Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Piruettezek a sötétben, körbe-körbe akár egy balerina. Látom a csillagokat, bennem fáradt a mechanikusnak tűnő szív, dobog. A belső félelem jéggé dermeszt, lüktető szívem megfagy. Valaki éreztesse velem, hogy élek és törjön darabokra! Úgyhogy vágjatok meg a vonal mentén. Szédülten, végtelen pörögni egyre csak megállás nélkül. Az óra egyfolytában ketyeg, mutatók járnak körös-körül, ahogy az én pergő lelkem, magányosan egyedül eltűnök végleg. Ha az órák szerkezete beszélni tudna, nem lennék ilyen magányos. Minden mágnest és rugót elégetünk és csigavonalban belecsavarodunk az ismeretlenbe. Füst ölel körül mindenhol, a tűz lángjai felcsapnak, egyre csak égetnek és átölelnek. Ha eltöröm az üveget repülnöm kell, nincs senki, hogy elkapjon ha elmerülök… Félek változni, a napok mind ugyanolyanok. A világ is pörög, de csak akkor, ha esik az eső. Nincs senki, hogy elkapjon ha elmerülök a sötétben. Félek változni a napok mind ugyanolyanok. A világ pörög, de csak akkor, ha esik az eső. Valaki éreztesse velem, hogy élek és törjön darabokra! Az eső szemerkél kint, s az üvegen kopog, végtelen melankólia. Piruettezek a sötétben, míg a monoton zene eltűnik. Bőrömet simogatja a meleg, húsomat nyaldossa az égető tűz, lángoszlopok ölelnek körül. A félelem megfagyaszt, sikítani sem tudok, torkomat marja a füst. Hallom a zúgást, látom forog a föld velem együtt, de egyre halkabb, végül elnémul minden. Zenélő eső, talpam súrlódása a padlón, mechanikus óra és dermedt szív…


A tűz kellemes ropogása ölel körül, a lángok mardossák a testem, mégsem érzem az égető fájdalmat, ahogy a füsttől se nehezül el a tüdőm, könnyedén veszem a levegőt. Ez lenne a vég? Meg voltam győződve róla, hogy le fog peregni előttem az életem, amikor kilehelem a lelkem. Az elmúlt pár évben hányszor akartam meghalni, csak ne kelljen tovább szenvednem a férjem keze nyomától és állandó fenyegetésétől. Most mégis élni akarok, nagyobb bennem a vágy mint azelőtt bármikor. Ebbe az apró érzésbe kapaszkodom, amikor nagy nehezen feltornázom magam álló helyzetbe. Egy nő alakját veszem ki, aki engem figyel, miközben a szemem sarkából megpillantom a merev testem.
- Meghaltam? - buta, mégis végtelenül őszinte kérdés csúszik ki az ajkaimon, hogy aztán elnevessem magam, mint valami őrült. Örömömben táncot tudnék járni, hiszen végig ez volt a célom, csupán erőm nem volt hozzá, hogy megtegyem. Aztán pár hónapja átfordult bennem valaki, ami az élet felé hajtott vagyis valaki, aki a kiutat jelenthette volna. Ivan volt az én menedékem és támaszom, abban a pokolban, amit az életemnek neveztem. Végül ő is elárult. A kezeim ökölbe szorulnak a gondolatra és felszegem a fejem, akár egy sértett dáma, egy igazi Yevgeniavna.
- Nem kell örökké tartania ennek az állapotnak, ha engem szolgálsz újra élhetsz - olyan volt a nő hangja, mint egy szeretetteljes anyáé, aki keblére öleli az ő tékozló gyermekét. Kérdés nélkül igent mondtam, hiszen új célt láttam magam előtt. Hel szolgája lettem, mégis sokkal élőbbnek éreztem magam halottként, mint az eddigi években.


Újra ellejtem a koreográfiát a tükrökkel teli teremben, felcsendül a zene, mire a takarítók összerezzennek a folyosón. Igazán megszokhatták volna már a jelenlétem, mégis mindig a frász kerülgeti őket. Őrült mosoly terül szét az arcomon, ahogy a Hasfelmetsző Jack szólóját táncolom. A negyed órás procedúra után újabb zsákmányt keresek magamnak. Vérre van szükségem, hogy életben maradjak és ne legyenek ilyen erőteljesek a karikák a szemem alatt. A kisebb lakomát követően gyorsan megigazítom a sminkem. Mégis csak szépnek kell lennem, ha már a férjemmel találkozom. Fél éve tértem vissza az életbe és mindent aprólékosan elterveltem. Kisebb jeleket hagytam Pjotr számára, amik rám emlékeztethetik. Élvezettel kergetem az őrületbe, aminek a nyomai másnak is feltűntek, az üzletfelei sorra hagyják el mondván túlságosan paranoiás és a halott feleség megszállottja. Pjotr ágya mellett állva nézem, ahogy hangosan horkol. Mindig gyűlöltem ezt a hangot, olyan hamis és undorító. Szerencsére általában ájulásig vert, így a hajnali ébredéskor hallhattam. Várok, hogy kinyissa a szemét és végre játszadozzunk. Tisztában vagyok vele, hogy hajnali kettőkor megébred, hiszen én szoktattam rá az elmúlt hónapokban, apró kis suttogások és rémálmok segítségével. A cigaretta füstöt az arcába fújom, hogy aztán a testén nyomjam el a félig szítt szálat. Imádnám, ha kiabálna, de tudom ez édes kevés ahhoz, hogy egy maffiózó megadja magát, főleg egy orosz.
- Ó drágám, hát nem is köszönsz a te Katyadnak? - kissé lebiggyesztem az alsó ajkam, miközben a szemeimben addig ismeretlen őrület csillog. A hangomra összerezzen, amit csak tetéz azzal, hogy a mocskos kezeivel megtapogatja sima, hűvös karom.
- Az nem lehet, meghaltál. Én magam öltelek meg - hüledezik egyre puffadtabb fejjel. Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire, hiszen éppen elég testes anélkül is. A közös éveink alatt se sikerült megszeretnem, kettőnk házassága érdekből született, ami jót tett az üzletnek. Az én drága kishúgom, Sveta is éppen így lépett a házasság útjára, hogy az enyémnél is előnyösebb helyzetbe kerüljön. Náluk nagyobb luxus uralkodott, pedig Pjotr se szégyenkezhetett a norvég villájával. Elkalandoztam egy pillanatra, így a drága férjemnek volt ideje kikutatni a szekrényéből a pisztolyát, nem mintha sokra menne vele, kiürítettem a tárat az érkezésemkor.
- Ejnye Petya! Nem illik fegyvert fogni a feleségedre - mindketten tudjuk, hogy sokszor megtette, hiszen a kedvenc fenyegetőzése az volt, hogy egyszer kiloccsantja az agyamat. A fegyver kattan és semmi se történik, mire elnevetem magam és abban a pillanatban a lőfegyvert tartó kezébe állítom a papírvágó kést - Emlékszel még erre? Megnézzük milyen lenne, ha ezzel vágnám le a bőröd? - gyilkos vigyor terül szét az ajkaimon. A következő pillanatban kitépem belőle a tompa hegyű kést és lassan, kínzóan elkezdem felfejteni a bőr felső rétegét a kezén. Torka szakadtából ordít, de nem hallja senki, mert a szolgái nagy része már hazament, a maradék házban élő pedig már rég halott. A kezdeti lassúságot felváltja egy erőteljes mozdulat, amivel megrántom felfelé a már leszedett réteget, hogy még jobban szakadjon. Mindent beterít a vér és én csak nevetek. Öt percet követően kitisztul az elméje és az ép kezét karmolássza, húsba maróan keresve a nyomokat, amit ejtettem rajta. A csikk nyomán kívül egyetlen sebet se okoztam neki, minden az agya szüleménye. - Ne aggódj drágám, segítek, hogy elmúljon a fájdalom - remegő kezébe adom a fegyvert, hogy aztán vezetve őt együtt vágjuk el a torkát. Kibuggyan a vére, mire mohón lecsapok rá. Magamba szívom az életet adó fémes folyadékot, éppen csak annyit iszom belőle, hogy még hihető legyen az öngyilkosság. Dolgom végeztével mosolyogva törlöm meg a szám szélét és könnyed léptekkel hagyom magam mögött a házat, ami sosem volt az otthonom, ellenben egy kisebb apartmannal és a lakójával, ami egykor a nyugalom szigetének tűnt.
- Alig várom, hogy újra találkozzunk, te vagy a következő Vanya...