Még saját magam is megleptem ezzel az aljas húzással; úgy szegődtem a nyomába, hogy még csak sejtése se volt az egészről, és köszönhetően a magánnyomozónak, már egy ideje tudom, hogy hol él és hogy mit csinál. Ennek ellenére igyekeztem meglepődöttnek látszani, mikor megpillantottam őt, a szívem pedig társ volt ebben, mert úgy hagyott ki néhány ütemet, mintha tényleg értette volna a kiosztott parancsot. Újra eszembe jutott, hogy mennyire szerettem elmélyedni azokban a szemekben, és hogy egykoron mit is jelentettek nekem, pedig valójában soha nem történt közöttünk semmi. Az egyik legjobb tanítványom volt, míg a számításain át nem robogott egy gyorsvonat, amikor is az én segítségemre szorult. Kereshetett volna mást, bízhatott volna egy idegenben, de ő mégis nekem osztotta ki ezt a szerepet, ez pedig kicsit sem segítette azt a projektet, hogy szemet hunyjak a plátói érzelmek felett; már ha egyáltalán lehetett annak nevezni a kettőnk között bontakozó szoros köteléket. Akkor is és most is túl öreg vagyok hozzá, a legnagyobb jóindulattal is az apja lehetnék, ez pedig annak idején adott némi visszatartó erőt, aminek ma már egy halvány sugarát sem éreztem. Amikor kisétált az életemből a pere lezárulta után, egy reménysugár távozott vele együtt, hogy lehet még jobb az életem, és hogy ő majd meggyógyítja a sebzett szívem, kiszabadítva egy mérgező, toxikus házasságból. Ahogy átsétált a szívem darabkáin, többé már semmi nem volt a régi és az igazi.
Kihúztam magam, téve felé egy kóbor lépést, mikor nemes egyszerűséggel letegezett, fittyet hányva arra a protokollra, amit újra magunkra kell majd erőltetnünk, ha ismét a diákommá válik; és tudtam, hogy így lesz, nem véletlenül fizettem nagy összeget annak a kicseszett hekusnak. - Kicsi a világ, igaz? Itt fogok tanítani. - Az én hangom elég kiegyensúlyozottan csendült, annak ellenére, hogy az én szívem is a torkomban dobogott, miközben zsebre vágtam mindkét kezemet, a lábaim pedig ismét tettek egy, majd még egy lépést felé. Abban viszont kicsit se voltam biztos, hogy az arcom is együttműködik-e, elvégre egyetlen elmaradó reakció is jelezhette neki, hogy ez a találkozás kicsit sem véletlen. Nem ejtették a fejére, és nem véletlenül állt sikeres karrier előtt, míg derékba nem törték. Talán mégsem szegte kedvét; elvégre ha úgy lenne, most  nem állna itt előttem. - Jogi kar? Ismét? - Semmilyen körítést nem tálaltam, szinte egyből a lényegre tértem, ezzel még inkább elárulva saját magam, de kezdtem rájönni, hogy amúgy kicsit sem érdekelt, mit is várna el tőlem, ha ez tényleg egy véletlen találkozás lenne.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy skandináv országban keresem majd az újrakezdést, még ha nem is tiszta szándékok vezettek el idáig; úgy tartották, fiatalon egyszerűbb új életet kezdeni, én mégis így, több mint negyven évesen vágtam bele, ráadásul elváltan, két gyerekkel a hátam mögött mondhatni, nem indultam túl nagy népszerűséggel. Mind tudjuk, mi mindent képesek összepletykálni a rossz népek, ha valakiről kiderül, hogy hátra hagyta a családját, méghozzá majdnem minden indok nélkül. Mintha a megcsalás és a boldogtalanság nem lenne elegendő ahhoz a nyüves papírhoz. Csak rövid ideig gondoltam úgy, hogy egyszer majd megbánom a döntésemet, de ahogy egyre több idő telt el, magabiztosabbá váltam; már nem érzem azt, hogy meg fogom bánni, mert újrakezdeni soha nem késő, még ha a jövőtől van is félnivalóm. Azok után, amit elértem a saját otthonomban, Brüsszelben, ki tudja, hogy mennyire fognak elismerni itt?  Egyszerű tanárként érkeztem ide, nagy karriercélok nélkül, de nem egyszer játszadoztam el a gondolattal, hogy ha minden a terveim szerint alakul, még a szakmámat is elkezdhetem itt gyakorolni. Ahhoz azonban több kell némi elhatározásnál; nem akartam lejjebb adni, viszont az egyetem berkein belül soha nem leszek az az elismert, jó nevű ügyvéd, aki tényleg óriási ügyeket oldott már meg. Talán egyszer a hírnevem utolér itt is; előbb vagy utóbb, és egyedül ebben bízhatok. Mindenkinek tudnia kell, hogy mi az a hely, ami őt illeti és én ugyan soha nem voltam önző, de megköveteltem a nekem járó tiszteletet. Aki nem így gondolja, vagy netán kételkedik a képességeimben, hát sosem féltem bizonyítani őket.
Pár nappal ezelőtt érkeztem, a dobozokat már nagyjából behordtam a város szívében bérelt lakásomba, de az órarendemet látva, kicsit sem féltem attól, hogy sok időt fogok a lakásban tartózkodni; ráadásul kaptam egy elég csinos kis irodát a campus-on, ahol időnként nyugtot kereshetek, bár körülbelül az ebédszünetekben lesz rá egyedül lehetőségem; nem terveztem sok szabadidővel, ebben pedig megerősített az a bizonyos beosztás is; vagy kihalófélben vannak az oktatók? Ez is előfordulhat. Legalább a jövő nemzedéke előttem nő fel. Mondhatni, a kezeim által. Én munkálom meg őket. Volt egy-két vadhajtás a karrierem során, akit még időben sikerült kigyomlálni, egy furcsa hatodik érzéknek köszönhetően pedig már az első pillanatban kiszúrom azt, hogy kinek van helye a teremben és kinek nincs. De akit eddig a legesélyesebbének tartottam, mint ifjonc jogász palánta... a gyilkossági per elég nagy nyomot hagyott rajta.
Felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba, miközben az ujjaimat a nadrágom hátsó zsebébe gyűrtem, ahogy a jogi kar épületébe, de pár lépést követően megtorpantam. Vagyis azért ennél elegánsabban műveltem az egészet, annak ellenére, hogy igencsak meglepődtem; a lábaim csak lassacskán álltak meg, ahogy megpillantottam a lányt, akit már nem is szabadott volna lánynak neveznem, hisz felnőtt. Nővé vált az elmúlt évek alatt, míg nem találkoztunk, és nem is akartam titokban tartani, hogy mennyire szíven ütött, hogy még csak egy levelet sem kaptam tőle az ügye után.
Pár lépcsőfok választott el tőle, de ezek miatt fel is kellett néznem rá.
Bennem akadt a levegő. Felkészültem a találkozásra, csak az időzítés változott; magyarán, mégsem készültem fel. Igen, erre nincs szebb kifejezés. Annak ellenére, hogy ott benn, abban a rozsdás mellkasban valami ismét megdobbant, holott azt hittem, már minden érzést kiirtottak belőlem az elmúlt hónapok történései. - Miss Smith.