Úgy érzem, van valami, amit nem mondasz el nekem, Jaya. Dr. Hansen szavai még akkor is ott csengenek a fülemben, amikor a normálisnál magasabb pulzussal, izzadó tenyérrel sétálok a lifthez vezető folyosón. Kedvelem Jant. Tényleg. De sokkal jobban kedvelném, ha kevésbé lenne profi a szakmájában.
Nézd, nem akarom az idődet vesztegetni. Beszélsz a traumádról, elkezdtük kibogozni a szálakat és ismerlek már annyira, hogy tudjam, neked még jót is fog tenni a munka... Még abban sem vagyok biztos, hogy a kettő összefügg, szóval csak kérlek, ha segítségre van szükséged, ne félj kérni. A verejtéktől kissé nedves ujjaim megszorulnak a névjegykártya körül, amit adott, kissé meggyűrve azt.
Ha esetleg az lenne az akadály, hogy kollégák vagyunk. Nővérekkel és orvosokkal szállok be a liftbe; az
illatuk csiklandozza a
torkomat. Összemosolygok Liljával, akit már jól ismerek a sürgősségiről; megfájdul a szájpadlásom.
Végigcsináljuk ezeket az üléseket és aláírom a papírodat, de gondol át, jó? Halkan sóhajtok. Az
illatok még erőteljesebben marnak az érzékeimbe.
Ma is meg kell várnom az éjszakás műszakot, hogy be tudjak osonni a raktárba.
Azt hihetném, hogy ez lesz a legszörnyűbb élmény az egész napomban, de tévednem kell. Alighogy kiszállok a liftből az irodám szintjén, újra az a furcsa érzés kerít hatalmába - a nyakamon és a tarkómon égnek állnak az apró szőrszálak, belém hasít az érzés, hogy valaki
engem figyel, de ahogy hátrapillantok a vállam felett, nem látok senkit és semmit, ami ne lenne odavaló, pláne nem bámul senki meredten az irányomba. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben, engem mégis kiráz a hideg, úgy, mint az utóbbi időben szinte minden egyes nap. Napjában akár többször is.
Amikor megállok a kávéautomatánál, észreveszem, hogy egy kicsit remegnek az ujjaim. Újra elhitetem magammal, hogy a kávé majd segíteni fog, pedig valójában marja a torkom és felfordul tőle a gyomrom, akárcsak a víztől, a teától, vagy akár egy falat pirítóskenyértől, amióta csak...
visszajöttem. Vagy mi.
A papírpohárba csordogáló forró ital egyetlen pozitívuma, hogy nagyon erős az illata, aminek köszönhetően legalább egy kicsit el tudja nyomni a környezetemét. A
környező emberekét. Miközben várom, hogy a pohár megteljen, azon kapom magam, hogy a telefonomat babrálva már megint ugyanott kötök ki, mint már megannyiszor, különösen, amióta az a most is a mellkasomat szorongató rossz érzés kezdődött. Megnyitott névjegyzékkel, ujjammal egy olyan név felett várakozva, amit valószínűleg már nem is kellett volna elmentenem.
Mély sóhajjal zárom le gyorsan a képernyőt és süllyesztem vissza a készüléket a zsebembe, aztán a pohárért nyúlok, hogy az irodám felé vehessem az irányt. Valószínűleg jót fog tenni egy kis magány a zárt ajtó mögött, legalábbis amíg meg nem nyitom újra a telefonkönyvet. Út közben igyekszem nem túl feltűnően kerülni a szemkontaktust, mielőtt még valaki csatlakozni akarna hozzám; inkább a gondolataimba merülök, mint már elég sokszor, főleg, amióta elkezdtem saját magamon kísérletezni különböző vizsgálatokkal. Nem mintha a laborral vagy az MR-rel sokra mentem volna eddig.
Csak akkor tűnik fel - megint -, hogy valami nincs rendben, amikor becsukom magam mögött az iroda ajtaját. Az érzés, ami már hosszú ideje borzongat meg kellemetlenül, most mindennél erősebben tör rám, és bár fogalmam sincs, honnan, egyszerűen csak mindennél biztosabban tudom, hogy
nem vagyok egyedül idebent. Az érzékeim hirtelen, öntudatlanul éleződnek ki, de nem megyek velük sokra, mert egyben tompa, zsibbasztó, jeges érzésű félelem kúszik fel a gerincemen és le a végtagjaimon. Mégis megteszem azt a pár lépést, ami a kis előtérből az irodába vezet.
– Ki van itt? – kérdezem közben félhangosan, megdicsérve magam, amiért legalább a hangom nem remeg.
Kezdőlap
