Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

People are peculiar creatures – all their actions are driven by desire, their character forged by pain.

Drága Sven!
Úgy döntöttem, a folytatással egyetemben új bevezetést is kanyarítok ide, hogy legyen egyfajta érett kerete a dolognak. Eleinte úgy terveztem, megszabadulok az eredeti indítástól, de meggondoltam magam, inkább itt hagyom amolyan bevezetés utáni érdekességnek a gyerekesen kacskaringós betűimet. Sok sikert a kibogarászásukhoz! Tudod, milyen nehezen boldogultam akkoriban az írással a kezelések miatt, de apa segített, még ha nem is hagytam neki, hogy megírja helyettem az egészet.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért bővítem még mindig ezt a levelet, ami lassan már elmehet egy naplónak is. Hivatalosan ugye már semmi okom nem lenne rá, de úgy vagyok vele, hogy egyszer már megtörtént a csoda, és nem összecsapott nyomokat szeretnék magam után hagyni a nagy pánik közepette, ha másodszorra nem lenne ilyen szerencsém. Nem tudom, melyikőtök tromfolna le nagyobb hanggal, ha tudna a levél létezéséről, te vagy anya, de tudod, nem is baj. Erőt adtok. Olyan kétségbeesetten és vakon kapaszkodtok az én életembe, hogy én – néha, amikor szükségem van rá – teljes lelki nyugalommal tudom elengedni magam, mert tudom, hogy ha a ragaszkodás elég, akkor ti mindig itt tartotok majd.
Vagy... legalábbis remélem. Nem tudom, mikor és miért jut el majd hozzád ez a levél, de ha akkor ezen a részen már csak mosolyogni fogsz, én boldog leszek, akárhol is vagyok. Nem én akartam így, de akkor sem lehettem mindig az a testvér, aki lenni szerettem volna számodra.
(...)
Annyira sajnálom, Sven. Én nem akartam, hogy így alakuljon, hogy valaha is háttérbe szoruljatok miattam Mikaellel. Tudom, hogy nem ez mindennek az oka, az nem te lennél, de akkor is... ott van, dolgozik benned valahol mélyen. Ismerlek, jobban, mint te magadat. Ha ez az egész az idősebb testvér-dologról szólna, önként tuszkoltalak volna ki magam előtt, de ha az volt megírva a Nagy Könyvben, hogy az lesz a beteg, aki először jön közülünk a világra, akkor örülök, hogy így történt.
Ugye tudod, hogy csak miattatok járok be a suliba? Magántanuló vagyok, nem lenne muszáj, de miattatok megteszem; főleg miattad, mert aggódom érted. Gyötör a bűntudat, hogy nem lehettem melletted, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, és most ne vágd a pofákat! Igen, tudom, kórházban voltam, beteg voltam, sokszor elmondtad már, de nem igazán érdekelnek a kifogások. A húgom vagy, az lett volna a dolgom, hogy vigyázzak rád, ez ilyen egyszerű.
(...)
Azt hiszem, rájöttem. Tudom, hogy nem stimmel valami Mikával, és azt is, hogy te már sokkal hamarabb megoldottad a rejtélyt – mint mindig. Ismerlek, Sven, tudom, hogy nagyon szereted az öcsénket, mégis minden egyes alkalommal megrándul az arcod és sebesre harapod a szádat belülről, amikor anya vagy apa arról kérdez, mit csináltatok hétvégén. Ők is sejtik már, hogy csak falazol neki. Láttam, hogy múlt szombaton egyáltalán nem véletlenül ráléptél arra a szerencsétlen műanyag villára, csak annyira szorítottad, hogy kettétörted. Rá fogok jönni, hogy mi folyik itt és helyre fogom hozni, hugi. Talán utólag is kijavíthatom a hibáimat.
(...)
Nem tudom, miért olvastad végig a levelet és milyen hangulatban vagy most, az utolsó sorokat böngészve. Talán ott ülök melletted, vagy csak a székedben tanyázva figyellek vigyorogva, miközben te olvasol, és akkor most hangosan fel fogsz nevetni. Talán az én ágyamon fekszel éppen, feketébe burkolózva, mert az utolsó óráimban a lelkedre kötöttem, hogy csak a temetésem után keresheted meg a levelet az alsó fiókban, és akkor most csak mosolyogsz, miközben megtörlöd a szemed sarkát.
Amikor ezeket a sorokat írom, tünetmentes vagyok és élvezem az életet. Nem tudom, visszatér-e a leukémia, de azt tudom, hogy még egyszer nem győzhetek. Szeretném hinni, hogy nem szabadulhatsz meg tőlem ilyen könnyen, hogy akkor is ott loholok majd a nyomodban a figyelő szemeimmel, amikor már semmi szükséged rá, és teljesen az agyadra megyek, de én csak hajtogatom, hogy ez egy báty dolga. Nem tudom, hogy lesz-e rá lehetőségem, hogy ebben a pillanatban melletted vagyok-e, vagy végleg cserbenhagytalak, de akármi történjék is, mindig te maradsz nekem Kicsi Sven, a másik felem. Ezt soha ne felejtsd el.

Szeretettel,
Isak

A nevetésem sírással keveredett, a könnyeim lassan áztatták a fekete ruha anyagát, miközben Isak ágyán fekve a mellkasomhoz szorítottam a papírlapokat, amelyeket az íróasztala alsó fiókjából vettem ki. Az elvesztése nyomán érzett fájdalom még mindig túlságosan erős volt, olyan érzés, mintha valaki kitépte volna a szívemet a mellkasomból; Isak az ikertestvérem volt, a másik felem, a támaszom, a horgonyom, a jelzőfényem a sötétségben. Én pedig ezredszerre is azt kívántam, bárcsak inkább én lettem volna az, aki megbetegedik, bárcsak az én szervezetem adta volna fel a küzdelmet egy héttel ezelőtt, és akkor Isak még most is élne, kék szemei most még a könnyektől, de nemsokára újra az élettől csillognának.
Félek, mi lesz velünk nélküle. Félek, hogy anya sosem fogja már összerakni magát. Félek, hogy Mikának nem leszek elég én, hogy kihúzzam a gödörből, amiben egyre mélyebbre csúszik.

As much as they might try to suppress the pain, to repress desire, they cannot liberate themselves from eternal servitude to their feelings. As long as the storm rages within them, they can find no peace. Not in life, not in death.

Svenja 2011.06.01. 17:56
ezt nem hiszem el...

Lin 2011.06.01. 17:58
mi a baj?

Svenja 2011.06.01. 18:02
gondoltam elkezdek végre tanulni a holnapi büntetőjogra, de úgy látom, megint itt volt Mika haverja is
tudod, az a rosszarcú
most takaríthatok megint össze utánuk
nagyon elegem van már

Lin 2011.06.01. 18:03
ha igazán eleged lenne, nem takarítanál utánuk... és ezt te is tudod

Svenja 2011.06.01. 18:03
ha én nem csinálom meg, akkor senki

Lin 2011.06.01. 18:04
biztos nem akarsz ideköltözni?
még nem adtuk ki a másik szobát

Svenja 2011.06.01. 18:06
édes vagy <3
tudod, hogy nem hagynám magára...

Lin 2011.06.01. 18:06
tudom : ((
kitartás!! de ne tökölj vele sokáig, tudod, hogy Nordholm milyen
tuti, hogy valami szopatós vizsgalapot rak össze

Svenja 2011.06.01. 18:32
jézusom

Lin 2011.06.01. 18:32
na mi?

Svenja fényképet küldött.

Lin 2011.06.01. 18:34
az ugye rohadtul porcukor??
felhívlak
basszus

And so, day after day, they will do all that must be done. Pain is their ship, desire their compass.

A napom szokatlanul nyugodtan telik. Elintézek pár telefont néhány leendő ügyféllel, átnézegetem a sürgősebb ügyeimet, aztán lassan elkezdek összepakolni, hogy indulhassak ebédelni. Anya a városban van, és természetesen a legdrágább étteremben foglalt helyet, úgyhogy arra kell vennem az irányt.
– Svenja! – siet be az ajtómon Karin, aki az ügyvédi iroda adminisztratív feladatait látja el.
– Igen? – pillantok rá kíváncsian.
– Közbejött valami – néz rám együttérzőn. – Most hívott a főügyész, kaptál egy új ügyet. És... azt is mondta, hogy talán nem ártana megnézned az illetőt.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Miért, mi olyan érdekes benne, hogy ilyen sürgősen találkoznom kell vele?
– Fogalmam sincs – von vállat. – Elég furcsa volt a nő. Még azt is hozzátette, hogy nyugodtan visszadobhatod az ügyet, és odaadják másnak, ha akarod.
Halkan felnevetek.
– Mintha visszadobnám bármelyik ügyemet is!


Lefékezek a Volvóval a börtön külső kapujánál, és átnyújtom az őrnek a személyimet és az ügyvédi igazolványomat. Megnézi őket, majd visszaadja, és kedvesen mosolyogva kinyitja nekem a sorompót. Megköszönöm, aztán felhúzva az ablakot behajtok a szögesdrótos betonfal belső területére. Leteszem az autót a parkolóban, magamhoz veszem a kabátomat és a táskámat, bezárom az autót, majd elindulok a bejárat felé. A hideg szél miatt kissé összébb húzom magamon a kabátot.
Soha nem fogok hozzászokni az itteni emberek viselkedéséhez. Ha a közelükbe érek, mindenki kihúzza magát, és elhallgat, aztán meg mernék esküdni, hogy mindegyikük pillantását a hátamban érzem. Egyedül az amolyan portásbácsiként szolgáló Lars Olsson rendőrtiszt viselkedik velem úgy, mint egy aranyos nagybácsi. Széles vigyorral az arcán üdvözöl, majd kellemes csevegésbe kezdünk, miközben aláírom a látogatási naplót. Látszik rajta, milyen boldog, hogy érdeklődöm a családja felől, és készségesen válaszolgat, miközben pötyög valamit a számítógépen. Aztán összevonja a szemöldökét.
– Valami baj van? – kérdezem.
– Hogy? Ja, nem... Nem, minden rendben van. – Az asztalon sorakozó rengeteg mappa közül megfogja az egyik dossziét, és átcsúsztatja nekem. – Ebben vannak az ügyfele adatai. Menjen be a kettesbe, és majd odavezetjük!
– Köszönöm, Lars – mosolygok rá.
Visszamosolyog, bár észreveszek némi feszültséget az arcán. De hát, ha egyszer azt mondta, minden rendben... én nem fogom erőltetni. Beenged a kapun, én pedig besétálok a kettes számú helyiségbe. Minden a szokásos, a földhöz szegezett rozsdamentes asztal, két földhöz szegezett rozsdamentes szék, valamint a sarokban egy audio-kimenet nélküli biztonsági kamera. Csak az a különbség, hogy erre a helyiségre Lars éppen rálát a fülkéjéből. Tudnám, miért szükséges ez...
Az asztalra fektetem a Larstól kapott aktát, és fellapozom, de nem jutok tovább a leendő ügyfelem nevénél és koránál. Felpillantok, ahogy kinyílik az ajtó velem szemben, és Lars jelenik meg. Mosolyogva ad át egy pohár kávét.
– Köszönöm, igazán kedves – veszem át a poharat mosolyogva.
– Moslék, de hát ez a rendőrség – mosolyog vissza feszülten, és nem is megy ki.
– Minden rendben? – billentem oldalra a fejem.
– Lenne olyan kedves, hogy átül ide? – Lars a velem szemben lévő székre mutat, ami közelebb van az ajtóhoz, és ami a vádlott helye lenne normális esetben. – A kedvemért.
– Persze, de mégis mi...
– Nagyon kedves – vág közbe újabb feszült mosollyal.
Mivel úgy tűnik, nem fog további magyarázattal szolgálni, áttolom az aktát az asztal másik oldalára, én pedig átülök a másik székre. A kabátomat és a táskámat kint hagytam a megőrzőben, ahogy kell is. Lars megszorítja a vállamat, aztán elhagyja a helyiséget, én pedig nem győzök csodálkozni ezen a meglehetősen furcsa helyzeten. Elvégre nem egy sorozatgyilkossal van dolgom, nem igaz?

All that humankind is capable of.