Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Suttogás volt csupán. Távoli, először képzeletbelinek hittem, álomnak. És akkor beszakadt a tüdőmbe a levegő, és Ő ott állt előttem, valódi alakjában, ami tulajdonképpen elég groteszk látvány. Nem tudom egészen pontosan miért keltett életre az úrnő a halálom után, de már nem is keresem a választ erre a kérdésre, megelégedtem annyival, hogy megtette, nekem pedig első dolgom volt bosszút állni apámon az évekig tartó kegyetlenkedéséért. Erről persze egyik testvéremet sem tájékoztattam, nem kellett tudniuk, hogy az az utolsó féreg az én kezemtől halt meg. Amúgy is… egyiket talán kevésbé érdekelte volna, mint a másikat. Ezután pedig jobb dolgom híján csatlakoztam a kisebbik bátyámhoz a norvég alvilág igazgatásában, amelyet az úrnőnk adott a kezünkbe.


Nem félek bemocskolni a kezemet. Ezt mostanra már egész Oslo tudja. Bár én vagyok az egyike a várost irányító egyik legnagyobb kartell vezetőjének, ha kell igenis kimegyek terepre. Sőt nem csak ha kell. Szeretek feltűnni a városban, szeretem, hogy a megjelenésemre megfagy a vér a halandók és a kevésbé halandók ereiben, szeretek részt venni a saját ügyleteinkben, ezzel is kimutatva az erőmet. Azt akarom, mindenki ismerje meg a nevemet, és mindenki legyen tisztában azzal, ki is vagyok. Azt akarom, hogy az úrnő kiemelkedő katonájaként tartson számon.
Az évek alatt megtanultam kontrollálni magamat, de nem szeretek skatulyában élni. Apám szíve nem az utolsó volt, amelyet a tenyeremben tartottam, és talán ez az oka annak, hogy sokan, a fekete kereskedelemben rettegnek szembe találkozni velem. Szeretek kiszámíthatatlan lenni, bár Frederik biztosan érti és ismeri a gondolkodásmódomat, nem úgy, mint a húgom és az idősebbik bátyám. Őket még meg tudnám lepni, és nem csak apánk halálának véres részleteivel. De Fredy más lapra tartozik: velem mindig nagyon-nagyon könnyen megértettük egymást, valószínűleg azért, mert mindketten középső gyerek-szindrómában szenvedtünk. Ezért volt olyan könnyű beállnom mellé.