb lépett. A fegyvert a jobb kezében fogta. A szemem kétszer is megrebbent, de csak a két lövés által keltett hangos csattanás miatt.
Még mindig emlékszem a látványra, a két jókora, vörös, darabos foltra a mahagóni szekrénysoron. Emlékszem az érzésre. Végre.


Emlékszem a tekintete tisztaságára, ahogy megfordult és rám nézett. Az arcán a szokásos, fegyelmezett, nyugodt maszk, és tudtam, hogy ugyanezt látja tükröződni az én szemeimben is. Még mindig érzem a homlokomon az atyai csókot, még mindig őrzöm a szívemben és az elmémben a jelentését.
Mindig felnéztem rá – erre még csak emlékeznem sem kell, hiszen ez a tény a mai napig nem változott. Egész életemben arra vágytam, sőt, az egész életemet arra tettem fel, hogy olyanná válhassak, mint ő. Hogy felérhessek a nevéhez; a nevemhez. Nem volt bennem erőszakos bizonyítási vágy, mindig is tudtam, hol a helyem – egy nőnek semmi keresnivalója a szervezetben –, ezért sosem kértem semmire, egyszerűen csak reméltem, hogy a hasznára válhatok majd, így vagy úgy, de nem csak azzal, hogy feleségül megyek valakihez. Mert tudtam, hogy tudja.
Soha nem fogom elfelejteni, milyen érzés volt, amikor először bízott meg egy feladattal. Nem bíztam el magam, de nem is estem kétségbe; nekem már az is elég lett volna, hogy megadta nekem az esélyt, mégis, amikor egyértelművé vált, hogy sikerült bizonyítanom előtte, tudtam, hogy mindig is erre a pillanatra vágytam. Nem is vártam el tőle, hogy ez valaha megismétlődjön, mindketten tudtuk, mennyire nem nézik jó szemmel az ilyesmit.
Emlékszem, azt hittem, az lesz számomra a legdicsőségesebb pillanat. Sosem gondoltam volna, hogy kinevez a biztonsági osztag élére, a saját tanácsosává, a bal kezévé. De amióta megtette, azért élek, hogy igazoljam a döntését.


Emlékszem, milyen érzés volt, amikor az ő ölelése volt a pajzs a külvilágtól. Kislány voltam még, de biztosan tudom, hogy akkor vált ő a védőbástyámmá, amikor a szomszéd fiú elgáncsolt a játszótéren. Ő válaszul – bár szintén gyerek volt még – arccal a homokba lökte a fiút, aztán egy szó nélkül hazakísért, és miközben Tanya bekötötte a térdemet, mosolyogva megdicsért, milyen ügyes vagyok, hogy nem sírok. Akkor úgy gondoltam, ő lesz a hősöm hátralevő életemben; azt hiszem, akkor még ő is.
Nem tudnám pontosan felidézni, mikor kezdett megrepedezni ez a pajzs, de élénken él bennem a pillanat, amikor először fejezte ki egyetértését anyánkkal. Emlékszem, milyen érzés volt rájönni, hogy szerinte is jobb helyen lennék egy megfelelően magas rangú férfi oldalán és ágyában, ezzel biztosítva a Papa iránti hűségét, ahelyett, hogy valami értelmes és hasznos feladatot kapnék. Utólag persze már okosabb az ember, most már levonhatom a magam következtetéseit a viselkedéséből. Akkor még nem értettem, miért hiszi fajsúlyos tevékenységnek azt, ha egy nő szétteszi a lábait.
Emlékszem, hogy mégis ő volt az első gondolatom azon az estén. Még emlékszem a hangjára a telefonban, fel tudom idézni, hogy minden ellentétünk ellenére hogyan vált egyre aggódóbbá a hangszíne, amikor képtelen voltam megszólalni a vonal másik végén. Emlékszem a tehetetlenség érzésére, a véres maszatokra a telefon betört kijelzőjén; hogy mire sikerült tárcsáznom a számot, már elkaptak és nem eresztettek el.
Emlékszem, milyen érzés volt ráébredni, hogy már ő sem tud segíteni.


Emlékszem a fájdalomra. Emlékszem, milyen érzés volt magamhoz térni és rájönni, mi történt.
Emlékszem, milyen érzés volt megpillantani, végignézni, ahogy elégedett mosollyal az arcán közelít felém. Emlékszem a tehetetlenség érzésére, a keserű ízre a számban, az érzésre, ahogy a kötöző szorosan belevágott a csuklómba. Emlékszem a dühre, a csillapíthatatlan haragra.
Még ennél is élesebben emlékszem viszont a szemeire; sötétbarna íriszei, amelyek csillogása már megdobbantotta áruló szívemet, ezúttal feketének tűntek és feneketlenül mélynek, és csak az elhatározást láttam bennük.
Emlékszem a biztos tudatra, hogy innen már nincs hazaút.