Mindig közelebb állt hozzám a terepmunka, bár annál, hogy egy irodai széken izzadjon a seggem, minden jobb és főleg, izgalmasabb lett volna. Korábban, a társaim mellett amúgy is hozzá kellett szoknom a veszélyhez, a többségük nem fukarkodott az adrenalinnal, bár tény, hogy egészen máshogy értelmeztük a munkánk iránti szenvedélyt. Például azzal, hogy... mondjuk úgy, én szerettem élve megúszni. Nem volt garancia arra, hogy egy-egy névtelen forrás vagy üzenet nem rejt magában valamit, mondjuk egy csapdát, ezt a kockázatot viszont még én is hajlandó voltam bevállalni. Az anonim üzenet, amit ezúttal kaptam, szintén lehetett volna valami csapda, de ha figyelembe vettem, hogy az ilyen üzenetek közül hány volt ténylegesen veszélyes: mondjuk úgy, hogy elenyésző alkalommal. Azért reméltem, hogy nem egy szülés levezetéshez kaptam riasztást, mert akkor már inkább lőjön agyon két tucat fegyveres drogdíler.
Megközelítettem a helyszínt, ami a körülményekhez képest elég nyugodtnak tűnt, egy hangos szót sem lehetett hallani a környéken, majd ahogy bezártam mögött a kocsi ajtaját, elővettem a telefont, hogy újra meggyőződjek a címről, de nem emlékeztem rosszul, tényleg a sikátoron keresztül vezetett az út. Itt már elült a gyanú a gyomromban, nem is tartottam túl távol kezeimet a zsebemben lapuló fegyveremtől, de jó ideig csak kiborogatott kukák, szemét és nedves mocsok között gázoltam, szinte megerőszakolva magam, hogy csak most ne akarjak levegőt venni. Miért lepett meg egyáltalán, hogy ismét egy ilyen helyről jött a névtelen füles? A belvárosi telefonlopások mondjuk tény, hogy nem rejtettek magukban túl sok izgalmat.
A fekvő test látványa megtorpanásra kényszerített, a mellette guggoló nő pedig arra, hogy rámarkoljak a fegyveremre, amit szinte rögtön rá szegeztem. Ilyenkor minden másodperc számított, és ugyan első ránézésre rendezett, kicsit sem idevaló nőnek tűnt, de nem hittem a skatulyákban. A parancsot azonban követte, felegyenesedett a test mellől, mire kedvem támadt volna elégedetten felsóhajtani, de nyilván nem tettem meg. Megtagadhatta volna a felszólítást, sőt, előránthatott volna egy fegyvert, de egyelőre úgy tűnt, hogy a megadást választotta, ezzel pedig megtette az első lépést afelé, hogy ne akarjam rögtön lelőni. - Forduljon meg - szólaltam meg, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tart semmit a kezében, bár arra még inkább nem alapoztam semmit, hogy milyen kétségbeesetten szólalt meg, hisz nem egy jó színésszel volt már dolgom. - Lépjen hátrébb - adtam neki újabb utasítást, és ha megtette, lehajoltam a fekvő test mellé, a nyaka környékét tapogatva, csak hogy ellenőrizzem, amit a nő állított, de nem volt okom kétségbe vonni, főleg ha számításba vettem a tetemes méretű vértócsát, ami a test alatt terjedt, a nyílt sebről már nem is beszélve, ezek pedig elég egyértelmű jelzések voltak ahhoz, hogy tudjam, valószínűleg én sem fogok pulzust találni.
Nem is tévedtem, bár gondosan ügyeltem arra, hogy egy csepp vérre se lépjek rá, tekintetemmel úgy őrizve a nőt, mintha attól féltem volna, hogy elszalad. Mondjuk még azt is simán megtehette volna. - Ön értesítette a hatóságokat? - kérdeztem, továbbra sem eresztve le a fegyverem, de másik kezemmel a farzsebembe nyúlva, már kutatni kezdtem a mobil után, hogy értesítsem az illetékeseket. - Ezt beszéljük meg az őrsön - módosítottam végül, ekkor már készülve arra, hogy talán ez lesz az a pillanat, hogy megszűnik az együttműködése, pedig elég nehéz volt nem gyanúsítottként, esetleges gyilkosként tekinteni rá azok után, hogy egy holtest mellett térdepelt.

Úgy téptem fel, majd csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját, mint egy havi bajos, durcás kamasz. Valahol úgy is éreztem magam, mert miután két napnyi kupit takarítottam el az asztalomról, mellesleg tőlem teljesen szokatlan módon, már-már elégedetten nyújtózva az egyik rozoga széken, csak arra vártam, hogy hatot üssön az óra, és Volt Jackson, nincs Jackson. Ahogy ez a gondolat végigsöpört rajtam, már vártam, hogy a két lábon járó lelkiismeretem megszólaljon és szembesítsen azzal, hogy mennyire kiábrándító, amiért még hiszek a tündérmesékben, de már megint nélküle kellett végigunatkoznom egy napot. És mikor közölték velem, hogy még egy címre ki kell mennem egy névtelen bejelentés miatt, valahol még örültem is, hogy nem volt szemtanúja a lekonyuló ajkaimnak. Ahogy az esetek kilencven százalékában, úgy ezúttal is neki lett volna igaza.
A cím egy sikátorba kalauzolt, nagyjából tizenöt percnyi távolságra a kapitányságtól, a város egy kietlen, kellemetlen és mocskos környékén. Ilyen helyen még az autót sem szívesen hagytam egyedül, felügyelet nélkül, de egy nagy sóhajt követően kikászálódtam az ülésről, és a fekete szemeteszsákok mentén kezdtem el vonulni. Az, hogy ez egy retkes környék, senki nem vitatta volna, de azt már a városi legendákbl is simán tudtam, hogy a legrosszabb dolgok mindig egy ilyen sikátorban várnak ránk. És mit csináltak a hozzám hasonló, felelősségteljes, felnőtt férfiak? Egyértelmű, hogy nekivágtak, méghozzá anélkül, hogy erősítést kértek volna.
A következő pillanatban pedig, amikor elém tárult egy fekvő test látványa az egyik konténer tövében, mellette egy térdeplő nővel, aki éppen fölé hajolt, a kezei pedig a test körül matattak, már rögtön nyúltam a zsebem után, rámarkolva a fegyverre, majd magam elé emelve a nő felé irányítottam. - Felállni, és kezeket fel. Lássam a kezeit - adtam egyszerű utasításba, bár már volt jártasságom ilyen szituációkban. A nő elég rendezettnek tűnt, első benyomásra nem mondtam volna gyilkosnak, de mind tudtuk, hogy milyen egy báránybőrbe bújt farkas, nem?