Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

2021.12.08
Kedves naplóm... Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fogok tenni és naplót fogok alkalmazni. Igazából igencsak furcsa érzés. Olyan mintha magammal beszélnék, de mégis máshoz és várnék egy válaszra, ami sohasem fog megérkezni. Fulla a nagylelkűség Istennője az anyám, de apám Samendill, egy óriás. Ezért is tartom a sors furcsa kis fintorának, hogy nekem - valakinek aki nem csak isteni felmenőkkel rendelkezek-  kellett elkapnom ezt az "átkot". Végtére is mi más lenne a magyarázat arra, ami velem és az emlékeimmel történik? Mintha csak fogtam volna egy radírt és szépen visszatörölgetnék mindent, amihez éppen érek. Ezért is döntöttem úgy, hogy szükség van erre a naplóra, leírni a még meglévő vidám emlékeim, amíg azok nem hullnak szét, akár hamu a szélviharban. Őszintén szólva fogalmam sincs, mégis hogyan működik ez. Miért csak a szép emlékeim szűnnek meg létezni...Miért csak róla. Miért nem emlékszem már arra a napra, mikor Rune Akselsen felesége lettem? Miért nem emlékszem arra a jeles napra, mikor összeköltüztünk? Szerencsére még megvan, hogy hogyan is kezdődött az egész.
A házasságunk előtt 10 hónappal ismerkedtünk meg egymással, egy igen kellemes kis bárban. Én akkor kezdtem el az állatorvosi szakma szépségeit megtanulni. Talán szerencsés véletlen, tán a sors keze, hogy pont az egyik barátjának mondtam igent, mikor elhívott randizni. Nem voltam biztos abban, hogy akarok tőle valamit, dehát helyes fiú volt és még nem ismertem ott senkit. Megérkeztem a bárba egyedül, ahol meleg, picit fülledt levegő fogadott és jókedvű emberek nevetése. Tekintetemmel azonnal Baardot kerestem, a kék szemeit és vöröses haját. Helyette mást vettem észre. Hullámos barna hajat, gyönyörű mosolyt és melegséget árasztó barna szempárt. Azt a mosolyt látva, nekem is kedvem támadt vigyorogni. - Leteszem a tollam egy pillanatra és megdörzsölöm a halántékom. Igazából...ha megpróbálok emlékezni az eléggé fájdalmas tud lenni, nemcsak a szívemnek, de a fejemnek is. Inkább folytatom az írást, hiszen úgy könnyebb.
-Szinte sajnáltam, hogy megjelent Baard, komisz kis vigyorával és addig lehengerlőnek tűnő személyiségével. Kedvesen köszöntött, majd közölte, hogy először a barátaival fogunk bandázni. Hát egyáltalán nem bántam, pláne amikor kiderült, hogy a baráti társaság tagja az a bizonyos barna hajú isten. Szószerint isten. Kezetfogva köszöntöttük egymást, s ujjaimból kiindulva, az egész testemen áthaladó bizsergést éreztem. Gondolom mondanom sem kell, hogy aznap nem Baard-dal mentem haza. A fiú másfél óra alatt a padlóra itta magát, nekem pedig kellett némi segítség.
Aznap este Rune lett az én hősöm, megmentve három sörtől bűzlő, túlságosan is magabiztos férfi, nemkívánatos figyelmétől. Jött, látott és kb letarolt.  - Nevetnem kellett saját megfogalmazásomon és becsuktam a naplót. Úgy éreztem, hogy pont elég lesz mára, mert még a végén meggondolom magam és képes leszek felhívni őt a nosztalgia hatására.

Jól tudom, hogy nem csak az ő hibája, nem szabadott volna hagynom, hogy a szüleim beleszóljanak a házasságunkba. Nem lenne szabad hagynom, hogy mások befolyásoljanak. De mégis hogyan dönthetnék a szüleim és a férjem között? Hála neki, túl soknak tűnő évvel ezelőtt, nem is kellett. Százhúsz évnyi házasság után, aminek utolsó hónapjai ugyan valóban nevetségesen kellemetlenek voltak, én szerettem volna, ha van egy közös cél amiért harcolhatunk, szerettem volna, ha a szüleim is elfogadják, hogy én nem csak egy ideig akarok Rune felesége lenni, hanem amíg világ a világ. Szerettem volna egy babát. Rune volt az akivel szülővé szerettem volna válni...bár belátom, hogy bolondság volt.
Készültem aznap. Mintha mi sem történt volna, megfőztem a kedvencét, előkészítettem a..khm..szobánkat. Megterítettem az asztalt és még magamat is kicsinosítottam. Ő másra használta ki ezt az alkalmat. Megvallotta, hogy megcsalt és úgy döntött, felszámolja a kapcsolatunkat. Mind a százhúsz évet, mindent csak így...
Nem látta értelmét folytatni...megkért, hogy ha nem is válunk el, de engedjük szépen el egymást. Hát ennyit a terveimről. Nem sírtam előtte, nem rogytam a földre könyörögni, hogy gondolja át. Rettenetesen fájt, nem maga a megcsalás, hanem az, hogy ő másnál keresett boldogságot, mert ezt én már nem tudtam neki megadni. - Hát én...sem is tudom, mit mondjak.
Talán, hogy apa az, akinek hinnem kellett volna, hogy az utóbbi 2 hónap azért volt ilyen, mert van valakije? Mondtam volna, hogy anyának volt igaza és jobbat érdemlek? Vágjam az arcába, hogy sosem kellett volna elvennie engem? - Találd meg a boldogságot, amit keresel.
Ezzel bementem a fürdőszobába és megvártam, amíg kilép az életemből, örökre.

Százhuszonöt éve lennénk házasok, ha nem hagy el öt évvel ezelőtt. Úgy érzem, sosem leszek rajta túl igazán. Ez az átok már majdnem minden vidám emléket kitörölt róla ugyan, ennek ellenére az érzéseim...azok maradtak. Talán képes leszek rá, róla lemondani és ismételtem felvenni az Isane Norgaard nevet, ami több mint egy évszázada feledésbe merülve várja az alkalmat, hogy újra a részemmé váljon. Addig az emlékeim a naplómmal együtt válnak majd semmivé.