Furcsa helyzet volt ennyire véletlenszerű, hétköznapi és mondhatni vicces módon találkozni egy másik istennel, főleg az egyik leghíresebb alakkal, akit a halandók a mai napig ismernek és emlegetnek, nem úgy mint mondjuk engem és Hjúkit. De a legfurább még csak nem is Thor hírneve volt, inkább az, hogy mennyire beillett mégis az emberek közé, ahogy a reggeli köreit futotta a parkban, teljes felszerelésben, fülében biztos valami pörgős zenével, mint akárki más.
Egy dolog volt a saját családomat látni ennyire beilleszkedni Midgardon, nekünk muszáj volt ezt megtennük, muszáj elvegyülnük, hogy észrevétlenek maradhassunk, Thornak viszont aligha volt szüksége rejtőzködésre. Nem mondom, hogy nem csodálkoztam legalább egy egészen kicsit, hogy mennyire… emberinek tűnt így a fegyverek, páncélzatok, megszokott asgardi kiegészítői nélkül, de közel sem volt feldolgozhatatlan a különbség. Sőt, talán még kicsit jól is állt neki?

- De annyi szent, hogy így jobban felébredtem, mintha megittam volna… - viszonzom bátortalanul a mosolyát, próbálva elsimítani a baleset okozta zavart. Igazán nem volt miért rosszul éreznie magát, hiszen nálam az ilyesmi szinte mindennapos, említésre sem érdemes és könnyen túl is tudok lendülni a történteken. Mindenesetre gyorsan rendeztem a kinézetem (már amennyire a helyzet engedte) és óvatosan, de annál kíváncsibban vetettem bele magam a beszélgetésbe.
- Úgy fest senkinek nem könnyű manapság… se nekünk, se a halandóknak - biccentettem kissé komolyabban, látva rajta, hogy szavai mögött valami nehezebb gondolat futhatott át az agyán, de nem akartam feszegetni a témát, megvártam, míg újra beszélni kezdett. - Dolgok, amik elől senki sem tud menekülni - húzódott a szám féloldalas mosolyra és most rajtam volt a sor, hogy némileg elkalandozzak. Persze nagyon bölcsen hangzott ez a mondat, de tekintve, hogy másról sem szólt az életem csak pont az ezek elől való bújdosásról, kicsit talán képmutatóan is. Mondjuk mentségemre szóljon, ez családi örökségnek is beillett: kerülni a múltat és az érzelmeket mindenkinek jól ment az Elden-Moren házban.

- Biztosan te is élesen érzed a különbséget Asgard és Midgard között, de valóban… Nem olyan rossz itt sem - igyekeztem én is pozitívabban állni a témához és követni, ahogy a park egyik kijárata felé fordultunk. - Minden sokkal… pörgősebb, színesebb, talán kicsit izgalmasabb is. Tele új lehetőségekkel - tettem hozzá, hiszen valóban úgy éreztem a megszokott kerékvágásból bár a kényszer zökkentette ki az isteneket, mégis helyet adott annak, hogy jó irányba változzanak és új tapasztalatokat gyűjtsenek ahelyett, hogy az aranyozott pamlagaikon ülnek Asgardban és tétlenül várják az Idők Végét.

- Sose tennék ilyet és igazából az egész egy nagyon cuki corgi hibája volt - rázom meg a fejem vigyorogva, ahogy nevet, de eszem ágában sincsen azon vitatkozni, hogy melyikünk a bénább. Még a végén nyernék…
Szóval gyorsan témát is váltok és őszintén megvallva, némileg meglep, hogy mennyire őszintén válaszolja meg a Sifre vonatkozó kérdésemet, amit inkább udvariasnak szántam, mint nagyon firtatónak.
- Ahogy mondtam… Új lehetőségek - biccentek lágy mosolyra húzva az ajkaim, ahogy séta közben felnézek az arcára. - Nekem is úgy tűnik, bár nem ismerjük egymást olyan jól, de sokkal… komolyabbnak, nyugodtabbnak tűnsz, mint ahogy megismertelek. De lehet csak az osloi friss levegő teszi - pillantok körbe magunkon, ahogy a parkból kiérünk egy forgalmasabb utcára. - És most merre? Hol szerezzünk reggelit az istennődnek?

Általában a hajnali kis barangolásaim nem torkollanak ilyen balesetekbe, de valahogy nem lepődtem meg a helyzetemen, ahogy felpislogtam a férfire. Ha van lehetőség valamit elbaltázni, hát én tuti megragadom - csak épp sosem tudatosan.
Ahogy talpra állok, ujjaim már nyúlnak is az arcom felé, hogy legalább eldörgöljék az arcomon landolt kávécseppeket, magamban azon gondolkodva, hogy ezt most beszámíthatom-e valami teljesen adalékmentes energizáló vagy vitalizáló arcpakolásnak? A kézműves kávé elvileg a legjobb minőségű babból készült, szóval… Persze ahogy felismerem az előttem álló istent, már el is felejtem ezt a botor kis gondolatot és amikor neki is leesik, hogy ismerjük egymást, széles mosoly ül az arcomra. A csontropogtató ölelésre viszont nem számítottam, egy rövid sípolásra futja csak válaszul, ahogy kinyomja belőlem az előbb még bent akadt levegőt.

- Midgard sose volt túl nagy… - vakartam meg a tarkómat kissé zavartan ettől a hirtelen közelségtől miután elengedett. Tettem is egy lépést hátra és magam köré tekintve gyorsan felvettem a szerencsére érintetlen papírszatyrot, amin csak egy pár cseppfolt jelezte, hogy majdnem kilapítottam az esésemmel. - Semmi gond, szerintem tettek egy adag szalvétát a rendelésem mellé - túrok a bezacskózott croissant-ok közé, aztán míg ő felteszi a kérdéseit kicsit sikerül is felszárítanom a maradék kávét a szükséges pontokon. Végezetül felkapom a földön heverő üres papírpoharakat is, amiket a pont kézre eső szelektív gyűjtőbe dobok, míg a vállam fölött hátrafordulva felelek neki.

- Persze, jól vagyunk… Már amennyire jól lehet bárki közülünk - vonok vállat, feltételezve, hogy ő is pontosan tisztában van az isteneket érintő általános helyzettel. - De mind megvagyunk, én, Mani, Hjúki és Sol. Néha Heimdall is feltűnik - teszem hozzá sután, nem tudva, hogy mégis mit mondhatok neki és mit nem. Mani és Sol nekünk is alig beszél arról, ami elől bújkálunk a lovarda üzemeltetőinek szerepeiben, így nem akarok semmi olyat mondani Thornak, amivel esetleg újfent valami galibát okozhatnék.

- És te? Hogy bírod a midgardi életet? - kérdezek vissza, felnézve rá, épp mint Asgardban tettem anno. Mármint persze, már rég nem vagyok az a kislány, akinek megismert, de még itt a Földön is hátra kell hajtanom a fejem, hogy lássam az arcát és ez némileg visszacsalta a nosztalgikus mosolyt az arcomra. Vajon ő emlékszik még az asgardi időkre, amikor Hjúkival megpróbáltuk megemelni Mjörnirt vagy amikor összekötöttük az asztal alatt a csizmáinak fűzőit? A nevetése még mindig a fülemben cseng, hiszen ő mindig értette a tréfát, még ha később meg is kaptuk érte a magunkét Manitól…

- Megköszönöm, bár én is hibás vagyok a helyzetért… - ingatom a fejemet, amit aztán kissé felkapok a párja említésére. - Ó, Sifnek? Együtt éltek? - kérdezek rá egyből, némileg meglepetten, de próbálva nem nagyon érzékeltetni ezt vele. Elvégre nincsen abban semmi meglepő, hogy őket újból egymáshoz vezette a sors, sőt lehet van aki végig tudta és látta, hogy előbb-utóbb ez be fog következni.

Oslo minden napszakban gyönyörű, mégis nekem a hajnali órákban tetszett a legjobban.
Amikor már untam Mani mellett ücsörögve olvasgatni vagy Hjúki legújabb PR stratégiájának előadását hallgatni, általában vagy korábban aludni tértem, vagy ha épp úgy tartotta kedvem akkor egy kis hajnali bolyongásra adtam a fejem - persze apánk engedélyével. Nem mintha ilyenkor olyan sokan lettek volna az utcákon vagy nagy bajom eshetett volna, de egy kis körültekintés sosem ártott, főleg a sötétben. Engem nem zavart különösebben, de talán nem mondok újat, ha megemlítem, hogy a farkasok még mindig Mani és Sol nyomában voltak és bizonyára nem riadtak volna vissza az elrablásomtól egy óvatlan pillanatban.
Szóval igyekeztem az utcai lámpák fénye alatt maradni és úgy felfedezni az alvó várost a hajnali órákban. Innen-onnan madárcsicsergés hallatszott, más részek felől szirénák, hajókürt hangját hozta a friss, éles levegő, amíg baktattam a Közpark irányába. Valamiért ott szerettem legjobban nézni a napfelkeltét, az ég köntösének színeit, ahogy beterítik a fák koronáját és aranyba borítják a leveleiket.

Asgardra emlékeztetett és az ottani ligetekre, ahol illatos virágok között hevertem gyerekként. Az újdonság varázsára, amit minden új nap hozott ott és most, itt, Midgardon is - csak épp évszázadok teltek el azóta. Mélyet lélegeztem a hideg harmatból és megpróbáltam megállapítani milyen íze is van a nosztalgiának, amit ritkán éreztem életem során. Nem volt mihez visszavágyjak, elvégre sokáig minden új hajnal jobb napot hozott, mint az előző.
Hosszú ideig a hála betöltötte a vágyakozásnak fenntartott kamrát a szívemben, de talán ahogy az eget néztem, kicsit azt kívántam, bár újraélhetném azokat az időket. Ezzel együtt tudtam, hogy elcserélni viszont nem cserélném a jelenemet a múltért - még nem mentem elég messzire ahhoz, hogy visszafelé vegyem az irányt. Még akartam többet, jobbat, mást az életemtől és minden újabb naptól.

Amikor felbukkan Sol korongja a város felett, én is felkerekedek újra, hogy felvegyem a halandók rutinjának ritmusát és egy kávézó felé vegyem az irányt. Nem feltétlen a kávé, inkább a péksütemények gondolata mozgatta a tagjaim, ahogy a már jól ismert ösvényeket szeltem. Valami kardamomosat képzeltem el, valami vajasat, hmmm, valami igazán édeset.
A kedvenc helyemben ismét nem kellett csalódnom, egy csodálatos kis zugban kapott helyet és elképesztő illatokat árasztott, amik biztosan mindenki lelkét megmelengették, mindegy, hogy isten vagy ember vagy akármi. Az én számban legalábbis összefutott a nyál, ahogy végigpillantottam a pult kínálatán és kiválasztottam pár süteményt, amik egy részét az otthoniaknak szántam. Ennek még Mani sem tudott nemet mondani, Hjúki pedig valószínűleg egy kosár pisztáciás croissant-t is percek alatt el tudna tűntetni. Nem véletlen ő a Telihold.

Egy kávéval és egy csinos papírszatyorral indultam hát vissza a parkba, azzal a céllal, hogy hazatérés előtt még elfogyasztom a reggelim és közben kutya-mozizok egyet. Egyszerűen odavagyok ezekért a szőrös kis farkasmutánsoként és a park a tökéletes hely arra, hogy az ember minden felelősség nélkül élvezhesse a társaságukat. Szerencsésebb napokon meg is simogathattam egy-két kis aranyost.
Messziről ki is szúrtam a tökéletes helyet, de útközben megpillantottam két corgit, akik egymással fogócskáztak. Zömök kis testük előbb fürgén surrant a magas fűben, aztán hirtelen megálltak és egy pillanatra farkasszemet néztek - aztán újra indult a kergetőzés. Majdnem fel is nevettem a látványra annyira édesek voltak, de a levegő bennakadt, ahogy nekicsapódtam egy kősziklának.

Legalábbis olyan érzés volt, ahogy lepattantam róla és azzal a lendülettel hanyatt vágódtam. Közben annyi kevéske ösztön volt bennem, hogy a kezemben tartott dolgokat a fejem fölé emeljem, el a földtől, de ettől még a kávé kilöttyent a lendülettől és telibe találta az arcomat. Ez aztán az ébresztő…
- Ó, pedig nagyon is sikerült - prüszkölve pillantottam fel a kellemes, bariton hang irányába és hunyorogva kinyújtottam a kezem a felajánlott jobbért. Deja-vum támadt, egy pillanatra minden részlet olyan ismerős volt, minden lehetetlensége ellenére, hogy ahogy talpra állított, csak bámultam rá egy hosszú másodpercig. A kedves mosoly, a Napot eltakaró magasság és azok a viharkék szemek…
- Thor…? - ráncoltam össze a szemöldökömet a felismeréstől mielőtt elkerekedtek volna a szemeim. - Thor bácsi? Egek, ne haragudj!