Nem válaszol, de nem erőltetem, majd... elmondja, ha akarja. Vagy nem. Néha nem igazán vagyunk ugyanazon a fonalon, de idővel majd mesél, ha szeretne.. én meg igyekszek nem nagyon kíváncsiskodni, mert utálom a félinfókat, de mindegy.
Egy szemforgatással bólintok párat szavaira, éljen az ördögi kör, mert azt én is ismerem, és nem vagyok oda érte, de mindig megtalál. Ecsetelem is, hogy mennyire, és miért, bár nem fejtem ki, hogy milyen érzéseim vannak Freydis iránt, miért is hagyom el újra és újra, hogy aztán mindig visszataláljak az én édes nornámhoz, ami bár első hallásra irtó nagy bunkóságnak tűnhet, megvan a maga logikája.
- Nem lehetne több belőle, hiszen norna.. mégis vonz, és ez nem lehetne így.. - felelem csendesen, mintha panaszolnám, és valahol így is van. Tudom, hogy nem választhatna, tudom, hogy nem lehet közöttünk olyan kapocs, ami annyira kívánkozna bennem, mégse tudok róla lemondani, és nem is akarok..
Na de érdeklődök ám, mi a helyzet velük, mit fog tenni, mi a terve, és remélem, hogy meg tudják beszélni az egészet.. még ha kicsit döcögősen is. Elhúzom szám, ahogy ismétli szavaim, majd hallgatom csöndben, hiszen érzem, hogy valami még tartozik a gondterhelt gondolathoz.
- Egyetértek.. - vágom rá halkan, egy bólintással, majd ráncolom homlokom, hogy így előre eldöntötte, nem fog neki megbocsájtani a nő. De nem mondok semmit, csak veszek egy nagyobb levegőt, hogy azt lassan fújjam ki; minek győzködjem? Minek kezdeném el, ha fontos neki, tenni fog azért, hogy megbocsájtson? Oké, nem lehet mindent elfelejteni, megbeszélni, nem lehet olyan, mint volt, ha törés van egy kapcsolatban.. de azért.. mindegy is. Hiszen menni készül.
- Jó, persze, menj csak. - öltök fel hozzá egy kesernyés mosolyt, inkább mintha csak préselném ajkaim szájhúzásra, majd felkelek én is, ha megittam az italom. Szavaira bólintok, még motyogok is valami olyasmit, hogy 'jó', majd fogom az üveget, ezt bizony már viszem magammal haza, bár azt hittem, itt fogjuk meginni, együtt, de jó lesz így is. A hangulatom meglett hozzá. Picit még maradok a pultnál, intézem a saját számlám is, majd kicsivel később szépen hazamegyek.

//Köszönöm szépen <3

Szeretném, hogy folytassa a történetet, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen lesokkol a ténnyel, hogy van még egy testvérem, hiszen még nem kerek a sztori, és nem szeretném, hogy azt higgye, nem érdekel, ami vele történik. Hiszen az apám, még szép, hogy érdekel minden egyes részlete, még ha néha nem is tűnik így, még ha néha gondolhatná is, hogy nem törődöm vele, vagy nem számít.. remélem nem szokása ilyesmin törni a fejét. Szóval már csak az a kérdés, halandó-e ez a nő, bár őszintén bánnám, nem titkolom, hogy állok a félvérekkel... ahogy pedig annyit felel, nem halandó, szűkítem szemeim, mert persze, hogy nem folytatja anélkül, hogy rákérdeznék.
- Akkoooor a fogtündér? - kérdezem nevetve, érzékelhetően amolyan 'hahó, ne hagyd már félbe' módon, és hát le se tagadhatnám, hogy az elmúlt években egy gyerek mellett öltöttem a napjaim, .. kíváncsi lennék hány istenség példálózik még a fogtündérrel, de mindegy is.
Eztán már én meséltem, és elmondom, amit már amúgy is tud, hogy nem igazán akarok én a családomról mesélni, beszélni egy nőnek se, mondanám, főleg nem halandónak, de úgy általában. Akinek szívesen mesélek, az tud minden részletet, innentől nincs szükség arra, hogy mások előtt is felvázoljam, egyszerűen... nem kell. Persze ez aligha összeegyeztethető azzal, hogy újra és újra találok valakit magam mellé, de nem bírom sokáig Freydis mellett soha, több okból se, így aztán marad az örökös szar megoldás, mert az mindig beválik. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, nem szerettem mondjuk Maggiet, és ezt apának is elmondom.. nem azért voltam vele, mert holmi pótlék volt, még ha .... az is volt. Csak, hogy ne legyek egyedül, nem választottam volna őt.
- Nem ő kérte, hogy hanyagoljam.. még csak nem is tudott Freydisről.. Én nem akartam vele találkozni, mert akkor.. - mert akkor úgyis hozzá húztam volna, fölöslegesen, és hagytam volna Maggiet a fenébe.. De inkább elharapom a mondat végét, és elpillantok oldalra, hogy még véletlenül se kapjam el apám tekintetét. Hosszú korok óta barátom ez a csodás norna, szerintem sejthető, hogy mennyire nőtt a szívemhez már. Azt mondjuk nem tudom, hogy mit gondolna erről az apám, ha egyszer nyíltan ki lenne mondva... hiszen tudom, hogy nagyapa nincs oda értük, csak éppen engem ez nem érdekel.
Csak akkor pillantok vissza rá, mikor folytatja válaszát, mert hát valljuk be, olykor nem vagyok a bátorság mintapéldánya...
- Hát ezt én se mondhattam volna szebben... - nevetem keserédesen, miközben megérinti vállam, majd egy szintén ilyen érzetű mosollyal nézek rá, ahogy visszaül. Érdekel viszont, hogy mit tervez, mit szeretne tenni, na meg hogy láthatom-e majd az öcsémet!? Ez nagyon fontos részlet ám...
- Jó, ez... bölcs döntés. Akármi is lesz a vége.. - felelem halkan, mintha meg se szólalnék, de tudom, hogy hallja, csak így talán kevésbé tépek még én is a sebén.
- Tudom... mellettünk is ott voltál. . Néha. - biccentem el fejem röviden oldalra egy mosolykával, hogy ne lógassa az orrát, de persze tudom, hogy ez nem vigasz. Az, hogy mi anyával nőttünk fel, nem mondható hibájának, hiszen tényleg sűrűn jött hozzánk, illetve vitt magával, éés ez immáron beleillene egy midgardi elvált házaspár élettörténetébe is, de attól még így volt. Nem hiszem, hogy anyut jó szemmel nézték volna Asgardban... de mindegy is. Nem is kell.
- Hát remélem megbocsájt neked.. ha már láthatóan ennyire bánt.. - teszem hozzá lágyan, majd kiiszom a poharam, és üresen forgatom ujjaim között elgondolkozva.

Nevetek, hogy jogosnak véli, tényleg fura lenne hozzá sietnem panaszkodni, miközben ő a panaszaim oka... de a bátyámat néhanapján szívesen elmondom neki mindenféle bunkó majomnak! Csak, hogy érezze a szeretetet.
Kíváncsian, figyelmesen hallgatom, minek nyomán is jutott egy kocsmába bánatosan, érdekelne, min is vesztek össze ennyire, illetve, hogy szerinte nagyapa mit fog szólni, számít-e egyáltalán ... sose váltam még. Arra, hogy inkább az a kérdés, min nem vesztek össze, elhúzom számat, billentem is oldalra egy pillanatra buksim; értem én, érthető akkor a dolog. Nagyapa részére bólintok.
- Hát... ha úgy érzed, így a legjobb, lépd meg. Nem sok értelme van együtt lenni valakivel, ha amúgy nélküle jobban érzed magad. - jegyzem meg félhangosan, tudom miről beszél, én is jártam már úgy, hogy az állítólagos párom közelében olyan nyomás jött rám, meg rossz érzés, hogy azt kívántam, bár ne is ismertük volna meg egymást.. Na de mennyire is komoly ezzel az 'új' nővel a dolog?
Figyelmesen hallgatom válaszát, feszülten figyelek a komolysága szónál, alig várom hogy kibökje, amikor meg megteszi.... csak pislogok. Épphogy elnyílnak ajkaim, mert erre aztán nem számítottam, menten én leszek a hal abban a bizonyos szatyorban! - hű... - bukik ki ennyi, ki is húzom magam, szemöldökeim emelkednek; kissé meglepett no. De azért hallgatom tovább, nem szakítom félbe.
- Ne, ne hagyjuk, mondd csak apa nyugodtan. Tényleg, szívesen hallgatlak. Na meg addig is emésztem, hogy van egy öt éves öcsém... Eeegy... halandótól? - félve kérdezem, lassan, egyre magasabb hangon, mert csak tipp, érdekel. Én személy szerint sosem terveznék komolyabb dolgot halandókkal, ezért is vagyok kíváncsi, hát majd kiderül.
Aztán én is mesélek neki, viszont ekkor már úgy érzem, nekem is kevés lesz az üdítőm, így elballagok inkább valami komolyabbért, amiből meg is iszok egy pohárkával kapásból.
- Dehogy gondoltam! - vágom rá amolyan, Odinra, miről beszélsz te arccal és hanggal.
- Szeretem, de csak egy halandó, amúgy is igen véges az ideje. Én meg úgyse mondanám el neki az élettörténetem, szóval nem változna semmi, úgyis meg akarná ismerni a családom, amit tudod, hogy utálok. - emelem kezem majd ejtem, tudja nagyon jól, hogy még soha senkit nem avattam be, nem is mutattam be, egyedül Freydist, de ő az én örök nornám, aki mindig is volt és lesz is a barátom, ő más tészta.
- Majd.. kiheverem, de azért szar érzés, hogy ezt is én csesztem el, tudod.. Aztán ott van az is, hogy miatta nem igazán kerestem Freydist, megint, ami tök bunkó, még mindig, mégis ez van... Pedig már egy éve nincs a képben Maggie, összeszedhettem volna az arcom, kereshettem volna. Bátorság istene meg a nagy francok, gyáva nyúl vagyok ha Freyről van szó... - halkulok el duzzogva, és inkább töltök még egy pohárkával.
- És amúgy most akkor mi tévő leszel? Előröl kezded vele valahogy? Kíváncsi lennék az öcsire... - mosolygom, persze ez a legkisebb részlete a sztorinak most, hogy az én családmániám izgul, de tényleg érdekel, hogyan tervezi tovább.

Bevallom hősiesen, hogy néhanapján anya az én menedékem, akinek elpanaszolhatom minden bajom, aztán vagy egyetért vagy nem, de legalább meghallgat, és tudom, hogy neki aztán mindent elmondhatok. De ez nem csak rá igaz ám...
- Tudom.. De mikor épp azt akarom elpanaszolni, hogy összevesztem az öregemmel, aligha mehetnék hozzád. - nevetem, így utólag már vicces, csak a viták közben érzem, hogy felrobban az agyam... Viszont volt már azért olyan is, hogy hozzá mentem segítségért vagy tanácsért, éltem én már eleget ahhoz, hogy minden gondommal, gondolatommal megtaláljam valamelyik szülőmet, vagy épp a testvéremet.
- De tényleg, tudom, és soha nem is gondoltam másképp. - teszem még hozzá lágyabban, őszintén, egy vita után se mondanám, hogy bár ne ő lenne az apám, vagy hasonlók, mert a családom szent és sérthetetlen. Klisés, de akkor is így van... Persze ha tudnám mi jár a fejében, arról is biztosítanám, hogy én egyáltalán nem utálom őt, sőt.. de szavak híján ez megmarad kérdőjeles részletnek.
A csend engem sem zavar, néha kell is, szóval csak valamennyi idő után töröm meg azt, mert hát kíváncsi vagyok, nem vitás. Így hogy mesél... már mintha derengne, min is kaptunk össze egy évvel ezelőtt, talán Maggie jött szóba, én meg hozzávágtam apához, hogy ne jöjjön tanácsokkal, mikor nekik is annyi... ahm.. ja. Valahogy így volt. Meg is köszörülöm torkom, nem szándékozok felhozni, inkább bölcsen csendben hallgatom amit mond, és reagálok csak arra. Bevallom ráncolom homlokom, mikor közli, nekiesett Jörmungandrnak, pislogok is pár sűrűt, majd szemöldökeim kúsznak magasra, hogy semmissé tetetné az esküt.
- Nem csodálom, hogy ezek után egy bárban töltöd az időd. - közlöm csodálkozó hangon, nem megszólás ez vagy hasonló, tényleg csak meglepett. Jó, a felbontásnak látom értelmét...
- Min vesztetek össze? És.. gondolod nagyapa örülni fog ennek? - kérdezem, előtte aztán nem fogom Odinként emlegetni, fura lenne, na de szóval ... mit szól majd hozzá?
Figyelem aztán, ahogy annak a sörnek máris annyi, lelki szemeim előtt már látom ahogy haza kell vigyem az öreget, ejtek egy lágyabb mosolykát a pincérnőre ahogy távozik, majd hallgatom tovább apámat. Ahogy nekikezd, hogy találkozott egy nővel, érdeklődve dőlök előre, és támaszkodok meg az asztalon, mellkasom előtt összekulcsolva kezeim, ahogy pedig szünetel, megköszönöm én is az üdítőmet. Elhúzom szám, hogy reméli, nem eset ilyen hiába, de kivárom, milyen is az az ilyen, nem szólok közbe.
- háát nem igazán kerülnék ilyen helyzetbe jelen pillanatban, egyrészt, mert nincs aki mellett bárki miatt is lelkifurkám lenne, másrészt mert .. én ennél önzőbb vagyok. Mármint... Na mindegy, értem, hogy jót akartál, és nem lépnél le. De akkor miért is tetted? - kérdezem, mert ezt a részét így nem tudom összerakni, miért és mitől is kellett biztonságban tudni a nőt.
- És.. mennyire lett komoly? - kérdezek még hozzá, kíváncsi egyben lágyabb hanggal, mert nem akarok semmit felróni neki, nincs jogom hozzá, egyszerűen csak beszélgetni akarok vele. Ha nem működik akkor nem működik, .. ennyi.
Kérdésére azonban már egy sóhajjal dőlök hátra, ha ilyeneket kérdez, vajmi béna társ lesz ez a kóla azt hiszem.
- ahm... hát az úgy volt. - kezdek bele, tarkóm vakarom, hogy is volt?
- hát, megismertem egy lányt úgy.. - szünet, számolok - hát úgy négy, négy és fél éve. Nem mondanám, hogy hű de nagyon elvette az eszemet a szerelem, de fontos volt, akkor volt a kislánya másfél éves, ő pláne egyből a szívembe lopta magát. - fejezem be egy picit, mert szörnyen keserű az egész, főleg, ha eszében van apámnak, mennyire imádom a gyerekeket egyébként.. és miért is ne mesélhetném el neki... miért ne. Egy korty, majd folytatom is, de láthatóan tényleg nyomaszt, hogy elszúrtam.
- szóval ezt már ugye tudod is, Maggie-ről van szó, öhm.. mindig nyaggatott, hogy találkozni szeretne a családommal, miért nem mutatom be őket, én már ismertem még a legtávolabbi dédmamáját is, ő meg annyit se tudott, hogy van egy ikertestvérem, mert nem akartam ... - hagyom félbe a mondatot, no meg a lendületet - Mindegy. Szóval nem kellett, hogy ismerje a családomat, és ezen összevesztünk, majd mondhatni bántottam, és ezt a kis Lili is látta, úgyhogy.. Én viszont leléptem. Rohadtul bánt, de semmi értelme, hogy visszatáncoljak, mert folytatódna minden, és ugyanitt kötnénk ki. - fejezem be végül, majd egy fejcsóválással karöltve szó nélkül felállok, és a pulthoz ballagok, ahonnan két pohárral, és egy üveg bourbonnel térek vissza; öntök is magamnak, a másik pohár apámé, bár, hogy mennyire kellene neki ez még, és mennyire keverné az eddigivel, ő döntése, én csak nem akartam bunkó lenni. Amit pedig kiöntöttem magamnak, le is nyelem egyből, bár még mindig mar a kis drága, nem változott, mióta legutóbb találkoztunk.

Fura így látni őt. Számomra valahogy mindig különös érzés, ha az egyik szülőm a padlón van, pedig hát miért ne lehetnének? Istenek vagyunk, nem érzelemmentes, gondmentes valakik, akiknek sosem fájhat semmi, és csalódás se érhet. Sajnos érhet... mint bárki mást. Ezt látom rajta is, de legalábbis azt, hogy nagyon szarul néz ki, amit meg is jegyzek miért ne alapon, mintha ő nem lenne tisztában vele. Valahogy el kell indítani a beszélgetést na...
De azért elhúzom számat, mikor közli, úgy is érzi magát, hogy aztán egy kortyot igyak kólámból, és mikor leteszem a poharam, valamennyire felé is fordulok ültömben, így, hogy már túl vagyunk a nehezén. Így legalább meg is tud bökdösni e bölcs szavak közepette; lebiccentem fejem, hogy kezét nézzem, majd csak szemeim vezetem fel rá, lassan követi ezt buksim is, és csak pillogok rá szótlanul. Kell pár másodperc nekem is, végül halkan közlöm: hát ezzel kicsit elkéstél... - vallom be nem enyhén elszontyolodva, kissé gúnyosan is, ami nem neki szól, hanem a helyzetnek; annak, amit annyira sikerült elcsesznem. Ő közben felkel, elindul, én pedig először csak tekintetemmel, majd ténylegesen követem poharammal kezemben, követve útját kerülöm ki én is akit kell, majd az asztalhoz érve immáron kabátomat is leveszem, és a székemre teszem. Hát akkor csüccs.. A sóhaj hallatán mondjuk kezdek tartani attól, mi minden zúdulhat ki belőle, valahol pedig remélem is, hogy talán kiönti nekem a lelkét, vagy nem is tudom... hiszen mégiscsak a fia vagyok, a viták ellenére nem az ellensége, se hasonló.. Puha tekintetem fürkészi arcát, mimikáját, vonásait, ahogy hátradőlök székemen, kezeim pedig poharamat ölelik körül, jobbom hüvelykujja simogatja az oldalát.
- Egy párszor... összejött már, igen. Ilyenkor szoktam általában anya mellett kikötni pár napra, bár most még nem jutottam el eddig. - vallom be férfiasan, poharamat bámulva közben, végén bólintok is pár lassút; ez az, legalább egyszerre basztunk el valamit! Juhé. Én azért is nem mentem ezúttal anyához, mert még a végén találkoztam volna Magnival is, aki az orrom alá dörgölhetné, hogy hogy elcsesztem Maggie-t, ehhez pedig nem volt kedvem. Szóval... itt vagyunk, kettecskén, nyomorultul.
Figyelem, ahogy a telefon is előkerül, majd el is tűnik, ismerős az érzés, tényleg apám fia vagyok...
- És.. mit sikerült ennyire elcseszned egyébként? - kérdezem végül, nem tolakodóan, minden dac és sértettség nélkül, ezúttal hivatalosan is elengedem a múltkorit, és tényleg érdeklődve, kedvesen kérdezem őt. A francba is, hiányzott na, így meg nem könnyű bárkire is haragudni! Inkább meséljen...

Úgy voltam vele napok óta, hogy kicsit ki kéne szellőztetnem a fejem, kellene valami, ami elterelné a gondolataim, amik újra és újra elém hozzák, milyen fasz voltam fél évvel ezelőtt, újra és újra látom magam előtt annak a csepp teremtésnek a tekintetét, amitől hányingerem van. Nem tőle, attól, hogy kiérdemeltem... Pedig imádtam, imádom azt a kislányt, és az anyja sem érdemelt hasonlót se. De... mindegy, elmúlt, itt vagyok, csatangolok Oslo városában, ismerkedek a hellyel, az arcokkal, remélve, hogy leszakad rólam a múlt legalább egy kicsit. És hát.. részben sikerül, részben nem, a múltam egy másik darabkája üti fel fejét; apám a közelben van. Nehéz sóhajjal állok meg egy pillanatra, és hagyom, hogy jobban átjárjon az érzés, hiszen pontosan tudni szeretném, merre induljak el, hogy ... felé vezessenek lépteim. Nem érződik soknak az az egy év, mióta utoljára láttam, és igazán már azt se tudom, min vesztünk össze akkor, de nagyon jól tudtam, hogy azzal, hogy ideköltöztem, eljön ez a pillanat is. Talán kicsit még vártam is... Anyu sosem értette, miért van hármunk között mindig vita, apa és fiai között, bár talán Magni többször szótértett vele, mint én. Elkéne egy családi terápia...
Elindulok hát a bár felé magasztos tartásommal, beérve pedig körbepillantok röpkén, merre találom az öregem, és mikor megpillantom, egyenesen a mellette lévő szék felé mozdulok. Szó nélkül vetem rá tekintetem, majd a székre, mintegy engedélykérésként, amolyan tisztelettudó duzzogós stílusban, majd részemről csak egy kóla játszik, amit kikérek, nemrég kissé összerúgtam a port az alkohollal... Megköszönöm, közben alkarjaim a pultra fekszenek, kezeim mellkasom előtt kulcsolom össze. Pár pillanatig az üdítőt nézegetem, nem mintha olyan érdekes lenne, inkább agyalok, végül apám felé fordítom arcom. Pár néma másodpercre vonásain futtatom végig tekintetem, hogy őszinte legyek nem néz ki jól az öreg... és ezt épp én ne közölném?
- Úgy festesz, mint akin átment egy úthenger. Vagy kettő. - közlöm hűvösebb hangon, eszemben sincs felhozni a legutóbbi találkozást, bocsánatot kérni meg végképp nem fogok, de szerintem hosszú életünk alatt ezt már megszoktuk egymástól. De mi történt vele?