Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Az ember valahogy sosem hiszi el, ha vele is megtörténik valami olyan, amiről egészen addig azt gondolta, csak a filmekben fordul elő, vagy valami rossz szappanoperában. Egészen más valamit tudni vélni, és saját bőrön megtapasztalni, és vagy sikerül megemészteni, elengedni, vagy hordozod magaddal minden egyes nap. Tükörbe nézve az arcodba ordítja magát, ha elszúrsz valami apróságot, szinte hallod, ahogy nevet rajtad, és mindenki tekintetében ott látod csücsülni, mint valami 'ezt érdemled' szerű kisördög. Ennyire tud megviselni, ha valaki, akit barátodnak tartasz, elárul, és ez a valaki aki barátból többé növi ki magát a lelkedben úgy dönt, eldobja mi mellkasodban dobban, mert ehhez van kedve, mert megteheti, mert az istenek bizonyára kurvára bármit megtehetnek. Meg is teszik.
Sosem felejtem el azt a reggelt, hiszen hét éve volt csupán. Dupla műszakot húztam le a kórházban, mert páran lebetegedtek, de nem zavart, hogy többet kell bent lennem, mert szeretem a munkám. Mégis vártam, hogy hullafáradtan hazavigyen egy kollégám, alig vártam, hogy lezuhanyozzak, majd beessek az ágyba amellé az ember mellé, aki annyira nagyon sokat jelentett nekem. Ehhez képest hazaértem, csendesen nyitottam be az ajtót, nehogy felébresszem, de hamar rá kellett jöjjek, hogy még csak otthon sincs, bár nem szólt róla, hogy máshol lesz. Főleg reggel, főleg ilyen korán. Én viszont nem tulajdonítottam különösebb figyelmet ennek, lefőztem a kávém, ha már nem hullhatok mellé a finom takaró alá, legalább némi koffeint hagy vegyek magamhoz, na meg kíváncsi is voltam, merre lehet. Kezembe vettem a telefont, és már éppen ráböktem volna a nevére, hogy felhívjam, mikor hallottam babrálni a kulcsával az ajtónál, mire a pultra tettem a bögrém, és szeretetteljes, kíváncsi mosollyal ballagtam oda, hogy köszönjek neki. Egy csokor virággal jött, de nekem ez semmit sem jelentett, kedvességnek gondoltam, így szokásosan egy csókkal ajándékoztam meg őt, majd bújtam hozzá álmosan, belenyugodva a gondolatba, hogy itthon van. Nem is kérdeztem, merre járt. Egyszerűen nem jutott eszembe, nem volt rá okom, hogy kérdőre vonjam, ha pedig érdekes lett volna, úgy éreztem, elmesélné magától is.
Visszamentem hát a bögrémhez, leültem a bárszékre, mire ő mögém állt, megölelt, csókokkal szórta tele bőröm, én pedig akaratlanul is elnevettem ahogy kulcscsontomhoz közel hajolt, mert álmosan irtó csikis tudok lenni, de ő ezt tudta, éppen ezért tette, majd a fürdőbe ment, én pedig elégedett mosollyal követtem sziluettjét, amég követni tudtam.
A csokor a pulton díszelgett egy vázában, percekkel később éppen azt csodáltam, amikor megláttam felvillanni mellette nem sokkal a telefonját, amit egyébként sosem rejtegetett előlem, így most sem gondoltam, hogy bármi rosszat rejthet. Nevezzük női megérzésnek, vagy aminek szeretnénk, ezúttal mégis rápillantottam, hallottam a fürdőből a víz zubogását, így a telefonhoz léptem, de nem akartam felfogni amit a kijelzőn láttam.
Én meg csak pislogtam, és értetlenkedtem. Lelöktem a bögrét, ami ripityára tört az érzéseimmel együtt, de előbbit legalább gyorsan össze tudtam szedni, majd az utolsó kávékortyokat is feltöröltem, miközben szorult a mellkasom, és zokogni tudtam volna. Nyeldestem a gombócot, mi torkomat szorította, majd felkaptam a cuccom, amit nemrég tettem le, bekopogtam a fürdőbe, majd benyitottam résnyire az ajtaját, és minden érzelmet elfojtva szóltam be, hogy vissza kell mennem a kórházba, ne haragudjon, este kárpótolom, nem várom meg, sietnem kell .. és hogy szeretem. Bár ennél a szónál hányni tudtam volna. Valójában az egyik kolléganőmhöz mentem át, egy jó barátomhoz, aki szintén nemrég ért haza, így már csak az én szenvedésem hiányzott fáradt napjából, de ott volt nekem, hiszen szükségem volt rá. Nem tudtam mit tegyek, mi lenne a legjobb, én hülye még arra is gondoltam, hogy ... biztos rossz számra küldték az üzenetet. A virág meg véletlen, mi? Mindent végiggondoltam, haragudtam rá, és védtem is egyben, mert nem akartam elhinni ami történik, a sírás pedig egyre inkább kiölt bennem minden ideget, ahogy csalódottsággal és haraggal vegyült. Üzentem neki, hogy bevállaltam a napot, így megint csak reggel megyek haza, mégsem este, ahogy mondtam, és még vitázott is velem, miért vagyok ennyit a kórházban, miközben tudtam, hogy az a nő nyolc órát írt neki, hogy akkor várja... Elterveztem, hogy a közelben leszek, látni akarom - illetve hát mivel engem valamennyire megérzett volna, Ashley figyelte őt.. -, ahogy elmegy otthonról, hogy tényleg abban az időpontban hagyja el a házat, mert az végképp elhitette velem ami történik. Márpedig megtette. Nyolc óra előtt nem sokkal zárta maga mögött az ajtót, ült autóba és hajtott el, én pedig hazamentem, és bénulásomban úgy töltöttem el az estét, az éjszakát, mintha minden rendben lenne. De alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Már a konyhában ülve vártam, mikor érkezik meg, mikor érkeznék én, ha tényleg munkából jöttem volna, és mikor belépett az ajtón, én már a legvádlóbb tekintetemmel néztem rá, amim csak van. Az egészből hatalmas vita kerekedett ki, és a legjobban az fájt, hogy még csak nem is vette a fáradtságot, hogy kitartson valami történet mellett, rövid időn belül bevallotta, mert mint mondtam, egy isten mindent megtehet, lelkifurdalás nélkül... de cserébe lelkifurdalás nélkül törtem össze és gyújtottam fel még azon a héten a kocsiját, majd a házat is, amiben addig együtt éltünk egy rövid ideje. Felmondtam, és elköltöztem, látni se akartam őt, még a számomat is lecseréltem, mindent, nehogy ismét az életem része legyen, mert én hülye még meg is bocsájtanék neki, már ha tenne próbát egyáltalán.