Olyan vagy, mint bármelyik más élő, azzal a különbséggel, hogy tudom, halott vagy. A lehetőségeket latolgatom, miközben a világom víztükre ismét kisimul, bár nem tud olyan feszes és sima lenni, mint szokott, mert túlságosan piszkálja az agyamat a gondolat, vajon hogyan lehetséges az elevenséged. A mosolyod - sokkal inkább vicsorításnak hat - széles, kivillantod a fogaidat, a gyermekmesékben így változik át a farkas bárányból, és a szemeidben ülő különös fény egészen tébolyultnak fest most le. Azt nehéz lenne eldöntenem, hogy téged vagy engem. A földhözragadt, élsz és ölsz vagy meghalsz ösztönöm, még mindig nem akarja elfogadni, amit igazából látok, pedig a koponyám takarásában az agyam egy hátsó zugában már felsejlik a válasz a létezésedre, arra, hogy a sofőr vére az ajkaidon kenődött el. De amíg nem mondom ki, mégsem válik valóságossá…

– Nem tudom, minek nevezhetnélek, mert még nem találkoztam, hozzád hasonlóval – felelem teljes nyugalommal, újabb slukkot szívva a cigarettámból, miközben végig mérlek, lassan aprólékosan. Tehát nem szellem vagy, se nem emlék. Én ezzel is előrébb vagyok. A múltat említve hümmögve bólintok egyet. – Már nem vagyunk ugyanolyan viszonyban, nem igaz? – Petrov halott, Te… Te is halott vagy. Legalábbis nagyon jó alakítást nyújtottál egészen mostanáig. A korábbi rangodat innentől semmisnek tekintem, hiszen már nem tartozol az orosz maffia egyetlen ágához sem, így aztán nem kell óvatoskodnom a megszólításoddal. Az öcsém említése viszont nem nyeri el a tetszésemet, bár ennek nem adok hangot, és nem is mutatom ki, csupán annyit érzékelhetsz, hogy egyszerűen nem adok választ a kérdésre.

Elgondolkodom egy halovány másodpercre, hogy elutasítsam a sétára való felkérésedet, de mire dönthetnék a gondolat elvész, a karodat az enyémbe fűzöd és lábam automatikusan elindul mellett. Tényleg nem lehetsz szellem, érzem a tested jelenlétét a magamé mellett. A periférián megjelenik a gondolat, hogy Boriszunk hullája ott marad, és mi hátra hagyjuk, de valahogy nem érdekel - azért ez egy egészen picit zavar is -, így vissza se nézek, amikor elhaladunk mellette, magunk mögött hagyjuk és a sikátor sötétje elnyel minket. – Merre akarsz menni? – kérdezem, miközben Te és a lábam csak visz előre, én pedig téged fürkészlek egészen közelről. Valami megváltozott. Nem csak a hidegvérű kegyetlenség csírája a tekinteted mélyén, amit tudom, hogy soha korábban nem láttam benned, hanem még valami, amire nem találom a megfelelő szót. De tudom, hogy vonz. Különös érzés mindez. És ez is egy olyan apróság, ami ugyan nem kavar fel, de folyton újra és újra a határát súrolja annak, amikor nem tudom tartani magamat a megszokott nyugalmamban. – Mióta? – nem teszek hozzá többet, biztos vagyok benne, hogy így is érteni fogod, mire utalok ezzel a rövid kérdéssel.  

 
Az agyam próbálta feldolgozni az információt, hogy téged látlak viszont, ám nem tudta összerakni olyan könnyedén a tényeket a múltból és a jelen pillanatból. Hirtelen nagyon élesen élt bennem a testvéred zokogása az émelyítően édes liliom illatú ravatalon. Elhessegettem az ostoba képet a fejemben, elvégre soha életemben nem voltam ennyire szentimentális, de valahogy a viszontlátásod kibillentett az egyensúlyi állapotomból, ami különös és ismeretlen érzés volt számomra. Valószínűleg ezért is nyúlok a zsebembe a dohányért, és kínállak meg a kérésednek megfelelően, és miután elvettél egy szálat a cigarettából az öngyújtom fedelét fellökve tüzet is adok. Az agyam egy szeglete kezdi felmérni a vért az ajkaidon, és éppen illeszti össze a puzzle darabkáit, azzal, hogy a sofőrünk hullája ott hever néhány méterre tőlünk. A szintetizáló képességemet nem vesztettem el, csak a józan eszem, ha téged látlak, ez valahol megnyugtató tény… de talán a józan eszemet sem? Ha valódi vagy ebben az állapotban, akkor valami olyan vagy, amiről azt hittem nem létezhet az én világomban. Márpedig kibaszottul valóságosnak tűnsz Ekaterina.

– Tudtam – felelem szárazon, miközben a saját cigarettámat a mutató és a hüvelyk ujjaim között tartva a számhoz emelem, hogy egy slukkot szívjak belőle. Kicsit azt remélem, hogy a nikotin keserű íze kijózanít, de amikor a tekintetem újra rád fókuszálom, csak közelebb kerültél hozzám, és még élesebben kivehető az a néhány vérfolt az ajkaid körül. Van benned valami fenyegető és izgató így, amit sose láttam benned korábban. Talán éppen ezért nem értettem az öcsém vonzódását veled kapcsolatosan, mert törékeny kismadárnak láttalak, akit könnyű lenne összeroppantani, és Petrovnak sikerült is. Legalábbis mostanáig ezt gondoltam. – Remélem én nem szerepelek a halállistádon – a szám fanyar félmosolyra húzódnak, és azon gondolkodom, hogy vajon van-e értelme előled futni. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a válasz erre a kérdésre egy egyszerű nem.

– Pedig ez csak egy esti séta – vonom meg a vállamat. Akkor is ezt felelném, ha nem így lenne, hiszen semmi közöd nincs hozzá, miért éppen erre járom le a lábam, de kivételesen igazat is mondok. – Mi lett belőled, Katya? A szellemek ritkán képesek ölni – szellem alatt most emlékeket értek, de az sem számít, ha Te ezt nem érted. Félnem kéne tőled, de a nyugalmam kezd visszatérni, és az egyensúly újra visszaállni látszik. Nem az a rémisztő, hogy mivé lettél, hanem a feltűnésed, mert hozzászoktam a munkám során, hogy a halottak halottak, és ők már nem képesek a nyugalmamat zavarni. Ez fontos különbség a tekintetben, hogy félek-e tőled vagy sem. És nem.

 
Egy csendes estének indult a mai nap. Nem volt tervben semmi erre az estére, az embereim intézték a városban a dolgukat, és mivel én nem mentem sehová, az öcsém meg szokás szerint Dimitriy-vel múlatta valahol az időt, a sofőrt elengedtem még kora délután, ráfért már egy szabadnap. Elvégre nálunk nem igazán volt szabadság, és veszélyességi pótlékot sem fizettünk senkinek. Az nem érte volna meg a Smolensky klánnak és az általuk felépített birodalomnak. Ezen a csendes estén úgy döntöttem sétálok egyet a lakásom környékén, friss levegőt akartam szívni, kiszellőztetni a fejemet. Felhúztam a szövetkabátomat, aminek felcsaptam a gallérját, hogy védje a nyakamat a hideg ellen, és cigarettával az ajkaim között léptem ki az utcára.

Nem messze laktam a mozitól, és úgy döntöttem, átvágok a mozi melletti sikátoron, hogy aztán a legközelebbi parkba érkezzek meg, ahol terveim szerint elszívhattam még legalább két szál cigit, hogy aztán a “levegőzést” követően haza induljak. Ezen a nyugalmas és csendes estén nem számítottam azonban arra, hogy egy régi ismerősbe fogok bele botlani, akinek egyrészt halottnak kellene lennie, másrészt olyan cselekedet közben fogom látni, amelyre semmiképpen nem lehetek felkészülve, bármennyire is edzett a gyomrom és az agyam is. Ugyanis ezen a csendes estén, ahogyan a sikátorba befordultam és egyre beljebb haladtam, a mozi személyzeti bejárata után megpillantottam a falnál egy férfit és egy nőt. Furcsán ismerős volt mindkettő alakja, de a sötétben nem foglalkoztam egyikkel sem, mit érdekelt engem egy párocska, akik buknak a nyilvános szexre. Ám ahogy még pár lépést tettem, a karcsúbb női alakra rávetülő gyér fényben rémisztő felismerés szaladt végig a gerincemen. A férfi élettelen teste a földre zuhant, mint egy zsák krumpli, hiszen már nem tartotta meg a támadója. A nemrég öngyilkos Petrov felesége olyan élettelien állt előttem, amilyennek soha korábban nem láttam. Vér szennyezte be a szája körül a bőrét, azt a benyomást keltette bennem, mint egy elcseszett horrorfilmben egy vámpír.

– Mi a fasz?! – bukott ki belőlem válaszként az üdvözlésre. – Ekaterina? – a hangomból elveszett az erő egy hosszú percre, bár kiejtettem az első hangot, az ‘e’ mintha ott sem lenne a névben; nagyon ritkán bizonytalanodom el, általában könnyen megértettem a körülöttem lévő emberek cselekedeteit és az ezekből fakadó következményeket, de most úgy éreztem magamat, mintha tényleg szellemet láttam volna. – Ott voltam a temetéseden… – akkor még a férjed is élt, de ez most kurvára nem fontos. Sok mindent láttam már életemben, de halottakat kiszállni a kibaszott sírjukból még nem. Ennek ellenére automatikusan veszem elő a kabátzsebemből a cigarettát, és nyújtom feléd, pont úgy, mint régen. Ha találkoztunk, mindig tőlem lejmoltál dohányt. Ha engem kérdezett volna bárki, hogy miért, hiszen volt neked sajátod, akkor azt feleltem volna, hogy bosszant azt a faszfej Petrovot. Érte aztán nem nagy kár, téged jobban sajnáltalak. De ezek szerint kár volt sajnálkoznom. – Hogy a faszba vagy te itt? És mi a picsának kellett kinyírnod Borját? – az agyam lelassult, még nem egészen fogta fel a látottakat. Azzal például még nem tudott mit kezdeni, hogy hogyan ölted meg a férfit. Ahhoz kell még egy kis idő most.