Svana & Silje

Emlékeztem Anette-re – ahogyan mindenki másra is, akivel hosszú életem alatt találkoztam, csupán nem minden emlék volt hirtelen kéznél. Ennyi mindent lehetetlenség volt egyszerre fejben tartani, beleőrültem volna, így sokszor inkább csak mélyre raktároztam a dolgokat, és azokat hagytam a felszínen, amik éppen gyorsan is kellhettek. A színházzal kapcsolatos dolgok most például ilyenek voltak.
- Igen, ő elég romantikus típus, az ilyen emberek szokták szeretni az eldugott is régiségboltokat. Egyszer felvetette, hogy kicsit átalakíthatnám kávézóvá, olyan kuckós a hely. – válaszoltam. Csevegtem. Ahogyan az emberek szokták az idegenekkel ilyen helyzetekben, de hát valahonnan el kellett indulni. Jobb volt ez a kínos csendnél, és talán még lyukadtunk is vele valahova. - Igen, régebben nagy színház rajongó voltam, a díszlet rendkívül fontos a hangulat megteremtésében. – bólogattam. A régen, az persze már nagyon régen volt, századokkal ezelőtt, amikor divatba jöttek a kőből épített színházak a vásári komédiások helyett. Nem mintha utóbbit lenéztem volna, egészen nagyszerű munkát végeztek abban, hogy terjesszék a történeteket a világban.
Közben a válaszára felmerült bennem, hogy talán untattam, ahogyan a tárgyakról beszéltem. Persze Miss Clausen rendkívül udvarias volt, de tudtam, hogy engem mennyire el tudott ragadni a hév olykor, mintha bizonygatni akarnám, hogy a múlt fontos, hogy az apró tárgyak is fontosak a történetben, ahogyan fontosak voltak a készítőiknek és a tulajdonosaiknak. Nem csak csetreszek, ahogy Asa hívta őket.
- Bocsásson meg, időnként túl sokat tudok beszélni ilyen apróságokról, nézze el nekem, a boltban csak így tudom eladni őket. – mosolyogtam rá elnézést kérően, de utána hagytam, hogy cipelje a dobozt. Bár vendég voltam, azért szerettem volna hasznossá tenni magamat, de ki mert volna ellenkezni a főnökasszonnyal? Így csak üres kézzel követtem, miközben mesélt a karrierjétől. Már-már könyvbe illő volt, és bár nem hatalmas Hollywoodi sztárként végezte, színházigazgatónak lenni legalább annyira a pálya csúcsát jelentette, főleg, ha a filmek világa annyira nem érdekelte. Bár azok a plakátok nem rémlettek, lehet csak eltűntek az emlékeim legmélyén, hiszen akkoriban valószínűleg nem volt okom odafigyelni rájuk.
- Igazán szép karriert futott be. Milyen darabokat fognak játszani mostanában? Hátha akad még néhány dolog a boltban, amire esetleg Anette nem gondolt, vagy nem is tudhatott mert hátul vannak.
Igazából érdekelt, hogyan állították össze a műsort. Lettek volna ötleteim, talán kicsit történelmibb darabokra, vagy a sagákból is lehetett volna néhány részletet a színpadra vinni, hogy az emberek ne feledkezzenek meg a régi nagy igazságokról. Még akár vígjátékot is lehetett volna némely legendából csinálni, amikor Thor beöltözött Freyának Loki ötletére az egészen mókás része volt például a történelemnek.

Nem derogál a munka, annak ellenére sem, hogy ki vagyok – hogy mi vagyok. Korábban, hosszú századokkal-, és tizedekkel ezelőtt is megfordultam már Midgardon Farbauti révén, persze nem mindig nézték jó szemmel, ha egy nő dolgozik, aztán idővel ez is megváltozott. Mindig, mire épp, hogy megszoktam volna, visszatértünk Asgardba, Vánheimbe, vagy oda, ahol épp szívese(bbe)n láttak minket, hiszen egyikünk szülőföldjére sem mehettünk vissza – az, ugyanis, a másik vesztét okozná, igen rövid úton. Aztán most, amikor a legutóbb, újfent, egészen Midgardig jöttem utána, ez volt az egyik feltétele: itt szeretne maradni. Nem kényszerített, az én választásom volt, és pontosan tudtam, hogy ez már egy másik világ, mint az, amire emlékszem régebbről. Újra fel kellett fedeznem mindent, mint egy gyermeknek, amelyik épp járni tanul: a technológiát, a berendezéseket, a szokásokat, a hagyományokat, de még a politikába-, és a globális események sűrűjébe is beleástam magam, annak ellenére, hogy nem lett volna szükség rá. Más szerint, legalábbis.
Amikor Miss-nek nevez, nem javítom ki, éppen csak sokat mondóan elmosolyodom.
- Szintúgy – teszem hozzá, még mindig a dobozzal egyensúlyozva, és továbbra is, mit sem sejtve arról, hogy valójában kivel állok szemben. – Sokat hallottam már önről, Anette rajongásig imádja a boltját, meg, gyanítom önt is, Silje – biccentek fejemmel az említett nő felé, csak, hogy Silje tudja, hogy kiről van szó, ha esetleg korábban nem mutatkoztak még be egymásnak. – Igazából, az ő ötlete volt az az egész, én csak áldom érte – nevetek halkan és röviden, miközben ő kiveszi a két, porcelán szobrocskát a dobozból, én pedig a tekintetemmel követem le a mozdulatát, és figyelem, ahogy a gyér fények játékában, álmosan megcsillan rajtuk a máz. – Gondolom, sejti, hogy milyen nagyot tud dobni egy-egy, művészi-, és mérnöki pontossággal elhelyezett darab a jelenetekben – mosolygok előbb a tárgyakra, aztán a nőre.
Csodálom azért, ahogyan a tárgyakról beszél. Nekem sosem adatott meg, hogy igazán belesüppedhessek az idő esszenciájába. Soha nem volt alkalmam leülni, és csodálni a világot, az én életem – Farbautival, Lokival, és a kettejük kapcsolata miatt kialakult, villámhárító szerepemmel -, és az én természetem ennél vehemensebb. És pusztítóbb. Mert a tűz nem mindig csak ad, mi több: inkább rombol, és elvesz, mint egy folyton éhes bestia, ami mindent és mindenkit bekebelez és felzabál maga körül. Addig, olyan messzire nyúl, amíg már nincs mit elérnie.
- Érdekesen hangzik, biztosan rengeteget tud róluk – mosolygok még mindig a hasonszín szempárba, hogy aztán újra minden figyelmemet Siljének-, és az imént is emlegetett szobrocskáknak szenteljem. Igazán elképesztő a gondolat, hogy ez a két, aprócska tárgy hiányzik valakinek, és az a valaki éppen itt, az Adamóban fogja meglelni ékes gyűjteménye, elhagyatott darabkáit, de valamiért nem kételkedek a nőben és a szavaiban. A Sors érdekes játékokat tud űzni, jobb is, ha ennyiben maradunk. Persze, azt tudom, hogy kettőnk közül ő fog neki jobban örülni, de bevallom, engem is boldoggá tenne. – Remélem, igaza lesz – felelem, aztán megingatom a fejemet. – Ó, hagyja csak! Ön itt vendég, Silje – teszem hozzá, de aztán végül megindulok, hogy az egyik asztalra tegyem a dobozt, az előzőleg idehozott mellé. – Már egyik sem – felelek a feltett kérdéseire megingatva a fejemet. – Az voltam, korábban. Igazság szerint a létező összes lépcsőt megmásztam – és nem hazudok neki, valóban így volt. - Egyszerű mellékszereplőként kezdtem, még az előtt, hogy a grandiózus plakátokon szerepeltem volna a főszerepben, nem csak a színház bejáratánál, hanem Oslo számtalan, más pontján. Mígnem az előadott darabokat fémjelezte már csak a nevem, aztán úgy alakult, hogy a birodalom, amiben csak egy udvari bolond voltam, az enyém lett – megdolgoztam érte, odaadással, szenvedéllyel; tűzzel.

Svana  & Silje

A színház hangyabolyként kelt életre. Volt valami gyönyörű abban, hogy egyszerre volt káosz és rend, a nagy nyüzsgésben mindenki tudta a dolgát. Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan adogattam a dobozokból a holmikat – vagy ahogy Asa hívja őket, csetreszeket – és a legtöbbhöz fűztem is pár szót, hátha sikerült nekik megtalálni a lehető legmegfelelőbb helyet. Része lettem ennek a csodás balettnek, még ha csak egy kis időre is, ráadásul szerencsére nekem nem kellett soha színpadra állnom. Meghaltam volna az idegességtől a rivaldafényben.
Az elragadottságtól a nagy nyüzsgésban majdnem neki megyek egy doboznak, illetve a mögötte álló vörös hajú nőnek. Amikor bemutatkozik, már tudtam is, hogy ki volt ő, anélkül, hogy bele kellett volna néznem a múltjába. Ő volt ennek a csodás intézménynek az igazgatónője.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, Miss Clausen. – legalábbis hirtelenjében feltételeztem, hogy Miss volt, de hogyha tévedtem, nyilvánvalóan kijavít majd. Kezet ráztam vele, amennyire a doboz engedte, de mivel pont szemben állt, még a kulisszák mögötti félhomályban is észrevette volna, ha belenézek a múltjába, csak hogy kicsit többet megtudjak róla. Sokszor nagyon nehéz volt megállni, hogy ne használjam a képességeimet, csak óvatosan és megfontoltan, nehogy megijesszem vele az embereket. Ma már kiveszett a mágia a világban, mesének tartották és sokan mondják, hogy az ember nem látja meg, ami nem fér bele a világképébe, így talán érzékcsalódásnak vélték volna a hirtelen elfeketedő szememet is, de nem akartam kockáztatni. Sem tönkretenni a csodás hangulatot. - Silje Lundström vagyok, nagyon örvendek, és részemről az öröm, hogy ha átmenetileg is, de átveszik őket. A boltban csak porosodnának, tudja, hadd legyenek kicsit a világot jelentő deszkákon. – mondtam mosolyogva. Közelebb léptem és kivettem a dobozból két porcelán szobrocskát. Igazából nem volt semmilyen funkciójuk azon kívül, hogy darabjai voltak egy összeillő szettnek.
- Mióta az eszemet tudom. Mindig is lenyűgöztek a régiségek, foglalkozom minden féle tárggyal, de régi könyvekkel is, minden félével, amihez nem feltétlenül kell diploma. – válaszoltam a kérdésére. Igazából beiratkozhattam volna az egyetemre, szerezhettem volna valami papírt akár történelemből, vagy elmehettem volna kurátornak, restaurátornak… de nem ért meg bennem az elhatározás sosem, hogy tényleg nekiüljek magolni, így is túl sok mindent raktároztam a fejemben. Azért nem akartam teljesen elvetni sem a dolgot, csak össze kellett gyűjtenem elegendő akaraterőt. - Ezek itt például… -emeltem meg itt a két porcelán szobrocskát. - … egy nagyobb gyűjtemény részei, eredetiek egy norvég művésznő keze munkája, de nem tudom hol van a többi darab. Hátha lesz olyan a közönségben, aki felismeri, és esetleg van még nála pár darab, így a testvéreikkel lehetnek. Segítek vinni ezt, ha gondolja, mégsem illik, hogy a színházigazgató cipekedik. Ön rendező egyébként? Vagy színésznő? – kérdeztem. Ha csak gazdag befektető lett volna, akkor igen furcsa lett volna, hogy itt sürgölődik, de azt már jobban el tudtam képzelni, hogy a rendezés vagy a színészkedés után ki akart próbálni valami mást is, esetleg pont bajban volt a színház és beszállt, mint gazdag mecénás, hogy a társulat együtt maradhasson… Mivel rengeteg történet volt a fejemben, ezekből kiindulva könnyedén költöttem újakat, ha nem ismertem egy ember múltját, kitaláltam neki egyet.

Egészen mostanáig nem találkoztam a titokzatos idegennel, aki a színházamnak szolgáltatja – átmenetileg, vagy véglegesen – a jeleneteket alkotó tárgyak egy-egy darabját. Anette, a díszlettervező kolléganő találta meg a boltot. Anette egyébiránt egy végtelenül lelkes-, és örökmozgó egyén, akinek semmivel sem lehetne levakarni a mosolyt az arcáról (nem, mintha ilyesmire vetemednék), roppantul lelkes és mindig igyekszik száztíz százalékot nyújtani, aminek általában az a végeredménye, hogy kétszáz százalékos munkát prezentál. Eléggé kedvelem a nő hozzáállását, és a tűzrőlpattantságát, valószínűleg azért, mert egykori önmagamra emlékeztet. Arra az ifjú titánra, ami egy szikrából pattant ki, és apró lánggá nőtte ki magát, míg végül olyan fényesen nem kezdett izzani, mint a Nap maga. Az életem akkoriban önfeledt, és gondtalan volt.
Aztán találkoztam Farbautival.
Aztán újra, és újra, és újra találkoztunk, mindig visszamentem hozzá, noha nem mindig érdemelte volna meg, és ő mindig, mindig visszafogadott engem, annak ellenére is, hogy mit, miket követtem el ellene. Ez valószínűleg így is marad, amíg világ a világ. De ezúttal megfogadtam, hogy rendes asszony leszek.
Így történhetett az is, hogy engedtem Anette lelkesedésének, és hagytam, hogy ő intézze a dolgokat. Beszéljen a régiségbolt tulajdonosával, és állapodjon meg vele, már-már majdnem azt mondtam neki, hogy a pénz nem számít, de mégis befogtam azt a nagy számat, mert a végén még komolyan vette volna, és csődbe juttat engem is, meg a színházat is. Úgyhogy a lelkére kötöttem, hogy szerződéses alapon fog működni a mi kis munkakapcsolatunk.
Most meg itt vagyunk, és, amikor meghallom a csengőszót, ugyan nem én nyitom ki az idegennek az ajtót, de éppen arra a folyosóra megyek, amiről éppen rálátni a parkoló autóra, meg a nőre, aki valószínűleg az antikvitás tulajdonosa. A kellékesek, a technikai dolgozók, de még az egyik takarítónő-, meg Anette is úgy sürgölődik, mint a szorgos hangyák a bolyban; segítenek a hölgynek behozni a dobozokat, és a holmikat.
Ahogy közeledek a raktár felé, hallgatom a nő csicsergését, és ajkam szegletében mosoly játszadozik. Nem látom a tárgyakat, és alapvetően nem is kötődöm hozzájuk, meglepő módon egyáltalán nem vagyok material girl, de kedvem támadt hasonló, szép dolgokkal körülvenni magam. Nem restellek kimenni az épület elé, a hűvös utcára, hiába csak egy blúz van rajtam, és felkapni egy dobozt, hogy bevigyem a többi mellé. A társaikhoz. A testvéreikhez. Lopva lesek bele, pillantok a tartalmára: réginek és értékesnek tűnő, ereklyetartó-, vagy ékszeres dobozok. Az egyiknek üvegfalai vannak, a másik szépen megmunkált, a harmadik meg fehér alapon, sötétkék, cikornyás mintákkal díszített. Van itt még egy... óra, óarany színű, de már nem jár. Nagy számlapjain, ékes számok. Anette-nél megpillantok egy hatalmas földgömböt – kinyitható; mondja ő, én pedig elégedetten biccentek.
Hagyom, hogy a nő vegye át az irányítást, elvégre ezek az ő dolgai, az ő tulajdonai, még, ha csak a véletlen folytán is kerültek hozzá. Hozok még egy dobozt, és egy ponton majdnem összeütközök a vörös hajú nővel. A hasonszín szemekbe nézek.
- Igazán kedves, hogy mindezt felajánlotta a színháznak – nem tudom, hogy tudja-e, hogy én vagyok én, úgyhogy bemutatkozom: - Svana Clausen, örvendek – bal kezemmel szorítom magamhoz a kartont, hogy jobbomat felé nyújthassam. Voltaképpen ebben a pillanatban már valószínűleg tudja, hogy ki vagyok, és, hogy milyen tisztséget töltök be e négy, ódon fal között. – Ahogy hallottam, mindent tud ezekről a tárgyakról – és ezt leginkább arra értem, hogy honnan vannak, kitől, és melyik történelmi érából. – Régóta foglalkozik antik holmikkal? – kérdezem, még mindig a dobozt szorongatva.

Svana & Silje

Kedveltem a színházat. Volt valami megfoghatatlan atmoszférája annak, amikor elsötétült a nézőtér a színpadon pedig megjelent a díszlet és a színészek, akik hatalmas és látványos gesztusokkal szinte énekelve játszottak el egy történetet. Manapság a legtöbb történet puszta kitaláció volt, ám még azok is nagy emberek elméjéből pattantak ki, akiknek a nevét meg fogja őrizni az emlékezet, mert valami maradandót alkottak. Régen, még az írott szó előtt a színház volt az egyik módja, ahogyan tovább adták egymásnak a történeteket, a tanulságokat, az istenek életét. Akkoriban nem voltak erre külön épületek, bármi lehetett színház, egy hosszúház, egy sátor, de még egy feldíszített lugas is, nem számított. Csak az volt a fontos, hogy a színészek egészen átlényegültek, a közönség pedig együtt örült és sírt velük, végső soron pedig mindenki hazavitt valamit az előadás után. Egy érzést, egy emléket, egy tanulságot. Érthető hát, miért tartottam a művészet ezen formáját is nagyon értékesnek.
Éppen ezért szívesen segítettem a színházaknak. Hol a történeteimmel adtam ihletet, mostanában viszont néha részt vettem a darab konkrét megvalósításában is. A régiségboltban a tárgyak biztonságban voltak, csöndesen és méltóságteljesen várták, hogy valaki rájuk talál és új otthonra lelnek majd, ám a színházban… ott valami egészen új értelmet nyertek. Részei lettek valami nagyobbnak, újra hasznuk volt és új életük. Megesett, hogy néhány darabot megvett valaki a társulatból, vagy kifizette a színház, hogy mindig ott legyen és bármikor használhassák díszletekhez, de sok az idény után visszakerült hozzám. Olyankor reménykedtem, hogy betér valaki, akinek ismerős lesz valahonnan, mert látta a színházban és majd magával viszi.
Sokszor kaptam magam azon, hogy úgy gondoltam a holmikra, mint érző lelkekre, holott pontosan tudtam, hogy ez nem volt így. A tárgyak nem éreztek, nem gondolkoztak, inkább csak… az én elmém és emlékezetem vetített rájuk valami többet, ami miatt könnyebb volt így gondolnom rájuk. Csupán egyszer, sok pohár magányosan megivott bor után jutottam el a gondolatig, hogy talán velük pótlom a társaság hiányát, de amikor reggelre kijózanodtam, ezt hamar el is vetettem. Hiszen nem is voltam magányos csak olyan… magamnak való. Vannak ilyen emberek is.
Leparkoltam az Adamo színház előtt. Igen, tudtam vezetni, nem szerettem, szerintem úrinő nem vezetett, de valamikor húsz, talán harminc éve a hugaim meggyőztek, hogy erre a tudásra még szükségem lesz, és higgyem el, hogy kényelmesebb lesz nekem így. Ugyanez volt nem is annyira régen a mobiltelefonnal is, meg a számítógéppel, amit talán háromszor kapcsoltam be azóta… De az autóval és a telefonnal kapcsolatban igazuk volt, úgyhogy ilyen esetekben hajlamos voltam hallgatni rájuk. Ők jobban lépést tudtak tartani a világ fejlődésével, mint én, és el kellett ismernem, hogy még soha egy kor sem volt ennyire kényelmes és békés – már ami az emberek világát illette.
Kivettem a csomagtartóból az első dobozt, ezen kívül volt még három benne, meg két szék és egy kisasztal a hátsó ülésen, és bekopogtam a művészbejárónál. Szerencsére már vártak, így gyorsan beengedtek, én pedig belevetettem magam a kulisszák mögötti sürgölődésbe.
- Igen, igen… A kocsiban van még néhány, nyitva van, hozzák be azokat is nyugodtan… Ó hogy ez? Áhh igen, megjavíttattam, egy idős hölgy hozta be, öregek otthonába költözik, de gondoltam a búra mintája illik majd a darab színvilágához. Az meg zenedoboz, de nyugodtan nyissák fel, már nem működik, viszont szép lesz annak a komódnak a tetején. Valamikor a húszas évekből való, nekem nagyon tetszik, szerintem illene önhöz… – csicseregtem, mikor ki jött szembe éppen. Nem tudtam megállni, hogy ne fűzzek minden tárgyhoz valami érdekességet. Hátha volt még rajtam kívül valaki, aki meglátta a szépséget ezekben az apróságokban.