Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Átnyújtottam egy csomag zsebkendőt Elenának, a mai fél tizenkettes páciensemnek. A párokkal szokás volt egyenként is beszélni, hátha mondtak olyat, amit egymás előtt nem mertek, de nekem segíthetett abban, hogy jobban megértsem őket, és kijelöljem a terápia irányát. Sokszor még így is a különválás volt a legjobb döntés, de nagyon sokszor éppen csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy a felek együtt maradjanak, adjanak maguknak és a házasságuknak egy újabb esélyt. Néha kicsivel több, de ha már eljutottak hozzám, az mindenképp bíztató kezdet volt. Akartak dolgozni az kapcsolatukon, az akarat pedig csodákra volt képes.
- Mondja, maga mit tenne, ha a férje megcsalná? - kérdezte Elena, miközben kifújta az orrát. - Elnézést, csak látom a gyűrűjét, gondolom ön is házas...
Nem szoktam magamról beszélni. Nem volt professzionális, és kényesen ügyeltem a jó híremre, ami elterjedt Osloban. Olyan ügyfelek hálószobatitkait tudtam, akiket egy-egy pletyka könnyedén tönkretehetett volna üzletileg is.
- Ez jó megfigyelés, valóban férjnél vagyok, de most nem én vagyok a lényeg, hanem ön. És már sokszor megbeszéltük, hogy bármennyire is fájdalmas, a megcsalás sosem valódi ok, csupán egy tünete valaminek, ami sokkal mélyebben húzódik, és ezt kell megoldani. Ezt segíthet megoldani ön, Elena, ha akarja.
Pedig sokat tudtam volna mesélni, már csak Karlsen kamarásról is, aki köztudottan a férjem volt. Ám még annál is többet tudtam volna elmondani Odinról és a számtalan fattyú gyermekéről, akiket más nőknek nemzett, kalandvágyból, mert az unalmas élet, akár mint családapa, akár mint birodalmát felügyelő és igazgató király egyszerűen nem neki való volt. Sokáig tartott, míg elfogadtam ezt, és cserébe csak egyet kértem tőle. Mindegy volt kinek az ágyába mászott be, vagy mennyi gyermeket nemzett, a lelke, a szíve, a feltétlen odaadása és a már-már vallásos imádata soha nem lehetett senki másé. Se nőé, se fattyúé, és ameddig ezt tartotta, addig a haragom nem sújtott le rájuk. Persze engem is gyötörtek olykor olyan gondolatok, mint Elenát. Hogy értéktelen vagyok, hogy nem vagyok szerethető, ha még a saját férjem is másnál keresi a boldogságot, ám mindezeken engem átlendített a kötelességtudat, amit a népem és a gyermekeim iránt éreztem. Elmehettem volna, elvihettem volna a fiaimat, de ahogy sok mai házasságot is a pénz és a státusz tart össze, főleg az utóbbi engem is mindig megakadályozott abban, hogy lépjek, pont elég ideig ahhoz, hogy Odin megbékítsen, csakhogy később minden kezdődhessen előlről. Aztán ahogy telt az idő, az évek, a korok, úgy megjött a bölcsességem, vele együtt pedig a beleyugvás,  és a dacos büszkeség is, hogy nem vagyok értéktelen, sőt, pont, hogy én voltam a legértékesebb, akit nem lehetett csak úgy használni és eldobni, mint az összes többi ringyót. Én voltam A Feleség, a Királynő, aki nélkül ő nem lenne semmi, és bár sosem vágtam a fejéhez szerintem ezt ő is pontosan tudta. Szüksége volt rá, hogy legyen valaki, akihez hazatérhetett. Viszont cserébe nekem is megvolt a saját szabadságom, amit nem kérhetett számon rajtam. Volt is erre egy remek, modern kifejezés: nyitott házasság.
- Nem tudom, akarom-e. - szipogott Elena. - Maga szerint megbánta?
- Én úgy látom, hogy igen. Azért jöttek el hozzám, mert mind a ketten dolgozni akarnak a kapcsolatukon és együtt akarnak maradni. Higgye el tudom, milyen nehéz újra felépíteni a bizalmat, de érdemes. Már csak a gyermekeik miatt is.
- Önnek van gyereke?
Elmosolyodtam. Ezt még elárulhattam.
- Igen, van három fiam. Már elég nagyok.
Elena mosolyogva bólintott. A nőknek sokszor a gyermekeik adtak erőt. Még valameddig beszélgettünk, első sorban arra próbáltam koncentrálni, hogy hogyan lehetne újraépíteni a nő önbizalmát, hogy erős legyen és független, merjen belevágni új dolgokba, és ne tűnjön el mint személyiség az anya és a feleség szerepben. Ezt a hibát követték el a legtöbben, amitől a férjük lassan elfelejtették, hogy ők is nők voltak, és hogy egykor miért szerettek beléjük. Részben azért is választottam ezt a szakmát, mert a korok során felhalmozott bölcsesség csak akkor ért bármit is, hogyha azt megosztottuk másokkal. Végigjártam a szamárlétrát, ahogyan azt kellett, az egyetemi éveket különösen élveztem, és a lélektan tudományterületén az emberek sok mindent feljegyeztek és sok mindennek nevet adtak, aminek a létezéséről már régóta tudtak ők is és mi is ám így valahogy megfoghatóbb lett.
Amikor elment fáradtan dőltem le a bőrkanapéra. Az asszisztensem látva a kimerültségemet hozott nekem egy forró teát és gyorsan átvettük, kik kértek még időpontot. Aznap szerencsére a két órás volt az utolsó. Az edzések napján sosem maradtam bent az irodában sokáig.


Megint többen lettünk, mint a legutóbbi alkalmon. Lassan ideje lett volna egy nagyobb termet bérelnem, de még éppen hogy elfértünk. Mosolyogva néztem végig a tizennégy nőn, akik mind a kulacsaikhoz siettek, hogy a bemelegítés után igyanak egy kicsit. Nem vettem félvállról, szükség volt az erőnlétükre is, hogyha hatékonyak akartak lenni. Ha egy náluk sokkal nagyobb ellenféllel kerültek szembe, akkor sokszor az volt a legjobb megoldás, ha futottak... Így hát az edzést is mindig futással kezdtük. Ötszáz méterrel eleinte, majd lassan emeltem fel egy kilóméterig.
- Jól van, szép volt lányok, álljatok fel párokba. Ma botokkal fogunk gyakorolni, de jövőhétre valami különlegessel készülök nektek.
Kiosztottam a botokat, de már beszereztem a gyakorlókardokat is. A kézitusa volt a legfontosabb, mert manapság azzal találták szembe magukat, de botokhoz hasonló eszközöket is könnyen találhattak akár egy felmosórúd képében. A kardvívás ma már nem volt olyan könnyen hasznosítható, de afféle viking szerepjátékot terveztem nekik, kardokkal és pajzsokkal, hogy felidézhessék a régi csatákat, úgy küzdjenek, olyan szellemben, ahogyan az őseik is tették. Ha ezt képesek voltak elsajátítani, megélni, úgy a legrosszabb, ami történhetett velük, hogy a Valhalla kapujában találják magukat. Minden más esetben epdig túlélnek. A jobbakat terveztem elvinni baltát dobni és íjászkodni is, de most még korainak ítéltem.
Felálltak egymással szemben. Mind várták a dícséretemet, hogy kijavítsam a mozdulataikat, és voltak akikkel én is beálltam gyakorolni. Jól éreztem magam ezek között a nők között. Ilyenkor elfelejtettem, hogy ki voltam valójában, lehettem csak Anja, a kamarás felesége, párterapeuta és önvédelmi oktató. Anját mindenki kedvelte. Anja vállát nem nyomta felelősség, csak annyi, amennyit magára vett. Anjának mindenki hálás volt a segítségéért. Szerettem Anja lenni. Szerettem elfelejteni, hogy valójában Frigg voltam. Ám amikor ez egyre többször történt meg, azt valamiért Mads... nem is, nem Mads, Odin rendkívül rémisztőnek tartotta. Amikor pedig beavatott, hogy miért, akkor már én is annak tartottam. Hiába felejtettem el néhány órára ki voltam, utána amikor tükörbe néztem, mindig el kellett mondanom magamnak:
Frigg vagyok, Asgard királynője.
Ám voltak dolgok, amik már így sem jutottak eszembe. Nem emlékeztem Vanaheim erdeire és mezőire, ahol születtem, hiszen én sem voltam mindig királynő, sem pedig Áz. Néha elfelejtettem azt is, hogy Midgard valójában nem az otthonom volt. Néha benéztem a gardróbba és nem értettem, mit kerestek ott olyan ruhák, amiket utoljára a középkorban viseltek, és azt sem tudtam mit kell kezdeni a guzsallyal. És amikor erre rájöttem, akkor már tudtam, hogy Odin jogosan félt. Elért az átok engem is, ami Tyrt is sújtotta.
Az öltözőben Linda, az egyik tanítványom odalépett és megölelt, majd megígérte, hogy legközelebb elhozza a barátnőjét, mert, ahogyan ő fogalmazott "összejött egy bunkóval", és nem árt, ha nem jut el tettlegességig a dolog. Közben még ketten elköszöntek, azután pedig Frida lépett oda hozzám, és megkérdezte sietek-e, nem iszunk-e meg valamit. Igent mondtam neki. Mert Anjának voltak igazi barátnői is.


Mikor hazaértem, a ház üres volt. Természetesen. Hiszen a fiaim már nem éltek velem, a férjem pedig sokáig dolgozott. Vagy szórakozott, ki tudja. Eljátszottam a gondolattal, hogy kibontok egy üveg bort, de már így is három koktélt megittam és taxit kellett hívnom. A legjobb egy forró fürdő lesz, utána pedig egy nagy alvás. Talán megnézek a TV-ben egy filmet is, vagy olvasok még egy kicsit. Ahogy letettem az ékszereimet - egy diszkrét fülbevalót és egy elegáns karkötőt, a szemem a fésülködőasztalon levő bekeretezett képre tévedt. Már húsz év is eltelt azóta, hogy elkészült, de olyan régen voltunk együtt csak mi öten, hogy nagyon szerettem volna, ha van rülunk egy közös kép. Mads, én és a fiúk. A fiaim. Hermod, a legkisebb, és az ikrek, Hödr és Baldr, akiket ez az új kor, ez az új világ visszaadott nekem. Ezért pedig örökké hálás leszek a sorsnak, bárki is alakította így, hogy még egyszer az új Ragnarök előtt velük lehetek, követhetem a sorsukat, szerethetem őket, mindhármukat. Minden rossz, ami a múltban történt bár nem felejtdött el, de mégis semmissé vált.
Csak fogtam a kezemben a képet és néztem őket, az arcvonásaikat, hogy mélyen az emlékeimbe vésődjenek. Semmi sem rémített meg annál jobban, hogy egy napon úgy ébredek fel, hogy nem emlékszem a fiaimra, hogy kik ők, és milyn csodálatos istenekké cseperedtek. Emlékezni akartam rájuk, meg akartam ismerni a szívük választottait, látni akartam felnőni az unokáimat, és azt akartam, hogy ők is lássák a kilenc világ csodáit, Asgardot, Vanaheimet, vagy bármelyiket, amit csak akartak.
Ehhez viszont nem lehettem Anja. Ehhez küzdenem kellett, hogy Frigg maradjak, és megtörjük ezt az átkot bármi áron, utána pedig összezúzzuk azokat, akik ezt tették velünk.