Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Tekintetem végigvezettem a sok króm, fekete fa és egyenes szögekkel övezett környezetemen. Olyan steril volt, hiányzott belőle a karakter. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit én… Mint ahogy én…
Valójában fogalmam sem volt, hogy igazán mi volt rám a jellemző. Voltak még emlékeim régi trónszobákról és parancsnoki irodákról, amiket tetszésemre rendeztem be. Friss emlékem is van asgardi lakomról, de csak mert nemrégen jártam ott… Amikor pedig szinte semmit nem ismertem fel a dolgaimból rögtön otthagytam.
Azóta próbálok a környező berendezésre nem sok figyelmet fordítani. Annak ellenére, hogy még ezen gondolat is idegennek tűnik számomra. Persze, én magam is idegen vagyok a saját fejemben.
A gondolattól fájón összeszorul az állkapcsom. Pillantásom inkább elvezetem és kinézek az ablakon. Hatalmas plafontól padlóig érő vastag üvegblokkok veszik be irodám hátsó falát. A látkép pedig nem más, mint Oslo csodálatos városa, mi a lábaim előtt terül el. E élettel teli város mindig szépséges, de ha lehetséges a késői órákban a legkellemesebb rávetni a szemünket.
Most is inkább ezt teszem, ahogy felállok székemből. Mozdulataim könnyedek és simulékonyak, akár egy ragadozóé. Az ember – vagy ebben az esetben isten – sem képes levetni magáról a régóta berögzült dolgokat. Bár már eszemet nem tudom mikor volt utoljára, hogy csatatérre léptem voltam és hasznosíthattam volna ezeket.
A gondolatra - nem emlékszem, két gyűlöletes szó, ami lassan rombolja le elmémet – megint megfeszülök, és idegzetem megremeg.
Mielőtt azonban még igazán belelovallnám magam, egy finom kopogás töri meg a csöndet körülöttem. Nem mozdulok, azonban minden porcikám a következő, finom ajtónyitódás és csukódás hangjára fókuszál. Majd magassarkú határozott kopogása hallatszik mögöttem, ahogy végiglépdel a több tízezer koronás fapadlón, mi elnöki irodám alapját adja. Aztán ismét csend borul a szobára, ahogy megáll az asztalom előtt. Én viszont még ekkor sem fordulok meg. Szemeim Oslo utcáit kutatják, mielőtt a valkűrök fényét keresnék az égen. Gondolataim közben csak egy személy körül járnak.
- Uram, meghoztam a menetrendjén a délelőttre – kezdi dallamos hangján. – Bár az ebédjét, amit Mr. Nilsennel költött volna, lemondták. Így az az óra felszabadult, de tudom, hogy soha nem szeret tétlen maradni – folytatta, mielőtt még válaszolhattam volna – ezért előrébb hoztam a délutáni első időpontját. Már le is fixáltam.
- Remek – vetettem oda hetykén, figyelve, hogy ne hangozzak úgy, mint aki tényleg hálás. – Önnek van ebéd partnere?
Váratlan kérdésem kisebb habozásra készteti, ami mosolyt csal szám sarkába.
- Nincs, uram.
- Akkor velem ebédel.
Ekkor fordulok felé először.
…És rögtön elveszek az égszínkék szempárban, ami rezzenéstelenül figyel. Mindig. Bárhol is legyek ezek a szemek megtalálnak és nem eresztenek fogságukból. Sokszor úgy érzem, hogy Miss Sandström úgy méricskél, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne felnyitni, csak hogy igazán megnézze mi lakozik bennem. A legrosszabb, hogy jelen állapotomban még én sem tudnék neki segíteni.
Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy az asztalhoz lépek. Íriszeim egy pillanat törtrésze alatt felfalják alakját, mielőtt visszatérnének örök pillantásához. Ami most szinte lángol, feléget.
Furcsa egy nő, Eisa Sandström. Remek rezümével érkezett hozzám, mint asszisztens. Mégis minden egyes alakalommal, amikor feladatokat osztok neki, úgy tűnik, mint aki inkább nyelne le egy vödör békát. Mondjuk az is lehetséges, hogy parancsoló hangsúlyom megy az idegeire. Mindenesetre viselkedése már egy ideje felkeltette érdeklődésemet.
Kezemet finoman az asztal közepén fekvő dossziéra helyezem, ahogy még közelebb lépek. Tekintete egy pillanatra úgy tűnik, mintha maga lenne az égbolt. Vadul szikrázik, és tombol. Aztán magára ölti ezt a tipikus szírén asszisztens mosolyt, amit gyűlölők és azt mondja:
- Igenis, Mr. Østberg.
Álkapcsom megfeszül, és szemöldököm leereszkedik. Utálom, ahogy ezt mondja. Hangja mindig udvarias és tisztelettudó. Mégis van benne egy bizonyos alhang… amit nem tudok pontosan meghatározni. Egy valami biztos csupán: teljesen felborzolja az ideigeimet.
Így hát én is felvetem az állam:
- Legalább addig lesz időnk átnézni az esti értekezlet előadásának pontjait.
Villogó tekintete felgyújt, majd selymes hangja csendül fel:
- Tegnap már átvettük. Háromszor.
Megrázom a fejem.
- Miss Sandström, ne akadékoskodjon! Minél többször vesszük át, annál pontosabban adjuk tovább a tudást, nemigaz?
Felvont szemöldökömre és fellengzős hangnememre nem reagál semmit. Legalábbis amennyit az arcvonásaiból igyekszem levenni. Tekintete viszont vetekedhetne Thor pöröjével. Aztán csak biccent egyet, sarkon fordul és kivonul az irodából. Szemeimet csattogó cipőjének sarka rángatja magával, mint ebet a láncon.

***

Sokkal később este mindenki más elhagyta az épületet is, csak mi ketten vagyunk. A tárgyalóban ülve már az utolsó simításokat vesszük át a következő napra. Lassan éjfélt üt az óra és már nincs más csak összepakolni és hazatérni egy kis pihenésre.
Bár jómagam mindig ébren találom magam ilyenkor is. Alig van pár óra alvásra szükségem olykor-olykor. Leginkább az idegeim számára, mint fizikálisan. Mostanában viszont annyira megállíthatatlan módon pörög az agyam, mint egy előre vágtató gőzmozdony. Tehetetlennek érzem magam, közben viszont bennem van a cselekvés vágya. Egész életem során stratégiákat, ötleteket halmoztam fel… most viszont nincs bennem semmi. Ez pedig még több öngyűlölettel és frusztrációval ruház fel, amitől csak még jobban robbanhatnékom van. Olyan érzés, mintha egy uroborosz lennék. Bár azt eddigi életeim során is megtanulhattam, hogy a körforgás örök… már, ha emlékeznék rájuk. Mára már csak az érzés van meg, ami hátra maradt a régen megtapasztaltakból.
Merengésemből egy fénycsóva rendít ki, mi látóterembe csapódik, akár egy villám. Mostanra már viszont jól ismerem, hogy bármi mással összetévesszem. Pillantásom a gyűrűre esik, amit Miss Sandström visel az ujján. A fényt hihetetlen módon vonzza magával, hogy néha már úgy érzem képes lenne megvakítani.
Csak még egy pont, ami gyanússá teszi bennem a szőke hölgyet. Mert mi más lehetne ilyesmi hatással rám, ha nem egy rúnákkal felruházott tárgy? Azonban Eisa soha nem veszi le a gyűrűt. Még kézmosáshoz sem, hogy esetlegesen lecsaphassak rá és meg tudjam vizsgálni. Lassan ott tartok, hogy valamilyen furfanggal kell ellopjam tőle. Bár nem igazán szeretnék ilyesmihez folyamodni, mert az nem az én…
Megrázom a fejemet és igyekszem nem elveszni megint a keseredettségben. Miss Sandström ekkor lép oda hozzám. Karját felemelve félresimít egy kósza hajtincset, ami véletlenül kiszabadult mindig precízen összeformázott hajkoronájából. A következő pillanatban feltesz egy kérdést. Látom, ahogy az ajkai mozognak, de a szavak már nem jutnak el a fülemig.
Hirtelen máshol vagyok. Már nem állok, hanem fekszem. Testem alatt hűs fehér lepedő sziszeg, ahogy egy másik test mozdul meg rajta. Eisát látom magam mellett. Karcsú alakja szinte teljesen meztelen kivéve a halvány takarót a csípőjénél. Szemeiben olyan lágy pillantás, amit még eddig soha nem láttam rajta. Kinyúlok felé, de ekkor veszem észre, hogy van valami a kezemben.
- Ez micsoda? – mosolyog rám, ahogy óvatosan átveszi tőlem.
Abban a pillanatban, amikor rájön mit is adtam neki a mosolya eltűnik. És ez valamiért nem érződik helyesnek.
- A tiéd – mondom mégis hihetetlen nyugalommal.
Eisa kissé zaklatottnak tűnik, de végül felhúzza a gyűrűt, majd ide-oda forgatja a kezét, hogy minden oldalról megnézze magának. Amikor a tárgy a helyére kerül a mellkasomban olyan sajgást érzek, amit még egyetlen harci seb sem okozott. Feszes és szinte nem kapok levegőt… mégis felhőtlennek, sőt legyőzhetetlennek érzem magam tőle.
- Nahát! – mondja a lány ámuldozva, ahogy közelebb vonja saját kezét a szemeihez.
Elmosolyodom csodálkozását látva.
- Azért választottam ezt az ékkövet, mert olyan, mint ahogy rám nézel.
Szempillái megrebbenek, ahogy feltekint rám alóluk.
- Miért… hogy nézek rád…?
- Mintha egyszerre kívánnál Helheim egyik legsötétebb sarkába és egyszerre szeretnéd, hogy nagyon – közel hajolok hozzá, hogy az orrunk szinte már összeér és íriszeink világítószínei egybecsapnak – nagyon közel legyek.
- Mr. Østberg?
Vakítófény villan a szemembe. Egy pillanatra megfordul velem a világ, aztán ismét a tárgyalóban állok. A tüzes kék ékkő vadul villog rám Eisa kezéről, amit finoman az alkaromra helyezett, amíg én… Valószínűleg nem voltam önmagam.
Megrázom a fejemet. Nem tudom hová tenni azt, ami történt. Eisa volt, de… mégsem. És én voltam, de… valóban én lettem volna? Emlék volt, vagy csupán valami derengés? Mivel fogalmam sincs mik történtek a távoli múltban, így nem tudom megmondani mi az igaz és mi csak az elmém játéka.
Összehúzott szemeimmel a szőkeség felé fordulok. Édes vonásai, szinte már aggódásba fordulnak, de szívem még mindig hevesen löktet az előző percekben történetektől.
- Ha jól tudom még nem kérdeztem Öntől, de van jegyese, Miss Sandström?
Kérdésem olyan váratlanul éri, hogy egy pillanatig csak tátogni tud. Majd ő maga is felráncolja homlokát, ahogy viszonozza pillantásomat.
- Nem, nincsen, uram.
- Helyes – mondom arrogánsan, egy biccentéssel. – Akkor nem okozok senkinek azzal problémát, hogyha beköltöztetem magamhoz.
- Te-tessék?
- Öné lehet a vendégszobám – mondom hetykén és magamfelé rázom a csuklómon a Rolexem fedlapját. – Szedje össze a holmiját, amint hazaért és magáért küldetek egy autót. – Zöld íriszeim lassan kúsznak vissza alakjára, míg ő továbbra is próbálja feldolgozni mindazt, amit rázúdítottam az előbb. – Úgy érzem, hogy az utóbbi időben igencsak elkényelmesedett, Miss Sandström. A teljesítménye igazán silány és nem olyan precíz, amit elvárnék. Így úgy gondolom, hogy kifér magára egy kis… hmmm… hogy is fogalmazzak? Edzés? Minél közelebb van hozzám, talán annál több ragadhat magára.
És ott is van.
Kéken égő pillantása bennem is fellobbant valamit. Valami monumentálisat, amit nem tudok megfogni a két kezemmel, hát még az eszemmel. Az a bizonyos, hogy feléget bennem mindent, és nem marad más csak a vágy, hogy kiderítsem az igazságot. Szinte olyan érzés, mintha… önmagam lennék. Mostantól nem számít semmi más csak, hogy végére járjak ennek. Hogy megbuktassam őt a csatánkban.
És amikor elesik?
Én ott leszek… és Eisa az enyém lesz.