A barátaimmal lenni... a születésnapomon. Elmosolyodok, elmerengek kicsit, majd ráemelem a pillantásom. - Sokkal különlegesebbé teszed majd a születésnapomat. Veled akarok lenni. A haverokkal délelőtt megejtek egy pacsizós marhulós lazulós akármicsodát, de veled... emlékezni akarok arra a napra Cassie! - a mosolyom nem lankad le, ahogy figyelem a szemeit. Igen, egy különleges nap, ami nem a szülinapomról szól. - Nem a szülinapomról fog szólni, hanem Rólunk, hogy... ketten egy bulival zárjuk le az Elvbakkenes éveket, hogy külön töltjük a további tanulói kötelezettségeinket. - magyarázom meg röviden, hiszen nem érdekel a 18-as szülinapom, egy évvel öregebb leszek, na és? A legjobb barátommal töltöm el az időt legalább. Ki tudja meddig leszünk utána együtt, hiszen fogalmam sincs mit hoz majd az egyetem és az azt követő hétvégéket...ki akarom használni azt az időt. De most a jelenben vagyunk együtt! Nem számít, hogy felhozta Axelt és ezzel feltépte a dolgokat belülről. Neki ki tudom tárni magam, neki megtudom mutatni az érzékenyebb oldalamat, mert tudom és hiszem, hogy sosem szúrna hátba. Én sem tettem és nem is szándékozom. Főleg, hogy lassan 3 éve kevesebbet vagyok vele, de igen, feltűnt és változtatni akarok. Főleg, hogy nővünk, mint a gombák. Változunk... Miért ezt a karaktert választottam. Ide illő kérdés. A képernyőre bámulok és szótlanul indulok meg a karakterrel. Mi okból... - Mert éppen ugyan olyan mint én. Egy szenilis vadbarom. - cserélgetni kezdem a fegyvereit, átolvasom mennyi a kapacitásuk, majd a kötszerek darabszámát ellenőrzöm, végül az ő karaktere mellé becsatlakozok. - És mert a tiéddel remek párost alkotnak! - dőlők neki oldallal, hogy kicsit lökjek rajta, megpiszkáljam, majd kiegyenesedek. Hallom anya hangját, beszél valakivel, azt hiszem csengettek is...meghozták? - Itt a pizza. - jelentem ki, de lefoglal a fegyverek további arzenálja. - Most, vagy később? - kérdezem, ha most akar pizzát, akkor abbahagyom és lemegyek érte. Hozok tányért is, meg szalvétát, meg egy üveg ásványvizet és üditőt, de egyiket sem a hütőből. Cassie nem kedveli a hideget. Mivel ismerem mint a rossz pénzt, meg sem várom a válaszát, felpattanok, majd le is indulok a cuccosért. Talán 5 percet időzők odalent, megköszönöm anyunak a közre működését, majd mindent is felhozok vissza a szobába. A pizzásdobozt az ágyra helyezem, a tányérokat is, az palackokat a földre. Az ő szelet pizzájához nem nyúlok, azt választja amelyiket akarja, de ha csak egyet akar enni, akkor megverem. - Jó étvágyat, addig edd, míg forró! - telepszem is vissza mellé, pizzával a számban, hogy újra a kontroller királya legyek és végre lecsaphassak valami gonosztevőt. - Megy még valaki más is Bergenbe? - újabb kérdésem van, hátha tud rá válaszolni, ki jelentkezett még oda. Nem akarom felhozni a családját, főleg nem azt a szemetet, de az édesanyjának tuti hiányozni fog. Ahogy nekem.
Furcsállom, hogy Aaron nem akar bulizni és ismerkedni az egyetem kezdése előtt. Amikor felhozom az ötletet, hogy akkor legalább velem töltsön el egy ilyen ereszd el a hajamat estét, abba bele megy. Az időpontot nyárra teszi, egy egyébként is különleges napja. - A születésnapodon? Nem akarsz a barátaiddal lenni akkor? - kérdezem egyszerre meglepve és kicsit reménykedve. Persze, én örülnék, ha csak nekem szentelné azt a napot, de ha elhozza az ismerőseit... végül is az se baj. Egy szórakozóhelyen sokan elférünk. Ez persze azt jelenti, hogy ajándékot is kell keresnem neki, olyat, amit nem veszíthet el a buli alatt. Vagy nem törhet el. Áttérünk aztán a bátyja kérdésére, és először nem is tűnik annyira levertnek, de aztán kezd elkámpicsorodni, és a végén meg is kell törölnie a szemeit. Hirtelen nagyon rosszul érzem magam, mert hiába tudom, hogy neki lenne könnyebb, ha beszélni tudna róla, és kiadni magából, ha nem akarja ezt a terhet megosztani, akkor nem erőltetem rá. Csak leszegem a tekintetem a kezeimre, meg a konzolra. - Bocsi... - mondom halkan, aztán azon gondolkodom, hogy mivel tereljem el a figyelmet. - Miért pont ezt a karaktert választottad? - kérdezem végül, mert tanácstalan vagyok, hogy mi másról tudnánk beszélgetni. Lehet, hogy nem is kellene beszélnünk, csak játszanunk, nem?
Az egyetem és a gólyabál... sosem lesz az igazi Cassie nélkül, de az ajánlata remekül hangzik. A tanulás brutális lesz, főleg hogy az interneten már böngésztem utána, meg akad haverom is onnan 1-2, szóval jah, örülök ha átcsusszanok hármassal. - Feltétlen szólok ha több időm lesz! Akár jövőhétre is beiktathatjuk, de úgy lenne jó, hogy talán még nyáron... - mielőtt mindenki menne a saját útjára. De mégis mikor lenne jó? Talán egy alkalmasabb nap... - Mit szólnál július 20-án? - bármit megtennék, ha ezen a napon elmennék érte és együtt zúznánk el valamerre bulizni. Azt meg még kitalálom hogy hol. 18 év alatt nem sok helyre engednek be senkit, de ha akad is, akkor azt ki kell használni. Szóval harci feladatommá vált, hogy keresek egy klassz helyet nekünk! Csodás lesz és nem azért mert születésnap meg minden. Visszatérünk Axel halálához, ami miatt keserűség lesz úrrá rajtam, hogy mi miatt vagyok elutasító és kiálhatatlan. Még úgy is hogy tudom; a bátyám él. De az a halálhír, ami fogadott. Az sokkal több volt ennél, mint amit a lánynak kibökök. Elakartam dobni Axel csillagját, de sokkal többet jelentett nekem az a csillag és az emlék ami hozzá járul, hogy ezt megtegyem. Szavaira elmosolyodok ahogy rápillantok. - Igen...sok szép emlék van róla, ugyanannyi rossz is van belőle. De minden ami rossz, azt én okoztam felé. És ami a legrosszabb...sosem kértem tőle bocsánatot, szóval elhiheted mennyire szar most... - eleresztem a kontrollert, hogy két kezem hüvelykujjának begyével letöröljem az oda nem illőket, de aztán csak fejet ingatok és megszívom az orrom. - Beszéljünk másról! - győzöm meg a dolgokról, jobb lenne nem felhozni többé Axelt, még mindig érzékeny téma.
Igyekszem némi lelket önteni Aaronba, mert úgy tűnik, hogy őt nem igazán vonzza az egyetem és a gólyabál ötlete, pedig az utóbbi nagyon fontos ahhoz, hogy utána ne legyen egyedül az egyetemen. Felhozom neki, hogyha már nem is akar oda elmenni, legalább velem jöjjön el valamikor, hogy kiengedhessük a gőzt. A válaszára megforgatom a szemeimet. - Nem is mondtam úgy! A lényeg, hogy addig kell kiélvezned a helyzetet, amíg teheted. És nem miattam, hanem a tanulás miatt. - biztosítom ismét a biztonság kedvéért, és amikor azt mondja, meggyőztem, akkor diadalittasan elmosolyodom. - Nagyon helyes! Majd szólj, hogy mikor menjünk. - lévén kettőnk közül ő az elfoglaltabb... Miután köszöntjük az anyját, és visszamegyünk játszani, Aaron elszólja magát nekem, úgy hogy neki állok kideríteni, hogy miről van szó, de felteszem, hogy a bátyja halála miatt ilyen. Végig hallgatom, ahogy végül elmondja, mi történik mostanában közöttük, de fura módon nem tűnik szomorúnak, csak.. nem is tudom. Olyan semmilyen? Lehet semmilyennek lenni ilyen téma közben, vagy csak nagyobb a baj, mint gondoltam? - Szerintem nem is kell elengedned. Mármint, nyilván nem fog többé visszajönni, de ettől még nem kell elfeledkezned róla. Éltesd a tudatoddal és az emlékeiddel. Gondolj a jó és boldog pillanataitokra. Biztos van belőle néhány, a családi képek alapján oda lent. - mosolygom rá biztatóan, aztán elengedem a kezét, mielőtt cikis lesz.
Nem, nem akarok az egyetem gólyabulijába belecseppeni. Bőven elég a tudat, hogy egymagam leszek és az jóval hatalmasabb lesz, mint a középsulim. 1400 főt számláltunk...jövőre belecsöppenek egy több mint 26000-es létszámba. Már ez a számadat is elborzaszt, főleg úgy hogy Cassie ott sem lesz. De felhoz egy alternatívát amire felvonom a szemöldököm. Elmenni valahová bulizni vele? Bucsú parti. - Ezt úgy mondod, mintha soha többet nem találkoznánk. - jó, persze tudom, azt is hogy mire akart ezzel kilyukadni. Ha a gólyabálra el sem mennék, mert ő nem lesz ott, talán ezt kitalálta hamar, akkor bulizzunk ketten valahol. - Rendben! Meggyőztél! Tiéd vagyok! - mosolyodom el, hiszen jól esik a gondoskodása. Még ha az ki is merül egy közös buliban. Nem érdekelt más. Nekem ez bőven megteszi. Kielégít. Anya megérkezése és Cassie tetetett játszadozása, hogy megsiketül mellettem, csak forgatni kezdem a szemeimet. Kezdődik. Persze csak szívja a vérem, én meg hagyom. Másnak sosem hagynám, de neki van egy kis kiváltsága. Nem, nem csak az hogy lány! De a jó hír, hogy az ő anyja is furán kezelte a mi helyzetünket. Legalább mára már nem féltenek ezért. Illetve hát őt tulajdonképpen, hogy bármit csinálnék vele. Semmit se csinálnék vele! Azonban az hogy goromba vagyok, vagy voltam az anyámmal, kicsit megakasztja a dolgokban. Főleg hogy a játék is abba marad, csak a pillantásom fordítom az ölébe helyezett cuccra. Hallgatom amit mond, majd amikor a kezem is megfogja, csak akkor tekintek fel az arcára a szemeibe. Tudom, hogy a bátyám sem örülne ennek az egésznek, nem mintha alapjáraton örült volna... meg mostanában. - Mostanában minden kis apróság is felhergel. Még az is ha szól azért, hogy indítsak el egy a mosást. Vagy sáros a cipőm és lekéne takarítani. A bátyám elvesztése őt talán jobban sokkolta mint engem, viszont én elengedni nem akarom. Úgy érzem, hogyha elengedem, akkor minden jót amit kaptam tőle, vele együtt elszállna a semmibe. - eszembe jut a csillag és az, hogy a halálhíre másnapján vissza akartam szolgáltatni neki, de egyszerűen nem ment, hogy elhajítsam, mint egy kacatot. Szép emlék róla és megakartam tartani. - Tudom, hogy nem fog visszajönni, hogy fejet mosson megint a sok szarjaimért, de néha úgy tudnék neki örülni... - főleg mostanában, hogy tudom mi a helyzet, de hogy mikor fog ki kivánkozni az a bizonyos dolog, ami miatt ki voltam akkor borulva... elveszítve őt tudtam csak meg, hogy mi volt közöttünk igazán fontos. Szavaimban semmi keserű él nem volt, kicsit elméláztam, talán még a mosoly is előkerült.
Próbálok nem sokat gondolni abba, hogy vigyázni akar rám, és talán így is teszem jól, mert Aaron nem az a fajta, aki füllentene nekem. Sokszor letisztáztuk már, ez csak barátság, semmi több. Amikor azt mondja, hogy nem foglalkoztatja a gólyabuli, akkor felvonom a szemöldököm. - Mi? Az a legjobb része az egész egyetemnek. Egy utolsó party, mielőtt igasorba hajtanának, Aaron. És mit szólnál, ha velem jönnél el akkor egy buliba, még egyetem előtt? Van egy csomó szórakozóhely a városban, kiválasztunk egyet, aztán csinálunk búcsú partyt. - próbálom kicsit motiválni a kikapcsolódásra, de persze ha nem akarja, akkor nem erőltetem rá. Aztán megjön az anyukája, visszaordít neki, megsüketítve engem, és amikor bocsánatot kér, játékosan fejbe kólintanám, de már pattan is fel a földről. - MII?? NEM HALLOK! - viccelődök játékosan, aztán felkelek és már megyek is utána. Az emeletről köszönök Katnek, megvárom amíg Aaron közli a terveket az anyjával, és amikor visszajön, akkor dicsérem egy kicsit az anyukáját. - Pff! Eleinte az enyém is ilyen hülyeségeket hitt. - legyintek egyet, mintha csak az ötletét akarnám elhessegetni annak, hogy Aaronnal.. mi ketten, együtt... Inkább nem is gondolok erre. Túl jól ismerem ahhoz, hogy együtt legyünk. Játszunk tovább, és én egészen bele merülök addig, amíg el nem mondja, hogy miért szereti még az anyja, ha itt vagyok. - Goromba szoktál lenni Kattel? De miért? - kérdezek vissza egy sarkallatos pontra a már majdnem vallomásnak tűnő mondatában. Úgy sejtem, ennek is a bátyjához és a halálához lehet köze, úgy hogy egy picit leteszem a kontrollert az ölembe. - Nem harcolhatsz az egész világgal, csak mert... Ő már nincs... - szólok finoman és oda nyúlva megfogom a kezét. - Szerintem ő se akarná. - teszem még hozzá, hátha egy kicsit el tudom érni, hogy megpuhuljon és megnyíljon nekem. Régen mindent elmondott nekem, de most már úgy kell kiszednem belőle mindent... Nem tetszik ez az állapot.
Jó sorom van? Jobb, mint ami neki van, ez igaz. Ő nem bandázik, helyette az apjának tűnő perverz állat szórakoztatja. Nekem itt az anyám, az övé meg vak. Vállat vonok. - A rád vigyázás jobb, mint az hogy jó sorom van-e valahol! - figyelem a játékot, a hangom nyugodtságot és őszinteséget sugall magával. Neki nem hazudok. Mármint mindenről nem tudok, ami őt is érinti. Az meg hogy én parázok az ő új sulija miatt, ő annyira nem. Csak azt hiszi, hogy olyan jó arcok lesznek ott, mint én. Mi van ha rosszabbak? Mi van ha rámászósabbak? Biztos nem lehet még megváltoztatni a dolgokat? - Nem tudom. Biztos lesz. Pont nem azzal voltam elfoglalva, de annyira nem is érdekel... - mert te nem leszel ott. Fejezném be a dolgokat ezzel, de hogy ki is mondjam? Táncolni akartam vele. Egyszer. Normálisan. Erre neh! Lemaradok a dolgokról. Hiányozni fog ez biztos, hiszen már ha belegondolok, hogy milyen messze lesz...de talán megoldom! Anya haza érkezése miatt kiabálok kicsit, jelezve hogy nem egyedül vagyok, de tekintve hogy semmit sem csinálunk... Cassie fájdalmára csak behuzom a nyakam, elfelejtettem. - Booocsiiii. - pattanok is fel, azért is hogy elkerüljem a nyaklevest, nah nem mintha adna, meg azért is, hogy anyát üdvözöljem és megosszam vele a pizzás rejtelmeinket. Igen, pizza, igen, többféle és igen, neki is kell valamit ennie, szóval ő rendeli össze. Aztán majd leverheti rajtam a pénzt. Elmondom neki ki mit kér és hogy Cassie nálunk éjszakázik, amire csak mosolyog, nekem meg marad a szemforgatás de szerencsére sosem gondol bele többet. Egyszer kezdett el aggódni, mikor 16 voltam, hogy ugye van nálam óvszer... azóta egyszer sem, hiszen kicsit oda pirítottam neki. Cassie a barátom és nem a barátnőm. Van különbség. Ami azt illeti nem is olyan sok, de az bőven elég is. - Igen, szereti ha itt vagy. Néha többet gondol a dolgok mögé... de hát... -vonok vállat, majd vissza ülök a helyemre, hogy megragadjam a konzolt. Ilyenek az anyák. Újabb alagút jön a játékban, fényt kapcsolok be, de felesleges volt, megneszelték az ellenségeink a hollétünket, szóval marad a futás-lövöldözés kombó. - Meg azért is szereti, ha itt vagy, mert nem vagyok goromba... se vele, sem veled... nyugtatóul hatsz az idegeimre... - öltöm ki a nyelvemet huncutul, majd elnevetem magam, próbálom komolyan venni a dolgokat, de Cassievel nem megy az, hogy dühöngjek. Vele minden olyan másabb, csak nem tudom hogy miért....
Aaron néha olyan ártatlan tud lenni. Mármint, nem is tudom, kicsit olyan, mintha egy álomvilágban élne. Amikor azt mondja, hogy majd ő elintézi (megeszi) a rendőrséget, akkor keserédesen elmosolyodok ezen a már majdnem gyermeki ártatlanságon. Mintha ez így menne. Azon aztán meglepődök, amikor azt mondja, hogy velem szökne. - Velem jönnél? De miért? Itt van a bandád, meg anyud... Neked igazából jó sorod van, nem? Vagy... van amiről nem tudok? - kérdezem aggodalmasan figyelve őt, vissza-vissza pillantva a játékra. Aztán áttérünk az egyetem témájára, és a kérdésére megingatom a fejemet. - Kicsit tartok az új környezettől, de egyébként igen. Kihívásnak gondolom, és biztos lesznek ott is jó arcok, mint te, úgy hogy nem hiszem, hogy magányos leszek. Lesz gólyabuli is nem sokára. Neked? Gondolom az osloi egyetem is rendez ilyet. - nézek rá kis mosollyal. Persze, Aaront én annyira sokszor nem láttam még bulizni, de azért el tudom képzelni, ahogy kirúg a hámból. Mondjuk az némi vörösséget csal az arcomra, ha mással képzelem el táncolni, de ezt gyorsan palástolom is azzal, hogy visszafordulok a játék felé. Amikor azt mondja, hogy hiányozni fogok neki, akkor elmosolyodva nézel rá. - Ajánlom is! Mert te is nekem. - vallom be, aztán ismét faggatózni kezdek az egyetemmel és a tanulmányaival. Most éppen azt, hogy fog bejárni. Amikor azt mondja, hogy nincs messze, akkor bólogatok, aztán hirtelen meghallani lent a zajokat, és Aaron anyukájának hangját. Majdnem megsüketülök, ahogy Aaron lekiabál neki, de azért elmosolyodok. - Au! - dörzsölöm meg dramatikusan a fülemet, mintha csak a dobhártyám látta volna kárát a dolognak. A játékba épp most kezdünk belépni, és egymást egyrészt támogatva, másrészt szívatva játszunk, de amikor Aaron felkel, hogy lemenjen az anyukájához, akkor én se vagyok rest csak úgy ülni a szobában. Köszönni illik egyébként is a ház úrnőjének, szóval a lépcső tetejéig követem Aaront, aztán annak tetején leülve intek egyet a nőnek. - Szia Katrine! - köszönök, aztán ha Aaron kiköszöngette meg - szokás szerint - követelgette magát, és indul vissza, akkor én is felállok, és megyek vele vissza a szobába. - Anyukád aranyos, hogy megengedi, hogy itt aludjak. - mosolygok Aaronra.
Tudom, hogy nem tőlem akar távol lenni, csupán ez így jön ki helyesen. Számára. Óvom őt, amikor tudom, éppen ezért nem sűrűn mutatkozok vele a városban. Már csak a banda miatt se, hogy ne szálljanak rá. Elég bajom van így is, hát még ha mindennap ez miatt kellene aggodalmaskodnom...így is aggódhatok majd. A faterja miatt, meg a kollégiumi élete miatt. Patt helyzet. De legalább nem örökre megy el és én is megtudom tenni ezt a távolságot. El kell fogadnom, hiszen már én is leadtam a jelentkezésem, így ő is megtette már. Nem hisztizhetek miatta. Bár simán megtehetném, napokig bírnám, hogy elrettentsem ettől az egésztől. Mindenesetre mellette állok, támogatom. Mindenben. Ami pedig a szökését illeti, egy pillanatra megszorítom a kontrollert, ráemelem a pillantásom. Elsőnek jönne hozzám a rendőrség, sajnos majdnem mindenki ismer onnan, sűlve főve együtt nyomtuk a napokat állandóan. Lesz még ilyen, ezen nem kell aggódnia. Lerendezem a dolgaimat és együtt leszünk. Valahogy megoldom. - Megeszem a rendőrséget keresztbe reggelire. Nem akadály... - de hogy juthat ilyen az eszébe? Amúgy nekem teljesen máshogy jutna eszembe ez a felhozatal. - Amúgy nem kell, hogy egy magad szökj... megszöktetlek nagyon szívesen. Bárhová és bármeddig elmegyek veled.- csak ne akarjon magamra hagyni. Ha már a bátyám megtette. Távol tartja magát tőlünk, hogy óvjon bennünket. De akkor sem jó ez így. Jó, igen, ezt én tettem tönkre és folyamatosan rombolom szét a körülöttem lévőket. Változtatni akarok, de nagyon nehéz. Az elindulás is. Az meg hogy vele mi lesz nélkülem? Új közeg? Új ismerkedési terület...mi van ha összejön valakivel ott? És ha megbántják? És sírni fog miatta? Akkor hogy verem be annak a mocsoknak a képét? Elhúzom a számat, megszívom az orromat, majd kutakodni kezdek én is, vagyis hát a képernyőn lévő fickó. Neki áll telefonállni, szóval amíg ezt teszi, addig leeresztem a konzolt a kezemből. - És amúgy várod már? - kérdezem, de aztán hamar javítok. Hiszen félreérthető, tőlem ez alap...sajnos. - Az új tanulmányokat? - hiszen azt tuti nagyon várja, hogy lelépjen otthonról. - Szakítok időt rád, hiszen hiányozni fogsz csaj! - bokszolok finoman az arcára, alig érezhetően, széles mosolyom őszííntén húzódik végig a képemen, majd újra megfogom a kontrollert. Még nem kell búcsúzkodni, még messze vagyunk ettől a pillanattól. Ami pedig engem illet. - Az osloi egyetem nincs távol, sima ügy... már előre félek hogy reggeltől estig bent kell lennem... remélem egy héten csak egyszer. - végre a karakterem végez a telefonálással, így fegyvert ragadhatok, veszek fel közben ápolói felszerelést, aztán lassú léptekkel megindulhat az akció. A térképen akadnak a közelben már ellenségek. Hallom ahogy lentről nyilik az ajtó, anyám hangja sűvít végig a házon. Elmosolyodok, majd a nyomkodás közben kiabálok ki hozzá. - Itthon vagyunk...Cassie is itt van...mindjárt lemegyek!
Dühös, persze, hogy dühös. Mindig dühös. Egyszerűen abban reménykedem, hogy nem rám, hanem a mostohámra. Végül is, nem ordította még le a fejem, úgy hogy azt gondolom, hogy ez jó kezdet. Aztán amikor megválaszolom a kérdéseit, akkor a dühe hirtelen döbbenetbe vált. A hitetlenkedésére keserűen elmosolyodok. - Pont ez a lényeg. Egy nap csak egyszer tudod megtenni ezt a távot, ha közben még tanulsz is. Tehát nem kényszeríthet arra, hogy otthon maradjak. - mondom halkan sóhajtva, aztán amikor kérdezgetni kezd, hogy biztos ezt akarom-e, és hogy megéri-e távol lenni tőle, akkor összeszorul a gyomrom. - Nem erről van szó, nem tőled akarok távol maradni. - nézek rá, és megfogom a kontrollert fogó kezét. - Tőle. - azt nem is mondom, hogy marketingre megyek majd, mert nem az iskola és a szak számít, hanem az, hogy nem leszek itt. Amikor pont erről kezd kérdezgetni, hogy mennyire alakítható még ez a történet, halkan sóhajtok. Hiszen ő is tudja, hogy már le kellett adni a jelentkezést. Akkor meg minek kérdezi? A másik megoldás említésére halkan szusszanok. - Annyiszor elképzeltem, hogy elszököm, Aaron. De attól nem lenne jobb, ha a rendőrség keresne, meg akkor egyből te lennél az akit vagy gyanúsítanak, vagy kikérdeznek, hiszen... köbö össze vagyunk.. voltunk nőve. - javítom ki magam, hiszen az is csoda, hogy most át tudtam jönni játszani, mert mindig másokkal volt elfoglalva. Amikor egy szóban összefoglalja a dolgot, akkor bólintok. - Az. - amint elindítja a játékot, figyelem a cinematikokat, és amikor végre megkapjuk az irányítást a karakterek felett, már kutatok is fegyverekért. A kérdésére azért halkan elnevetem magam. Nem azt kérdezi, vele mi lesz nélkülem, hanem fordítva. - Majd alakul valahogy. Viszem a ps-em, és akkor tudunk majd játszani... már, ha elé jutsz. Meg ott van a telefon is. Nem leszek elérhetetlen, csupán kollégiumban fogok lakni. - mondom kis mosollyal ránézve. - Te akkor itthonról jársz majd egyetemre? - kérdezem visszanézve a képernyőre.
Nem érdekel, hogy hogy nem ér hozzá...egyszerűen hagyja békén a lányt az a barom. Ha már az anyjáért költözött oda akkor ne a lányt pesztrálja. Nagyon rosszul fog járni ezért. Érzem, ahogy a dühöm kezd felülemelkedni, így a férfi helyett témát váltok. Nem akarok ártani a barátomnak, így nem is akarom kitenni ezeknek. Az én haragomat nehéz eltompítani, ráadásul ketten vagyunk a házban. Nem okozhatok kárt benne csak mert elborult bennem valami megint. A kollégiumi dologgal pedig elég hamar el is tereli a figyelmet a fazonról és a dühöm is átalakul valami mássá. Ismeretlen érzés kerít hatalmával... nem láthatom Cassiet többet? Nem láthatom őt mindennap? - Mi? - csúszik ki hirtelen szinte döbbenten a szava hallatán. Kollégium. A tanulóhelye közelében fog lakni...még felocsúdni sincs időm, máris folytatást is kapok ezek mellé. Mellkason ütnek a szavak, kalapácsként veri be a szögeket egyesével a mellkasomba...és fájnak. Rettenetesen. - Bergenbe? Nincs messze? Cass... ez egy 6 órás oda út...500 km... - felelem kicsit rekedtes hangon, bár leginkább a szavakat próbálom összeszedni ehhez. Nagyot odaütött ezzel. - Biztos vagy te ebben? Mégis milyen suli ez, hogy megéri távol lenni amiatt Tőlem? - majdnem felnevetek, de inkább a kiválasztott karaktert kezdem átböngészni tudásügyileg, hogy képben legyek vele kapcsolatban. De minduntalan visszatérek Cassie baljós ügyére... nem miattam akar távol maradni. Tudom! - És ez 100%-ban eldöntötted? Mármint biztos már, hogy oda jelentkezel? Vagy kereshetünk másik megoldást? - igen, eszembe jutott másik dolog is. A bátyámnak a legénylakása... ott el tudna lenni, oda eltudnék én is jutni hamar, távol lenne a családja férfi tagjától és talán másik szakot választva talál egy oda közeli sulit is. Magam mellett tudhatom...de így? Ez önzőség lenne részemről, nem? A kérdésemre választ is kapok és még inkább úgy érzem, hogy nem voltam eléggé mellette, nem voltam túl jó barátja, hogy nem vettem észre a jeleket... Leragadtam a képernyő bámulásánál és Cassie utóbbi szavainál. Valóban egyedül fogok maradni? S biztos ez lesz a legjobb neki? Vagy csak magamat nem akarom a mélybe süllyeszteni ezálltal? - Szar helyzet...- nyomok egy startot és végül karaktereink egymás mellett állva beszélgetnek. Végig nyomom az unalmas dolgokat, kihagynám a felesleges beszédet, ugorni akarok a fegyver választásra és arra, hogy a kietlen faluba megindulnak ketten. - Mi lesz veled nélkülem? - nah nem mintha az utóbbi időben túl sokat számíthatott rám, hiszen volt hogy egész nap alig láttuk egymást...de most más idők felé kanyarodtunk. Kiléptem 2 év után a bandából, kicsit nehézkesen, de úton vagyok egy jobb jövő felé...hacsak bele nem törik a bicskám!
Persze, nem tudok sokáig titkolózni előtte, mert újra és újra felhozza a tanulás témáját, ezzel pedig kénytelen vagyok mindent elmondani neki. Kezdve attól, hogy a mostohám követelőzőbb, odáig, hogy el akarok költözni otthonról. Persze, dühös lesz. Aaron mindig dühös. Sokszor tudom jobb belátásra bírni bizonyos helyzetekben, de ez most pont olyan, amikor nem akarom. Én is dühös vagyok arra a férfira. Amikor elém kerül, és a kezeibe fogja az arcom, akkor a nagy, bús szemeim felemelem rá, és el sem tudom szakítani az övétől. Arra persze keserűen elmosolyodok, hogy jelentsem fel, és hogy anyámnak tudnia kell róla. - Próbáltam elmondani neki. Nem hitt nekem. Bizonyítékom meg nincs, mert nem úgy ér hozzám. Legalább is még, szerencsére. - sóhajtok halkan. - Kollégiumba megyek. - válaszolom meg a kérdést kicsit szomorúan, mert ha valaki, akkor Aaron aztán nagyon hiányozni fog nekem. Aztán amikor elenged és visszaül mellém, akkor a vállára hajtom a fejemet, és figyelem a képernyőt. - Úgy tervezem, hogy Bergenbe megyek egyetemre. Nincs túl messze, hogy akár hétvégén haza jöhessek, de nincs elég közel ahhoz, hogy ezt az utat napi szinten rám kényszeríthesse. Így nem kellene otthon laknom. - mondom, majd figyelni kezdem, ahogy karaktert választ, és végül arra jutok, hogy ha játszani akarunk, akkor nekem is kéne. Jill Valentinet választom, miközben a következő kérdésére szinte összeugrik a gyomrom. - Nem sokkal azután kezdte, hogy beköltözött hozzánk. - sóhajtom halkan, és inkább a poharamért nyúlok, hogy kortyoljak belőle, mert a torkom hirtelen nagyon száraznak hat az ajkaimmal együtt.
Igen, még jó hogy anyám nincs itthon, kétszer is visszakérdezne, hogy jól hallotta-e a dolgot, én meg magyarázhatnám, hogy nem akarom bántani a legjobb barátomat úgy. Ugyan. Had az igazinak tegyem már be... nevetséges...miért mindenki a szexel foglalkozik, van annál jobb móka is... de hát én magyarázzak 17 és fél évesen? Nem teszem. A játékot még nem kezdtük el, van annál lényegesebb is, ha nem a suliban jön elő vele, itt már kötelezően ki kell böknie. De a bólintása a hosszas szünet után mindent is elárul, a tekintetem elréved a gépemre. Remek! Visszapillantok az arcára, tekintete és az arckifejezése is megváltozik, közelebb kerülök hozzá, hogy érezze, mellette vagyok. Meghallgatom, csak mondjon valamit. De aztán a csendet a suttogása töri meg. Elakar menni otthonról, mert már nem bírja. A kezembe veszem az üres dobozt, érzem magamon a feszültséget, amikor hátra pillant az ablak felé. De amikor folytatja, rászorítok a dobozra, ami szó szerint behorpad az ujjaim nyomán. Többet akar tőle az a fasz...ő meg menekülne. Döbbenet! - Rohadt dög... - túrok a hajamba, majd eldobom magam elé a kezemben tartott behorpadt dobozt, majd Cassie arcáért nyúlok, hogy magam felé fordítsam, ha kell akkor elé is kerülök, hogy két kezemmel tegyem meg azt. Szembe vele! - Jelentsd fel. Szólj valakinek! Anyádnak tudnia kell róla... - hangom dühös, de nem a lányra irányul, hanem a szomszédra, a nevelőapjára. Arra a dögre, aki eddig sem volt százas a szememben, mert állandóan úgy nézett rám, ha átmentem, mintha rögtön kinyírna... Mit tehetnék? Idegesítő! Az a baj, hogy nem ronthatok ajtóstul a házba, nincsen bizonyíték, Cassie szaván túl, hiszen én hiszek neki. Ki kell találnom valamit! Bármit mielőtt túl késő lenne. Mi van ha az anyja nem hinne neki? Mi van ha annyira oda van a férfiért, hogy amaz mellett állna, hogy ő aztán ilyet biztos nem tenne... - És mi a megoldásod? - teszem fel halkan a kérdésem, miközben ha rám nézett és válaszolt rám bármit, akkor vissza is telepszem mellé. Lassan. Hagyom hogy a fejét vissza hajtsa rám, majd az ajtóm felé nézek. - Hova mész? Ossz meg velem mindent. Barátok vagyunk... tudni akarom! - ne ülepszik le a haragom, itt van a felszínen, de majd elcsillapodok, ha kitárgyaltuk, ha elkezdünk játszani, ha eltereli a figyelmem. De ez...ez ott fog lapulni bennem mélyen! Többet akar Cassietől...nem hiszem el! Tenni akarok valamit...az a baj, hogy a rendőrség nekem már nem hisz el semmit se, túl sokszor vittek már be, szóval feléjük nem mehetek. De akkor mitől nyugodna meg Cassie? - Mióta piszkál amúgy? - kérdezem, miközben a kezembe veszem a másik kontrollert, pötyögök rajta, a monitor bekapcsol egy ikont, nevet írok, alakot választok, majd várok. Segíteni fogok neki valahogy...bárhogy!
Igyekszem kerülni a tanulás témáját, és kifejezetten örülök, hogy felmegyünk játszani. Viszonylag rend van a szobában, csak olyan, amilyet megszoktam már Aarontól. Jó, mondjuk az új, hogy a TV-je rommá van törve. Kérdő fejjel mutatok is rá, hátha választ kapok tőle, hogy mi történt. Meghagyja nekem a játék választást, és én lelkesen nézegetem is őket, majd kiválasztom a legújabb RE játékot. Ő pedig tenyereit összecsapva buzdít, hogy csak nekem, csak most, tegyem be. Elsőre ki se hallom a másodlagos értelmet a mondatnak, csak amikor nevetve hozzá teszi, hogy a a játékot! Megütközve nézek rá, aztán az ajtóra, majd vissza rá. - Még jó, hogy anyud nincs itthon. Miket gondolna, ha ilyeneket mondasz nekem? - mondom enyhe zavarral gondolva a szituációra, miközben igen is beteszem (a játékot) a konzolba, aztán már pattanok is az ágy elé, hátamat neki döntve. Még bele sem kezdünk a játékba igazán, amikor a vérem újra megfagy, ahogy Aaron bele kérdez. Szar van a palacsintában? Ó de még mekkora... Halkan sóhajtok, és lepillantva a gombokat kezdem figyelni, de végül úgy vagyok vele, ha nem tudom kimondani, akkor elmondom szavak nélkül. Bólintok egyet némán, aztán rápillantok. Másodperceken át csak némán nézem a bús szemeimmel, és most láthatja, hogy ismét szélsőségesen lehangolt vagyok. Sokszor vagyok szélsőséges. - El akarok menni itthonról, Aaron. Nem bírom tovább. - suttogom úgy, mintha attól félnék, hogy Ő, a mostohám meghallja, és az ablak felé is pillantok, amely a házunk felé néz. - Egyre... egyre... - nem is tudom, hogy fogalmazzam meg a dolgot. Visszafordulok előre és lesütöm a szemeimet. - Bátrabb. Egyre többet akar. - motyogom halkan befejezve az előző mondatot, és hozzá téve egy újat. A fejemet Aaron vállának döntöm, és nem is merek rá nézni.
Nem volt akadály az otthonlétekor, igy el is ereszte a témát, nem fűzök hozzá semmit. Kínálgatom ezzel-azzal, de majd szól, ha igénye van valamire. Annak viszont örülök, hogy jó érzéssel jön be ide hozzánk. A pizza időben ér majd be, lelkesedik is érte, főleg ha anyámmal is összefutnak. Jóban vannak, szóval ez nekem is sokat jelent. Valamit nem mond el és fel is hozom, mire ő megnémul. Felvont szemöldökkel figyelem, elbillentem a fejemet is. Figyelek rá. Nem mondhatja, hogy számomra más a fontos. Most ő létezik számomra, senki más. Nagyon megakarom hallgatni, csak mondjon valamit... de végre megszólal. Bólogatok helyeslően, mintha valóban úgy lenne hogy nem tudja mi volna a helyes... de mindezt fent is megtudjuk beszélni, így felinvitálom a birodalmamba, hogy ott kényelmesebben, ismerős közegben tudja magát. Nem pedig itt lent ácsorogva a nappaliban. Fent talál magának egyből kedvére valót, ledobom magam az ágyra, majd szélesen elmosolyodom. - Csak neked Cass... nyomassuk neki. Tedd csak be! - csapom össze a két tenyeremet, majd a hajamba túrok, aztán elnevetem magam. - A játékot... - még mielőtt félre értelmezné a dolgokat, hogy akarnék tőle bármit is. Ugyan. Meg sem fordulna a fejemben. Nem segítek neki, megtudja oldani, hogy mit hova szereljen, dugjon, figyelem a mozdulatait apró mosollyal a szám szegletében. Hozott kontrollelt, ha előkapja, akkor moccanok csak meg, hogy szembe kerüljek a laptopommal, hogy összekössem a konzollal. A tv-m bedöglött, azóta sem kellett, nem volt rá szükségem. Bedöglött, jah...találkozott az öklömmel. Szóval marad a mindent is tudó laptopom. Mindenre jó, szóval a resident... ps 4-re is megjelent... lecsaptam rá szinte azonnal. Nem csak én szeretem szerencsére. A Wii-m és annak játékai a bátyám lakásán van, ott is felszoktam tűnni, ott is elszoktam ütni az időmet, szóval igen... kellett oda is a móka. - Szóval... elmondanád mi bajod van ezzel a tovább tanulásos mizériával? - dobom le magam a földre, közben nyomok egy karakterátnézést, két oldali választás van, külön ő is választhat. De nem nyomok semmit sem, leteszem a gépet és rá pillantok. Az arcát vizslatom, nem tudok olvasni róla, de azt tudom, nem mond el valami fontosat. Azt meg nem szeretem és tudni akarom. - Miért olyan nehéz bármit is kinyögni? Szar van a palacsintában, vagy mi?
Csöngetek, hallom a lépteket, ahogy közelít. Amint kinyílik az ajtó, már lépek is be. Leveszem a cipőmet meg a kabátot, a táskával a kezemben lépek közelebb, míg ő már a hűtőben matat. A kérdésére megrázom a fejem egy halvány mosollyal, noha a hideg borzongat a pár perccel korábbi beszélgetésemre emlékezvén. - Nem... - mondom halkan, aztán elveszem tőle a poharat. - Köszönöm! - iszok bele az üdítőbe, nézem, ahogy a sajátját is előveszi. Amikor elkezd kínálgatni, szélesedik a mosolyom. - Egyelőre ez megteszi majd maximum kérek később mást is. - nyugtatom meg, aztán ismét a pohárba iszok. A pizzarendelésre bólintok. - Az tök jó, addigra szerintem pont éhesek leszünk. Ha megjön anyud, még ő is tud majd enni. - mondom helyeslően, figyelem, ahogy magának is tölt, és egyszerre megissza az egészet. Milyen szomjas mindig! Amikor aztán rám tekint azzal az átható szemeivel és azt mondja, hogy nem árultam el neki még valamit, hirtelen két dologra is gondolok, és egyik sem jó, kicsit elsápadok. Csak nem látott minket az ablakon át? Nem, szerintem a suliról lehet szó. - Ühm... - iszok bele az üdítőbe, de sajnos már a végét iszom ki, úgy hogy le is teszem az a pultra és bámulni kezdem a bögrét, mintha az segíteni tudna elkezdeni beszélni. - Én.. nem tudom még, hogy mi legyen. - vallom be halkan, mély sóhajjal, és elkezdek a bögrével játszani az ujjaim között. - Nem tudom, hogy mit kellene csinálnom... - sütöm le a szemeimet, rá se tudok nézni egészen addig, amíg fel nem invitál az emeletre. Akkor ott hagyom a poharam, és a táskám fogva megyek fel utána. Leteszem a táskámat a falhoz, a játékokat látva egy kis vidámság költözik az arcomra, és egyből nézegetni is kezdem őket. - Azta, van Resident Evil-öd is? Játsszunk azzal! - kapom fel a dobozt és nézek rá csillogó szemekkel.
Elvállnak az útjaink, ő haza ugrik pár dolog miatt, amiket áthozna, jómagam pedig úgyszint előkészítem a terepet. Anyának dobok egy SMS-t, hogy Cassie itt lesz este. Csak hogy nehogy meglepje egy találkozás itthon. Levetkőzöm, cipőt veszem le, kabátot, majd a táskámmal felmegyek az emeletre a szobámba. A szokásos helyére ledobom, a gépemhez ülök, hogy elkapcsoljam az ott felvillanó üzeneteket egy sorozatra, meg felnyomok egy adagnyi zenét is a letöltéseim közül. Felkellve összébb dobáltam a szanaszétt heverő ruhaneműimet, jobbára be a kétajtósszekrény aljára az ünneplős cipőkhöz. A táskámból kiveszem a mobilomat, amin előkeresem a kedvenc pizzázó számát és tárcsázva azt rendelek. Három szokásos pizzát kérek, majd kinyomom. A címet automatikusan tudják, így azt is, hogy mekkora és milyen a szokásos pizza. Aztán már a csengőt is hallom, közben leszedem a zoknimat, amit útközben dobok be a fürdőbe, letrappolok és igyekezve nyitom is az ajtót, noha bejöhetett volna. - Gyere. - tartom azt, invitálom be, amint belépett, már csukom is be az ajtót. A szabályok rá is vonatkoznak, de addig is, míg ő leteszi magát, addig a hütőhöz lépek, hogy üditőt szedjek elő, de mielőtt becsuknám rápillantok. Az arcára, majd a szemeit keresem. Halkan, de mégis jól hallhatóan érdeklődöm. - Nem ütköztél akadályba? A hütőt becsukom, az üditőt felbontom, a szekrény legfelső polcáról Cassie szokásos bögréjét és poharát szedem elő -már csak azért is, mert ő nem éri fel-, majd a poharába töltök üditőt. - Van forrócsoki...kávé...tea, abból is van még amit te hoztál. - kínálgatom fela dolgokat, ám otthon érezheti magát, kiszolgálás terén megteheti mindezt, de udvarias akarok lenni. Vele különösképp mindig, nem is mindig veszem észre, hogy máshogy viselkedek a társaságában sokszor. - A pizzát úgy kértem, hogy este fél nyolcra...anya addigra talán már itthon lesz. - adom át a poharat, majd a sajátomért nyúlok ami a csöpögtetőn pihen. Töltök, majd lehúzom egy szuszra. Én a hideget szeretem a folyadékterén, valahogy a meleg nem mindig kell a szervezetemnek. Leteszem a poharat, majd karba teszem a kezem. - Nem mondtál el még valamit...ugye tudod? - hozom fel a témát, amit még az udvaron elhessegetett és nem is hoztunk fel többé. De most igenis el kellene hogy mondja. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Ellököm magam a pulttól, majd elmosolyodva bökök a fejemmel az emlet felé. - Gyere te gyogyó, vár rád valami odafent. - indulok meg a lépcső felé, hogy hamarabb az emeletre érjek, mint ő maga. Hátra pillantva -ha felsiet ő is- mosolygok csak rá, a lelkem valahogy most teljesen felszabadult a társaságától, izgatott vagyok, hogy csak ketten vagyunk itthon...de mi miatt izgulok ennyire? Csak játszani hívtam át... van egy új játék, amit megmutattam volna neki, így most alkalmam is van rá. Benyitok a szobámba, az asztalon talán 5 új játék is hever. Dying Light 2, Sifu és még a többi, válogathat kedvére az új játékok közül, hátha akad valami ami a fogára való. Minddel lehet ketten játszani, két karakter mozgathatunk... Előre engedem, dobja csak le a cuccát valahová.
Amikor azt mondja, hogy az anyám túlfélt, akkor megvonom a vállamat, mert egyáltalán nem tehetek róla, de hát ez van. Persze, amikor azt mondja, hogy egyébként sem vagyok az esete, akkor valami fura érzés kerít hatalmába, kicsit zavarba is jövök, mert hát én egyáltalán nem állítottam ilyet, noha egy kicsit szúr ez az állítás. Tényleg nem vagyok az esete? - Tudom! Te se nekem, csak.. barátok vagyunk. - magyarázkodok, mintha kellene egyáltalán bármi miatt is. Elindulunk befelé, de én még próbálok játszani egy utolsót Aaronnal, mielőtt beérünk. Persze, nem megy bele, de nem baj, ha nem akar szaladgálni, akkor addig dobálom hógolyóval, amíg el nem éri a mögöttem tornyosuló épületet. Az órák után megvárom, és együtt indulunk haza sok más diákkal egyetemben. A buszmegállóban rákérdezek, hogy szólt-e az anyjának, nehogy valami családi programba tenyereljek bele, de ő olyan lazán kezeli, mintha csak az unokatestvére lennék. Halványan elmosolyodok arra, hogy ne parázzak, csak bólintok egyet, aztán felszállunk a buszra. Mint a heringek a konzervdobozban, úgy állunk egymás mellett szorosan. Egy nyomorult nem vette le a táskáját mögöttem, így minden fékezésnél a hátamba nyomja azt, ami már meglehetősen kellemetlen, főleg mert ezzel minden alkalommal Aaronnak lök. Amikor aggódva le néz rám, csak egy bátorító mosollyal pillantok fel. - Persze, csak nehéz kapaszkodni. - mondom nyugodtan, és amikor megállunk, meg is fogja a kezem, és azonnal húzni kezd egy szabad üléshez. Leülök, aztán felpillantok rá, és a kacsintására szélesen, boldogan mosolyodok el. Elégedetten verdeső szívvel nézek ki az ablakon, és figyelem a tájat. Gyorsan elérjük a nekünk kellő megállót, leszállva már sokkal kellemesebb, és a levegő is frissebb. Persze Aaron nem füröszt meg a hóban, amit nem is bánok egyébként, meg már el is felejtettem, hogy fenyegetett ilyesmivel. Amikor felérünk a házakhoz, megállunk, a szavaira elmosolyodom halványan. - Oké, fél óra múlva csöngetek. - bólintok egyet beleegyezően. Sietve szaladok a házunkhoz, kulccsal megyek be. Hangosan köszönök, lerúgom magamról a bakancsot, leveszem a kabátot, aztán sietve rohanok fel az emeletre. A szobámban ledobom a táskám, kipakolom belőle a tanszereket, aztán elkezdek egy éjszakába bepakolni. - Hová? - hallom meg magam mögött a mély hangot, és kiráz tőle a hideg. - Ma Aaronnál alszom, megünnepeljük a sikeres teszteket. - válaszolom hátra pillantva az engem vizslató férfire, aki a szobám ajtajában áll. - Szóval egyedül leszek este? - habár senkinek nem tűnne fel, én kiérzem belőle a csalódottságot, és a sértettséget. Visszakapom a pillantásom a táskára, és gyorsan beletömöm a hálóingemet, meg egy váltás bugyit. - Biztosan eltudod foglalni magad a barátaiddal. - mondom halkan, kissé összerezzenek, amikor a perifériámból meglátom, ahogy mellém lép. A táskába nyúl, és kiveszi az imént bele dugott fehérneműt. Szinte megdermedek, ahogy a másik kezével a vállamat karolja át. - Nem fogsz butaságot csinálni, gondolom. - kiráz a hideg, ahogy a szemem sarkából figyelem, miként nézi meg magának a ruhadarabot. - Nem... nem fogok... - motyogom, és szinte felfordul a gyomrom, ahogy a vállamról lekúszik a keze a derekamra, és közelebb húz magához. - Helyes. Az ilyeneket tartogasd meg nekem. - suttogja a fülembe, amitől egy fintor kúszik az arcomra és elfordítom a fejemet az ablakom felé. Leejti a ruhadarabot a táskára, én pedig mozdulatlanul állok, egészen addig, amíg ki nem megy és be nem csukja maga mögött az ajtót. Akkor aztán mély levegőt veszek, mintha egészen eddig víz alatt lettem volna. Megdörzsölöm az arcomat, a szobámhoz tartozó fürdőbe sietek, beteszem a fogkefém és fogkrémem, holnapra váltásruha, a kontrollert, aztán az órára nézek. 21 perce vagyok itthon. Felkapom a táskát, és már sietek is le. - Jó szórakozást. - szól ki a nappaliból a szörnyeteg, mikor elmegyek az ajtó előtt. Nem válaszolok neki, csak gyorsan magamra kapom a kabátot és cipőt, aztán úgy sietek ki a házból, mint akit üldöznek. Szinte szaladok a Bergström ajtóhoz, csöngetek, és habár tudom, hogy nem fog utánam jönni, még is bizonytalanul pillantok hátra, mintha csak attól tartanék, hogy meggondolta magát és még is kijön értem.
Szeretné ha ösztöndíjjal vennének fel, sok szaron keresztülmásztam már, kurvára megérdemelném. Hát nem tudom. Jó lenne igen az ösztöndíj, de hogy megérdemlem-e... az jövőhéten kiderül tulajdonképpen, emailben közlik azt is. Oda kell figyelnem a dolgaimra, eléggé kezdenek kicsúszni a kezeim közül. Persze ennek az oka a banda és a körülöttük folyó lavina, de igyekszem a céljaimon tartani a szememet és visszatartani a gyeplőt. Megmagyarázza miért nem lehet nálunk mindennap este, amire felhúzódnak szemöldökeim. Az anyja válasza nevetséges, haverok vagyunk, semmi közünk úgy egymáshoz, csak szeretünk egymás társaságában lenni. Különben is, már annyiszor átjött Cassie, meg én is hozzájuk, párszor már azért megfektethettem volna. Mégsem teszek ilyet egy baráttal nah. Majd akivel megtalálja a közös hangot, a nevezőt, akkor az viheti egy forró táncba. Már ha nekem is szimpatikus az ürge. - Anyád túlfélt. Tőlem aztán nem kell féltenie...esélytelen hogy te meg én...nem vagy az esetem. - nem nézek rá, hiszen valótlant állítok fel magammal és magával szemben is, így aztán inkább terelem magunkról a figyelmet. Menjünk be, nehog elkéssünk a következő óráról. Ami történelem. Hát ha jobban belegondolok, annyira azért még sem kéne sietni. Gyülölöm. Hiszen a bátyám sem veszi hasznát ezenek soha. Felesleges. Egyáltalán minek? Gondolataim elterelődnek a lány irányából, ez miatt puffan egy hógolyó a fejemhez. Aztán a lány is elhúz mellőlem szaladva, míg én kissé fújtatva nézem végig a távolodását. Mégis mit képzel? - Kusken! Hazafelé véged! - kiabálok utána de már csak nevetve, ennyitől azért ő nem tud felhúzni teljesen agyilag. Ezt ő is tudja, ezt pedig ki is használja. Miért bántanám? Ő ott volt mellettem mindig, sosem fordított hátat a nagy pofám miatt. Így aztán ő a szívem közepében maradt. Jóformán a szívem csücske a bátyám mellett. Órák után még pakolok, de ő megvár az ajtóban, így megállva előtte startra készen indulhatunk meg a buszunkra. Még jó hogy suli után sűrűbben jönnek buszok, de mindig tömve vannak ezekben az időkben. A buszmegállóba érve lepillantok rá, kérdésére csak vállat vonok. - Nem szóltam. Mondtam, bármikor átöhetsz, majd akkor lesz szólva, hogy eggyel többen leszünk. Ne aggódj már ezen... - fejet csóválok a szavaim végeztével, szerencsére nem sokáig kell fagyoskodnia a lánynak, mert hamar megérkezik a busz, előre engedem, ám elég sokan vagyunk ahhoz, hogy ülőhely se legyen. Én fent kapaszkodom, Cassie-t pedig egy fékezés és egy táska taszítja nekem. Le is pillantok hamar rá aggódó tekintettel fürkészve. - Minden oké? - teszem fel a kérdést, majd a leszállók közül akad egy ülő is, így hamar odébb megyek, Cassie karját finoman megragadva húzzam le az ülésre. Én meg védelmezőn állok meg mellette a továbbiakban. Rákacsintok jókedvűen, átengedem magam mögött a felszállókat, hadd haladjanak beljebb a járgányban. Megigazítom a táskámat, majd figyelem az ablakon túli várost. Nem kell sokat utazni, 10 perc alatt megjárjuk, így le is szállhatunk, előre engedem a lányt, majd lépek én is. A lányt beérve sétálok az ismerős utca irányába, ám eszembe sem jut az, amit még a suliban kiáltottam utána. Ugyan. Az túl gyerekes lenne. - Adok fél órát, hogy átérj. Ha nem jössz időben... - előveszem a telefont, megnézem az időt rajta, kicsit meglegyintgetem magam előtt vele a levegőt, majd elteszem vissza a zsebembe. - ... átmegyek érted. - fejezem be, majd lepillantok a lány arcára. Nem utasítgatás, nem is vagyok zsarnok, csak egyszerűen aggódok, az apja, vagyis a nevelőapja miatt...az az ipse olyan furcsa. De egyszer lássam meg, hogy árt Cassie-nek...
Amikor megválaszolja a kérdésemet, bizakodóan mosolygom rá. - Remélem ösztöndíjjal vesznek fel téged. Megérdemelnéd, sok dolgon mentél mostanában keresztül. - mondom neki egy kedves mosollyal, biztatóan. Az egyetemi választásomról nem kérdez újra, ami miatt megnyugszom - egyelőre. Úgy sejtem, hogy nem úszom meg ennyivel, de majd hárítok legközelebb is. Amikor felajánlja, hogy akár az egész hetet ott tölthetem, egy pici melegséget érzek a mellkasomban, talán meg is dobban picit a szívem a kedvességétől. - Aranyos tőled, de azt úgy se engednék. Arra fognák, hogy a szomszédban laksz. Egyszer egyszer még oké, meg hát akkor megint kezdhetném hallgatni anyámtól, hogyan porzik be a virágokat a méhek, és már legutóbb is tiszta gáz volt, amikor azt hitte, hogy mi.... Érted... - nevetek halkan, egy kicsit zavartan megvakarva a fejemet, aztán azt is megbeszéljük, hogy mikor megyek át. - Történelem. - válaszolok a kérdésére, aztán amikor szól, hogy menjünk be, mert megfázok, rá mosolygok. Furcsa, hogy ő nem érzi a hideget, pedig a földön ült. Felkelek, felveszem a táskát, aztán elindulok vele befelé. - A vizsga miatt semmit nem kaptunk, szóval nem kellett készülni, a pizza pedig tökéletes. - nyugtatom meg, míg a hóban sétálunk, aztán lemaradok "bekötni" a cipőfűzőm... Ha tovább sétál, a következő pillanatban már egy hógolyó csattan szét a fején, én pedig nevetve szaladok el mellette. - Az utolsó a záptojás, Bergström! - hívom futóversenyre, hátra vigyorogva rá, bár ezzel inkább csak azt akarom megúszni, hogy megfürdessen a hóban. Az órákon még levelezek vele egy sort, arról, hogy milyen pizza legyen, meg mekkora, megbeszélem vele, hogy veszek üdítőt és átviszem. Amikor kicsöngetnek, összepakolom a tanszereim, aztán az ajtóban megállva várok rá, hogy együtt induljunk haza. Elsétálok vele együtt a buszmegállóig, aztán várakozás közben zsebre dugom a kezeim, mielőtt átfagynak. - Szóltál már anyudnak, hogy ott alszom? - kérdezem, amíg várakozunk. Amikor megjön a busz, felszállunk, de olyan tömeg van, hogy kapaszkodni alig tudok, nem mintha a tömeg maga ne tartana meg, bár azért kicsit kényelmetlen, hogy egy másik srác táskája áll bele a hátamba, és tol bele minden fékezéskor Aaron oldalába.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
