Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Megdörzsölöm borostás arcomat a jéghideg csapvízzel, mintha ettől várnék némi felfrissülést, aztán a mosdókagyló peremére támaszkodva sóhajtok egy nagyot és felpillantok az előttem logó tükörre. Fáradt, komor tekintet, kócos, őszülő haj, egyre mélyülő ráncok és csalódottságtól összepréselt ajkak. Csak halovány emlékeim vannak arról, miként festhettem régen, de azt tudom, hogy minden bizonnyal nem így néztem ki. Mindannyian azt hajtogatják, hogy én vagyok a nagy Tyr, a hadisten, mégsem érzem magaménak egyetlen történetüket sem, nem mozdul meg bennem semmi, ha a nagy és dicső csatákról mesélnek, aminek természetesen én is a részese voltam és egyáltalán nem tölt el melegség, ha a régi barátságokat emlegetik fel, amelyekre emlékeznem kellene.
Minden egyes nappal egyre üresebbnek érzem magam, mintha életem könyvének lapjait elkezdte volna valaki kegyetlenül kitépkedni az elejétől indulva és félő, hogy még azelőtt beéri a történetet, hogy a végéhez érhetne. Vagy ez lesz maga a vég? Egyszerűen feledésbe merülök és még, csak nem is amiatt, mert a halandók már nem suttogják reménykedve a nevemet, hanem mert Én magam felejtem el, hogy ki voltam?
Ujjaim megfeszülnek a mosdókagylón, a düh és a csalódottság egy pillanatra elburjánzik bennem, hogy végül a porcelán is belereped, de még ez sem józanít ki teljesen, csak amikor a karmok kopogásának hangja közelebb ér a fürdőszobához, majd a halk, ritmusos lihegés a hátam mögött telepszik meg. -Szevasz cimbora.- lesek hátra vállam felett Ralphra, a farkaskutyára, aki lassan egy éve hű társam, mióta rátaláltam az erdőben az agyon lőtt anyja mellett és magamhoz vettem. Azóta hatalmasra nőtt, megjelenése félelmet kelt az emberekben, de én tudom, valójában mennyire jámbor jószág. Már, ha rólam van szó, mert az idegeneket annyira nem szívleli, bár még olyankor is megőrzi higgadtságát és valami érthetetlen módon az én parancsaimat várja. Mintha Ő még helyettem is tisztában lenne azzal, hogy ki voltam régen, kinek kellene most is lennem, vezetőként, alfaként tekint rám, pedig nem vagyok már egyéb, csak egy árnyék. -Éhes vagy, mi? - lesek rá apró félmosollyal ajkamon, ő pedig borostyán színű szemeivel a konyha felé sandít, majd vissza rám, mintha csak választ akarna adni az egyébként nevetséges kérdésemre, majd meg sem várva elmeháborodott gazdáját, elsétál.
Eleresztem a mosdókagylót, kelletlen fintorral veszem tudomásul, hogy már megint cserélhetem a berendezést, majd miután az arcomat sietve megtörlöm, magam is a konyha felé veszem az irányt. Meg kell etetnem Ralph-ot és talán nekem sem ártana harapni valamit.


-Nem érdekel, mennyi időbe telik. Kerítsd elő azt a kurva könyvet, akár a föld alól is, Russel.- morgom a telefonba feszülten, fel-alá járkálva a kandalló előtt, amit Ralph rosszalló pillantással követ, mert erős a gyanúm, hogy szerencsétlen, lassan elszédül tőlem. De kell az a kibaszott könyv. Kell lennie valaminek, valami nyomnak erről az őrületről, ami az elmémet sorvasztja, különben egy nap arra fogok ébredni, hogy bambán bámulok magam elé a nyálamat csoegatva, egy hintaszékkel lötyögve, pelenkában.
Rengeteg kultúra történelmét ismertem meg az utóbbi időkben, vallásokat, mende-mondákat elemezgettem, hátha akad majd valami, ami az állapotomra utalhat és persze újra meg újra visszatértem a saját történelmünkhöz is, de semmi. Professzorokkal beszéltem, történészeket faggattam, olvastak-e valaha hasonlóról, de még nem akadt senki, aki választ tudott volna adni, én pedig nem fogok itt ücsörögni és kötögetni vagy franc tudja, mit is kellene csinálnom a lányom vagy a szüleim vagy akárki szerint.
Az egyetlen reményem most, egy több ezer éves könyv, aminek létezéséről az emberek, csak pár éve szereztek tudomást -én meg, ha tudtam is róla, már elfelejtettem- de, már azelőtt eltűnt a fekete piacon, hogy bárki alaposabban kielemezgethette volna. Kell az a könyv, mert nem tudok és nem is akarok karba tett kézzel várni, míg mások igyekeznek megoldást találni erre a problémára. Pedig, egyre sürgetőbb, mert már nem csak az én elmémet támadta meg ez a kórság, de valószínűleg én leszek az első áldozat. És még, csak azt sem tudjuk igazán, hogy miként végzem majd. Talán, egyszerűen csak megszűnök létezni. -Akkor vonszold el a segged az arabokhoz, nem érdekel. Csak szerezd meg azt a könyvet.- nyomom ki a telefont, hangosan fújtatok egyet, majd ledobom magam a bőrfotelba, ami emlékeim szerint az eddigi legkényelmesebb hely, ahová valaha leültem és a sörösüveget a számhoz emelve a tűzbe bámulok.