Mit keresek én itt?
Lazítgatni kezdtem az ingem felső gombjait, miközben átkeltem az utca egyik oldaláról a másikra; egész jól viseltem a hőséget, ami végigsöpört Bergen utcáin, a feszültség inkább az ittlétem okából származott, pedig aki ismer, tudja rólam, hogy nehéz kizökkenteni a hétköznapi kerékvágásból, ez pedig javarészt annak köszönhető, hogy semmi sem érdekelt igazán. Falni akartam az életet, mintha az adott nap lenne az utolsó, pedig nekem jóval több adatott meg, mint egy hétköznapi halandónak; egy idő után megengedhettem magamnak, hogy ne számolgassam a saját éveimet, és ez olyasmi, amit itt, e földi létben kevesen engedhettek meg maguknak.
Bizonyára ezért folytak össze a napok és a hetek, de volt valami, amihez ezer év is kevés lenne, hogy kiverjem a fejemből; pedig vállaltam a következményeket, mikor úgy döntöttem, hogy több vasat akarok tartani a tűzbe, az a tűz pedig lassan fel is emésztett mindent, miután kiderült a turpisság. Én álltam a saját világom középpontjában, ebből pedig egyetlen nő sem tudott kizökkenteni; játékszerek voltak, és általában csak ideig-óráig kötötték le a figyelmem, de Lienna volt az a bizonyos kivétel. Igaz, szokás azt mondani, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de a rózsaszín köd egy idő után bomladozni kezdett, és kidugta az orrát az igazi énem. Mindig is hajtott a vérem, állandóan többet akartam, és mikor elértem, már az sem bizonyult elégnek. Feneketlennek tűnt a testi vágy, ami hajtott előre, és ami nem elégedett meg egyetlen nővel, hajtott az adrenalin és a kockázat; és elveszítettem miatta.
Jó ideig azt hittem, hogy csak az önbecsülésemen ejtett csorbát, mikor szó szerint mindent felgyújtott maga után, majd tovább állt, de megtaláltam, még ha nem is kristályosodott ki tisztán, hogy mit is remélek ettől a viszontlátástól. Úgy tűnt el Oslo-ból, hogy szinte nyomot sem hagyott maga után, de amikor leküzdöttem a sértettségemet, már nyilvánvaló volt, hogy bárhol is keressem, ott kell lennie egy kórháznak is. Eleinte dühös voltam, hol rá, hol saját magamra, pedig ez igencsak nagy szó, dolgozott bennem némi indulat, amiért felégetett mindent, de ahogy a bölcsek mondanák: megérdemeltem. A többi nőnek nem volt mit felégetnie, múló szenvedély volt mind, pillanatnyi kielégülés, de Vele együtt éltem, és az elején hosszú ideig hittem, hogy nem is kell más. Olyan volt, mintha megérkeztem volna; de a lejtmenet csak ezután vette kezdetét.
A kórház undormány világoszöld falai kicsit sem növelték a komfortérzetemet, de csak addig kellett kibírnom, míg el nem jutottam a kantinig, ahol egyből szereztem magamnak egy adagnyi hitvány kávét, mellé valami cukros fánkkal. Mások virággal jöttek volna a helyemben, bár abban nem vagyok biztos, hogy valaha is ki tudnám-e mondani, hogy sajnálom, bocsáss meg. Azt sem tudtam, hogy mi a konkrét célom ezzel a hívatlan látogatással, már azon kívül, hogy az első adandó alkalommal vagy kereket old, vagy megmutatja, milyen nagy pofont tud adni.