Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

A kuncogás szinte egyetlen pillanatra sem akar elhallgatni. Legszívesebben már ténylegesen rájuk morognék, hogy hagyják abba a csevegést és essünk túl ezen az egészen. Nem hiszem el, hogy sikerült ezeknek a nyomiknak elhurcolni ide. Persze, nem is igazán az ő hatásuk miatt vagyok itt…
Feldereng előttem Joe határozott arca és előhalászom a telefonomat a zsebemből.
„Remélem, örülsz, hogy igyekszem JÓ GYEREK lenni és barátkozom... Ahelyett, hogy valami menő dolgot csinálhatnánk együtt. *szemforgatós emoji* Készülj fel, hogy ha hazajutok, nagyon nem leszek jó kedvemben! *morcos, nyelvnyújtós gif*”
Mérgesen ütök ujjammal a „küldés” gombra, majd szusszanok egyet. Nem szokásom ennyire hisztis kölyök módjára viselkedni, de amióta... elvesztettem majdnem mindent és fejetetejére fordult az életem, úgy érzem sokkal ingerlékenyebb vagyok, mint általában lennék. Joe mellett ez valahogy még meg is duplázódik... Mintha azzal, hogy minél nagyobbra tátom a számat, minél hangosabb lennék, minél élcesebb a nyelvem, annál inkább magamra vonhatnám a figyelmét. Félreértés ne essék! Nála menőbb nővért nem is képzelhettem volna el magamnak, ez tény. Ő pedig mindent megtesz, ami tőle telik, hogy jól érezzem magam új bőrömben, de... Valahogy ez nem elég. Az ilyen gondolatoktól pedig mindig bűntudatom támad.
Ezért is lehet, hogy végül elfogadtam ennek a társaságnak a meghívását. Fiatalok, akikkel együtt dolgozom a cipőboltban, ahova nemrég vettek fel. Joe volt az is, aki felvetette, hogy kezdhetnék magammal valamit, amíg el nem döntöm, hogy akarok-e egyetemre menni tovább vagy valami más lesz a célom. Természetesen nem kényszerített semmire, de én végig morogtam, amikor benyújtottam a jelentkezéseimet. Ez azóta a harmadik munkahelyem.
- Hé, Brina! Gyere ide! Ne maradj ki! – kapja el az egyik kuncogó lány a kezemet és odavon a többiekhez.
Mondanom se kell, hogy szerintem mindenki látja rajtam, hogy mennyire nem szeretnék itt lenni most. Bárhol szívesebben lennék, mint ezek között a tinédzserek között, akik eldöntötték, hogy „szórakoznak egyet” a helyi paintball pályán. Mintha az, hogy színes lövedékekkel lövöldözzük egymást és nevetünk azon, hogy milyen bénák vagyunk olyan nagy móka lenne. Már ők a bénák – nem én.
- Pont azon gondolkozunk, hogy ki kivel legyen egy csapatban – magyarázza a lány, Karin, akivel a legtöbbször szokott egy műszakunk lenni, emiatt biztosan úgy érzi, hogy szorosabb kapcsolatban állunk. Soha nem adtam erre az elgondolásra semmi jelét, hogy én is egyetértenék.
Súlyos tekintettemmel végigmérem a felhozatalt előttem. Két lány – engem nem számolva – és négy fiú. Utóbbiak úgy méregetnek engem, mintha azt próbálnák megállapítani vajon milyen kifogással kellene jönniük, hogy ne kerüljek bármelyikükkel is egy csoportba. Már persze, ha az a terv, hogy keveredjünk. Elvégre ha nemekre osztanánk magunkat az nem lenne fair a lányokkal szemben. Mégsem teszek erre megjegyzést, mert nem akarok problémát okozni. Amúgy is elég kevesen vannak, akik itt jóformán kedvelnek, és még azok is inkább kerülik velem a tényleges kontaktust, ha lehet. Az egyik sráccal, Finnel, szoktam beszélgetni többet, ha úgy alakul az idő a munkában. Mint általában az lenni szokott, ha nem csoportban vannak, akkor nem viszik el egymást hihetetlenül idegesítő viselkedésbe, és lehet velük akár igazán érdekes eszmecseréket folytatni. Most azonban biztos vagyok benne, hogy a „falka szellem” – már, amit ők képzelnek magukról, aminek köze sincs a valósághoz – teljesen elborítja majd az elméjüket.
Ezt alá is írják nem sokkal, amikor elkezdenek „viccelődni” az erőviszonyokról. Megy természetesen a flörtölés is, amiből én kimaradok – mint a legtöbb dologból. Helyette csak karbatett kézzel állok a másik két lány mellett, hallgatom azt a kibaszott kuncogásukat, nézem a pirulásukat, és az egyértelmű jeleket, amiket küldenek a fiúk felé. Akiknek a reakciója szintén nem marad el, de ebből az egészből csak egy valami zavar igazán. Az a tipikus önelégült kis vigyoruk, amikor egymásra néznek és lökdösik egymást, mint ovisok a tanári előtt.
Mély levegőt veszek, mert próbálom visszatartani magam. Azonban elhangzik a következő mondat:
- Tulajdonképpen Ken itt a legjobb, ő már nem először van itt – mondja egy barna, göndör hajú srác, akinek a nevét a mai napig nem igyekeztem megjegyezni, amióta kinyitotta a száját a bemutatkozásunknál. – Ő mindenkit képes lenne lenyomni egy körben.
Ken erre persze „szerénykedik”, miközben száj beharapva lop pillantásokat a kuncogó lányok felé. Egy kicsit a számba hányok az egész jelenet láttán, majd leengedem a karjaimat.
- Ami azt illeti az összes fiút egyszerre lenyomom egyedül.
Természetesen csend fogadja az elhangzott mondatomat. Látom a hitetlenkedést és a grimaszokat. Egyértelműen nem örülnek neki, hogy meghívtak – bár biztos vagyok benne, hogy ez csakis egyikőjüknek köszönhető, illetve annak, hogy a főnök is ott volt a helyszínen, amikor felmerült ennek a kis csodálatos programnak az ötlete.
Most pedig itt vagyok ebben a hülye szituációban, ahol a „nagyzólós” kijelentésemre csak halpofákat kapok válaszul.
- Ja, persze – röhögi el magát Barna Göndör, hogy aztán a többiek is vele tartsanak. Ám ez hamar elhal megint, amikor látják az unott, tántoríthatatlan tekintetemet. – Ez most komoly, Brina? Játszani akarsz egyedül mind a négyünk ellen?
Megint nevetnek, de én nem csatlakozom be és ezúttal a lányok kuncogását sem hallom. Helyette egymásra pillantgatnak, ahogy valószínűleg próbálják eldönteni, hogy mennyire folyjanak bele ebbe az egészbe.
- Aha, miért ne? – válaszolom vállvonva, pedig már előre tudom, hogy hülyeség. Hogy hülye voltam, hogy kinyitottam azt a nagy számat. Hogy azt hittem, hogy majd rázok ezekbe az idiótákba egy kis értelmet. Már előre tudom, hogy hogyan fog ez véget érni, de most, hogy már belemásztam nem fogok meghátrálni. – Az első golyóval kiütlek mindannyiótok egyenként.
- Váóóó! – hangosodnak fel, a lányok meglepetten kapnak levegő után, majd újabb nevetések sora következik.
Mostanra azonban látom, hogy a srácok kezdenek idegesek lenni. Nem fekszik nekik, hogy egy csaj akarja őket leültetni a kispadra, főleg nem mindegyiküket egyszerre. Valószínűleg otthon kinyalják nekik a seggüket is és elmondják, hogy milyen csodálatos, erős, okos fiúcskák, minden egyéb negatívumra pedig csak dühhel tudnak reagálni. Nem akarok általános következtetéseket levonni természetesen, de elégszer találkoztam már ezzel a jelenséggel, hogy könnyedén betudjam azonosítani mostanra.
Éppen ezért tudhattam volna jobban is, minthogy közbe lépjek.
- Rendben van – mondja Barna Göndör és úgy tűnik ő a szóvivője a csapatnak, a többiek csak követik az ő gondolatait. Finn hallgatása, még ha ő nem is olyan aktívan vesz részt az egészben, azért okoz számomra egy kis csalódást. Pedig már akkor is mondtam magamnak, hogy nem szabad túl sokat gondolnom a dolgokba, amikor hosszú órákon keresztül beszélgettünk olyan dolgokról, amikről nem is sejtettem, hogy egy fiúval lehet. – Legyen, ha te is benne vagy! Nyomjunk egy kört: Brina a srácok ellen.
A lányok eltátják a szájukat meglepetésükben, Finn vág egy fintort, de a többiek elégedetten vigyorognak rám, mintha azt várnák, hogy ennek hallatára megfutamodom. Tartom Barna Göndör hepciáskodó pillantását, majd elfordulok, hogy odalépjek a pulthoz, ahol kikapjuk a fegyvert és ránk teszik a védőfelszerelést.
- Nos? - nézek hátra a vállam felett a fiúkra, akiknek úgy tűnik földbegyökerezett a lábuk.
Ám hamarosan összeszedik magukat és csatlakoznak hozzám, még ha végig morcos pillantásokat is küldenek felém. Én magam megkapom a fegyvert, leellenőrzöm miközben az instruktor magyarázza nekem a használatát. Amikor készen állok, akkor a puska végét a derekamra támasztom, és flegma fejjel figyelem, amint végre a fiúk is összeszedik magukat. Látom hogyan néznek rám, míg a csajok a háttérben megosztanak pár támogató felkiáltást.
Tudom, hogy nem kéne őket ennyire provokálnom, de nem tudom megállni a dolgot. Most már könyékig benne vagyok, és akkor már csináljuk rendesen a baszakodást. Amint a srác, aki a helyet vezeti - valami egyetemista - abba hagyja a beszédet, intek a kezemmel, hogy a srácok haladjanak előre.
- Odabent találkozunk - mondom egy negédes mosollyal, de szemeim, mik összeakadnak a "vezérükkel" csak azt üzeni, hogy: 'Nektek annyi.'
Barna Göndör pillantása legalább olyan sötét, de ő is csak könnyedén felnevet:
- Sok sikert, kelleni fog!


Még le sem járt az időnk, amire befizettünk, de a fiúk úgy robban ki az ajtón, mintha legalábbis tűzzel és vasvillákkal kergetnék őket.
- Na milyen volt? – kérdezték a lányok a hangoskodás közepette, és bár láttam, hogy igyekeznek mosolyogni hozzá, de nem nagyon sikerült fenntartani a jókedvet.
Biztos figyelték kívülről, hogy hogyan alakul a meccs, ami rövid volt, de annál brutálisabb.
- Brina egy őrült! – fakadt ki Barna Göndör, aki legkevésbé fogadta jól, hogy már az első pár percben bekapott tőlem két golyót is.
A többiek is legalább ennyire fel vannak háborodva, ahogy próbálnak kibújni a szivárvány minden színében pompázó, teljesen festékes felszerelésükből. Egyedül Finn nem szól semmit továbbra sem, csak aggódó, kiskutya szemeket mereszt az irányomban. Mintha annyira meg tudna hatni velük… Sokkal jobban örülnék, ha esetleg kinyitná a száját és elmondaná mit gondol. Bár gondolom lényegtelen, mert a többiek nem fogják vissza magukat, miközben én is csendesen átnyújtom a foltoktól érintetlen felszerelésemet.
- Láttátok hogy mozgott odabent?! Mintha csak tanították volna erre!
- Igen, nagyon kiakasztó volt, haver!
- És ahogy kezelte a fegyvert? Tán valami terrorista családból jössz vagy mi a szar?!
- Inkább valami vérfertőző hillbillykről lehet szó!
- Ja, extrém gáz volt, ahogy viselkedett! Láttátok a szemét?
- Aha, úgy nézett ki, mintha tényleg komolyan vette volna az egészet! Ugh… Nem tudom mi járt a fejében, de talán jobb is.
- De nyertem, nem igaz? – kérdezem félbeszakítva a hangos nyavalygásukat, amit még a hely szervezői is furcsálkodó, féloldalas pillantásokkal reagálnak le.
Csípőre teszem egyik kezem, ahogy végignézek a dühödt, undorodó képeiken egy neutrális pillantással. Azt hiszem itt sem loptam be magam a társaim szívébe a képeségeimmel. Sóhajtok egyet, amikor kérdésemet csak csend fogadja. Gondoltam.
- Nos, ez jó móka volt! További jó szórakozást az estére! – zárom le gyorsan a dolgot, mielőtt még meglátják, hogy ténylegesen mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban.
Sarkon fordulok és a pulcsim zsebeibe dugva a kezeimet határozottan megindulok egy irányba. Hallom még a hátam mögül, hogy az egyik csaj utánam kiált. Megállítani azonban egyikőjük sem igyekszik. Előhúzom a farzsebemből a telefonomat és pötyögök egy SMS-t a főnökömnek. Már szinte automatikusan jönnek a szavak az ujjaimra, annyiszor meg kellett már írnom a felmondásomat. Közben érzem, hogy szemeim mögött a hő egyre csak erősödik. Átkozom magam amiatt, hogy hagyom, hogy ennyire hatással legyen rám viselkedésük. Nem is értem igazából mit érdekel! Hiszen mind lúzerek és soha nem fogják megérteni a halandó kis agyukkal, hogy én miken mentem keresztül, hogy mit kell megélnem nap, mint nap, amióta…
Végigcsordul egy könnycsepp az arcomon.
- Apa… bárcsak itt lennél.


Pofámat eltátva lihegek, ahogy egyik mancsom teszem a másik elő. A látásom egészen beszűkült, szinte alig látom, hogy merre megyek. Helyette a hallásom kétszer olyan jó, mintha… mintha…
Nem tudok arra gondolni, hogy mi történt. Nem akarok visszagondolni arra, hogy mi vezetett idáig. Azt sem tudom mennyi ideje megyek, hogy melyik irányba indultam el. Csak újra és újra azt a jelenetet látom magam előtt, ahogyan Frank eltátja a száját, majd élesen csillanó fogai közrezárják apám nyakát.
Borzongás fut végig rajtam, de az is lehet, hogy a hideg okozza. A bundám eddig nagyrészt melegen tartott, de már nem tudom mióta nem ettem és hihetetlenül fáradt vagyok… Annyira… nagyon… fáradt.
Megbotlok és mielőtt még észbekapva korrigálhatnám léptemet lehuppanok a földre. Egy elkínzott vinnyogásszerű hang tör fel belőlem, de aztán gyorsan elhallgatok. Leejtem a fejemet a hóba és csak szuszogok pár pillanatig. Próbálom összeszedni magam és a gondolataimat, hogy aztán erőt gyűjtve négy lábra küzdjem magam és tovább menjek… tovább kell mennem, mert ha megtalálnak… Éppen ezért nem adhatok ki hangokat sem, mert meghallhatják, amennyiben még a nyomomban vannak és akkor… nem tudom mit tesznek velem. Apám lánya vagyok és bár még csak nemrég töltöttem be a tizennyolcat aligha okozhatnék nekik nagy problémát. Eddig még csak azzal sem voltam tisztában, hogy pontosan mire vagyok képes.
Lehunyom a szememet egy kicsit és csak hagyom, hogy a puha hó, ami aláhullik a szürke égből lassan beborítsa legalább olyan fehér bundámat. Végtagjaim remegnek és még mindig lihegek a megerőltetéstől. A szívem ezerrel ver, nem akar lenyugodni, miközben az éhség belülről próbál felemészteni. Ahogy megmozdítom elfáradt, sajgó mancsaimat ráébredek, hogy nem vagyok rá képes.
Nem tudok tovább menni.
Ekkor hirtelen meghallok egy hangot a közelben. Egyik fülem rögtön abba az irányba fordul, és kipattannak szemeim, de nem látok magam előtt semmit, csak még több havat és az erdő sötét fáinak törzsét. Szinte teljes csend veszi körbe a környéket, bár fogalmam sincs mennyire lehetek messze a civilizációtól, vagy a falkától. Lehetséges, hogy sikerült nagy távolságot megtennem, elvégre amióta édesapám teste élettelenül esett a földre, azóta megállás nélkül futottam, menekültem. Az is lehet viszont, hogy miután túlságosan megzavarodtam az első átváltozásomtól nem egy irányba haladtam folyamatosan, hanem körbe-körbe…
Vajon rám találtak volna?
Megint hallok egy aprócska hangot, de akár egy fa mocorgása is lehet a lágy szélben, ami éppenséggel úgy fúj, hogy nem érzem senkinek a szagát a levegőben. Vagy tényleg csak képzelgek és nincs itt senki. Tudom, hogy tovább kellene mennem, hogy nem szabadna feladnom, de megint ott van előttem apám elhulló alakja és legszívesebben csak nyüszögve fúrnám a fejemet a hóba, hogy aztán örökre idefagyjak és ne kelljen tovább mennem.
Egy fújtatást hallok a közelben, mire ismét kipattannak a szemeim, amikről észre sem vettem, hogy megint lehunytam őket. Amikor pedig sikerül a fáradtságtól és éhségtől végre ráfókuszálnom leszűkült látásomat az előttem állóra, egy hatalmas fehér farkast látok kirajzolódni előttem a fehér hó hátteréből. Meglepetten felvakkantok a riadalomtól, majd rögtön lesunyom a fülleimet és acsarogni kezdek. Még mindig a hóban fekve, gyengén, mint a harmat, valószínűleg nem tűnök feltétlenül elrettentőnek. Inkább könnyű prédának. Mégsem fogom hagyni magam és ha úgy alakul, akkor harcolva foggal-körömmel fogok meghalni.
Úgy, mint az apám, falkánk alfája.