Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Majdnem meguntam az életemet is - azt, amit amúgy egy egész évtizede már hivatalosan elveszítettem. Voltaképpen talán azon már régen túl is voltam. Semmi értelme nem volt itt szerencsétlenkednem egész nap, de nem nagyon akadt mást lehetőségem. Nem hozhattam bajt az új főnök fejére, na meg amúgy is mondhattuk volna azt, hogy hogy van neki már amúgy is elég baja. Persze, volt baj itt mindenkivel, csak vele, az én tökéletes mesteremmel, az évszázad megtestesült anyucijával nincs. Aki ismerte, tisztelte, de csupán azért, mert féltek tőle. Egyre többet tanultam Hel-től, sokak szerint már a modorunk is egész hasonló álcát öltött. A legjobb katonája voltam - és ezt ő maga mondta. Úgy tűnt, megél még egy pár karácsonyt.
Rengeteg időt töltöttem eleinte azzal, hogy rájöjjek, mégis ki akarok lenni az életemben. Már ameddig még önmagam lehetek. Fütyörészve sétálgattam a folyosón, zsebre vágtam mindkét kezemet. Igazából tényleg nem akadt más dolgom. Csak fel és le... már fejből el tudtam volna mondani, hogy miből mennyit használtak fel a kóceráj építésekor a jól megfizetett építészek. Legalább jól tartott, egy kis kosz sem akadt a falakon. Idilli nevelde.

Egész otthonosan berendeztem a kis lakásomat. Bár a méret lényegében relatív. Mások egy egész élet megkeresett pénzéből se tudtak volna ilyen házat venni. Talán még bérelni sem. De az én kétes ügyleteim mindent lehetővé tettek, amit akartam. Legalábbis eddig. Megvenni a rendőrséget, amit már alapvetően átitat a korrupció, nem nagy durranás. Elintézni, hogy ahol én vagyok, és néhány emberem, és rendőrök ne legyenek a közelben, szintúgy egy csettintés. A mai világban már mindent meg lehetett venni pénzért. Kivéve a becsületet, de abból még a kutya se élt meg, és nem én fogom elkezdeni a példamutatást. Annál némileg... összetettebb jellem vagyok.
Valami mégis nyugtalanított. Talán a tegnap délutáni temetés. Az, hogy Monet jelenetet rendezett az egyik emberem sírjánál. A könnyek. A kíváncsi tekintetek. A rejtőzködő öltönyösök. Kristoffer veszteség volt. A legnagyobb.
Én pedig utáltam veszíteni, sosem voltak nálam vesztes lapok.
Ám arról sem feledkezhettem meg, hogy mi... pontosabban ki vezetett el idáig.
- Meghoztuk, főnök! - csapódott ki az ajtó, mire rezdületlenül felsóhajtottam, és kikortyoltam az utolsó cseppet is a poharam aljából. A berserker férfi Mate és Stellan kezei között vergődött, szabadulni próbált. Már nem is emlékeztem a nevére... Thobias... vagy... de, Tobias. Mindegy, hamarosan kiderül. Elmosolyodva fordultam feléjük. - Még ne engedjétek el - intettem a két emberemnek. - Újra találkoztunk, kedves barátom. Maradj nyugton - léptem oda elé. - Az a pletyka járja, hogy tudsz valamit Kristoffer haláláról.

De nem tudott. Nem tudott ő semmit. A nyelvének kitépése után nem mintha tudott volna mondani bármit. Ő csak az első áldozat volt az azóta oldalakra duzzadó listán. Senki nem vezetett el a célig. Fel akartam kutatni a tettest.
Senki nem beszélt. Talán féltek. De ez is csupán egyetlen sejtést vetített ki elém. A tettes közelebb van, mint gondolnánk; talán éppen abban az áldott jó családban, amit Hel szerint tisztelnünk kellene. Tudnia kellene, hogy a szövetségesei kik is valójában. Áruló gyilkosok.