smolensky & smolenskaya

Úgy rakosgatom össze az apró jeleket a fejemben, mintha megannyi kirakóst borítanának elém. Egy kívülálló számára ezek nem feltűnőek, én azonban rögtön felfigyelek a két férfira az utcasarkon, akik hétköznapi embernek tűnve beszélgetnek, az autóra a park mentén, benne szintén két másikkal, míg mindezek ura és parancsolója felém tart, mit sem sejtve az ő rejtélyes vendégéről.
A cigaretta füstje már-már jele a közelgő tűznek, ami készül lángra lobbanni, és amely elemi erővel tombolva akár mindkettőnket magával ragadhat.

Arcomon már az a jól ismert mosoly játszik, mikor érzékelem, hogy egyre kisebb a távolság kettőnk között. Érzem, ahogyan a hátamat bűvöli a jól ismert kék íriszekkel, és az örökkön türelmes jellemét megtöri valami nem ideillő türelmetlenség. Hallom abban, ahogyan a levegőt veszi. Nem eszik ilyen forrón azt a kását, Medovyy*.
Azt hiszem, pontosan így képzeltem el a viszontlátás örömét; hisz legalább ezerrel több alkalmam volt elképzelni ezt, mint neki. Amikor utoljára a szemembe nézett, én már tudtam a sorsomat. Ő pedig hangok és szavak nélkül búcsúzott el tőlem. Tudom, hogy fájt neki - talán még jobban, mint nekem. Ennek ellenére nem remegett meg a keze, mikor másodjára is meg kellett húznia a ravaszt. Egy golyó a fejedben gyorsan eléri a kívánt hatását, nincs időd szenvedni.
Egyszer meséld el, drágám, hogy mit éreztél.
Állom a tekintetét, miközben egy komisz mosoly rajzolódik ajkaim gyűrűjére. - Eto nepravil'nyye emotsii, dorogaya**. - Szólalok meg, lépve egyet közelebb, eldobva a félig elszívott cigarettát. - Hiányoztam? - Teszem fel a legszemtelenebb kérdést, ami jelenleg csak eszembe juthat, ekkor már belépve abba a bizonyos komfortzónába, ahová csak kevesen.


*Drágám.
**Nem állnak jól ezek az érzelmek, drágám.

smolensky & smolenskaya

Oslo nyirkos levegője jeges simogatással üdvözli a tüdőmet. Húsz év után először lépkedek a repülőtér még ismeretlen szárnyaiban, magam után húzva a bőröndömet. Húsz éve nem sétáltam végig ezeken az utcákon, csupán képről csodálhattam a feledhetetlen téli élményt, bár számomra Norvégia azóta is egyenlőt jelent az örökös szenvedéssel, és a normális élet ravasz délibábjával. Hullazsákban jártam itt utoljára, és szent meggyőződéssel vallottam azt is, hogy soha nem térek vissza. Megkopott képeken keresztül emlékszem az újjászületésemre, s arra, hogy a halálom után is hű maradtam önmagamhoz. Mikor el kellett adnom a lelkem az élet ígéretéért, nem haboztam meghozni ezt a döntést, csupán egy feltétellel: soha ne kelljen visszatérnem Oslo-ba, és bármit megteszek.
Franciaország jobban beleillett abba az életbe, amit mindig is élni akartam, új életet kezdtem új néven, az emberek tiszteletét pedig szinte rögtön elnyertem. Már nem esendő fiatal tinédzserként próbáltam szerencsét, mint több évtizeddel ezelőtt. Amikor mégis úgy döntöttem, hogy visszatérek, nem bíztam a véletlenre semmit; tarolni akarok, megsemmisíteni, bosszantani. Mondatni, semmi nem változtam, és ezen tulajdonságok birtokában egyszer már próbára tettem a jégherceget, aki azóta már megkapta a koronáját.

A választásom egy olyan helyre esett, ahol egészen biztosan nem tudna azon nyomban megölni, ha elragadná a hév. Nyomon követtem mind a gyerekeim, mind Vladimir életét, így valószínűleg nem tud nagy meglepetéssel szolgálni számomra, s habár újra szemtől-szembe állni egy egészen új állomása lesz az utóéletemnek, semmi pénzért nem hagytam volna ki. Márpedig ha van valami, ami még most is mindennél jobban számít, azok a ropogós bankók.

Még a hó is hullik.
Mintha az istenek is felkészülnének a jégszívűek találkozására.

Hosszú kabátban várakozom az egyik legnagyobb szökőkút takarásában. Gyermeteg játéknak tűnhetett volna egy idegen számára, főleg hogy Vladimir nem is sejti, kitől kapta a névtelen meghívót, és az is bizonyos, hogy nem egyedül teszi majd tiszteletét.
A helyszín bizonyára felszakít egy-két régi emlékeket. Néha magam sem tudtam eldönteni, melyikünk tudott hatásosabb lenni. Ezen a téren ő is remekelt. Talán tőle tanultam.