Alvis & Thrúd

Trust takes years to build, seconds to break and forever to repair.

Fáradt sóhajjal forgatom meg a szemeimet, amikor a modoromat kifogásolja,mintha egyébként nem érdemelné meg, hogy a lehető legundokabban viselkedjek vele, amit egyedül csak azért nem teszek, mert akkor azt hihetné, hogy még mindig fáj, amit velem művelt. Ha így is van, ha még mindig egy gondosan letapasztott seb tátong is a szívemen, biztos, hogy ezt nem fogom az orrára kötni, mert már épp elég örömet lelhetett abban, hogy a nagy Thor lányát ilyen csúnyán sikerült átvernie. Biztos baromi büszke magára azóta is...
Igyekszem azonban felülkerekedni az iránta táplált haragomon, bár mindent megteszek annak érdekében, hogy valahogy lerázzam, mégsem adja be a derekát, nem fordít hátat és sétál inkább vissza a kényelmes kis irodájába, ami valahol mélyen egészen lenyűgöző. Én hozzá vagyok szokva a harchoz és a veszélyhez, a lételemem, hogy ilyen helyzetekkel nézzek szembe, de Ő inkább az ehhez szükséges fegyverek mestere, a háttérben meghúzódó bábu, aki segíti a harcost. Vagy legalábbis, egykor így működtünk, bár ettől függetlenül soha nem gondoltam Róla, hogy veszélytelen lenne. Erős és kemény férfi, még ha inkább az elméje is az, amit szívesebben fitogtat. Vagy épp ez a gúnyos oldala, amit felteszem, talán egyedül nekem csillogtat meg ilyen nagy gonddal és ami meglepő módon, valahol mélyen még szórakoztat is, pedig egyáltalán nem kellene félvállról vennünk ezt az egészet.
Ezért is próbálok résen lenni, minden apróságra odafigyelni, mint ahogy egyébként egyedül is tenném, ha nem lépkedne itt mellettem a férfi, akit egykor szerettem és, akit most legszívesebben úgy felpofoznék, hogy abból minden miatta érzett fájdalmam érezhető legyen. Szemmel tartok mindent, a legapróbb részletet is az elmémbe vésem, míg végül szóba nem hozza az apámat, amivel aztán végképp nem tudom, hogy mit is akar elérni. Nem is feltétlenül gondolom, hogy most az apám lenne a legtökéletesebb téma, de amikor a jégsapkákat említi, látványosan szemet forgatok és sóhajtok egyet. -Mondok jobbat, Mr. Kolbeck.- fordulok felé végül egy pillanatra továbbra is gúnyos mosollyal ajkaimon. -Inkább meséljen, hány gyűrűt sikerült még szétosztogatni az évek során?- kérdezem végül, bár ezt már akkor megbánom, amikor kimondom, mert épp ezt nem akartam hagyni, hogy egyáltalán megközelítőleg is szóba kerüljön az, ami köztünk történt, erre most épp én kanyarodok vissza a témára. Pedig, annyira szeretném Vele azt éreztetni, hogy hidegen hagy az egész, hogy cseppet sem érdekel vagy fáj a múlt, hogy képes voltam tovább lépni és elengedni, de valahányszor felhúz, mint az imént például az apám említésével, képtelen vagyok befogni a számat. És ezt Ő pontosan tudja, mert ismer már, mert tudja, hogy kettőnk közül én vagyok a forrófejűbb, aki előbb robban vagy tesz valami meggondolatlant, bár ez érdekes módon a harcokban soha nem nyilvánult meg. Az egész más, ott nem a szavakkal kell taktikázni, de az ilyen beszélgetések nem nekem valók.
Végül az emelet felé veszem az irányt és, mintha csak terelni akarnám a figyelmet az iménti, pillanatnyi kirohanásomról, én is neki állok humorizálni a lépcsőn látható nyomokkal kapcsolatban, mintha igazán nagy tehetség kellene ahhoz, hogy az ember észre vegyen rajtuk pár friss lábnyomot, ezt pedig Ő sem hagyja szó nélkül. Ismét a múltat idézi ez a röpke összhang, de ennek se tulajdonítok túl nagy figyelmet, csak megindulok az emelet felé felkészülve minden lehetséges dologra, ami közben vagy akár odafent várhat ránk.
Hallom, ahogy a hátam mögött a por miatt méltatlankodik, de nem igazán tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire lazán kezelné a helyzetet, hogy épp a körülöttünk lévő kosz zavarja a legjobban, vagy inkább a feszültségét próbálja ezzel palástolni, mint ahogy én is teszem néha. Igazából azt sem értem, hogy ez miért érdekel engem egyáltalán, de a megjegyzését azért nem hagyom szó nélkül, bármennyire is koncentrálok arra, hogy a sötétebb árnyékokat és az azokban esetlegesen meghúzódó veszélyeket figyeljem. -Mert a lelkük is épp ilyen romos és piszkos.- jegyzem meg kelletlenül.-Vagy talán létezik egy "rosszfiúk kézikönyve", amiben előírás az, hogy egy ilyen hely legyen a búvóhelyük.- vonok vállat, bár meglepetten veszem észre, hogy már megint vicceskedek, miközben mélyen legbelül kezdek egyre feszültebb és izgatottabb lenni, mintha csak érezném a zsigereimben, hogy a csend és a mozdulatlanság, ami körül vesz minket, cseppet sem az a jótékony fajta.-De ezek, csak a kis halak. Az igazi rosszfiúk, inkább fényűzéssel és csillogással próbálják ellensúlyozni a bennük rejlő sivárságot.- vetek rá hátra egy pillantást, akaratlanul is párhuzamot vonva közte és szavaim között, hiszen Ő is így él jelenleg, öltönyben mászkál és drága bútorokkal veszi körbe magát, mint valami ficsúr, mintha ezzel kompenzálni tudná, hogy milyen érzéketlen és hazug tud lenni. Jó pár bűnözővel találkoztam már, de számomra még mindig Ő az igazi rosszfiú, aki képes volt az orromnál fogva vezetni, míg végül kegyetlenül szíven szúrt és ott hagyott elvérezni mindenféle magyarázat vagy ok nélkül.
Elcsendesedek pár pillanatra, próbálom az előfurakodott érzelmeimet újra visszapréselni a lelkem legmélyebb bugyraiba, majd hirtelen megtorpanok és az ajkaimhoz emelt mutatóujjammal jelzem neki, hogy maradjon csendben. Nagyon halkan ugyan, de a távolból ritmusos koppanások hallatszódnak, mintha valaki épp kalapálna valamit, bár éppenséggel, csak egy ajtó is lehet, amit a folyosókon végig süvítő huzat okozhat. Mégis, minden zsigerem azt súgja, hogy legyek résen, mert a játék, még csak most kezdődik és épp emiatt vetek Alvisra egy jelentőségteljes pillantást. -Véletlenül se maradj le, oké?-  suttogom halkan, mert bármennyire is nem a szívem csücske, nem szeretném, ha baja esne, vagy épp az én társaságomban halna meg.
Fellépek az utolsó lépcsőfokon is, majd sietve elpillantok balra és jobbra is, végül az ösztöneimre hallgatva balra indulok el, bár egyre kevésbé érzem jó ötletnek, hogy kettecskén jöttünk ide ahelyett, hogy kerítettünk volna némi segítséget vagy mondjuk jobban utána jártunk volna ennek az egésznek.-Van olyan személy a világon, aki nem neheztel rád valami miatt?- kérdezem végül halkan, mert bár kérdeztem tőle, hogy van-e ötlete, mégis kinek állhatott ez az egész érdekében, nem tudott semmi hasznosat mondani, pedig irtó nagy segítség lenne, ha legalább tippje lenne, mivel vagy kivel állunk szemben.

Alvis & Thrúd

Trust takes years to build, seconds to break and forever to repair.

Nem akarom, hogy tudja, milyen sokat jelentett nekem valójában az a gyűrű vagy, hogy bármennyire is csalódtam benne, bármennyire is csinált hülyét belőlem, meg sem fordult a fejemben, hogy elhajítsam. Az egyetlen emlékemet képviseli arról, ami köztünk volt, amit igaznak hittem, épp ezért féltve őrizgetem elzárva mindentől és mindenkitől, akárcsak az emlékeket és az egykori érzéseimet is Vele kapcsolatban. Azokat az érzéseket, amiken Ő egyszerűen átgyalogolt, mintha jelentéktelenek lettek volna, így adva tudtomra, hogy az Övéi mennyire nem voltak valódiak, pedig mindezt, akár a szemembe is mondhatta volna. Akkor, talán vissza kapta volna azt a gyűrűt is, de mivel arra se volt képes, hogy egyáltalán magyarázatot adjon arra, miért csinálta ezt velem, miért szórakoztatta az, hogy összetörte a szívemet, hát a minimum az, hogy főljön a feje a nyomorult gyűrűje miatt. Gondolja csak azt, hogy már rég elhajítottam, mert talán tényleg azt is kellett volna tennem, ha lett volna elég erőm hozzá. Mégsem voltam rá képes soha, mert az azt a látszatot keltené, hogy végleg lezártam vele kapcsolatban mindent, pedig amíg a tüske itt van bennem, addig erre semmi esély nincs és nagyon valószínű, hogy hiába is találkoztunk most, hiába kényszerít minket a sors arra, hogy egy csapatként dolgozzunk, egyikünk sem fogja felhozni a múltat. Én legalábbis biztos nem fogom megkérdezni, miért hátrált ki egyetlen szó nélkül. Előbb harapnám le a saját nyelvemet.
Különös érzés jár át, ahogy előhúzza a zsebéből az iránytűt, hiszen hosszú évek óta nem készített nekem semmit, ráadásul ezt most nem is azért csinálta, mert meg akarna lepni vagy elkápráztatni, mint ahogy egykor tette, így ez a nosztalgikus hangulat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illan. Főleg ahogy emlékeztet rá, hogy ez nem más, mint üzlet. Ő elkészítette, amit kértem, én pedig elő is állok az információkkal, amiket sikerült összevakarnom, de arról egyáltalán nem volt szó, hogy velem is akar majd tartani, így amikor elindul az épület felé, egyértelműen tudatom is vele, mennyire nem kívánatos a jelenléte. Olyannyira nem vágyom arra, hogy együtt kelljen dolgoznunk, hogy a találkozásunk óta most először meg is érintem, ujjaim karjára fognak, hogy így tartsam vissza egy pillanatra és a név, amit ki tudja mióta nem ejtettem már ki a számon, most akaratlanul is kicsúszik, miközben figyelmeztetni próbálom, mennyire nem játék ez az egész. Magam sem tudnám megmondani, hogy tényleg csak a feladat miatt akarom- e lerázni, vagy azért lappang bennem némi aggodalom is iránta, mert bármennyire is haragszok rá, a halálát azért soha nem kívántam és most sem hagynám, hogy bekövetkezzen. Ez pedig egyértelműen hátráltatna.
Mégsem tágít, csak egyetértését adja a dolog komolyságával kapcsolatban, majd karjával jelzi, hogy akár előre is mehetek, én pedig szúrós pillantásommal egyértelműen jelzem neki, mennyire nem tetszik a makacssága. -Ne mondja majd, hogy nem figyelmeztettem.- morgom halkan, ahogy elindulok, az ajtó előtt azonban ismét Ő veszi át a vezető szerepet és némi narrálás után ki is tárja előttünk, én azonban csak szemet forgatok szavain és sóhajtok egyet kelletlenül. -Remélem, akkor is így fog sziporkázni, ha valóban csapda.- jegyzem meg gúnyos mosollyal arcomon, miközben beljebb lépünk az épületbe, de mintha csak szándékosan akarna dacolni velem és éreztetni, hogy nem az van, amit én mondok, mellém szegődik, nem pedig a hátam mögé, mint ahogy kértem is tőle korábban.
Egy fáradt sóhajon kívül, inkább nem is reagálok erre semmit, maximum csak rosszallóan csóválom a fejem, de tekintetem már közben az épület belsejét szemléli, alaposan átvizslatja még az utolsó földön heverő kartondarabot is, miközben Ő az ösztöneim felől érdeklődik. Nem tudom, hogy szándékosan gúnyolódik-e velem, vagy ez zsigerből jön nála, de szöget üt a fejemben a gondolat, hogy talán nem is ismertem Őt igazán soha. Talán, ez az igazi Alvis, ez a pökhendi üzletember, aki képtelen maró gúny és lenézés nélkül szólni a másikhoz, az pedig, akit egykor szerettem, csak egy színjáték része volt, egy szerep, ami ahhoz kellett, hogy félrevezessen. Akárhogy is van, remekül csinálta. -Kicsit korai még következtetéseket levonni, nem gondolja, Mr. Kolbeck?- mosolygok rá negédesen, ahogy felé fordítom a fejem egy röpke pillanatra, de aztán továbbra is inkább az épület részeit figyelem, az említett ösztöneim pedig semmi mást nem súgnak, csak hogy maradjak résen, de ezt Vele kár is lenne közölni, amikor viccet csinál az egészből.
Frusztrál a jelenléte, bármennyire is próbálok elvonatkoztatni tőle, mert a legkevésbé sem vágytam arra, hogy valaha is együtt kelljen vele újra dolgoznom, miközben igazán még azt sem tudom, hogy miféle veszély leselkedhet ránk vagy, hogy leselkedik-e egyáltalán bármi, de még inkább dühít az, hogy valahol kellemes érzéssel tölt el a dolog nosztalgiája. Egy pillanatra felidéződik bennem a múlt, a sok együtt töltött idő, de hála az égnek gyorsan kizökkent kérdésével, amiből egyértelműen érezhető valami neheztelés-féle. Értetlenül ráncolom is a homlokom, mert még mindig nem tudom hova tenni az Ő sértettségét, amikor én vagyok kettőnk közül az, akit pofára ejtettek, de végül megőrzöm a hideg véremet és egy kicsit odébb sétálva tőle, óvatos mozdulatokkal beljebb lököm az egyik félig nyitott ajtót. -Köszöni. Remekül van.- közlöm kimérten, kíváncsian belesek a teljesen üres helyiségbe, majd egy fáradt sóhajt követően felé fordulok.-Tényleg az apámról akar beszélgetni?- kérdezem szúrós tekintettel, talán egy kicsit túlságosan a felszínre engedve a sértettségemet, de miután pár hosszú pillanatig, csak némán az arcába bámulok, inkább biccentek a lépcsők felé. -Nézzünk szét odafent is.- szólalok meg végül meg is indítva lépteimet az adott irányba, de az első fok előtt megtorpanok és alaposab megnézem magamnak a fokokat. Vastag por lep mindent, de épp ennek köszönhetően fedezhető fel rajta pár lábnyom, ami meglehetősen frissnek tűnik, ennek fényében pedig elő is húzom a pisztolyomat és Alvisra sandítok. -Az ösztönöm most azt súgja, hogy valaki járt itt nem rég.- súgom halkan, bújkáló mosollyal ajkaimon, de még engem is meglep, hogy hozzá hasonlóan most már én is itt vicceskedek, mintha nem fenyegetne minket még mindig veszély. Vagyis, inkább Őt, hiszen az ő nyakékét lopták el, nem az enyémet és talán számítottak is rá, hogy a nyomába fog szegődni. De még mindig nem tiszta, hogy miért.

Alvis & Thrúd

Trust takes years to build, seconds to break and forever to repair.

Azok után, amit tett velem, muszáj vagyok erősnek mutatni magam és úgy tenni, mintha nem tett volna teljesen tönkre azzal, hogy olyan csúnyán átvert, mintha nem fájna még mindig, még ennyi év távlatából is. Hiszen, valószínűleg az volt a terve, azért csinált hülyét belőlem, hogy megmutassa, hogy Ő, egy törpe, mennyivel okosabb és rafináltabb, mint a magam fajták és, még mulathasson is egy jót közben. Nem vagyok hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy lássa rajtam a fájdalmat, így aztán a gyűrűs megjegyzésére is úgy válaszolok, hogy az a lehető legsértőbb legyen számára. Fájni, Neki úgysem fáj. -Őrizgetni, még nagyobb ostobaság lett volna.- szögezem le szúrós tekintettel, mert bár nem sok jelét látom annak, hogy ez rosszul esett volna vagy fájna neki, a gyenge felháborodása, már épp elegendő elégtétel számomra. Még akkor is, ha egyébként egyetértek vele és a világ legnagyobb hülyesége lett volna tényleg elhajítani azt a gyűrűt, de minden alkalmat megragadok arra, hogy elhitessem vele, mennyire nem fájt az, amit művelt velem. Még akkor is, ha meg voltam róla győződve egykor, hogy beleroskadok. Még akkor is, ha valójában kész voltam tényleg megválni attól a nyüves gyűrűtől, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, mert egyszerűen képtelen voltam rá. Soha nem tudhatja meg, mennyit jelentett nekem, mert azzal csak újabb fegyvert adnék a kezébe és épp elég volt egyszer túlélni az általa okozott sérülést.
Nehéz lenne ezek után azt mondani, hogy bármit is elfelejtettem Vele kapcsolatban és nem is akarom ezt elhitetni vele egy pillanatig sem. -Ellenkezőleg. Túl jól emlékszek mindenre.- mosolyodok el, de a neheztelés, a harag és a sértettség ellenére sem tudom leküzdeni a kíváncsiságomat, mikor az ígért tárgyat említi, elő is húzza zsebéből és, bár megfogadtam az irodájában tett látogatásom után, hogy tartom tőle az öt lépés távolságot, most mégis leszűkítem ezt egyre. Azt, még most sem tagadnám le, ha megkérdezne, hogy mennyire tehetségesnek tartom. Más kérdés, hogy egy hazug, képmutató alak.
Nem is lep meg, hogy az iránytűt se adja át, csak úgy, a két szép szememért, bár egyáltalán nem esek kétségbe, amiért elvár tőlem némi információt. Igyekszem alapos lenni a munkámban, de most főleg nem sajnáltam az időt arra, hogy utána járjak annak a furgonnak, bár azt igyekszem még magam előtt is tagadni, hogy talán Őt akarnám lenyűgözni vagy akármit is bizonyítani neki. Inkább úgy fogom fel, hogy nem akartam helyet kínálni neki, ahol majd belém döfhet a munkám végzésével kapcsolatban, bár még így is számítok ilyesmire, így aztán eléggé meglep, mikor végül a képességeimről kérdez. El is akad a gondolatmenetem és, csak homlokomat ráncolva bámulok rá pár pillanatig, majd miután észhez térek, megrázom a fejem. -Képernyőt bámulni órákig anélkül is tudok.- közlöm végül szárazon, bele sem gondolva abba, hogy most először kérdez őszintén a munkámról és rólam, mert bármi is a célja ezzel, még egyszer nem veszem be.
Helyette indulni készülök és halkan figyelmeztetem is, hogy talán most már lelélhetne, már-már nyújtom is kezem az iránytű felé, de ahelyett, hogy átadná és visszasétálna a kényelmes kis irodájába, elindul az épület felé, amit át akarok vizsgálni. Én. Nem pedig én és Ő.
-Igen van.- közlöm, mikor a hozzáfűznivalóim felől kérdez, miközben sietősen próbálom felvenni és tartani vele a lépést, de olyan makacsul vonul tovább, hogy kénytelen vagyok elkapni a karját és egy pillanatra megállítani. -Ez nem vicc, Alvis. Veszélyes lehet és nem szeretném, ha hátráltatnál.- hadarom el feszülten, hiszen a legkevésbé sem vágyom arra, hogy az Ő társaságát kelljen élveznem egész végig. -De, ha már minden áron velem akar jönni, Mr. Kolbeck, maradjon mögöttem.- térek vissza az udvariasabb formához, mert a pillanat hevében sikerült most először a néven szólítanom és letegeznem, mintha bármi közünk lenne egymáshoz ezen a munkán kívül. Pedig nincs és ezt a látszatot igyekszem továbbra is fenntartási, miközben az épület felé fordulok és alaposan szemügyre veszem, míg elérek az ajtóig. -Nem kellene itt lenned. Akár csapda is lehet.- szólalok meg halkan, fejemet csóválva, továbbra sem titkolva, mennyire nem tetszik, hogy velem tart, miközben mélyen legbelül keserédes emlékeket hoz felszínre a tény, hogy újra együtt vagyunk, együtt dolgozunk. Sóhajtok egy nagyot, elhessegetem a gondolataimat és inkább kinyitom az épület nehéz vasajtaját.

Alvis & Thrúd

Trust takes years to build, seconds to break and forever to repair.

Iszonyú vegyes érzések és gondolatok kavarognak bennem, miközben felém lépked, azzal kezdve, hogy gyűlölöm Őt és haragszom rá egész odáig, hogy jó érzés látni és, hogy még mindig vonzónak látom annak ellenére is, hogy felszarvazott. Mindig is áradt belőle valamiféle királyi elegancia, ami csak még inkább feldobta a sármosságát, de mielőtt még túlságosan eltöprengnék ezen, emlékeztetem magam arra, milyen csúnyán átvert, hogy mennyire megalázott és nevetségessé tett mindenki előtt és, hogy összetörte a szívemet, amit naivan neki adtam. Évekig hallgattam különböző istenségektől, hogy ők ez jó előre tudták, hogy előre megmondta volna bárki, ha megkérdezem, miért nem szabad a törpékben megbízni, én pedig kénytelen voltam egyetértőn bólogatni, holott egykor őszintén hittem, hogy a képükbe vághatom majd, hogy tévednek.
Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt bőven volt időm megtanulni elrejteni az érzelmeimet, így most Ő sem sejtheti, mi minden zajlik le bennem, mennyi emléket idézek fel azidő alatt, míg hallótávolságon belülre kerül és megáll a kocsim túloldalán. Sért, hogy ilyen nevetségesen gyerekes módszerrel akárfdeldühíteni, mint hogy szándékosan késik, mégis úgy válaszolok szavaira, mintha én is, csak most érkeztem volna és az ég világon semmi baj nincs azzal, hogy nem ért ide a megadott időre. A világért sem mutatnám ki, ha sikerül borsot törnie az orrom alá, inkább fölényes mosollyal érdeklődöm a kért tárgy felől, amit most szándékosan nevezek épp gyűrűnek, csak hogy én is okozzak némi kellemetlenséget, bár őszintén kétlem, hogy valaha is szégyellte volna magát amiatt, amit velem tett. Most is úgy viselkedik, mintha még neki lenne oka neheztelni, bár lehet, hogy tényleg azt a gyűrűt fájlalja, ahogy azt várná az ember egy kapzsi törptől. -Attól tartok, már nem is fogom tudni visszaadni. Úgy gondoltam, már nincs rá szükség, így aztán elhajítottam.- válaszolom megjátszott bocsánatkéréssel arcomon, mintha kényelmetlen lenne számomra, hogy ilyen hírekkel szolgáljak, pedig inkább elégtételnek veszem mindezt. Főleg, hogy hazugság az egész, mert az a nyamvadt bizsu, még most is biztos helyen van, a nyakamban, a láncomon, ami épp elég hosszú ahhoz, hogy a dekoltázsom elrejtse.
Figyelmem végül, a zsebéből előkerülő tasakra terelődik, bár egyértelműen jelzi a testbeszéde, hogy a világért sem fog közelebb jönni hozzám, így én vagyok az, aki enged a kíváncsiságának és lassú, kimért léptekkel, karba tett kezekkel közelebb sétál hozzá. -Meglep, hogy egyáltalán vannak velem kapcsolatban emlékei.- pillantok fel rá gúnyos mosollyal, pedig valahol mélyen egészen jól esik, hogy ha csúnyán át is vert, megjegyzett velem kapcsolatban ilyesmit. Na nem, mintha annyira érdekelne.
A tasakban rejtőző tárgy iránti kíváncsiságomat azonban meg sem próbálom leplezni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok bizalmatlan vele kapcsolatban. A lehető legjobb esély lenne arra, hogy újabb tőrt döfjön belém, ha akar, de ha alaposan végig gondolom a dolgot, arra jutok, hogy igazából nincs oka ilyesmit tenni. Soha nem ártottam neki, na mondjuk arra sem gondoltam soha, hogy kiérdemeltem tőle bármivel is azt, hogy úgy átverjen.
Még mindig karba tett kezekkel hajolok egy hangyányit közelebb hozzá, hogy szemügyre vehessem a tárgyat, amit készített, tekintetemben leplezetlen elismerés csillan, bár azt sosem titkoltam előle, hogy mennyire ámulatba ejt a munkássága, csak épp most nem szívesen éreztetném ezt vele. Inkább újra kihúzom magam és csalafinta mosollyal rápillantok, ahogy az információk felől kérdez, amelyek csereként szolgálnak az iránytűhöz. -Sikerült az utcákat figyelő kamerák felvételei alapján követnem a furgont, amivel valószínűleg az elkövető menekült.- jelentem ki némi büszkeséggel, mert bizony jó pár felvételt kellett ehhez órákig bámulnom, éjszakába nyúlóan görnyedve a monitor fölé, de igazából nem is várok emiatt sem elismerést, se semmi mást. A munkám része. -Ezen a részen tűnt el a furgon és a környező utcákban, már nem látszik többé. Ez az épület pedig, egy vakfolt. Egyetlen kamera se lát ide, úgyhogy erős a gyanúm, hogy itt találhatunk valamit.- hadarom el egy szusszal, de beszéd közben már nem Őt figyelem, hanem a hatalmas épületet és a környéket, végül újra felé fordulok és végig mérem tetőtől talpig. -Viszont veszélyes lehet, úgyhogy nem tartom jó ötletnek, hogy ön is velem tartson, Mr. Kolbeck.- közlöm végül mindenféle gúny nélkül, komoly arccal, mert bár iszonyúan haragszok rá, azért a halálát soha nem kívántam, ha pedig nem csak magamra, de még rá is figyelnem kell, az megnehezíti a dolgomat.

Alvis & Thrúd

Trust takes years to build, seconds to break and forever to repair.

Nincs ínyemre, hogy együtt dolgozzak azzal a személlyel, akinél durvábban még senki sem szúrt hátba, de a kényszer nagy úr, nekem pedig szükségem van arra a mágikus tárgyra, amit készített nekem. Már, ha egyáltalán elkeszítette, bár tekintve, hogy már több, mint negyed órája várok rá, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg meg fog jelenni. Ha nem könnyítené meg a dolgomat az a kis eszköz, amit remélhetőleg magával fog hozni, nem is hívtam volna el és nem is várnék rá, ugyanakkor teszek is magamban egy fogadalmat, hogy ha letelik a fél óra a megbeszélt időponttól számítva, magasról tenni fogok rá, hogy miben egyeztünk meg, nélküle fogok besétálni az épületbe.
Jól végzem a munkámat a halandók között és, ha nem lenne elég a nyomozó állásom, azt sem szabad elfelejteni, hogy valkűr vagyok. Még akkor is, ha manapság már nem igazán veszek részt olyan nagy és dicső csatákban, mint régen, de akkor is az vagyok még mindig. A nagy Thor lánya. Szóval, ha a drágalátos Alvis mégsem jelenik meg, hát nem fogok sírva fakadni, eddig is boldogultam nélküle is. Már nem az a naiv lány vagyok, akit sikeresen elcsábított, hogy aztán félre vezessen és megalázzon mindenki előtt azzal, hogy faképnél hagyott. Túléltem és ezt is túl fogom. Nélküle.
Az órámra pillantok hanyagul a kocsim oldalának dőlve. Már húsz perce késik, nekem pedig megfordul a fejemben, hogy felhívom, ha már ebben a modern világban telefonálni is lehet, bár ennek kapcsán meg felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon mennyivel alakult volna másképp a múlt, ha már akkor is rendelkeztünk volna ilyesmivel. Dobtam volna neki egy dühös SMS-t, miután visszatáncolt a násztól? Biztos sokat segített volna.
A saját gondolataim okán fancsali képet vágva, kínomban nevetve pillantok körbe a környéken, de ahogy feltűnik az ismerős alak, úgy komorul el arcom is, már csak amiatt is, mert egyáltalán nem vesz sietősre a figurát. Sőt. Talán, még lassít is léptein, miközben zsebeibe csúsztatja ujjait, de eszem ágában sincs megadni neki azt az örömet, hogy dühösnek lásson és netán sikerként könyvelje el a nagy eséllyel szándékos akcióját. Inkább egy műmosollyal pillantok rá, ahogy megáll végül a kocsi túlsó oldalánál, mintha csak éreztetni szeretné, miféle távolság az, amit fenn szeretne tartani köztünk, de nem, mintha különösebben meghatna a dolog.
Sóhajtok egy nagyot és ellököm magam az autótól, hogy én magam is a dzsekim zsebébe dugjam kezeimet. -Dehogy. Csak pár perce érkeztem én is, Mr. Kolbeck.- mosolygok rá kedvesen, túl kedvesen is talán, ha a kapcsolatunkat nézzük, majd elpillantok az épület felé, amiről azt feltételezem, hogy ott talán tálalhatunk valami nyomot az ellopott nyakék kapcsán. Erről jut eszembe... -Remélem, azért késett, mert épp most készült el a gyűrűmmel.- jegyzem meg egy pimasz mosoly kíséretében, szándékosan gyűrűt említve, amit egyszer már kaptam tőle -köszönöm, már nem kérem-, holott arról nem esett konkrétan szó, hogy miféle ékszer is lesz az, amit készít. Abban sem vagyok még teljesen biztos, hogy nyugodt szívvel felfenném, hiszen ezekben az aljas törpökben nem lehet bízni és bármennyire is hittem, hogy ez csak általánosítás, már én is megtanultam, hogy valóban így van.