A periférikus látásomnak köszönhetően vettem észre, hogy páran ránk szegezték a tekintetüket, és elkezdték követni, hogy mi is történik kettőnk között. Nem volt ezen semmi meglepő, elvégre a szavak vehemenciája távol állt a halk tónusoktól; az pedig csak hab a tortán, hogy úgy fürkésztük egymást, mintha itt helyben képesek lennénk megfürödni egymás vérében. Tény, egyetlen mozdulata elég volna ahhoz, hogy megmozduljak, és ha nem csalnak a megérzéseim, ő hozzám hasonlóan biztosra megy, ha önvédelemről van szó, de ez szinte már szakmai ártalom. Keringhettünk a téma körül, idézhettünk pillanatokat a múltból, de kettőnk barátsága éppen ott nyugodott, ahol napvilágot látott; a múltban. Egy kérdés mégis a sírig fog kísérteni vele kapcsolatban, amire miatta már soha nem kaphatok majd választ: mire lettünk volna képesek együtt?
Annyira mégis csak ismertem, hogy tudjam, hová is kell szúrnom, elvégre ugyanolyan hűség kötötte a családjához és a testvéréhez, mint engem az enyéimhez; még ha Elyna-n kívül nem is értékelte ezt soha egyikük sem, épp ezért tisztában vagyok vele, hogy nekem legalább annyira a gyenge pontom a saját testvérem, mint neki az övé. De neki volt még egy, a húgán túl is... és láttam a szemében, ahogy felismeri, és szembenéz azzal, hogy tudom. A düh pedig, ami elszabadult benne, először mosolygásra késztetett, de ez csupán pár másodpercig tartott. - Most mégis csak kettőnkről szól? - Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, mert a mondanivalója csak jobban meggyőzött abban, hogy jó irányban tapogatózom, még ha ez valami olyasmi is, amit soha nem néztem volna ki belőle. Igaz, magamból sem néztem ki, hogy éppen az ellenségem lánya csavarja el a fejemet, de ezt legalább Dimitriy nem tudta ellenem fordítani; mégis csak a húgáról van szó. - Reméltem, hogy egy kávé mellett, békésen is meg tudjuk beszélni a viselt dolgainkat. - Lemondóan sóhajtottam, leginkább annál a résznél, mikor közölte, hogy eltüntet a föld színéről, de tudomást sem vettem a fölém tornyosuló, éppen dühöngő alakjáról, és csak hogy tovább szítsam az éledező haragját, teljes nyugodtsággal kortyolgatni kezdtem a saját kávémat, elégedett mosollyal bámulva a két szemébe. - A szerelem, mint olyan, nem való nekünk, barátom. - Kiszélesedett a mosolyom, és némi él költözött a szavaimba. Ismert már annyira, hogy tudja; nem vagyok az üres fenyegetések híve, és ha a a békejobbot nem hajlandó elfogadni, kénytelen lesz elviselni a következményeit is. - Ha már úgyis van veszítenivalód, én a helyedben átgondolnám megint ezt a békejobbot.

Volt valami gyanús abban, ahogy hirtelen, a semmiből előbukkanva készen állt békejobbot nyújtani. Azok után, ami a családjaink között történt az elmúlt időben, legkevésbé sem számítottam rá, vagy arra, hogy egy félig kihűlt kávé mellett fogunk ücsörögni, miközben Ő éppen fegyverszünetről beszél, és azt várta, hogy mindenféle ellenállás nélkül el is fogadjam tőle. Elég nyílt lapokkal játszottunk, mert tudta rólam, hogy nem félek tőle, ahogy Ő se tőlem, viszont volt egy olyan megérzésem, hogy nem is a félelem táplálja ezt az egészet. Ha valamit utáltam, az a sötétben tapogatózás, és a váratlan pálfordulása mögött még csak sejteni sem tudtam semmit. Jó pár év eltelt, mióta szemtől szemben álltunk egymással, de nyomós okok állhattak a háttérben, és ha tippelnem kellett, nem azért akart hirtelen békét kötni, mert véget ért a gyászidőszak, és végre el tudta engedni a meggyilkolt emberét. Ez túl nyálas magyarázat lett volna, főleg ha rólunk volt szó.
A gyanú ellenére szemem sem rebbent, álltam kutakodó tekintetét, közben újabbat kortyolva a bögréből, kíváncsian várva, hogy mikor játssza ki azt a bizonyos kártyát, de némileg rá kellett segítenem, hogy tényleg el is hangozzon, még ha eddig soha nem is fitogtatta velem szemben, hogy mire lenne képes, ha egyszer szabadjára engedné a hókuszpókjait. - Hátrányból szebb a győzelem - jegyeztem meg apró vállrándítással, ekkor már megkomolyodott tekintettel, eltüntetve az iménti rövid kis vigyorgást, amit szavai csalogattak elő. Inkább hitetlenkedő, mintsem őszinte gesztus volt, viszont éledező dühömben már szemernyi megjátszás sem volt, főleg mikor kontrázásként közölte, hogy a húgom elrablása csak a kezdet volt, hacsak nem fogadom el az ajánlatot. Túl egyértelmű volt, hogy mire gondol. Vagy inkább, hogy kire. És ennyi épp elegendő volt ahhoz, hogy az amúgy is szokatlan nyugodtságom és béketűrésem egy pillanat alatt köddé váljon, helyét pedig valami igazán állatias, zsigerből jövő méreg vette át. - Egy valamit elfelejtesz - dőltem előre ismét, viszont hangom ekkor már jóval reszelősebb volt, mint eddig, a körülöttünk zajló élet miatt pedig amúgy is szerencsésebbnek tűnt suttogva beszélni. - Ez már kettőnkről szól. Rólad és rólam - böktem ujjammal először rá, majd vissza saját magamra, de ekkor már éreztem ereimben az adrenalint, szétfeszítette az ereket a karjaimban, miközben kitoltam magam alól a széket, és tenyereimmel megtámaszkodva az asztallapon, fölé magasodtam. - Ha csak egy lépést teszel felé, kurvára nem fog érdekelni semmilyen egyezség, vagy hogy kinek a védelmét élvezed te és a kibaszott családod. A föld színéről is eltüntetlek - hajoltam még közelebb, tekintetem szinte lángolt a felgyülemlett haragtól, bár ezzel a viselkedéssel ismételten nem érdemeltem volna ki, hogy a Papa elégedett legyen. Ő bizonyára máshogy kezelte volna a nyílt fenyegetést, bennem azonban egy másfajta temperamentum dolgozott, és erre soha nem is tudtam igazán rácáfolni. Nem is értettem, miért érezte magát ennyire nyeregben. Neki is volt mit veszítenie, épp úgy, mint nekem.

Dimitriy & Fredrik

Akaratlanul is elidőztem egy múltbéli emlékkép mentén, ahogy a tekintete összekapcsolódott az enyémmel; ahogy Őt, úgy engem sem kellett soha félteni, mindketten szerettünk kockáztatni, bár kettőnk közül Ő volt a hevesebb és a meggondolatlanabb. Ebből annak idején még hasznot is reméltem, és jó ideig úgy is tűnt, hogy nem akar majd abban a nagyra nőtt árnyékban élni, amit az apja vetett rá. Már akkoriban sem a nagylelkűségemről voltam híres, így amikor megtettem neki az ajánlatom, tudta, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó, és ha kihátrál, minden érvényét veszíti. Így is történt; a dac, a gyűlölet, amit magába fojtott, és amit most is lobogni láttam a szemeiben, végül mégis azt súgták neki, hogy az apja felé tanúsítson hűséget, és ne váljon árulóvá. Valahol megértettem és elfogadtam, hogy kettőnk gyerekcipőben járó, titkos szövetsége, már-már barátsága egyetlen döntésével az enyészettel vált egyenlővé, mégsem fogadtam bosszút, és nem tekintettem rá célpontként.
Egészen addig, míg Ő bele nem kezdett ebbe a mocskos, véres játékba. Mindig is azt hittem, hogy az apja lesz a valódi ellenségem, akivel halála napjáig megy majd az adok-kapok, és csak a halála után kerül ismét a látókörömbe a fia, de úgy tűnt, nem vettem számításba minden eshetőséget; még ha nem is tudtam rájönni, hogy mi hajtja és mi motiválja. A vigyorát látva viszont nem reagáltam rögtön, egy monoton sóhajjal kezdtem el körözni a bögrém peremén az egyik ujjammal, szinte pislogás nélkül tartva Őt szemmel, de innentől kezdve már pontosan tudtam, milyen színdarabot készül írni kettőnknek. - Nem várom, hogy félj tőlem. - Ismét egy lassú, elégedetlen sóhaj szakadt ki belőlem, mialatt az ajkaimhoz emeltem a bögrét, és belekortyoltam a már lassan hideg kávéba. Tényleg túl sokáig tartott az a bizonyos felvezetés. - Bár az tény, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. - Tettem hozzá, igazat adva neki, közben egy kis sejtelmes vigyort varázsoltam a saját arcomra, de ez a gesztus is mellőzött minden jókedvet. Ha azonban egyszer odajutunk sem készültem ellene használni a Hel-től kapott képességeimet, mert nem lett volna tisztességes a küzdelem.
A hangjában pattogni kezdett némi harag, de ebben nem maradt sokáig egyedül. Azt hitte, hogy a húga az utolsó ütőkártya a kezemben, pedig akadt még ott, ahonnan az a sugallat is érkezett. - A régi szép időkre? - Úgy kérdeztem vissza, mint aki nem hisz a fülének. Ez nem is állt messze a valóságtól; Ő maga tette tönkre, mondván, hogy nem lesz áruló, és míg hűséges maradt az apjához, mégis elárult valakit. Engem. Több, mint húsz év telt el, mégsem szabadultam azoktól a gondolatokból, hogy mi mindenre lettünk volna képesek együtt, ha akkor jól választ. Ehhez képest most itt ülünk egy asztal két oldalán, mindezt azért, mert megölte az egyik jobbkezemet, és ezért méltó revansot vettem. Bár ez attól függ, honnan nézzük... - Ez a döntésed? Mert ha felállsz ettől az asztaltól, és kisétálsz innen, többé nem lesz visszaút. A húgod csak a kezdet volt. - Éreztem, ahogy összefeszül az állkapcsom, és az ujjaim ekkor már nem a bögrén játszottak, hanem az asztalterítő kényelmetlen anyagán.

Valószínűleg kiült az arcomra, hogy mit gondolok erről az egészről, miután megálltam az asztal mellett és kényelembe helyezkedtem a széken. Azon nem vitatkoztunk volna össze, hogy mennyire felesleges volt az elmúlt időszak minden vérontása, aminek mi ketten voltunk az okozói, de míg az én temperamentumomat mindenki ismerte, belőle már kevésbé nézték ki a felelőtlenül meghozott döntéseket. Ilyen téren jól megértették volna egymást az apámmal, csak hogy Fredrik soha nem az apámnak jelentett igazi problémát. Próbáltak megférni egymás mellett, osztozkodni azon, ami kijutott, többnyire elfogadták egymás játékszabályait, az én mániám volt lépten-nyomon húzgálni a bajuszát, aminek már több hónapja ittuk a levét. Gyárthattam volna kifogásokat, amit előtte még soha nem tettem, vagy foghattam volna arra, hogy egyszerű önvédelemből öltem meg az egyik legjobb emberét, ahogy azt Nadia-nak előadtam, de Fredrik átlátott volna a szitán. És éppen ezért ütött vissza úgy, hogy az biztosan fájjon. Tudta, hogy hozzám nem az embereimen keresztül vezet az út, de arra még én sem számítottam, hogy belekeveri kettőnk ügyébe Nadia-t, ezzel villantva ki a foga fehérjét. - Még mindig jó vagy időhúzásban - sóhajtottam fel komótosan, az érzelem legapróbb szikráját sem produkálva, közben azon gondolkodva, vajon mi előnye származik most abból, hogy velem diskurál. Hacsak nem éppen a figyelmemet akarta elterelni valamiről, de kezdtem túl sokat látni a szándékaiba. Ujjaim a bögre után nyúltak, ekkor már magamhoz is vettem, de a pereme felett szünet nélkül fürkésztem tekintetét. Minden gyanús volt, egyszerűen nem volt hiteles az, ami körülöttünk történt, főleg nem azok után, amit leműveltünk egymással. Vagyis, közvetetten egymással, mert mindig mások itták meg az elbaszott döntéseink levét.
Előredőlt, mire leutánoztam a mozdulatát, közvetlen közelről fürkészve a semmitmondó tekintetét, ami másodpercek alatt telt meg dühvel, szavait hallva azonban szinte reflexszerűen elvigyorodtam. - Bocsánat - köszörültem meg a torkom, próbálva rendezni az arcizmaimat, mire szépen lassan el is tűnt a hitetlenkedő vigyorom. - Tudom, most azt várod tőlem, hogy fülem-farkam behúzzam, de... - sóhajtottam fel, és inkább visszacsúsztattam a bögrét az asztalra, kicsit sem bízva abban, hogy tényleg képes lesz uralkodni magán, arra pedig még jól emlékeztem, hogy milyen az, mikor az ökle találkozik az állkapcsommal. - Azzal még próbálkozhatnál, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, esetleg az még beválhat. Vagy már reggeliztél? - rántottam meg vállaimat, közben érezve, hogy már bennem is alakul a harag, ami az előbb még csak belőle sütött egyértelműen, és eleve nevetséges volt azt gondolnia, hogy bármit el tud érni egy ilyen rögtönzött találkozóval. Kinőttük azt a kort, amikor ennyi elég volt. Ahogy az üres fenyegetésekkel való vagdalkozás sem bizonyult a mi asztalunknak többé. - A saját halálos ítéleted írnád alá, ha ismét a húgom közelébe mennél. Ennél pedig szerintem okosabb vagy - folytattam, ezzel téve nyilvánvalóvá, hogy nem kötök vele semmit. - Úgyhogy... szerintem igyuk meg ezt a kávét, a régi szép idők emlékére, aztán menjen mindenki a maga dolgára, mit szólsz? - kérdeztem, ismét a bögre után nyúlva, de ekkor már bele is kortyoltam. A józan ész azt diktálta volna, hogy tegyek egy szívességet magamnak és a családomnak, és ne hergeljem tovább, de egyszerűen nem tudtam feladni. Győzelem nélkül nem.

Dimitriy & Fredrik

A tekintetem szinte szünet nélkül figyelte a közeledő alakját, közben azon gondolkodva, vajon mikor is találkoztunk utoljára szemtől szemben. Kettőnk kapcsolata az utóbbi időben egyszerű, arctalan üzengetésekben merült ki; soha nem közvetlenül egymáshoz beszéltünk, mégis mindig egymásnak szólt az üzenetünk. Közel húsz évvel ezelőtt még ki gondolta volna, hogy egyszer egymás vérére szomjazunk majd? Azon nem vitatkoztunk volna össze, hogy ki érdemelte meg jobban a sorsát. Egyikünk sem volt jobb a másiknál, de abban talán egyetértettünk, hogy előbb-utóbb valamelyikünk igencsak nagy árat fog fizetni, ha így húzogatjuk majd egymás bajszát.
Először nem is szóltam semmit, csak a jellegzetes vigyorommal reagáltam, miközben leült velem szemben, én pedig a kávém után nyúltam. - Lényegre törő, mint mindig. - Csak biccentettem, miközben a számhoz emeltem a csészét, ezzel palástolva egy kicsit sem meglepődött, ám mégis keserű szájízű mosolyt. - Legalább valami soha nem változik. - A hangom gunyorosan csendült, ekkor már eltolva a számtól a koffeint, de továbbra is a tekintetét fürkésztem. A hűségéről már nem tudtam volna elmondani ugyanezt; az egyik napon még készen állt arra, hogy kilépjen a ránehezedő teher alól, a következő napon mégis inkább a béklyót választotta. Magam sem tudom, kit árult el igazán, engem vagy saját magát? Nem vitathatta el sem Ő, sem pedig én, hogy egészen más élet várt volna rá, ha annak idején az általam ajánlott életet választja, kitörve ezzel abból az átkozott, szigorú skatulyából, amit az apja életnek nevezett. Mégis milyen életet élhetett egy, az apja árnyékába kényszerített örökös? - Ez új. Neked van szíved? - Kérdőn vontam fel a tekintetem, kényelmesen elfészkelve magam a székben, annak ellenére, hogy maga a szituáció nem volt sem könnyed, sem kényelmes. Inkább hasonlított egy foghúzásra, csak most a megszokottól eltérően nemcsak az enyémet vagy az övét akarták kitépni, hanem mindkettőnkét - egyazon időben.
Megköszörültem a torkom, közben félrebillentve a fejem, egy pillanat alatt elengedve a múltat. Még ha nehéz is volt elvonatkoztatni attól, hogy az ült velem szemben, akire egykoron vakon az életemet is rábíztam volna. Hát tényleg igaz volna, hogy barátokból lesznek a legnagyobb ellenségek? - Igazad van, ne raboljuk egymás idejét. - Fejeztem ki az egyetértésemet egy laza vállvonással, majd előredőltem, könyökömmel megtámaszkodva az asztalon, szinte pislogás nélkül fürkészve az arcát. - Gondolom neked is éppen annyira ínyedre a húgod elrablása, mint nekem az egyik legjobb emberem halála. A kettő között persze óriási a különbség, elvégre... a húgod él. - Vetettem oda lesújtóan, kicsit sem próbálva leplezni azt, hogy mennyire dühös voltam még mindig, az pedig, hogy szinte kapásból felemlegettem a húgát, biztos ütőkártya volt a kezemben. - Azt ajánlom, hogy kössünk fegyverszünetet. Máskülönben nem garantálom, hogy a húgod legközelebb élve megússza a pincém vendégszeretetét. - Nem esett jól kimondani a szavakat, mégsem lepleztem le magam. Az, hogy mit jelentett nekem Nadia, továbbra is rám tartozott, leginkább azért, mert még magam sem tudtam megemészteni, vagy éppen elfogadni, hogy az ellenségem lánya dobogtatta meg a régóta kővé dermedt szívemet.

A helyszínválasztás Fredrikre vallott. Egy kieső kávézó az egyik külvárosi részen körbevéve sikátorokkal, ez pedig már önmagában is eleget árult el a kávézó színvonaláról. Idejét sem tudtam annak, mikor álltunk utoljára szemtől szemben, és egyikünk sem sürgette az újabb találkozást. Az utóbbi időben azonban összeértek az ügyleteink, javarészt nekem köszönhetően. A barátja halála olyan apropó volt, ami az ő értelmezésében feljogosította arra, hogy bármit megengedjen magának. A húgom elrablása a legalattomosabb húzása volt, nem is tudtam volna mást elképzelni, amivel ekkora nyomást gyakorolhatott volna rám, és talán éppen ezért érezte annyira, hogy hová kell szúrnia. De nem mehetett örökké ez a bizarr adok-kapok játék, az állandó, véres válaszolgatás, vagy éppen a kegyetlen revansok sorozata. Valahol véget kellett vetnünk a sornak, de túl nagy hiúság szorult mindkettőnkbe. Az, hogy a lábára léptem, nem volt elvitatható, ezer éve ismert. Tudta, hogy milyen temperamentumot diktált a vérem, és hogy néha nem gondolkodom, csak döntök, hallgatva az ösztönre, de ezt a háborút is éppen ennek köszönhettük. Ő engem akart, nem pedig a családomat.
Belépve a helyiségbe, azonnal tudtam, hol kell keresnem. Egy kieső kávézó, ahol senki nem keresne minket. Ahogy annak idején sem. Húsz év után is ugyanott, ugyanazt, még emlékezve arra, hányszor száradt miattunk vér a környező sikátorokban, bár akkoriban még nem egymás vérére szomjaztunk. Kamaszként nem éreztem a veszély valódi súlyát, fiatal voltam, az ő mentségét nem ismertem. Az pedig, hogy tilosban jártam a Papa háta mögött, olyan adrenalint adott, mint azóta szinte semmi.
Az, hogy egy napot sem öregedett, kicsit nem lepett meg, az arcvonásait fürkészve azonban már több komolyságot véltem felfedezni, mintha az idő neki is jót tett volna. Valószínűleg mindenki, aki részt vett az elmúlt időszakban kettőnk véres játékaiban, arra számított, hogy mikor mi ketten találkozunk, kő kövön nem marad, bár az én fejemben is megfordult, hogy miután kiszórakozta magát a húgom elrablásával vagy egyes embereim lemészárlásával, tényleg megkapom tőle a végső ultimátumot. - Fredrik - szólaltam meg az asztal mellé érve, egy ideig nem is mozdulva, majd megtörve a mozdulatlanságot, kihúztam magamnak a széket és helyet foglaltam. Nem vágytam üres bájcsevejre, a lényeget akartam, és tudtam, hogy pontosan ezt fogom kapni. - Szóval? - kérdeztem könnyedén, nem eresztve a tekintetét, de a testbeszéde aligha árulkodott a valós szándékokról. Ha úgy döntött volna, hogy meg akar ölni, nem ilyen körülmények között tette volna, bár afelől nem volt kétségem, hogy ő maga húzta volna meg a ravaszt, lezárva ezzel az élete azon részét, amiben én is szerepet játszottam. Közben mellénk ért egy zavarodott mosolyú felszolgáló, letéve két csésze kávét elénk, mire megforgattam a szemeimet. - Ettől a szentimentalizmustól felfordul a gyomrom - fűztem hozzá szinte rögtön, nem kerülte el a figyelmemet, hogy ugyanazt tették le elénk, mint annak idején is. A rendelést pedig egyértelmű, honnan kapta. - Hacsak nem azt akarod, hogy szétrobbanjon a szívem ettől a sok máztól... - fűztem aztán hozzá további sürgetésként. Nem éreztem magam zavarban, nem azért akartam sietni, nem voltam már gyerek, volt már dolgom hasonló kaliberű fickókkal, de hány tudta volna elmondani magáról azt, amit Fredrik?

Dimitriy & Fredrik

Abban a szerencsétlen helyzetben evickéltünk, ami által nálunk soha nem jöhetett szóba az a bizonyos a soha viszont nem látásra. Talán ez adta az egész pikantériáját. Az érzetet, hogy soha nem szabadulhatsz meg attól a földi pokoltól, amit képes lenne a másik a nyakadba ereszteni. Márpedig az elmúlt évek eseményei és az üzengetések arról árulkodtak, hogy valami soha nem múlik el. Főleg ha azt a valamit Dimitriy Smolensky-nek hívják.
Állítólag egyes barátságok az égben köttettek, de én majdnem ugyanezt gondoltam az ellenségeimről is. Talán azért, mert a barátságot igencsak túlértékelték a mi köreinkben; itt nem létezik barátság. Itt érdek van, minden más pedig csupán felesleges szájtépés. Én sokáig bíztam abban, hogy meg tudunk maradni egymás mellett, és minden lehetőségét megadtam annak, hogy elférjünk ezen az amúgy is színes palettán. Nem akartam felesleges fejtörést okozni Helnek azzal, hogy rögtön ördögöt kiáltok az éjszakába, de az utóbbi időben elharapózni látszódik a viszony az oroszokkal. Ami valljuk be, meglepett, mert több évtizeden át, viszonylag normális keretek között fértünk meg egymás mellett, alig-alig keresztezve egymás útját, és ha akadt is gondunk egymással, azt egy-egy apróbb háborúval elintéztük - ezek alig követeltek emberéletet. Ha nem Dimitriy-ről lett volna szó, azt mondtam volna, hogy minden családban van egy gyom, amit előbb-utóbb ki kell gyomlálni, márpedig az elmúlt hetek összes kálváriáját neki köszönhették; Kristof halála olyan indulatokat váltott ki belőlem is, amik még engem is megleptek. Voltaképpen ő volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban; és mi mással tudtam volna erőt fitogtatni, ha nem a húgával? Én nem az apjukat akartam választás elé állítani, még csak nem is akartam semmit az apjuktól, habár abban biztos voltam, hogy végül ő fogja megoldani a problémát. Ő volt a Pakhan, minden szál az ő kezében ért össze - a fő célpontom mégis ő volt. Végül a lánynak nem esett baja - még magamnak sem szívesen vallottam be, hogy amúgy eszemben sem volt kezet emelni rá -, és nem is maradt megtorlás nélkül az akció. Talán még soha nem halt meg ennyi ember miattunk, de már az elejétől kezdve benne volt a pakliban, hogy nyíltan fognak támadni. A lány életéért bármit feláldozva. Tehettem volna úgy, hogy elfelejtem, de nem akarok békét kötni velük, nem kell, hogy behódoljanak, ahogyan én sem akarok nekik hódolni. Én a békémet és a területemet akarom megőrizni, ehhez pedig el kellett simítanom a kettőnk konfliktusát. És amikor elfogadta a meghívást egy város széli kávézóba, a nedves és dohos sikátorok közepén, tudta, hogy ennek meglesz az ára. Szemet szemért, életet életért, ígéretet ígéretért. De erre talán még te is emlékszel, moy drug.