Valósággal belesüppedek az érzések alkotta keserédes kavalkádba. Igen. Keserű ízt is hagy a nyelvem hegyén ez a furcsa érzés, mert pulzál bennem, valahol a szívem mélyén, valami érthetetlen hatás, ami még mindig feszegeti bensőmet. Egyrészt, bár már sokkal kevésbé a csapdába sétálás, esés lehetőségétől tartok, másrészt, sokkal inkább valami olyasmit érzek, mintha elvesztegettem, elfecséreltem volna... valamit. Valószínűleg csak az előző alkalom hatása működhet bennem még mindig, így pár hét távlatából is, ugye? Nem a trauma, sokkal inkább az, hogy eljöttem, mostanra már még a végére járhattunk volna ennek az egésznek, hogy mi történik velünk, és miért. De most, önző módon, egy kicsit csak el szeretnék merülni ebbe az egészbe, épp úgy, ahogy Liam víztiszta, tengerkékjeiben is tettem a múltkor, és, amelyet azóta sem tudtam kiverni a fejemből, a gondolataim közül. Mert mi van, ha kettőt pislogok, és vége szakad? E miatt valahol lelkiismeret-furdalásom is van, mert számára a lét véges, én pedig még meg sem ettem a kenyerem javát, hát hogyan vehetnék el akár egyetlen szeletet is az életéből, ha ez az egész egy tévedés?
Nem szabadna ilyesmikre még csak gondolnom sem.
Akadna jobb szavam is a szerencsésnél, de ilyen óriási szavakkal nem dobálóznék, egyelőre nem, mert a végén még valami őrült, gyertyás, ingás, tarot vető, macskás, jáspisokat, citrineket, hegykristályokat meg aurakvarcokat gyűjtő, szabadidejében horoszkópot olvasgató, magát spiritisztának képzelő félbolondnak hinne. Pedig a megírt, vagy a sorsszerű szavak jobban kifejezik, és leírják, amit érzek, és, ha tudna annak a világnak a létezéséről, amelyről én tudok, akkor talán egyetértene velem. Ezért csak haloványan elmosolyodok, és finoman megvonva a vállamat, bólintok.
Ahogy közelebb lépek, a szívem harci dobok tamtamjának ritmusára kezd dübörögni mellkasomban, ismerősnek ható illata az orromban robban, most látom csak a régről ismerősnek tetsző, kék szivárványhártyákon, az ezüstös cirmokra fókuszálok, ajkai vonalát, a mosolyának görbületét, orrának ívét; valósággal iszom a látványát, amire már hetek óta szomjaztam, hogy lássam; ne csak az álmaimban, ne csak az emlékeimben felidézve.
- Egészen döbbenetes – teszem hozzá én is suttogva, mintha attól tartanék, ha túl hangos vagyok, felébredek, esetleg elijesztem őt, vagy megtöröm a kapcsolatot, és szertefoszlik a láthatatlan, nem létező bura, ami kizárja a vásár bábeli zűrzavarát, és az élet visszaránt a régi, megszokott, monoton, színtelen, örökké forgó ciklusába, mintha semmi sem történt volna. Ugyanezen okokból kifolyólag nem érintem meg, nehogy összetörjek valamit. Meg sem moccanok, pedig zsigeri szinten vágyom rá. Az agyam leáll, e lélegzetvételnyi idő alatt már nem keresi a feltett-, és fel nem tett kérdésekre a válaszokat, nem robog, nem zsong; egyszerűen minden kristálytiszta és világos.
- Ó – egészen mostanáig észre sem vettem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni, és csak most fújom ki azt, ami a tüdőmben rekedt. – Igen, igazad van. Sajnálom. Nem akarlak feltartani, vagy bajba keverni – bocsánatkérőn mosolygok rá, miközben egy pillanat erejéig, lopva tekintek a forralt boros bódéban ténykedő Kristine-re, és a másik segítőre. Úgy is épp menni készültem volna, ha az a láthatatlan erő meg nem állít, és vissza nem fordít – e gondolatra pedig önkéntelenül is elmosolyodok.
- Igen – felelek, széles mosollyal az arcomon. – Igen, abszolút – teljes elégedettség és boldogság leplezetlen elegye lesz úrrá rajtam. Őszintén szólva, már azzal is igazán boldoggá tett volna, ha elsétálunk valamelyik fabódéig, és megeszünk egy perecet, vagy valami hasonlót. De a kötelesség, még, ha nem is muszájból csinálja az ember, és a jót szolgálja, puszta szívjóságból – és főleg akkor -, az kötelesség. – Bátrabb vagyok, mint gondolnád, vagy, mint, amilyennek tűnök, Liam – mosolyom az övének már-már tükörképe is lehetne, aztán beírom a számomat a telefonba, majd visszaadom a mobilt a tulajdonosának. – Akkor... – kicsit elhúzom az ó-betűt, ahogy teszek egy lépést hátra, hogy megszakítsam a közelséget. – Holnap találkozunk – biccentek búcsúzóan. – Vigyázz magadra, Liam. Szia – és csak most fordítok neki hátat, de ezúttal futólag, mosolyogva visszapillantok a vállam fölött a férfire.

Liam elég sok mindenre számítani szokott már a felébredése pillanatában; remekül kezeli a váratlan helyzeteket általában, de ma reggel arra valahogy gondolni sem mert, vagy éppen akart, hogy találkozni fog a másikkal. Az elmúlt hetekben hol az agyának egy elég aktív részét tette ki Mika, hol csak megbújt a hátsó polcok között, de valamilyen formájában mindig jelen volt, addig viszont nem mert elmenni, hogy majd valóban találkozni fognak, ha csak nem tesz érte egyikük ténylegesen. Nem így képzelte volna az újra találkozást azonban, valószínűleg a hímzett kötényt kihagyta volna az egészből, viszont még mindig úgy érzi, nem változtatna már utólag nagyjából semmin.
Szinte elvigyorodik a másik kérdésén, mert igen, ezért is szerencsés, hogy találkoztak, és sok minden másért is, amit, ha normális síkokon szeretne mozogni, egyelőre képtelenségnek tűnik megosztania a nővel. Hallott már ilyesmiről – sőt, találkozott is vele a munkája során -, és ha valami, akkor ő nem akart egy imádó, zaklató, mániákus képet magára ölteni, hiszen áll tőle elég messze az egész, hogy tudja jelen állapotában kezelni. Szeretné, ha nem csak a fejében létezne, de nem akart őrültnek tűnni, még annak ellenére sem, hogy neki ez az egész sokkal furcsább annál, minthogy őrültségnek tűnjön. Egyelőre talán meg kell elégednie ezzel a véletlennek csúfolt helyzettel, amiben egyébként nem hisz, de ezt dobta a gép, ő pedig a maga módján elégedett.
- Jobb szó híján igen, nevezzük szerencsének. – Teszi még hozzá, és így próbálja burkoltan, és valahol finoman tovább csepegtetni azt, ami a fejében létezik, vagy jött létre az elmúlt hetekben. Ő maga mindig úgy gondolta, a szerencse nem kifejezetten az ő pártját fogja az életében, sőt, ha valamit el akart érni benne, akkor sok energiát kellett beleölnie, néha sokkal többet, mint másoknak. Az elképzelés, hogy neki ekkora szerencséje lenne, és ez az egész csak úgy az ölébe hullana, valahogy idegennek hat, de nem foglalkozik már vele, mert annyit tart lényegesnek az egészből, hogy ne hagyja úgy elszaladni most a másikat, ahogy legutóbb. Mert a baleset helyszínén is igyekezett már jelezni Mika felé, mennyire furcsán érzi magát, de akkor kicsúszott az ujjai közül. Ezt most nem feltétlenül szeretné, sőt.
Nem számít arra, hogy a másik is közeledni fog hozzá, így pedig viszonylag közelről figyelheti meg a vonásait, amik percről percre egyre régebbre nyúlnak vissza az életében, mintha évek óta ismerné, mert nem hat újdonságként az a néhány apróság, amit most kellene felfedeznie a másik arcán. Az orrán keresztül, halkan fújja ki a levegőt, így odázva el egy sóhajtást, miközben a világ, annak eddig ismert formájában szépen megszűnik létezni körülöttük. A gyomra érdekes bukfencet vet rögtön azt követően, amit Mika az érzéseiről mond, és Liam ekkor már teljesen biztos abban, nem őrült meg; egyikük sem érti, mi történik, de mindketten nagyon hasonló formában élik meg, ha pedig ezt elengedné most, vagy akár később, valószínűleg akkor lenne teljesen bolond.
Őszinte, szinte felszabadult mosollyal felel arra, amit a nő mond, de még a visszafogott formában sikerült ezt tennie, hiszen közel vannak egymáshoz, halkan, szinte titkokról mesélnek egymásnak, így nem látja szükségét semminek, ami feltűnő. - Furcsa az egész, nem? – Teszi hozzá még ezt az egy gondolatot, és valahogy minden vonása egyfajta boldogságban játszik, de ő továbbra is csöndes mindennek ellenére. Ilyen közelségből akár meg is érinthetné a másikat, és érzi rá a késztetést legbelül, még sem szeretne túl messzire menni. Jellemzőbb rá általánosan az óvatosság, mintsem, hogy sietne, de Mika mellett ezt elég nehéznek tűnik kivitelezni, mégis türtőzteti magát.
- Nekem most vissza kell mennem a bódéhoz. – Töri meg végül az idilli képet, pedig nem szeretné, és kifejezetten nehezére is esik megtennie. Örömmel lopta el ezt a néhány percet a kötelességeitől, de nem szeretné, ha Mika megfázna, illetve a lehető legjobban akarja az egészet csinálni, nem most, hirtelen fejest ugorva az egészbe.
- Szabad a holnap estéd? Van egy szép étterem a fejemben, ahova szívesen elvinnélek. – Mondja még mosolyogva, aztán előveszi a zsebéből a telefonját, és a képernyő feloldását követően igyekszik átnyújtani a másiknak a készüléket, és csak ekkor veszi észre, mennyire közel vannak egymáshoz. - Meg mered adni a számodat? – Kérdezi szinte nevetve, és látszik rajta, mennyit oldódott az első percek óta, mert rá inkább jellemző, hogy viccesen adja elő magát, minthogy zavarban legyen esetleg.

Valahol még mindig bennem motoszkál ennek az egész érzésáramlatnak az ellentétje, az a kellemetlen, és igencsak elszomorító elegyű massza, hogy ez az egész nem a valóság, hogy ezt az egészet valaki így szervezte, hogy ez valamiféle bosszú; nem volna elképzelhetetlen, elég sokak útját kereszteztem, és konkrétan álltam az útjukba, a két kezem sem lenne elég, hogy megszámoljam, kik gyűlölhetnek ennyire, hogy ilyen csúf tréfát űzzenek velem. Ha így van – és némán, titokban imádkozom egy felsőbb hatalomhoz, hogy tévedjek -, akkor felháborít, és mélységes megvetéssel tölt el a tény, hogy ehhez egy ártatlan, mit sem sejtő, semmiről sem tehető halandót is bevontak, legyen a lehetséges elkövető bárki is.
Ugyanakkor pedig az, amit én érzek, az olyan ősi, olyan éteri, hogy egy egészen kicsit olyan érzésem van, mintha ez meg lett volna írva. Így hogyan lehetne ez hamis és valótlan, mindössze illúzió csupán? Hogyan, amikor, ha Liam szemeibe nézek, olyan, mintha eónok óta ismerném, mintha ő is ismerné minden mozzanatomat, gondolatomat, titkomat, mintha a lelkembe látna, és, mintha valaha, egyszer régen, talán egy másik életben, ő jelentette volna számomra a világot?
A vadul kalapáló, kőszívem mélyén valahol mégis csak sejtem, hogy valami másról van szó, valami isteneknél is nagyobbról, hogy egészen más feszültséget érzek a levegőben: a jó fajtát, azt a kellemesen pattogó, szikrázó félét, azt, amelyik még a magamfajtát is magával ragadja-, rántja, és nem ereszti. Olyan ez az érzés, mintha hazaértem volna. Számtalan helyen, számtalan szempárban, karokban, ölelésekben, szorosan markoló kezekben kerestem ezt az érzést, de soha, sehol nem találtam meg, egészen idáig, mert most, hogy úgy érzem – legyen bármennyire is értelmetlennek tűnő, érthetetlen és felfoghatatlan – megtaláltam, hazaértem, és nem fogom elengedni ezt az egészet, úgy fogok kapaszkodni belé, mintha az életem múlna rajta. És, talán, így is van.
A kérdés persze ott lebeg kettőnk között, kimondatlan: miért? Hogyan lehetséges ez?
- Is? – kérdezek vissza elmosolyodva, kissé összevonva szemöldökömet, a borba kortyolva, mintha csak abban keresném a válaszokat a fel nem tett kérdéseimre. – Mindegy – elmosolyodok, mert rájövök, hogy valószínűleg tényleg ugyanaz a különleges érzés motoszkál az ő szívében is, mint az enyémben. - De igaza van, én is ilyennek érzem a találkozásunkat. Szerencsésnek – akkor még csak az áldozatok miatt, most pedig azért, mert ilyen mértékben hatással van rám – határozottan jó hatással.
Nem húzni-, vagy idegesíteni akarom, félreértés ne essék, éppen csak egy lélegzetvételnyi ideig – ennyi éppen elég is – át akarom gondolni, hogy mit is felelhetnék, És, amikor ez, már maga, a kérdésen való gondolkozás elmélete végigfut az agyamban, voltaképpen már elengedtem a fonalat, hiszen minden idegszálam egyszerre tiltakozik, hogy azt mondjam, amit mondanom kellene, és sejtjeim úgy feszülnek bensőmnek, mintha a férfihez akarnának vonzani, mintha csak egy mágnes két, különböző pólusa lennénk. Egészen idáig zúgott a fejem a kérdésektől, és a felvetésektől, a bizonytalanságtól, de ebben a pillanatban, amikor rám hagyja a döntés meghozásának másik felét, és a szemeibe nézek, már sokkal inkább az érzéseimre, a megérzéseimre és az ösztöneimre hagyatkozom.
Le sem veszem róla a pillantásomat, akkor sem, amikor közelebb lép hozzám, sőt, mi több: én is teszek egy lépést, annak ellenére is, hogy a térdeimmel valami olyasmi történik, mint még talán soha; reszketnek. A szívem a torkomban dobog, miközben az ismerősnek ható vonásokat iszom magamba, úgy téve, mintha soha többé nem látnám viszont ez után, meg akarom jegyezni egy életre, és soha nem feledni. Olyan, mintha egy buborékban lennénk, ami csak a park színeit és fényeit ereszti át, de a világ zaja odakint rekedt, olyan, mintha csak mi lennénk, és, mintha ez akár így is maradhatna a világmindenség végéig is.
- Sosem éreztem még ehhez hasonlót – vallom be suttogva, kissé összevonva a szemöldökömet, de a férfire mosolyogva. És mi lesz, ha elmúlik? – kérdezem ezt úgy, csupán magamtól, mintha Liam is tudna a természetfeletti-, és az istenek létezéséről, és mindarról a csodálatosról-, és rettenetes dologról, amire képesek. Úgy kérdezem, mintha már most halálra rémisztene a puszta gondolata is annak, hogy ennek valaha vége szakadhat – pedig, voltaképpen még el sem kezdődött, legyen szó bármiről is. És mi lesz, ha nem? – teszek fel magamnak még egy kérdést. – Úgyhogy... örömmel veled tartok, Liam – mondom ki a nevét újra, és újra, és újra megtenném, ízlelgetem, amíg csak tehetem, amíg még nem válik hamuvá a számban. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy szabad kezemmel akár meg is érinthetném a kézfejét, vagy végig simíthatnék arcélén. De nem teszem, mert mi lesz, ha érintésemre szerte foszlik, mintha csak valamiféle álom volna.
De nem maradhatunk itt örökre, bármennyire is csalogató a gondolata.
- Meg fogunk fagyni, ha sokáig egy helyben álldogálunk – nem szakítom meg a szemkontaktust, csak elmosolyodok. Sokkal inkább őt féltem, semmint saját magamat. – Mihez volna kedved?

Minden mozzanattal keveredik benne a jókor, jó helyen, illetve a semmi sem illik ide érzése Liamben, de mégis azt gondolja, semmi sem volna képes kizökkenteni őt a pillanatból. Legyen az egész olyan, amilyen, nem szeretne változtatni rajta, csak megélni a maga módján, talán úgy, ahogy az meg lett írva az égiek segítségével. Mindig szkeptikusan állt hozzá azokhoz a dolgokhoz, amiket nem lát a két szemével, vagy nem tud érinteni a két kezével, de ide ennél több értelmet már nem tud préselni, és lehet, ha eltelik még néhány perc, az egészre már nem akar majd semmilyen burkot ráhúzni. Inkább csak alatta maradni, mert a világ kicsit megszűnik létezni, ahogy szinte már csak Mika hangja az, amit igazán meghall, pedig a vásár tömegének a kellős közepén állnak, de ő csak rá, és a családtagjaira figyel oda igazán.
Észreveszi a pillanatnyi zavart a másikon, de nem fog rákérdezni, főleg annak fényében nem, hogy az első néhány percben ő sem igazán tudta, hogyan kellene kezelnie ezt az egészet. Mindenkinek megvannak a saját gondolatai, ebből kifolyólag pedig a saját okai, és ő tiszteletben tartja ezeket, sőt, szinte sohasem szokta forszírozni őket. Van, amit el tud a munkájából kifolyólag kapni, más reakciókat pedig könnyedén felismer, de ezt a képességét akaratán kívül most kikapcsolja, mert mindenre szeretne figyelni Mikával kapcsolatban, de a reakciói miértjei ebbe most nem férnek bele, mert nem érzi szükségüket.
Halványan mosolyodik el viszont azon, hogy a nő is úgy érzi, ketten hozták össze a múltkor, amit sikerült, ő pedig bólint, mert kevés ténnyel tudna annyira egyetérteni, mint ezzel itt előttük. - Akkor többek között ezért is szerencsés, hogy találkoztunk. – Jelenti ki annyira könnyedén, mintha csak a hópelyhek formájáról beszélne; talán bókol, talán van annyira elveszett most, hogy mindezt észre sem veszi, azt viszont már senki nem tudná tőle elvenni, hogy kimondta, és ezzel talán előrébb gördített valamit, amit nehéz lenne egyenesen közölni a másikkal, ezért maradnak az elejtett félmondatok. Minden alkalommal eddig úgy vette észre, hogy Mika hozzá nagyon is hasonlóan érez, és talán ez az a pont mindig, ami miatt a végére akar járni ennek a kapcsolódásnak, legyen bármilyen jellegű. Annyit tud, hogy különleges, és, hogy sohasem érzett még hasonlót. Amennyire képtelenség ez az egész, még csak gondolati szinten is, annyira érződik valóságosnak, a kettő elegye pedig csak még jobban összezavarja.
Egy ideig az ő tekintete is az unokaöccsét követi, aztán a következő pillanatban összeakadnak a kékek a konyakokkal, neki pedig az az érzése támad, hogy nagyon sokszor elveszett már a másik tekintetében. Bárcsak emlékezne rá, mikor; gondolja, de tovább nem tudja forszírozni ezt a fejében, mert válaszolni kell, ha már ő kezdett bele az őszinteségbe, csak éppen nem találja a szavakat.
Nem látszik rajta, legalábbis nem annyira, de nehéz neki az a néhány másodperc is, amíg a másik gondolkozik az ajánlatán. Számít az elutasításra valahol, hiszen az lenne a normális; Mika alig ismeri, ez a második találkozásuk, és talán csak annyi biztosíthatja a nőt arról, hogy Liam nem sorozatgyilkos, hogy valójában a szerveknek dolgozik, aztán ha jobban belegondol, ez lehetne a legjobb álca az egész világon. Valahol mégis az a megérzés tapogatja a bőrét, hogy Mika nem fogja elutasítani, legalábbis nem ma este.
Furcsa mosoly telepszik a vonásaira, amikor kap egy félig-meddig igent, és tesz egy fél lépést közelebb ennek hatására, több okból kifolyólag is. Nehezére esik nem reagálni arra a mérhetetlen vonzásra, ami Mikából árad, illetve halkabban kezd beszélni, mintha titkot osztana meg a másikkal, pedig senki sem figyel rájuk. Meglehet, Kristine mindent figyelő szeme már kiszúrta, hogy beszélgetnek, de ő lesz az utolsó, aki hallgatózni, vagy megzavarni akarná őket, ebben egészen biztos.
- Nos akkor, Mika. – Mondja, és olyan, mintha a szája két széle még mindig mosolyogna, miközben beszél. - Nem tudom, érzed-e ezt az egészet, én pedig nem tudok egyedül választ találni erre, ezért szeretnélek elvinni vacsorázni. – Mintha sokkal határozottabb lenne attól, hogy már nem kell magáznia a másikat, és egy percig sem kételkedik valamiért abban, hogy mindenféle konkrét megfogalmazást mellőzve is érteni fogja a másik, miről beszél. - Mit gondolsz? – Az utolsó szavakat már szinte suttogja, és ezzel az egésszel mintha kisebbé változtatta volna köztük a buborékot; szólhat bárhol zene a vásárban, beszélgethetnek akárhányan a közelükben, Liam csak Mika hangját fogja most hallani, ahogy a válaszára vár.

Valaha, réges-régen volt családom. Még, ha Odin inkább hű katonájaként, győzelmi dicshimnuszaként tekintett rám, semmint lányaként, a testvéreim, a nővéreim és a húgaim ott voltak. Minden gondolatukat ismertem, a tekintetükben dúló viharokat, a lelküket tépázó elemeket, és bár mi egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, ha rájuk néztem, önmagam kivetülését láttam, és én is ez voltam számukra. Elválaszthatatlanok voltunk, egészen addig a sorsfordító napig, amikor elárultak – még, ha csak közvetetten is. Túl régen történt, én pedig nem tudom, hogy igazán megbocsájtottam-e nekik. Midgardon a hontalanság, a magány, az elhagyatottság érzése egyik napról, a másikra úgy kebelezett be, mint egy feketelyuk egy, a saját pályájáról letért, magányos, kóbor kisbolygót. A sötétség és a kilátástalanság egyik rétege, a másik után lepett el, és nagyon úgy festett, hogy többé nincs értelme az életemnek.
Ez az időszak ugyan már évszázadokkal ezelőtt lezárult, de ettől függetlenül nagyon-nagyon sokáig kerestem valamit, ami értelmet adhat az életemnek. Persze, dicsőséggel és büszkeséggel töltött el mindegyes alkalommal, amikor így-, vagy úgy sikerült igazságot tenni a planétán, amikor a rémuralmak véget értek, amikor a front elcsendesedett, és mind tudtuk, hogy legközelebb, amikor felkel a Nap, már a béke új korszaka is beköszönt a világra. De önző módon ennél egy kicsit többre vágytam, és bár tudnám, mi az...
Liam közelsége valahogy kitölteni látszik ezt a feneketlen, tátongó űrt a szívemben, vagy legalábbis enyhíti a benne tomboló káoszt, pedig még hozzám sem ért, nem is ismerem, és ő sem ismer engem, fogalmam sincs róla, hogy ki ő, és ő sem sejti, hogy miféle szörnyeteg vagyok. Hogy valaha abból nyertem az erőmet, hogy a sárban, a mocsokban és a vérben dagonyáztam, hogy aztán finoman felemeljem a katonák lelkeit, és az égi tartományba vigyem őket. Ez éltetett. Ha tudná, vajon akkor is így nézne rám, mint most?
Máshogy hat rám a hideg, mint az emberekre, de abban a pillanatban, amikor kimondja a testvére, az ikre nevét, borzongás fut végig a gerincemen, és még a pihék is felállnak a tarkómon. Kristine.
KristineKristineKristine.
Megingatom a fejemet, épphogy csak visszanyerjem a józan eszemet, már, ha még megtalálom valahol. Nyelek egyet.
- Mindenképp – bólintok, arcomra erőltetett mosolyom zavart, s nem Kristine-nek-, vagy őellene szól, csak az egész, elbaszott, ijesztő, és egyszerre megnyugtató-, már egyre kevésbé véltetlennek nevezhető dolgok-, és tények sorának sokaságának.
- Meg, amit tanítottak – helyeselek, miközben próbálok felocsúdni előbbi döbbenetemből. – Igyekszik az ember lánya – teszem hozzá, félszegen elmosolyodva. – De ön nélkül nem sikerült volna, Liam – és ez egyrészt az ő helytállásának-, és annak szól, hogy azon túl, hogy segített a bajbajutottakon, még bennem is képes volt tartani a lelket, hiszen nem tudhatja, hogy annál a helyszínnél, azoknál a sérüléseknél sokkal rosszabbakat is láttam már hosszú életem során. A szemében csak egy átlagos nő vagyok, de az ő hozzáállása és támogatása átlagon felüli volt. Mint egy... nem is tudom, mint egy kósza napsugár, amely még a legszörnyűbb helyzetben is emlékezteti rá az embert, hogy milyen csodálatos is ez a világ tulajdonképpen.
Elismerően bólintok.
- Nem lehet egyszerű – teszem hozzá, és, azt hiszem, nem is kell szavakba öntenem, hogy mire gondolok: a vér, a holttestek, az üveges, élettelen szemek, amelyek hidegen néznek vissza a világra, amit maguk mögött hagytak, a halál esszenciája a levegőben, ami az ember orrában robban. Nem is feszegetem tovább a témát. Ezt nem is akarom. A halált, egy lapon emlegetni Liammel.
A hangosan köszönő szélvész után fordulok, és kérdőn mutatok rá, amikor újra a férfire nézek, ajkaim széles mosolyra görbülnek.
- Kitalálom, ő volt az – nevetek röviden. – Biztosan aranyos – ami azt illeti, imádom a gyerekeket. Tiszták és őszinték, és sokkal jobb fejek, mint a felnőttek, ehhez kétség sem fér.
Már-már lélegzetvisszafojtva várom a kérdést, és olyan, mintha Liam hezitálna, olyan, mintha akarna kérdezni valamit, de aztán mégsem, aztán újra és legszívesebben a szavába vágnék, és én kérdeznék dolgokat, lényegeseket, és kevésbé fontosakat, melyek önző mód csak nekem lennének fontosak, csak, hogy tudjam.
A kérdés egyszerű, és világos. Határozottan nemet kellene mondanom, annak reményében, hogy ezúttal majd véget ér ez az egész, őrült körforgás, amiben a legutóbbi alkalom óta vergődök. Ugyanakkor van bennem egy újabb, megmagyarázhatatlan érzés: türelmetlenség, az elvesztegetett, elfecsérelt idő után való, sóvár kapkodás, a félelem, hogy úgy fog kihullani az ujjaim közül, mint a homok, hogy, ha most nemet mondok, akkor örökre bánni fogom.
- Hm – ennyit mormolok csak először, és halovány mosolyra vonom ajkaimat, lesütve pilláimat, a bor feszített felszínén tükröződő fények játékára fókuszálok. – Csak akkor, ha tegeződünk – ekkor nézek fel rá. – Túl hivatalos lenne, ha nem így tennénk, nem gondolja, Liam?

Az érzések egészen furcsa skálája járja át megint a testét, ami Mika jelenléte nélkül is lehet, hogy napi szinten ott van benne, vagy körbelengi a lényét, de nem tulajdonít nekik akkora jelentőséget, vagy figyel rájuk oda úgy, ahogyan kellene. A családja és a nő most egyszerre van jelen az életének ezen pillanatában, és nem tudja hová tenni a jelenséget. Egy kicsit olyan most az egész, mintha be sem kellett volna mutatnia a testvérét, valahogy feleslegesnek érződik, pedig meg van róla bizonyosodva, hogy Mika még nem találkozhatott az ikrével. Pedig foghatná arra a dolgot, hogy mégiscsak ikrek, valamennyire hasonlítanak egymásra, így lehet, nem volt annyira nehéz dolga kiszúrni a másiknak a szőkét.
De akkor sem tudja figyelmen kívül hagyni a mellkasában a melegséget, amit érez, és ezt nem a bor okozza, csak valamiféle furcsa boldogság, mintha a hiányzó részek a helyükre kerültek volna. Liam és Kristine egész életükben a hovatartozás kérdését érezték a legfontosabbnak, és a testvére hiába találta meg látszólag élete párját, és hiába született meg a kisfiuk, látja még mindig égni a hiányt a kék szempárban, ami, amikor belenéz olyan, mintha a sajátjait látná a tükörben. Nem csak az árnyalat, nem csak a forma, de a lényüket képező esszenciák is. Tudja jól, hogy Kristine sóvárgása olyan, mintha a sajátját pontról pontra másolták volna le.
Néhány évvel ezelőtt ez pedig csak úgy, egyik napról a másikra mindkettejükben felerősödött, most viszont, mintha már nem lenne akkora teher, és akkora hiány. Ha képes volna értelmezni ezeket a furcsa történéseket, azonnal megtenné, de a konyakok egyelőre csak ismerősek, de válasszal látszólag nem szolgálnak, a szépségük ellenére sem. - Később átadom Kristine-nek. – Mosolyog a nőre egy kicsit hosszabban, és látszódik rajta egyfajta elégedettség, ami persze nem a hímzésnek szól, csak ennek az érthetetlen helyzetnek, ami minden, furcsa illatú aromájával körbeöleli őket jelenleg.
- Kiválóan állt helyt, Mika, szóval emiatt ne aggódjon. Mások lehet teljesen leblokkoltak volna, Ön viszont azt tette, amit kellett, és ami helyes. – Nem kellene, hogy egy idegenre ennyire büszke legyen a bátorságáért, de ezen a ponton már feladja azt, hogy értelmezni tudja az érzéseit, és választ is találjon rájuk. Valamiért azt sejti, lesz még ideje kiboncolgatni ezt az egészet, ahogy abban is biztos, hogy Mika talán egy ponton segíteni fog neki mindebben, de addig is, csak élvezni akarja ezt a néhány percet, amit a másikkal tölthet, így is éppen eleget idegeskedett már az előző néhány percben. Erőltetni akarna dolgokat, mert így létezni nem lehet, de közben meg, a nő mellett valahogy teljesen mindegy, hogyan létezik, amíg mellette teheti.
Most rajta a sor, hogy az ajkai kissé szétnyíljanak, és meglepődjön, mennyire pontosan tippelt a másik, annak ellenére is, hogy néhány rendőr a múltkor a nevén szólította. Lehetne ő attól még egy egyszerű járőr akár, de nem az, az előbb pedig elég egyértelműen kifejezte a véletlenekkel kapcsolatos, non-verbális véleményét.
- Nos, igen, nyomozó vagyok. Gyilkossági eseteket oldok meg. – És hirtelen egyáltalán nem zavarja, amiért az unokaöccsére terelődik a téma, mert igazán nem tudja, mit fűzhetne még hozzá az előbbi egybeeséshez. - Öt éves lesz. Egy igazi tornádó, ami azt illeti. – És amint ezt kimondja, egy öt év körüli kisfiú rohan el mellettük a hóban, még Mika néhány hajszála is meglibben a lendülettől, amivel érkezik, Liamre köszön, de már nincs is sehol. - Nem szokott saját magára cáfolni. – Von vállat halkan felnevetve és hagy maguknak néhány másodpercet, amíg csak a másik szemeit vizsgálja, hogy aztán megköszörülje a torkát, és a hallgatást válassza egy kis időre.
Túl sok kérdés gyűlt fel, ránehezedve az ajkaira, és mintha egyszerre akarna kijönni minden, éppen úgy, ahogy a múltkor. Te is érzed ezt az egészet? Te sem érted? Lehetek veled annyira őszinte, hogy elmondjam, nem hagysz nyugton aludni azóta, hogy először megláttalak?
Végül a kuszaság közepette keres gyorsan valamit, amit ezekhez képest kevésbé érez kellemetlennek. - Elhívhatom vacsorázni? – Szalad ki belőle hirtelen, és bár az őszinteséghez akár kapcsolódhat is a kérdés, azokhoz semmi köze sincsen, amit valójában érez. Illetve dehogy is nincsen, szeretné újra látni Mikát, de egészen másra gondolt eredendően, és ez most meg is látszik az arcán. Aztán pedig vigyorogni kezd, mert annyira ez sem rossz, még ha nem is ennek indult a kérdése alapvetően.

Látom rajta, hogy zavarban van, de eszem ágában sincs e miatt megmosolyogni a viselkedését; ajkaim görbülete sokkal inkább annak szól, hogy újra láthatom. No, meg, én sem vagyok éppen a helyzet magaslatán: úgy állok itt, a hajamat a fülem mögé túrva, súlyomat egyik lábamról, a másikra helyezve, mint egy rakás szerencsétlenség. Ha ezt most Odin, a nővéreim, vagy az istenek látják, biztosra veszem, hogy nagyon jól szórakoznak rajtam. Nagyon szép és jó lenne, ha az, amit érzek, az valódi lenne, és nem csak valamiféle illúzió. Nem is Liamben kételkedek, hanem halandóságában, abban, hogy hozzájuk képest gyenge, manipulálható – és most nem szavakra gondolok, hanem csúf igézetekre. Pedig annyira valóságosnak hat ez az egész, és, még, ha véletlen is, bárcsak lennének még ilyen véletlenek! Ahogy a szemeibe nézek, a szívem kihagy egy ütemet, hogy aztán úgy verdessen bordáim alkotta ketrecében, mint egy lepkeraj, a gyomromból pedig egész testemben szétárad a melegség, és úgy lep el, mint egy puha takaró, a legzordabb, téli éjszakákon, oltalmat és megnyugvást adva árva lelkemnek.
Legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék.
És mégis maradok.
Pillantásom a hímzésre szalad: szép, hajlékony betűk sora, alapjaiban sötétkék, szürkés, acél szín szálakkal átszőve. Pillantásom a távolba réved, és meglepő módon egy pillanatig sem kell keresgélnem a nőt, mert pontosan tudom, hogy kire mutat Liam. Kristine-re. Ajkaim elnyílnak egymástól, hogy kiejtsék a szép arcú, kedves mosolyú nő nevét, de a szó a torkomra forr. Megingatom a fejemet, ugyanis eléggé valószínűtlen, hogy valaha is találkoztam volna vele, és nem rémlik, hogy Liam bármikor is megemlítette volna őt, ez előtt, rövid ismertségünk során. Akkor mégis hogyan?
- Ügyes munka – inkább ezt mondom, és még mosolygok is hozzá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy bennem motoszkál az az érzés, hogy ismerek egy idegent, és tudom a testvére nevét, akivel még világ életemben nem találkoztam. Gondosan a véletlen művének, cseppet sem magasztos leple alá rejtem az aggályaimat, a kétségeimet, és a kérdéseimet, amelyeket nem tehetek fel sem neki, sem senki másnak. Nincs kinek. És az érzéseimet is, annak ellenére is, hogy úgy érzem, Liam is hasonlóképpen áll mindehhez. Nem tudom biztosan, hogy tudni akarom. Lehet, hogy nem is érdekelnek a válaszok, ha a sors így rendeltetett, minden furcsaság ellenére is, nagyon hosszú idő óta most érzem magamat valahova tartozónak, nem csupán egy kóbor léleknek, hontalannak, vagy csak egy dobozban hagyott puzzle darabnak, ami sehova sem illik a nagy egészben.
A borba kortyolok, miközben röviden mesél a szerencsés túlélőkről.
- Huh – fújom ki megkönnyebbülve a levegőt. – Ezt jó hallani. Tudja, egy ideje már van jogsim, de ilyesmiben még soha nem volt részem – mint mondtam, a háborúban más a helyzet, a háborúban nem törődünk a járulékos veszteséggel – egy karral, vagy egy lábbal -, ha a másik élhet. Ez teljesen más volt. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen volt először megpillantani, és milyen részegítő volt mellette állni, egyetlen karnyújtásnyira, és valahol mennyire tragikus, hogy csupán alig érinthettem, futólag.
Kérdésére elmosolyodok, és bólintok, de nem szólok semmit, csak hallgatom a rövid, lényegre törő beszámolót, miközben vonásait fürkészem, a sekély szarkalábakat és barázdákat, amiket olyan sokszor láttam mostanában az álmaimban, szinte milliméterről-milliméterre pontosan. A haját, amelynek jellegzetes, meleg fénye van, ahogy rávetülnek a lámpák-, és az égők sugara, mintha valósággal ragyogna, mint a Nap. Halántékán megül a fény, hogy aztán arca ívén csorogjon végig.
- Az őrsön – teszem hozzá, alig hallható kérdőjel lebeg kettőnk között. – Nyomozó? – fogalmam sincs, hogy miért ez az ágazat csúszott ki legelőször ajkaimon, hiszen a rendőrök valószínűleg valamivel többen vannak, így a valószínűsége, hogy ő is az, nagyobb, mint előbbinek. – Mennyi idős? – kérdezem, aztán halkan és röviden elnevetem magam. – Az unokaöccse – teszem hozzá szórakozottan.
A következő kérdést hallva tüdőmben reked a levegő. Összevonom a szemöldökömet, de mégis elmosolyodok, és még az előtt, hogy válaszolnék, még egyszer a forralt borba kortyolok, ízlelem, hagyom, hogy átjárjon a zamata és a melege.
- Más nem is lehetne, Liam – felelem, némileg elkomolyodva, immár pillantásába kapaszkodva, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami még ide köt engem, ami maradásra bírna.

Hirtelen az jut eszébe, jobban is átgondolhatta volna ezt; úgy érzi magát, mint amikor a vizsgabizottságok előtt állva kellett tanúbizonyságot tennie a tudásáról. Mindig kiválóan teljesített, mindegy, milyen intézményben tanult éppen, de amikor ezt szavakkal kellett kifejeznie, nem mindig jött egyszerűen, vagy folyékonyan az a tudás, mint mondjuk szerette volna. Foghatná arra, mennyire szerencsétlen, amikor idegenekkel, egyszerű témákról kell beszélgetnie, de itt egészen más játszik közre abban, hogy hirtelen megnémul, és eltéveszthetetlen számára, hogy ez mennyire a nő hibája.
Pedig köze sincsen már ahhoz, hogy szerelmes fiatalként viselkedjen, és nem is történt semmi olyasmi, ami ezt kettejük között esetleg kiválthatta volna. Most például sokkal jobban meg tudja figyelni, ahogy a finom hópelyhek megülnek a sötét hajszálakon, mint a múltkori alkalommal, de egy valami úgy tűnik számára, mit sem akar változni; ott ül a mellkasán az értetlenség, ami keveredik valami ismerőssel, otthon szagúval, biztonságossal és bizalmassal, csak ugye értelme nincsen. Tudja a másikról a nevét, hogy milyen autót vezet, és, hogy egy neccesebb helyzetben szépen helyt tud állni, de ezek az információk nem kelthetnének normális emberben semmiféle kötődési vágyat, neki pedig be kell lassan ismerni, hogy utóbbi történik, és előbbi a baja. Valószínűleg nem normális.
Halkan felnevet a kötény megdicsérésén, és ha tehetné, eltakarná a felső részét, ahova Kristine a nevét hímezte, de nem tesz felesleges mozdulatokat. Szereti a testvérét, de felnőtt korukban rengeteg türelem kellett Liam részéről, hogy a túlbuzgóságát meg tudja szokni, sőt mi több, meg is tudja szeretni. - A testvérem műve. – Teszi hozzá arra az esetre, ha Mika esetleg kiszúrta a hímzést, és azzal a pohárral mutat a távolba, egy hullámos hajú, meleg mosolyú nőre, amelyikben a forralt boros poharat is tartja, éppen csak egy ujját engedi el róla, hogy az irány is meglegyen.
Ugyan nem szólal meg, de láthatóan rázni kezdi a fejét, amint visszatalál a tekintete a konyakokhoz, amiket egyébként nagyon is hiányolt abban a néhány hétben, amíg azt hitte, sosem fogja őket újra látni. Rázza a fejét, mert mostanra a gondolatok sokasága miatt elege lett a véletlenek elméletéből, de ezt nem hangoztatja, csak valamiért érzi, hogy Mika ezt magyarázat nélkül is érteni fogja. Sokkal nyugodtabban érzi magát most, hogy látja a nő tekintetében azt, amit a saját kékjein is szokott néha, reggelente, amikor a tükörbe néz, és próbálja a véletleneket bemesélni magának. Valami történik, valami, ami több, mint ők ketten, és tudni akarja az egészet, érteni az első betűtől az utolsóig, még sem érzi a nyomást most emiatt, mert beszélhet néhány szót Mikával. Így az egész kevésbé tűnik súlyosnak, sőt, egészen könnyed annak ellenére is, hogy először szinte beléfojtotta a nő a szót a kisugárzásával, meg az egész lényével.
- Legjobb tudomásom szerint mindenki rendben van. Amióta kiengedték őket a kórházból nem hallottam felőlük, de az orvosok szerint nincsenek maradandó sérülések. – Mosolyodik el egy kicsit szélesebben, mert ez olyasmi, amit ketten éltek, és oldottak meg, ezért is ezzel indított, amikor megszólította a másikat. Tudja, hogy hova kell visszacsatolnia, most viszont mégis azt érzi, teljesen felesleges a pszichológia tanaihoz nyúlnia, mert bármiről képes lenne beszélgetni a másikkal. Ezer kérdés ül az ajkaira, szinte érzi a súlyukat, mintha tudni akarna mindent, de inkább kortyol a borból, mielőtt viszont megteszi, látható a fehér pára, ami a hirtelen kifutó lélegzetétől színezi meg a sötétet körülöttük.
- Hogy én? – Kérdez vissza, és egy pillanatra ráncok tarkítják a bőrét, mintha fáradt lenne, és valójában az is. Számára kimerítő érzés nem tudni, vagy nem érteni valamit, és általában tesz a felsőbb erőkre, vagy arra a tényre, hogy miért kellene neki mindent tudni. Nem helyezi magát semmilyen erő fölé, még csak nem is gondolja magát mindenkivel egyenlőnek, de ha valami őt érinti, akkor az elengedés valahogyan nem játszik. - Úgy értem, minden rendben, viszonylag sokat dolgozom, ha pedig nem, akkor az unokaöcsémmel töltöm az időmet. – Ekkor a vonásai bőséggel lágyulni kezdenek, és mintha a szemével az említett unokaöccsét keresné, de aztán megint a nőre terelődik a tekintete, mert nem jár sikerrel. - Lehetek őszinte magával, Mika? – Úgy érzi, ha tehetné, egyfolytában a nevén szólítaná a másikat, de egyelőre igyekszik normálisnak tűnni, hogy ne ijessze el magától. Bár meglehet, a következő néhány mondat megteszi majd a hatását ennek a kapcsán, minden igyekezete ellenére.

Ez is egy, az átlagos napok közül. Legalábbis egészen idáig így gondoltam. De az átlagos napokat a végük teszi igazán különlegessé.
Hajnalban, amikor futni jöttem, a park ugyan már nem volt üres, de a kis fabódék még mind zárva voltak, nem áramlott belőlük az otthont idéző illat és kellemes meleg, fényt is csupán a fölém magasodó, köztéri lámpák adtak, és a város még csak alig-alig ébredezett. Jól esett az egyedüllét, a friss, csípős, korareggeli levegő kitisztította az elmémet, és elterelte összegubancolódott gondolataimat koponyám hátsó zugába – oda, ahol nem érhettem el őket legalább egy ideig. Pár órával-, és egy csésze kávéval később már én is ezen fabódék egyikében foglaltam el a számomra kijelölt helyet. Igazából nem számított, hogy hova kerülök, és mit kell majd csinálnom, a lényeg úgyis az volt, hogy minél több pénzt juttasson majd el a szervezet a nélkülözőknek, a hontalanoknak, az árváknak, a beteg gyermekeknek, akiknek a kórházban kell majd tölteniük a szent estét is. És, bár a karácsonyra várni kell, a park megtelt színekkel és fényekkel, illatokkal, ízekkel, érzésekkel, jókedvvel és a tenni-, adni akarás esszenciájával.
Néha azt kívánom, hogy bár mindig ilyen lenne. A város, a világ. Ilyen békés. Szeretettel teli. Bár ne lenne több elnyomó, lázadó és háború, területekért és javakért. Ha tehetném, megállítanám ezt a pillanatot, hogy egy időre belevesszek, hogy megnyugvást leljen öreg, vénséges-vén, megtépázott, befeketített lelkem, hogy elmerülhessek a csodálatosban, az anderseniben, hogy magamba szippantsam, hogy beivódjon a pórusaimba, és magamban hordozhassam a végtelen öröklétben. De nem tehetem. Hát, nem ellentmondásos ez? Valószínűleg ezért vet meg a hasonszőrű. Azt mondják a nagyobbak, a bölcsebbek, hogy a békeszerződéseket vérrel írják alá, ezzel pecsételik meg, hogy a béke elengedhetetlen kelléke az azt megelőző háború. Számomra viszont ez lenne a győzelem, amit most magam előtt látok, aminek a részese lehetek - nem pedig egy véráztatta csatamező.
Vajon eltűnnék, mintha soha nem is léteztem volna, ha ez megtörténne?
Minden bizonnyal, annak tudatában, hogy egy ehhez rettentően hasonló világot kellene magam mögött hagyom, nem bánnám.
- Itt vagyok, bocsi a késésért, Mikaela – szólít meg a váltóm, aki úgy perdült mellém, mint valamiféle szélvész kisasszony (szőke haja úgy fordul vele, mint egy szélkakas), a kabátját ugyan felakasztotta a fogasra, az enyém mellé, a bojtos sapkáját még le sem vette, már nyúl a köpenyért, amin egyébiránt nem az én nevem szerepel, csupán annyi: segítő. Leginkább ezért nézek rá megütközve (mint, ahogyan eddig a többiekre is, amikor először elegyedtünk szóba), a késését voltaképpen észre sem vettem, időből nekem annyi van, mint homokszem, a világ minden vízpartján: lejárt a hat óra, amit jótékonysági közmunka címszó alatt engedélyeznek mindenkinek.
- Akkor holnap – búcsúzunk el egymástól, miközben én vállamra kanyarítom a kabátomat, s kilépve az apró házikóból, zsebembe süllyesztem a kezeimet. Elindulok az autó felé, ugyanis a jótékonykodás rám eső részét már reggel, az érkezésemkor bedobtam a megfelelő dobozba, de aztán... valami egészen megmagyarázhatatlan módon ránt vissza, már-már a bensőmnél fogva, én pedig úgy tántorodok meg, mintha csak egy láthatatlan falba ütköztem volna. Pedig nincs előttem semmi. Mély levegőt veszek, és elengedem a slusszkulcsot a zsebemben, hogy hátraarcot vegyek, és meginduljak a vásár szíve felé.
Csak körülnézek, megyek egy kört – mantrázom magamban -, és már itt sem vagyok – figyelmeztetem saját magamat, miközben úgy, hogy még magamnak sem merem bevallani, egy kicsit úgy érzem, mintha mégis csak keresnék valamit. Vagy valakit. De miért lenne itt? Egy ponton már tényleg teljesen úgy érzem, hogy becsavarodtam, és csupán egy illúziót keresek, kergetek a tömegben, amin hiába hordozom végig a tekintetemet, nem látom a férfit.
Aztán meghallom.
A hangját, ahogy a nevemen szólít.
Felé fordítom arcomat, és önkéntelenül is elmosolyodok, mintha csak egy régi ismerős köszönne rám. Teszek felé egyetlen-egy lépést – ennyit még én is megengedhetek magamnak, ha már egészen idáig vonzott ez a különös, borzongató érzés.
- Liam – biccentem kissé jobbra a fejemet. – Szép kötény – bökök állammal a ruhadarabra. Gondolkodás, hezitálás nélkül nyúlok a pohárért, mintha csak egy begyakorolt mozdulat volna. – Köszönöm szépen, nagyon kedves – bele is szagolok -, finom az illata – zavartan nyúlok a zsebembe, de csak egy pillanatra, minta a slusszkulcsom bármelyik pillanatban semmivé válhatna, ezzel együtt az egyetlen menekülő utam is, hogy aztán a fülem mögé tűrjem a hajamat.
Kijelentésére megingatom a fejemet.
- Micsoda véletlenek vannak – halványan elmosolyodok, amikor ezt mondom, mert szinte zsigeri szinten tiltakozok az ellen, hogy ez valóban véletlen volna. – Jól vagyok, köszönöm kérdését. Tud esetleg valakiről valamit? Mármint az elszenvedőkről. Gondoltam rájuk – időről-időre, azokban az üresjáratokban, amikor nem te töltötted ki minden gondolatomat, Liam – ezt persze csak gondolatban teszem hozzá -, de nem hiszem, hogy nekem kiadna bárki is ilyen jellegű információt – lesütve pillantásomat, finoman megvonom a vállamat. – És ön? Hogy van... mostanában? Minden rendben?

Ha Kristine nem lenne az életében, akkor nagy valószínűséggel sosem jutna el ezekre a helyekre, és nem élne az adakozás lehetőségével. Nem azért, mert rossz, vagy önző ember lenne, hiszen Liam éppen ennek a két tulajdonságnak a tökéletes ellentéte, egyszerűen ő csak egészen másképpen éli meg a másokért való cselekedetek jóságát. Inkább küzdőszellem, mint csendes adakozó, ezért hagyta meg az ikertestvérének ezeket a lehetőségeket, és úgy gondolja, kiegészíti őket a sajátjaival, amikben valamiért mindig megjelenik az erőszak; nem Liam követi el őket, csak ott van utánuk, a helyüket elemzi, és utána a mögöttes gondolkozásról készít képet.
Egy ideig furcsán is érzi magát a forralt boros bódéban, mert az egyszerű csevegés sosem az erős oldalán jelent meg eddig, sőt; viszonylag nehezen kezdeményez idegenekkel beszélgetéseket, legyen az bármilyen jellegű, ráadásul van itt egy zavaró tényszerűség, amit nem tud egyelőre a fejében hova pakolni. Sokan a nevén szólítják, azok közül is, akiket kiszolgál a jó érdekében, és azok közül is, akik itt dolgoznak vele együtt. Nem a legjobb az arcmemóriája, ezért az sem kizárt, hogy találkozott már velük korábban, csak nem tudja felidézni sem a pillanatot, sem az eseményt, aminek a kapcsán megtörténhetett.
Ráadásul kicsit szétszórtabb, mint általában lenni szokott – nem nagyon szokott az lenni -, mert a fejében még mindig ott járkál egy furcsa árny, vagy emlék a nőről néhány héttel ezelőttről. Eddigi életében a kötődés hiánya sohasem zavarta, most pedig a kötődés értelmének a hiányát igyekszik megfejteni az esettel kapcsolatban, olyan szinten, hogy kezdi elhinni magáról, komoly baj lehet a fejében, amit néha azzal képes csak csitítani, hogy ha valóban baj volna a toronyban, akkor az valószínűleg nem harmincöt éves korára derült volna ki. A kedve sem annyira derűs emiatt az elmúlt időszakban, mint szokott lenni, ezt pedig Kristine elől a legnehezebb titkolnia, persze utóbbi egyáltalán nem szándékos. Nyitott könyv a testvére előtt, de nem szeretné, ha bolondnak nézné a semmiért, amit lehet, ha végre megért, akkor szépen a helyére tud majd pakolni. Oda rakni az egészet, ahová valóban való.
Éppen emiatt először azt hiszi, képzelődik, és valaki más sötét hajzuhatagáról akarja éppen elhinni, Mika lehet az, és ez nem is volna annyira furcsa, legalábbis biztosan nem annyira, mint az a múltkori találkozás. Vágyik valamire, amiről még nem tudja, mi is az, ezért reménykedik, ahogy minden átlagos ember tenné, hogy ismét találkoznak, és valóban őt látja, mikor minden esély megvan arra, hogy csak a képzelete játszik vele valamiféle játékot.
De ahogy a merőkanál hirtelen megáll a kezében, miközben éppen öntené ki a forralt bort egy pohárba, rá kell jönnie, ez inkább a sors fintora lehet, mert ennyire az ő képzelőereje nem erőteljes, és nem is gyakorlott. Nem tudná visszaadni úgy az idegen vonásait, ahogy most megjelenik nem messze tőle, és főleg nem egyetlen találkozó után, mert neki akárki csak így nem marad meg, és nem ennyi ideig. Kiszolgálja az utolsó sorban állót is, a kapott aprót beleteszi a gyűjtős üvegbe, és egy pillanatra fogalma sincsen, mit kellene kezdenie a megszerzett tudással. Ha nagyon szerette volna, biztosan megkereste volna a nőt, de nem akart őrültebbnek tűnni, mint amilyennek érzi magát, hiszen álmodott róla mostanában, tehát nem csak a nappalainak egy részét tette ki, de a pihenését is elvette tőle, akarva-akaratlan.
Végül már az jár a fejében, hogy egyszer él, és ha harmincöt évesen kell teljesen hülyét csinálnia magából, akkor talán ez az utolsó alkalom arra, hogy megtegye ténylegesen. Kitölt két pohárba a forralt borból, és elindul a félig-meddig idegen nő felé, mert abban, hogy köszönni szeretne, biztosan nincsen semmiféle furcsaság, legalábbis Liam ezzel nyugtatja magát, mielőtt megszólalna. - Mika, igaz? – Még mindig nem veszi észre egyébként, hogy nincsenek olyan viszonyban, ami a nő becézését indokolttá tenné, egyszerűen ez tűnik természetesnek. Megvárja, amíg a másik felfigyel a hangjára, meg a saját nevére, és felé fordul. Abban a pillanatban a gyomrában olyasmit érez, aminek semmi keresnivalója nem lenne ott, de igyekszik nem odafigyelni az érzésre, inkább csak a nőre, aki felé már nyújtja is a forralt bort, mert a mozgás lefoglalja az elméjét valamennyire.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra látom. Hogy van a baleset óta? Minden rendben? – Őszintén érdekli, hogyan érzi azóta magát Mika, mert ha másért nem is, de azért megkereshette volna, hogy érdeklődjön felőle. Ugyanis Liam még mindig abban a hitben él, hogy Mika gyomrát a látottak simán megfeküdhették, hiszen amíg ő már sok ilyesmit látott életében, addig a nőről ezt első ízben nem feltételezte.