Végül elhatározom magam és megosztom Gaellel a tervemet. Ahogy felvezetem neki a dolgot, vagy bevonom őt a részletekbe látszólag az arcvonásai nem változnak, de én érzem rajta, hogy nem örül különösebben az egésznek. Persze, ez várható volt, sőt, azon lepődtem volna meg jobban, ha mosolyogva beleegyezik mindenbe, amit mondok. Ennek ellenére nem hagyom, hogy eltántorítson a gondolat, hogy még bármikor meggondolhatja magát és elmondhatja Joe-nak, amit megtudott. Aztán viszont eljön az a rész, amitől leginkább óckodtam: rákérdez, hogy mit szeretnék elhozni onnan. Erről a legnehezebb beszélnem és nem is igazán akarok. Egyik részem szívesen megosztaná azt, ami mélyen a szívemben lakozik, főleg ezzel a férfival, aki számomra olyan fontos személyé nőtte ki magát, még ha ő maga is nem is tud ennek komolyságáról. Másrészt viszont túlságosan félek, hogy nem fogja validnak tartani az indokomat, hogy nem fogja látni azt, hogy pontosan mit is jelent ez nekem és miért ragaszkodnék ennyire a gondolathoz, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. Azt is tudom, viszont, hogy nem fog belemenni – és teljesen jogosan – vakon ebbe az akcióba, ha nem tudja mi is a tétje ennek. Valószínűleg, ha később derülne ki akkor csak jobban kiakadna miatta. - Nem tudom emlékszel-e mi volt a hobbim régebben – kezdem lassan, ahogy kezeimet leveszem a csípőmről és magam köré fonom inkább. Nem érdekel, hogy ez olyan hatást kelt, mintha védekeznék előtte, az ítélkezése elől, mert ez az igazság. – Még csak alig pár éve kezdtem el érdeklődni a kovácsolás iránt, amikor Frank… - összeszorítom a számat, mert nem tudok még mindig rendesen beszélni arról, ami történt. – Mindent elvesztettem neki hála. Nincs senkim – persze, ott van Joe – tettem hozzá gyorsan – és te, és a falka… de szerintem érted, hogy ez nem ugyanolyan. A régi életemből nincs semmim. Elvettek tőlem mindent, amit valaha egy kicsit is a magaménak tudhattam, még az emlékeimet is! – csattanok fel és érzem a szemem mögött a forró égetést, de nem könnyezem be. Eleget sírtam már csendben, magamban, emiatt… mostanra már csak zsibbadt vagyok. – Ebből akarok visszaszerezni egy keveset. A legtöbb eszközömet apa vette nekem, vagy együtt csináltuk, raktuk össze az otthoni dolgokból. Természetesen nem fogok tudni elhozni mindent – vetek felé egy óvatos pillantást – de a legfontosabbak könnyen mozdíthatóak… Ez nagyon fontos nekem, Gael. Úgy érzem most, hogy csak céltalanul bolyongók az életben, az érzelmeim összecsapnak a fejem felett és… kell nekem valami kapaszkodó, amitől úgy érezhetem, hogy kicsikét én vagyok, aki kontrolálja az életem. Nem tudom elképzelni, ezt volt a legnehezebb kikövetkeztetni, hogy mit fog erre mondani, reagálni, de szinte félek felnézni rá, hogy megtudjam. Mégis megteszem, dacosan felvetve a fejemet, mert ha meg is fog bántani a szavaival, ha semmibe veszi azt, ahogyan kiöntöttem neki a lelkemet – ami nagyon nehéz számomra – akkor legalább a szemembe nézve fogja azt tenni és én is így fogom fogadni. Majdnem felhorkantok, amikor miután ledaráltam neki a megfigyelésemnek köszönhető eredményeket, akkor úgy fogalmaz, mintha azt akarná sugallni, hogy vagy együtt megyünk, vagy egyikünk sem megy sehova. Aranyos, hogy úgy gondolja, hogy ilyen szinten kontrolállhat és egy pillanatra tényleg elgondolkozom, hogy ennyire nem figyelt-e rám régen, vagy ez régebben nem mutatkozott még meg ennyire a jellememben. Mindenesetre, ha mégsem jön el velem, sem fog tudni megállítani, ha kell foggal-körömmel fogok odajutni. Mégis visszafogom a reakcióimat, és próbálom az arckifejezéseimet kontrollálni, mert nem akarom, hogy még azelőtt meggondolja magát, hogy egyáltalán eldöntötte volna mit határoz. Félredöntöm a fejem, amikor felmerül a szag téma. - Erre is van megoldásom, illetve gondolkodtam egy ötleten – mondom leengedve a kezeimet magam mellé. – Van nem messze a falutól egy mocsár rész, ahol a vaddísznők előszeretettel megfordulnak. Tudom, mert én is nem egyszer jártam oda játszani kisgyerekként. Ha megmerítkezünk az ottani mocsárban, jól bekenve magunkat, nem csak a saját szagunkat fedjük el, hanem felvesszük a vadkanokét is… legalább egy időre biztos zavaró lehet – mondom, bár talán az is működhet, amit ő mondott, de jobb biztosra menni. Aztán felemelem a fejem és egyenesen a szemébe nézek, válaszolva a mondadója első részére: - Nem vagyok hülye, nem fogok neki állni akadékoskodni, még ha ez az én ötletem is – mondom és nem bírom megállni, hogy egy félmosoly ne kúszon az arcomra, ahogy előre hajolok. – Azt csinálom, amit mondasz és hallgatok rád. Kiscserkész becsszó – teszem egyik kezem a szívemre a másikat pedig feltartom, mintha tényleg esküdnék, de szemeimben láthatja megcsillanni a pajkos fényt.
Nem kérhettem, hogy bízzon bennem. Nem ismertük olyan jól egymást, noha tény, hogy megmentettem az életét, amikor elengedtem, beavatni valakit a lelkünk világába, és hálásak lenni az életünkért két különböző dolog. Amikor rákérdeztem arra, mire készül, nyilván ez elég a választás elé állítottam. El kellett döntenie, hogy mennyire bízik bennem, és míg ezen morfondírozott, én feszülten, de türelemmel vártam. Nem akartam, hogy meggondolatlan dolgot tegyen, vagy olyan dolgot, amelyet később megbán. Nem voltam én tulajdonképpen senkije, csak falkatársa, valaki, akinek utat kellene mutatnia neki, és ez épp elég feladatot rótt rám, hogy ne akarjam olyan könnyen elengedni a dolgot. Persze, kedveltem is emellett Brinát, mert okos lány, de most épp egy olyan időszakban van, amikor túlságosan is kiszolgáltatott, és tartottam attól, hogy a haragos és szomorú gondolatok beárnyékolják a józan ítélőképességét. Nem állok túlságosan távol a valóságtól. Ugyan is, amikor felém fordul és végül dönt, én csendben hallgatom, és kiderül, hogy vissza akar menni. Mivel már így is ráncolom a homlokomat, különösebben nem változik az arckifejezésem, de azt érezheti, hogy az ötletnek egyáltalán nem örülök. Szerinte könnyebb lenne, ha vele mennék, és Joe is kevésbé lenne kiakadva - ezt kétlem egyébként -, de az felkelti a figyelmem, hogy "megcsinálta a háziját". - Még nem utasítom el élből a dolgot. Mi kell neked onnan? És mi ez a házis dolog? - felelem arra, amikor azt mondja, hogy kvázi nem kell belemennem, hiszem valószínűleg nem erre gondoltam, és ez igaz. De az is biztos, hogy nem fogom csak úgy egyedül oda engedni, ő viszont nagyon határozott. Fel is vázolja, hogy a házi gyakorlatilag az ő kifigyelésük volt. Elmondja, kik és hol, mennyi időt töltenek, tudja hol őrködnek, satöbbi. Mély levegőt veszek, hátra dőlök, és elgondolkodva iszok a kávémba. - Csak egy feltétellel megyünk. - mondom ezt felpillantva rá, olyan határozott és ellentmondást nem tűrő tekintettel, amelyet tőlem aztán nagyon ritkán lehet látni. A szavaimban ott van, hogy vagy együtt megyünk, vagy egyikünk sem megy oda. - Ha azt mondom, menekülsz, akkor menekülsz. Télen sajnos nincs jótékony eső ezen a tájon, amely takarhatná a szagunkat, így a kabátomat is viselned kell, hogy minél többet elnyomjunk belőled. - még ha át is változunk, akkor is viselni fogja a szagomat, és remélhetőleg a korábbi erődemonstráció elég ahhoz, hogy ne akarjanak egyből a torkomnak ugorni, ha esetleg megérzik a szagomat... ugyan is teljesen biztos vagyok abban, hogyha bejutunk a vihar szeméhez, előbb utóbb megéreznek majd minket.
Még mindig vacillálok magamban, hogy beavassam-e Gaelt a tervembe. Mi van, ha nem veszi komolyan az indokomat, ha félresöpri az érzéseimet egy hanyag kézmozdulattal? Könnyen lehet ennek az egésznek az is a vége, hogy elmegy Joe-hoz és beköp nála. Nem tudom meghatározni, hogy mennyire érdekelné, hogy ezzel milyen érzéseket váltana ki bennem, ami a kapcsolatunkat illeti. A sejtésem, hogy igen keveset. Aggodalmaim és kételyeim ellenére pont ő lenne a legjobb partner az akcióra. Nem mintha ne tudnám megcsinálni egyedül is... viszont sokkal nyugodtabb lennék, ha ott lenne valaki, aki figyeli a hátamat, ha valamit mégis félrekalkuláltam volna. Elnézem az arcát, figyelem reakcióit elejtett szavaimra. Látom feltűnni az aggódást, ami még enyhe az elején, de utoljára elhangzott mondatom után már intenzívebb lesz. Homlokráncolása, amivel nemrég cukkoltam egy könnyedebb pillanatban, is hangsúlyosabbá válik. Elhatározom magam és megszólalok: - Szükségem van valamire. Nem igazán az én szokásom ennyit tökölni valamivel. Az én természetem inkább olyan, hogy vagy csinálom vagy nem. Ha Gael mégis elmenne árulkodni a nővéremhez, akkor majd foglalkozom a következményekkel úgy, ahogy tudok és elteszem magamnak, amit tanultam a dologból. Ha kell átigazítom a terveimet. Egyelőre viszont megbízom az idősebb farkasban. - Vissza kell mennem. Vissza fogok menni - helyesbítek, mielőtt még akadékoskodni kezdene. Szembefordulok vele, és határozott, komoly tekintetemet az övébe fúrom. Lábaim széles terpeszben, kezeimet karbafonom mellkasom előtt. - A kérdés, hogy csatlakozol-e hozzám? Mindent elterveztem előre, megcsináltam a házimat - mondom kicsit gúnyos mosollyal, majd visszakomorulok. - Viszont sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha te is velem jönnél. Talán Joe sem nyúzna meg utána annyira... - Elgondolkozom. - Bár lehet mégis. Mindenesetre megértem, ha nem akarsz ebbe belefolyni és nem erre gondoltál, amikor felajánlottad a segítségedet - intek a kezemmel a levegőbe, megadva neki az egyszerű kiutat. Elcsendesedve, kíváncsian várom a válaszát, bár igyekszem felvértezni magam egy kiadós fejmosásra. Egyelőre nincs tisztában azzal, hogy pontosan mit is akarok és miért, szóval megértem, ha kiakad. Hagyom, hogy kiadja magából a gőzt, addig felkészítem magam arra, hogy közöljem vele az... érzelmesebb oldalát a dolognak. Ez nem lesz olyan egyszerű, mert soha senkinek nem szerettem - nem tudtam - beszélni róluk. A szüleimmel és falkával történt események óta, meg inkább igyekeztem ezeket elrejteni magamban mélyen. Saját magam elől is. Másra koncentráltam, másfelé fordítottam a figyelmemet. Azonban valami nagyon hiányzott nekem, akármennyire is igyekeztem. Jók voltak az edzéseket Joe-val, vagy akár valamelyik falkataggal, a rohanások az erdőben, a farkasom felfedezése... Mégsem tudtak lefoglalni annyira vagy olyan hosszan, hogy ne jutott volna eszembe apám. Az utolsó pillanatban. Amikor rám nézett és én láttam kihunyni az életet a szemében, mielőtt anyám ellökött volna, hogy fussak. Most is összeszorul a mellkasom a gondolatra, de leküzdöm a gombócot a torkomban, és visszarángatom magam a jelenbe. - Nagyjából 30 falkatag a keménymag – kezdem el hadarni. - Minden kedden és szombaton. 3 fekete furgon jön hozzájuk - nem tudom mi van benne, de fontos szállítmány lehet, mert majdnem az egész tanyát kitakarítják, amikor elmennek. 5-6 őrt hagynak, akik rotációban mozognak, és a fontosabb helyeken posztolnak. Az átlag idő, amit távol töltenek olyan 4 óra. Ez bőven elég idő arra, hogy valaki beosonjon és ki. Az őrök útját is tudom és a pontos időt, amiben cserélik egymást és hogy hol - vágok egy grimaszt. - Frank nem túl elmés... vagy csak túl egoista, hogy azt higgye bárki is megpróbálkozna betörni. – Elhallgatok egy kis időre, szemeim éhesen isszák minden reakcióját. – Mit gondolsz…?
Kellemetlen érzés így látni a kisfarkast. Szeretnék neki segíteni, de nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy csak úgy nyíltan rákérdezzek, hogy mi a baj, vagy hogy mi jár a fejében. Akkor se, ha az tisztán kiül az arcára, és már az illata is frusztrált kesernyés lesz. Amikor felkel, már azt hinném, hogy ezzel le is zárja a dolgot, így azért rá kérdezek, hogy tudok-e segíteni valamiben, mert azért féltem őt. Részben fiatalsága okán, részben azért, mert hát egy falkához tartozunk, idősebb tagként részben az én felelősségem is. Amikor hátra tekint rám, és azt mondja, hogy "lehetséges", egy kicsit megnyugszom. Aztán azt mondja, lehet inkább "egyedül csinálná", ez pedig vészcsengőket kongat a fejemben. Egyedül mit? Még mindig homlokomat ráncolva figyelem őt, és kissé kényelmetlen kezd lenni a pad. - Mire készülsz, Brina? - kérdezem gyanakvó pillantással méregetve őt. Nem tudom, hogy mi az, ami ennyire fontos neki, de csak nem menne vissza, hogy megtudja... Hiszen épp, hogy túl élte azt az estét. Ha nem én találom meg, hanem más, akkor ki tudja mit műveltek volna vele, bár az apja sorsát látva... Nem szeretném, hogy bajba keverje magát. Nagyon nem szeretném, minden porcikám ódzkodik a gondolattól, hogy a másik falka akár a szagát is megérezze. Szinte érzem, ahogy borsódzik a hátam, viszket tőle a bőröm, de csak egyszer fészkelődök kényelmetlenül. Bármit is fog válaszolni, beavat, vagy sem... Azt hiszem most már nem fog tudni csak úgy lerázni.
Tudom, hogy Gaelt nem lehet olyan könnyen megtéveszteni, mint a többieket. A tipikus álcám nála nem működik olyan jól, de nem tudom eldönteni, hogy csak amiatt, mert ennyire oda figyel mindenre, vagy engem kifejezetten közelről szemlél… Talán kötelességének érzi, hogy törődjön velem azok után, ami történt velem és a szüleimmel. Ha viszont így van feleslegesen teszi, mert nincs szükségem ilyesfajta megfigyelésre. Ellenben a segítségére lehetséges, hogy lenne és amikor felteszi hosszas hallgatás után a kérdését elgondolkodva fordulok vissza hozzá. Intelligens arcát nézem, ahogyan a szemeivel kutatja az én arcomat, mintha legalábbis vonásaimból olvashatná ki mit gondolok, akár betűket egy könyvből. Nem tudom mit lát rajta vagy hogy mennyit… de nem akarom, hogy könnyedén leszűrje az érzéseimet, vagy esetleg kiötölje, hogy pontosan mit is tervezek. Legalábbis előzőleg így álltam hozzá, de most már nem vagyok ebben olyan biztos. Egyik felem biztos benne, hogy hülyeségnek fogja gondolni az egészet és elveti rögtön – emiatt pedig inkább elkerülném az egész mizériát és inkább nem mondanék semmit, de… De. Mi van, ha mégis csak hajlandó lenne segíteni nekem? Mi lenne, ha megosztanám vele a gondolataimat, az indokaimat és számításba venné azokat, ahelyett, hogy csak egy ostoba gyereknek gondolna? Nem tudom, hogy utóbbi lehetséges-e és érdemes-e megkockáztatni az egészet vagy csak hagyatkozzak magamra. Az utóbbi időben tapasztaltak alapján inkább hajlanék az utóbbi opcióra. Most azonban sokkal veszélyesebb dologról van szó, mint egy egyszerű kirándulás. - Lehetséges… - mondom lassan bólintva egyet és lesütöm a pillantásom egy kicsit. Kezeimet zsebre vágom, és a cipőm orrával arrébb lökik egy kavicsot, ami előttem hevert a földön. – Bár lehetséges, hogy jobb lenne, ha inkább egyedül csinálnám – teszem hozzá, ahogy félredöntött fejjel visszanézek rá. Kíváncsian figyelem mit reagál erre, mert ez már előszele lehet annak, hogy a továbbiakban mit fog mondani. Vajon rögtön elveti a dolgot és hisz nekem, hogy így jobb lenne tényleg? Vagy tovább kérdezősködik? Vajon tényleg segíteni akar nekem vagy csak udvariasan kedves volt, mint ahogyan a barátjának lányával teszi az ember?
Olyan sok dolgot látok átsuhanni rajta, hogy nehéz megállapítanom, épp mire gondol. Az enyhe zavar az, ami a legjobban kiütközik rajta, de nem dörgölök az arcába semmit, én csak csendesen várok, és mivel nem jön válasz, csak fejrázás, így egy "rögtön gondoltam" fejjel iszok bele a kávémba. Csak egy rövidke csend állt be közénk, míg ő gondolkodott, és evett, majd sóhajtva nézett az égre. Én a nyugodt környezetet, a sétáló embereket figyeltem, a havas parkot, az el-el száguldó autókat az úton. Élveztem, hogy melegíti a bőrömet a nap, és ha valami síparadicsomban lennék, biztos kiülnék egy meleg teával napozni a teraszra. Azonban erre maximum később tudok időt fordítani, ha eleget keresek. Most sokkal jobban lefoglal az, hogy Brie kérdéseire válaszoljak, és sajnos nem tudok jó hírekkel szolgálni. Elmondom neki amit tudok, még ha pontosan, vagy napra készet nem is tudok mondani. Felidézem a szobát, a házat, ahol élt az apjával. Őszinte vagyok vele, mert egyébként is megérezné a hazugságot, de nincs okom nem az igazat mondani neki, még ha tudom, hogy ez is össze fogja törni egy kicsit. Némán figyelem, ahogy kezei ökölbe szorulnak, az arca pedig olyan lesz, mint akiből mindjárt előbújik a farkas, hogy szét tépjen maga körül mindent és mindenkit. Legalább is bele látom ezt abba a komor arckifejezésbe, amelyet magára ölt, és a szemének az éles csillogásába. Sajnálom őt. Azt a helyzetet, amibe került, és hogy nem segíthetek már rajta jobban, mint eddig, vagy most. Mindenesetre rá kérdezek, mi az, ami ennyire fontos lehetett abból a szobából, ő pedig úgy néz rám, mint akit álmából keltettek, mintha hirtelen elszállna a rémálom, újra vigyorog és épp olyan könnyedén vesz mindent, mint mindig. De ahogy mondtam: nekem több kell ennél, hogy ne lássam meg a mélyen ülő problémáit, főleg most, hogy az imént nem tudta őket takarni. Amikor azt mondja nyújtózkodás közben, hogy ne törődjek vele, ráncolni kezdem a homlokom, mert ha valaki ezt mondja, akkor azzal tuti mindig törődni kell a végén... Felkel mellőlem, válla felett tekint vissza rám, és már bele kezdene, de aztán még is elharapja a mondatot. Mélyet sóhajtok, mert egyszerre akarok és nem akarok ebbe az egészbe beleszólni. Brina ugyan kölyök hozzám képest, emberi szemmel tekintve még is felnőtt, vagy legalább is szinte felnőttnek számít. Egyrészt hagyni akarom, had járja a maga útját, másrészt ott van bennem az a félsz, hogy a fiatalsága és tapasztalatlansága, a heves vére fogja majd veszélybe sodorni. Nem akarok atyáskodó lenni felette, de még is úgy érzem, hogy talán ezen a téren el kéne neki az iránymutatás. Persze Joe részben pont ezt a szerepet hivatott betölteni, de Joe nincs most itt, és egyébként sem őt kérdezte, hanem engem. És van egy olyan érzésem, hogy egyébként sem az atyáskodást várná tőlem. - Tudok segíteni valamiben..? - ajánlom fel végül, hátha elmondja mi nyomja a lelkét, mi kellett volna neki onnan. Ha olyan dolog, beszerzünk egy újat. Nyilván a szellemi értékű dolgokat soha nem fogja tudni visszaszerezni, már olyan szinten, hogy valamit, amit az apjától kapott, hiába veszünk meg a boltban, sose lesz ugyan olyan... De azért reménykedem, hogy egy picit közelebb enged ebben a gondolatban magához, hogy tudjak neki segíteni. Legalább tanácsot adni.
Megrázom a fejemet a morcosságával kapcsolatos válaszára. Nem tudom hirtelen mit válaszoljak neki, mert kicsit zavarba jövök attól az arckifejezéstől, amit magára öltött, mikor megböktem és rájött, hogy csak viccelődöm vele. Igyekeztem nem kifejezetten egyértelmű lenni érzéseimmel kapcsolatban, még ha néha úgy éreztem is, hogy ráerőltetném a dolgot, hogy észrevegye... észrevegyen engem. Az utóbbi időben ez egyszerre erősödött és hűlt ki bennem. Egyrészről azért volt erősebb a késztetés, hogy… más szintre emeljem a kapcsolatunkat, - már ha egyáltalán érdekelném -, mert ő volt az egyetlen a múltamból, akit ismertem igazán, akiben… úgy ahogy megbíztam ebben a számomra teljesen új világban. Ez volt viszont ugyanazon indok is, ami miatt próbáltam elzárni az iránta táplált kéretlen érzéseimet is… mert felmerültek bennem a kérdések, hogy vajon tényleg kedveltem őt, mint férfit? Vagy csak hálás voltam, hogy megmentett azon az éjszakán? Már előtte is kedveltem, és legyeskedtem körülötte eleget, amikor csatlakozott a falkához és éppenséggel otthon is volt, nem utazott el valahová. Mégis… mindenek után ezek az érzelmek csak zavarosabbak lettek bennem, hogy már nem tudtam eldönteni mi a fent és mi a lent. Így igyekeztem visszafogni magam, főleg mert kissé kellemetlen lett volna ezt Joe előtt művelni. Bár ha teljesen biztos lettem volna a dolgomban, akkor nem hagytam volna, hogy ez megállítson. Ám jelenleg – akármennyire is vágyott a szívem és a lelkem gyengédebb gondoskodásra – nem éppen a szerelmen, vagy annak állatiasabb oldalán járt mostanában az eszem. Ez nem akadályozott meg benne, hogy kicsit megpróbáljak flörtölni vele, de koránt sem voltam olyan merész, mint lettem volna talán, ha nem… Vettem egy mély levegőt, és pillantásomat elfordítottam az ég irányába, míg összeszedtem mit akarok neki mondani. Aztán feltettem a kérdést, míg kicsit feljebb húztam magam ültömben. Ökölbe szorított, térdeimen pihentetett kezemben megcsörren ismét a papír, ahogy a szorításom erősödik minden elhangzott szóra, amikor felel nekem. Elképzelem magam elé a házunkat… feldúlva, kiforgatva. A dolgaim… Lehunytam a szemem és megráztam egy kicsit a fejem ismét, de ezúttal ki akartam űzni a nem kívánt, zaklatott gondolatokat belőle. Tisztán kellett most gondolkoznom, nem hagyhattam, hogy csapongó érzéseim magukkal sodorjanak. Akármennyire is nagy volt a kísértés és farkasom ösztöne vitt volna magával, hogy odamenjek és szétdúljak mindent, ameddig élek és van bennem szúsz. El nem tudom képzelni mennyiszer, mennyiszer képzeltem el a pillanatot, hogy átharapom Frank torkát és kitépem a helyéről, hogy aztán vértől áztatott pofával üvöltsek az éjszakába, kísérteties énekemmel közölve a világgal, hogy a tettes megkapta a jussát. Gondolataimból kérdése ráz fel és hoz vissza a jelenbe. Pislantok egyet, majd kifújom a levegőt. Lepergetem magamról a sötét és komor képzelgéseket és felveszem a szokásos vigyoromat, amit itt a többiek már megszokhattak tőlem. Ami elrejtett minden szomorúságot és ha lehet egy kis csintalanságot is igért. - Ne törődj vele, Gael! Ez már a múlté – mondom neki hetykén, majd nyújtózok egy nagyot, próbálva lazának mutatni magamat, aztán felpattanok ültömből. Szabadon hagyott szőke hajamat szelíden csapkodja a szél, miközben hátranézek rá a vállam felett. – Csak felmerült bennem… nos, már nem érdekes… De igenis az volt. Ha pedig egy kis – egyetlen rövidke – esélye is volt annak, hogy bármi megmaradt abból, amit keresek, akkor vissza kell mennem.
Olyan jó ízűen eszi azt a fánkot, hogy öröm nézni. Jó látni, hogy jobb a kedve, vagy legalábbis jó kedvű, hiszen épp elég borzalom érte őt az elmúlt egy hónapban. Amikor az arckifejezésem jön szóba, már értetlenségemben is ráncolom a homlokom, míg oldalba nem bök a könyökével, mert akkor inkább lazán, kissé felszaladnak. - Szóval szerinted az jó, ha morcos vagyok. - csipkelődök vele egy kicsit. Azt, hogy alapból ilyen agresszív küllemem van, állandóan visszahallom. Folyton megkérdezik mi a baj, pedig csak gondolkodom, és azt általában úgy teszem, hogy ráncolom a szemöldökeim. De visszatérve a lényegre, rá kérdezek, mi járatban van erre, Bri viszont a fánkot választja válasz helyett - már ez gyanús - és kihasználja a falatozást a csendes gondolkodásra. Végül lassan, nagyon lassan és halkan felteszi a kérdést. Halkan sóhajtva nézek el róla, amikor a saját szobájára kérdez. Hátra dőlök. Emlékszem a házukra. Minden részletre, hisz ott kerestük őt először. A szobájának is meg van elmémben a képe, ha rákérdezne, milyen irányba állt a tolla utoljára, amikor láttam, azt is meg tudnám mondani. - Felforgatták. Átkutatták, ami kellett megtartották, ami nem, azt kidobták. Valószínűleg be is költözött már oda valaki. - válaszolok végül rá pillantva. Fürkészem az arcát, és próbálom kikövetkeztetni, hogy miért kérdez tőlem ilyesmit. - Volt a szobádban, valami fontos? - ha kiemelte a sajátját, talán volt, vagy van ott valami, amit rejtegetett, nem akar más kezére engedni. De ha nem volt különösebben elrejtve, lehet már más használja, már ha olyasmi tárgyról beszélünk, sejtem, hogy nem plüss állatok miatt ennyire komoly. Kicsit furcsa is őt így látni, általában dacos, játékos és jókedvű volt. Még úgy is, ami történt, bár valószínűleg az az a maszk, amit láttatni akar. Vagy enged. Ennyire nem állok közel hozzá, hogy tudjam.
Feltett kérdésem válasza kicsal belőlem egy nevetést. Annak ellenére, hogy ideges vagyok kicsit, amiatt amiért végülis felkerestem őt, mégis érzem, hogy kezdek elengedni társaságában. Nem ismerjük egymást annyira régóta, de ő az egyetlen jelenleg az életemben, akihez több kapcsolat is fűz, mint másokhoz a falkában. Mindig is felnéztem rá, miután csatlakozott hozzánk… Apa is elismerte tudását és kifejezetten szorgalmazta munkásságát. Sokat jelentett egy ilyen személy támogatása, mint Gaelan a közösségünkben. Mégsem volt ez elég, hogy… Nem, most nem gondolok ilyenekre! Fontos dolog miatt jöttem, az egyetlen fontos dolog miatt, ami érdemleges a „régi” életemből. Ezt pedig nem fogom feladni akármilyen észérvekkel is fog jönni ellenem a férfi, mert már előre tudom, hogy ellenkezni fog. Már persze, ha rájön, hogy mit is akarok az információval, amit jöttem megszerezni tőle. Reménykedem benne, hogy csak annyi lesz, hogy felteszem a kérdéseimet ő megválaszolja őket, és aztán mindenki szépen megy a dolgára. Én tervezgethetem az éjszakámat, ő pedig… nos azt csinálja majd, amit a Gaelan-féle fickók szoktak este. Ebbe inkább nem gondolok bele túlságosan. - Amúgy sem áll jól neked a folytonos homlokráncolás – mondom finoman kicsit oldalba bökve a könyökömmel, majd félredöntve a fejemet végignézek rajta. – Nem, visszaszívtam. Jól áll neked – nevetek halkan. Ezután megkapom a fánkomat, amit jóízűen elfogyasztok. A cukor és tiszta tökéletes egyvelege mindig jobb kedvre derít, még egy igazán borús napon is. Most segít abban, hogy összeszedjem magam és amikor rákérdez, hogy mit is szeretnék tudni ne kezdjek el azonnal habogni. Helyette lenyelem a falatot a számban, majd körbenyalom ajkaim szélét ismét, hogy biztosan ne legyek foltos sehol. Összegyűröm a kezemben a csomagolást, majd mindkét öklömet a térdeimre helyezem, ahogy kicsit előredőlök ültömben. - Mielőtt eljöttél… - kezdek bele csendesen, de nem kell megemelnem mellette a hangom, hogy biztosan értse minden szavamat – otthonról. Láttad, hogy… mit műveltek a házzal? A házunkkal – pontosítok egy pillanatra lehunyva a szemeimet. Aztán rávillantom pillantásomat, és hosszan elnézem az arcát. Kíváncsi vagyok a reakciójára. – Tudod esetleg, hogy mit csináltak a szobámmal?
Amint megéreztem a szagát, hamarosan meg is jelent Brie, a maga szőke üstökével. Feketén öltözött ma, és ha nem lenne farkas, megkérdezném, nem fázik-e a bokavillantós nadrágjában, de tudom, hogy nem fázik. Amikor közelebb ér, köszönünk, leül, megkínálom, és láthatóan meg is lepem. Tudom, nagynak, és morcosnak tűnök - az is tudok lenni, főleg ha Brie ki hpzza belőlem-, de azért vajból van a szívem. A kérdésére, hogy mi újság van, kissé megrántom a vállamat. - Igyekszem megadni az esélyt, és nem egyből mérges lenni. - válaszolok egy kis mosollyal, míg figyelem, milyen jóízűen harap bele a fánkba. Kedvelem a lányt, de kétségtelen, hogy vagy kényelmetlenül érzem magam az étkezési szokásai miatt, vagy folyton kihozza belőlem a valódi morcosságot. Bele kortyolok a kávémba, aztán jön is a kérdés tőlem, bár a választ már sejtem, nem véletlenül ülünk most egymás mellett. Szeretne tőlem valamit. Amikor erre rá erősít, hátra dőlve kezdem fürkészni őt a falatozgatása közben. Nem csak valamit akar, hanem információt. Kérdezni szeretne. Remélem semmi olyan nem merül fel, ami kellemetlen volna. - Miről van szó? - kérdezem őt figyelve. Próbálom betippelni magamban, hová fog elindulni ez a beszélgetés, miről akarhat kérdezni engem. Hiába ismerem már őt pár éve, még se ismerem őt annyira, hogy előre megtudjam mondani, mit is akar tőlem. Ehhez nem elég a lexikális tudás.
Nem kellett sok, hogy megtaláljam a célpontomat. Odakint ücsörögve könnyen vitte szagát magával a szél, így igazán egyszerű volt irányba fordítanom magam. Igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy nem vagyok ideges a tervemet illetően. Csak leülök csevegni Gaelannel, semmi extra. Megkérdezem egy-két dologról, igazán nem nagyon cucc! Aztán reménykedhetek abban, hogy érdeklődésem nem lesz túl feltűnő és nem fog feltenni nekem ő kérdéseket azzal kapcsolatban, amit tudni szeretnék. Amióta ismertem Gaelant – jó pár éve csatlakozott a… régi falkámhoz – azóta mondhatjuk, hogy… nos táplálok irányában egy kis érdeklődést, de igyekszem nem túl feltűnően viselkedni mellette. Nem túl könnyű, mikor valaki úgy néz ki, mint a nagy fekete morcos farkas. Ezt a morcosságát mindig bájosnak tartottam és szinte tudatlanul magamra vettem a feladatot, hogy társaságommal próbáljam kicsalogatni belőle minél többet. Valamiért ugyanis, ha a közelében voltam az a bizonyos kis ránc a szemöldökei között mindig megjelent és az esetek 90%-ban ott is maradt. Néha úgy nézett rám, mintha nem tudna mit kezdeni velem, az idő másik felében pedig, mintha pontosan tudta volna, hogy hová küldene el. Még jó, hogy az ilyen viselkedés korántsem tántorított el. Most azonban reménykedtem, sőt számítottam arra a jelenségre, hogy minél hamarabb meg akar majd szabadulni tőlem és nem fog feltűnni neki, hogy mit is akarok tenni az este. Amint azonban megpillantottam a padon ülni és dobbant egy nagyot a szívem a látványára, már tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Pír szokott az arcomra, de igyekeztem azt leküzdeni. Utáltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki bármit is érez ebben a szituációban, de nem tudtam tenni az ellen, hogy kedveltem a nagy mamlaszt. - Helló! – köszöntem rá vidáman, próbálva a legtermészetesebbnek tűnni. Kedves mosolyát és még annál is kedvesebb felajánlását egy szemöldök emelintéssel konstatálom. Aztán leülök, majd azonnal lejjebb is csúszok, hogy a fenekem már a padnak egészen a végén egyensúlyozik. Lábaimat szétdobom, és fejemet hátra döntöm a pad háttámlájára, hogy szabadon engedett hosszú szőke hajam könnyedén lengedezzen a szélben. - Mi újság? – kérdeztem, amolyan félvállról, próbálva felvezetni a beszélgetést. Szemem sarkából vetettem rá egy pillantást, végignézve a ruházatán és konstatálva, hogy ma is legalább olyan ínycsiklandó, mint szokott lenni. Amikor viszont megkínál a fánkjából már felé fordulok. Szemeim felcsillannak, miközben ajkaim finoman egy „o”-t formáznak. - Nahát! Történt ma valami jó veled? Kifejezetten jó hangulatban vagy – mondom egy vigyorral, és már nyúlok is az édes pékáruért. Csörögve hajtom vissza a papírcsomagolás, majd egy elégedett harapással kezdem meg a falatozást. Közben fekete bakancsba bujtatott lábaimat lengetem jókedvűen. Talán jobban fog menni ez az egész, mint gondoltam. Kérdésére ismét felpillantok, majd igyekszem nem elpirulni megint, ahogy találkozik a pillantásunk. Helyette gyorsan elnézek és lecsippentek egy darabot a fánkból. - Éppenséggel hozzád jöttem – kezdek bele, majd bedobom a számba a falatot. Aztán jóízűen körbenyalom a számat. Még véletlenül sem akarom, hogy véletlenül csokis legyek valahol és Gael idiótának gondoljon. – Akartam kérdezni tőled valamit.
Habár hideg volt az idő, a nap még is ragyogóan sütött. Délutánra már szép narancsos színe volt az égnek, én pedig a jól megérdemelt szendvicsemet majszoltam a padon, mellettem meleg kávémmal, egy barna papírzacskóban egy csokis fánkkal. Az pihent irattáskámon, benne különböző nyelvtankönyvekkel, és füzetekkel. Ma is 6 alkalommal tanítottam, kicsit, nagyot. Kicsit úgy érzem, el is fáradtam, volt egy-két nagyon értetlen eset, de igyekeztem olyannyira leegyszerűsíteni a dolgot, amennyire csak tudtam. Már a szendvics végére értem, és épp bele ittam a kávémba, amikor a szél felém sodort egy illatot. Még a kávé sem tudja elnyomni, annyira erőszakosan furakodik az orromba. Leengedem az ajkamtól a poharat, aztán körbe nézek, de nem kell sokat várnom arra, hogy lássam Briet közeledni. Akaratlanul is előjön belőlem a farkas gondolkodása a széljárásról és a közeledésről, de azt hiszem, nem fogom neki felemlegetni. Örülök, hogy él, habár néha azon gondolkodom, vajon ha kiállok az apja mellett, változtatott-e volna bármin? Valamennyire felelősnek tartom magamat a történtekért, de annak örülök, hogy legalább neki esélyt tudtam adni akkor. Amikor két méteren belülre ér, halványan rá mosolygok. - Szia Brie. Csatlakozol? - mutatok a padra magam mellett. Ha helyet foglal, megfogom a papírzacskót és felé nyújtom. - Kérsz fánkot? - kérdezem megadva neki a lehetőséget, hogy megegye a desszertemet. Ha elveszi a zacskót, ismét a kávémra koncentrálok, ha nem kéri, akkor csak leteszem, és ezután élvezem a papírpohár melegét a kezemen. - Erre jártál? - kérdezem, mert bár semmi sem lehetetlen, azért elég határozottnak tűnt irányában. Nem hiszem, hogy tanulni jött, arra bőven lett volna ideje ezelőtt is.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
-
