Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért vagyunk, de ez a kérdés sehová nem vezet. Csak vagyunk, mint ahogy a szél, ahogy a harag, ahogy a gravitáció. Vagyunk, mert egy kozmikus tehén előnyalta egy sótömbből az isteneket. Ti azért vagytok, mert én megöltem egy világméretű jégóriást és a csontjaiból előfaragtuk nektek a mindenséget. Badarságnak hangzik? Az is. Ahogy a kérdés maga is az.

Nem vagyok túl követhető, nem igaz? Sajnálom, a korral jár. Hosszú, nagyon hosszú életem volt és megannyi halálom. Rengeteg mindent csináltam, néha oktalanul, puszta kevélységből, vagy egy mániákus epizódban, de hát ilyen a Mindenatyának lenni. Mikor elképzeled, hogy milyen előteremteni mindent a semmiből, aztán egy nappal később végignézni, ahogy hamuvá lesz, talán kicsit érthetőbb az egész.

Mintha hóvárat építenél, magasabbat, mint a szomszéd hülyegyerek, szebbet, még egy kiskutyának is van benne hely, aztán jön valaki és csak úgy szétzúzza az egészet. Te pedig a hó alatt rekedsz, halálra fagysz, széttépnek egy véres pofájú bestia agyarai, mígnem újra össze nem állsz a semmiből és ott állsz megint annál a kupac hónál. És ott van veled a kiskutya is, nagyon szomorúan és bámulja a kupacot. Te pedig nekiállsz megint megépíteni az a várat, még szebbre, még magasabbra, csak hogy megint megjelenjen az a valaki és újra a nyakadba borítsa az egészet. Aztán jön megint a fagy, a csontig hatoló fájdalom, ahogy az előbbi fenevad fogai lekaristolják a húst a csontodról. És miután megint előkerülsz a hó alól, már nem akarod újraépíteni azt a kibaszott várat, de az a rühes kutya még mindig ott van. És fázik. Vacog. Ráadásul, ha nem építed újra a várat, nem lesz az égvilágon semmi sehol. Nem lesz világ, nem lesz túlvilág sem, de még csak halál se. Nem lesz semmi. Szóval fagytól sebes ujjakkal nekiállsz megint újraépíteni a várat, miközben tudod, hogy nemsokára jön majd a pusztító és a fenevad.

Csodálkozol még, hogy felszúrtam magam a saját lándzsámnál fogva a Világfára, hogy feláldozzam magam saját magamnak? Teljesen racionális döntés volt. Akkor. Talán lesz megint egyszer. Most épp nem az, de semmi nincs kizárva. A hóvár még épp áll, szép és magas, de már látom a jeleket. Hallom azokat a döngő lépteket, amikkel az a valaki jön, aki le akarja majd dönteni, de most kivételesen nem a várat tapossa el először. Nem, most engem próbál, és még csak nem is velem kezdi, hanem a többiekkel. A drága, hőn szeretett feleségemmel, aki talán özvegynek kívánja magát, mégis marad velem. A barátommal. Az enyéimmel. Mint egy torz tréfa, egy gúnyos firkálmány, egy rajzolt bajusz egy könyvben. Mégis ki hallott már olyat, hogy az istenek elfelejtsék magukat?

Nem, tudod mit, töröljük ezt. Nem valami méltó a királyi család kamarásához, nem igaz? Mondjuk inkább azt, hogy születésem óta Oslo falai között éltem, a Karlsen dinasztia örököseként. Hogy tanultam az egyetemen, mint egy rendes polgár. Hogy politikát és jogot végeztem, mintha az emberek bármit is tudnának abból, mi a jog, miközben elfordulnak az egyértelműen nekik meghagyott szabályoktól. Mondjuk azt, hogy Mads Karlsen kamarás minden órájában azon fáradozik, hogy erős várrá építse Norvégiát. És bárki, aki megpróbálja lerombolni ezt a várat ezúttal magát találja a hó alatt, a vértől csöpögő nyelve a torkába dugaszolva, mint egy gombolyag, a vére pedig sisteregve fog megsülni azon az átkozott kardon, ami a véget hivatott elhozni. Őket fogják elfelejteni, ezt megígérhetem.

Nem, mégse. Húzd ki ezt az utolsó két mondatot.