Fredrik & Nadia

Nem hittem a sorsban, vagy a hasonló baromságokban. Olyan életbe születtem bele, ami gyorsan megtanított arra, hogy senkinek nem adatott meg előre semmi, nem jár alanyi jogon az, amit egyszer neked valaki megírt a kis könyvedben, mielőtt a világra jöttél; kegyetlen világ volt ez, ahol ha nem tudtad megvédeni, amid van, kegyetlenül elvették tőled. Ha nem tudtad elvenni, amire szükséged volt, nem szerezhetted meg csak úgy. Vagy megtanultál magadtól elevickélni a tengerben, vagy a víz kegyetlenül lehúzott magával és megfojtott.
Ő viszont mindig is más volt. Már az első pillanattól fogva vonzott hozzá valami megmagyarázhatatlan; valami, amit csak akkor tudtam volna megmagyarázni, ha hiszek a természetfeletti marhaságokban. Úgy vonzott magához, mint valami mágnes, és bár ezt mindig is annak a bizonyos tiltott gyümölcsnek a varázsára fogtam, egyre kevésbé voltam biztos a dolgomban. A tiltott gyümölcs egy dolog, az pedig egy másik, hogy az, akit ősi ellenségedként kellene kezelned, a valaha volt legnagyobb kísértés számodra... ráadásul mintha valami láthatatlan erő akadályozta volna, hogy ártsunk egymásnak. Kölcsönösen. Ki voltam neki szolgáltatva, kedvére kínozhatott volna, ő mégis valami mást tett.
A csók egészen katartikus élmény volt ahhoz képest, hogy nem volt több egy hosszú, forró és szenvedélyes csóknál. Mintha az évek óta tartogatott és őrzött feszültség tört volna ki mindkettőnkből, ahogy végre megtette, amire már ki tudja, mióta vágytunk pokolian. Nem kellett megkérdőjeleznem magamban az érzés kölcsönösségét, benne volt minden egyes mozdulatában, abban, ahogy az ujjai elvesztek a hajamban és szorosan a tarkómra simultak, abban, ahogy nyelve éhesen kergette az enyémet, abban, ahogy sűrűn vette a levegőt. Lehetett ennyire jó színész? Fogalmam sem volt róla, és nem is igazán tudtam ilyesmin gondolkozni, mert ahogy ajkaink látszólag képtelenek voltak elszakadni egymástól, minden józan gondolat tovatűnt a fejemből. Telhetetlenséget éreztem, egyrészt azt, hogy ebből soha nem lenne elég, másrészt pedig azt, hogy ennyi nem elég.
Tudtam, hogy a bennem égő vágy kiült a szemeimbe is, ahogy elengedett, és meg sem próbáltam elrejteni előle. Zihálva figyeltem őt, újra csak túl közelről, és a szívem is sokkal sűrűbben dörömbölt a mellkasomban, mint kellett volna. Ki akartam olvasni a tekintetéből a válaszokat a kimondatlan kérdésekre, és azt hiszem, ő ugyanezt próbálta elérni. Nem tűnt színészkedésnek, amit láttam rajta, de ettől még nem lett kevésbé elátkozott a helyzetünk, sőt, talán az átkozta el igazán, hogy mindketten akartuk, hogy megtörténjen. Egyszerű kijelentése mosolyt csal a szám sarkába. – Nem fogok beszélni – közöltem vele én is az álláspontomat, de a hangomból kiveszett a hűvös állhatatosság, különösen, mivel ajkai a nyakamat érintették apró, puha érintéssel. Halk sóhaj szökött ki az ajkaimon, a fejem pedig öntudatlanul billent kissé hátra - ennél prózaibb pedig nem is lehetett volna a pillanat, amikor egyértelművé tettem az álláspontomat. Felkínáltam neki a torkomat, éppen neki, éppen én, és kizárólag a bennem munkálkodó belső hang alapján hihettem, hogy nem elvágni akarja majd.
– Mi lenne, ha... most csak Fredrik lennél? – leheltem halkan, lassan. Meg akartam keresni a szemeit, de rajta múlt, hogy ezt lehetővé tette-e. A kezeim még mindig tehetetlenül feszültek a köteleknek, és bár valahol pusztító volt a tudat, hogy miért akarom annyira borzalmasan megérinteni, a lelkemet perzselő vágy már egy ideje elnyomta a józan észérveket, amiket fel tudtam volna hozni ez ellen. Csak remélni tudtam, hogy újra a szemembe néz, én pedig a sötétlő íriszekbe veszve súghatom az ajkaira a következő szavakat. – Egy kicsit elfelejtenék mindent... – A szívem még mindig nyugtalanul, hevesen kalapált. Tudtam, hogy nem szabad, mégis minden egyes porcikám ezt akarta.

⇜ dark paradise ⇝

Fredrik & Nadia

Halkan nevettem fel, ahogy visszakérdezett, és egyszerűen csak megvontam a vállam, már amennyire az összekötözött kezeim engedték érvényesülni ezt a mozdulatot. – Egy próbát megért – tettem aztán hozzá lassan, nevetésemet mosollyá szelídítve vissza, tekintetemet le sem véve az övéről. Az imént már úgyis tisztáztuk, hogyan vélekedek a kényelemről, de azért egy egészen más megközelítésben nem volt a gondolat annyira... rossz. Sőt. Még akkor is, ha átkoznom kellett minden egyes olyan pillanatot, amikor ennek akár csak a gondolatával is eljátszottam; hiszen nem csak nem volt helyes, hanem egyenesen ez volt a legsúlyosabb bűn, amit csak elkövethettem volna. Ennél nagyobb szégyent soha nem hozhattam volna a Papa nevére.
És mindezen józan gondolatok ellenére sem voltam képes uralkodni magamon. Olyan közel hajolt hozzám, mint még soha, és ez pontosan olyan hatást is gyakorolt rám, amitől féltem. Nem szabadott volna ilyesmit éreznem, nem szabadott volna arra vágynom, hogy zárja be azt a maradék távolságot is kettőnk között... mégis ezt akartam. És láttam a szemein, minden rezdülésén, hogy ő is ezt akarja.
Mégis a pohár ért az ajkaimhoz a szája helyett, és nekem bekapcsolt az életösztönöm, ezért ittam, ameddig csak engedte. Tekintetem egy pillanatra sem szakadt el az övétől, szinte nem is pislogtam, azért nagyon jól láttam, hogyan követték a szemei a mozdulatot, amikor megnedvesítettem az ajkaimat. A kérdés, amit feltettem, kockázatos volt és provokatív, de a világon semmi  nem lett volna képes arra hogy visszavonjam. Láttam a szemében a válaszokat, de én tőle akartam hallani... és ő megtagadta tőlem. Csak annyit mondott, amit magamtól is láttam, és bár igaza volt, már-már csalódottsággal töltött el, hogy be kell érnem ennyivel, még akkor is, ha igazából örülnöm kellett volna neki. Örülnöm annak, hogy nem súlyosbítja a helyzetünket.
Azon gondolkoztam, mit mondhatnék erre, de a következő pillanatban a pohár ezer apró darabra tört a padlón és ez elvonta a figyelmem. Nem rezzentem össze, tekintetem újra az övére villant, és ez volt az a pillanat, amikor megláttam a szemeiben az elhatározást. Szinte még felém sem mozdult, amikor az ajkaim enyhén elnyíltak, a légzésem pedig elnehezült; ujjai az arcomhoz értek, majd továbbsimítottak a hajamba, hogy aztán elvesszenek a hajtincsek között. Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, szemeim becsukódtak, egyetlen halk sóhaj veszett el az ajkain, ahogy azok végre az enyémekhez értek.
A kezeim megfeszültek a kötél fogságában, a kényszer, hogy hozzáérjek, hogy az ujjaimat belefúrjam a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz, pusztító volt. A szám megadón nyílt az övéi alatt, hagyva, hogy elmélyítse a csókot, lélegzetem sűrűn járt az orromon keresztül, lecsapódva az arcbőrén a pince hidegében. Fel sem fogtam, hogy mit csinálunk, a fejemből távozott minden józan gondolat, a világom beszűkült rá; most csak ő létezett, a maga egyszerű valójában, nem volt háború, nem volt ellenségeskedés, nem létezett senki és semmi más rajta kívül. Ajkaim mohón, telhetetlenül keresték az övét újra és újra, még ha nem is érinthettem meg, és nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. El akartam veszni benne, vele.
Amikor végül mégis elszakította magát tőlem, kinyitottam a szemem, zihálva nézve mélyen az ismerős szemekbe. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy mit tettük, hogy milyen fontos határvonalat léptünk át, mert nem akartam erre gondolni. Az ajkaim égtek a csókjától, a testem a hűvös levegő ellenére felforrósodott, és még többre vágyott volna, pedig a józan eszem próbálta elnyomni ezeket a pórias vágyakat.

⇜ dark paradise ⇝

Fredrik & Nadia

Szavaira az arcomon maradt az a finom, de vidámságtól mentes mosoly. Hát persze, hogy nem számít, hiszen ha a szépség számított volna, nem engem raboltatott volna el; ugyanakkor az is tény, hogy ha igazán csúnyára akarta volna kerekíteni ezt az egészet, nem egy székhez kötözve ültem volna, majdnem sértetlenül. Juthattam volna ennél sokkal rosszabb sorsra is, és még ha azt is láttam a szemeiben - és azt is tapasztaltam minden egyes alkalommal, amikor egymással szembe kerültünk, az első találkozásunktól kezdve -, hogy ő maga ezt nem tudná, vagy inkább akarná megtenni velem, biztos voltam benne, hogy sok embere szívesen jelentkezett volna önként a feladatra.
Mégis ő ült velem szemben.
Abszurd kérdésemre mintha egészen elgondolkodott volna, és az a pozíció, amit felvett, megengedte, hogy ismét közelebbről veszhessek el csodaszép, sötét szemeiben. Nem fordítottam el róla a tekintetem, és nem csak azért, mert álltam a pillantását, hanem azért is, mert nem akartam elfordítani. Elcseszett egy helyzet volt ez, de... rendelkezett a maga előnyeivel. Nehéz volt eldönteni, hogy a felajánlásomra végül mi lesz a reakciója, nem tudtam volna megsaccolni, hogy tényleg megesne-e rajtam a szíve, hozna-e ételt, ha azt kérném, vagy tényleg kapok-e vizet. Mégis, ahogy megfogalmaztam az egyetlen kérést, ő rövid gondolkodás felállt, és csakugyan egy pohár vízzel a kezében tért vissza.
Szemeim nyílt kíváncsisággal fürkészték őt a döntése okán, persze egyelőre csak visszaült velem szembe és nem adott azonnal inni. Feltettem a kérdésemet, még a kihívást sem tüntettem el a hangomból hozzá, és amikor az arcán megjelent egy számító vigyor, a válasza egészen megihletett. – Ágyban, párnák közt? – ironizáltam, visszautalva az előző beszélgetésünkre a kényelemről. A tekintetemben viszont valami más ült, olyasmi, ami a hagylak aludni egy keveset mondatot és az ágyat is egészen máshogyan tudta volna értelmezni. Következő szavaira csak egy elnéző mosollyal válaszoltam; mindketten tudtuk, hogy ha jó helyen keresi a tettest, ez nem lesz valami hosszú idő.
A figyelmemet viszont jócskán elterelte a következő mondata és az, amit cselekedett mellé. Sokkal közelebb hajolt hozzám, az arcunkat csupán centiméterek választották el egymástól, és nekem nem volt menekvés, hiszen a támla már a hátam mögött volt. Talán nem is akartam menekülni. Nyelnem kellett egyet, ajkaim elnyíltak, miközben a szemei minden eddiginél közelebbről ejtették rabul az enyémeket. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, hirtelen egyetlen egy dolgot akartam mindennél jobban, és láttam rajta, abban, ahogy hol a szemeimet, hol az ajkaimat figyelte, hogy ez az egyetlen vágy közösnek minősül. A szavakat szinte a számra suttogta, lélegzete égetett, a gerincem mentén végigfutott egy várakozó bizsergés, mégsem mozdítottam előre a fejem. Pedig megtehettem volna. És ő is.
A következő pillanatban mégsem az ajkai értek az enyémekhez, hanem a pohár. A testem, a szervezetem, a tudatom szinte azonnal reagált, de ahogy belekortyoltam a vízbe, a tekintetem nem eresztette az övét. Addig ittam, ameddig ő hagyta, de mivel nem igazán voltam hozzászokva ahhoz, hogy ne magamtól tegyem ezt, hanem mások itassanak, amikor végül elhúzta a poharat a számtól, éreztem, hogyan gördül le egy csepp az alsóajkamon. Még mindig őt néztem, miközben nyelvemmel fürgén eltüntettem onnan az éltető nedűt, egyben meg is nedvesítve az ajkaimat kissé. – Egy kikötözött nő? – kérdeztem, hangom halk volt, és talán egy kissé rekedt. – Vagy én, kikötözve? – Ez már nyílt kihívás volt, amivel én is pontosan tisztában voltam, de nagyon is jól láttam és éreztem az előbb, hogy mit akart tenni. Ő is és én is. Ez a pillanat pedig, amikor megkötözve ültem a pincéjében, kiszolgáltatva neki, valahogy alkalmasnak tűnt feltenni azt a kérdést, amit eddig mindig kínosan kerültünk.

⇜ wrecked ⇝

Fredrik & Nadia

Amikor felhívtam a figyelmét, hogy ha minden egyes emberéért el kell morzsolnia egy könnycseppet, gyorsan ki fog száradni,  elmosolyodott, bár ez a mosoly nem árulkodott jókedvről. Szavai hallatán pedig az én arcomra kiülő mosoly is hasonló volt. – Értem – feleltem lassan, és ez a szó most nem egy üres kifejezésként ült az ajkaimra, hanem úgy, mint amikor tényleg értem, miről van szó. A fickó neve valóban nem mondott nekem semmit olyan szempontból, hogy milyen szerepet tölthet be Fredrik életében, de ha ez igaz - és nem lennék itt, ha nem lenne igaz -, akkor azt bizony komoly kellemetlenségnek kellett elkönyvelnem.
Mindezen felfedezés ellenére nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy másodpercnyi gyengeséget is mutassak. A kocka el volt vetve, ahogy mondani szokás, én már itt voltam a pincéjében, akár azért, hogy megfelelő fizetségül szolgáljak, akár azért, hogy kiváló zsarolási alapja legyen. Én viszont sokkal többet tanultam a Papától az évek és évtizedek alatt, mintsem ettől megijedjek, ezért nagyon is tévúton járt, ha azt hitte, egy kis kényelemért cserébe dalolni fogok, mint a kismadár. És valahol úgy éreztem, ezt egyébként ő is tudja.
– A két szép szemed talán jobb tárgyalási alap – jegyeztem meg elmosolyodva, és mint minden megjegyzésnek, bizony ennek is volt alapja. Sajnos. Nem mintha komolyan gondolhattuk volna a szavaimat, a családom egyértelműen tabu volt minden lehetséges szempontból, de bármi más esetén nagyobb meggyőzőereje lett volna a szemeinek, mintsem a kényelemnek. Sajnos. Kényelemre nem volt szükségem, ő viszont még mindig zavarbaejtően erősen hatott rám, különösen, ha így hajolt hozzám, mint most is. Az arca minden eddiginél közelebb került az enyémhez, és úgy tanulmányozott, mintha legalábbis én lennék a legérdekesebb dolog a világon, miközben én felfedeztem az aranyszínű foltokat a szemeiben, amik sötét íriszeit pettyezték.
Szavaira újfent egy örömtelen mosolyra görbültek az ajkaim. – Az nem lesz szép, te is tudod – feleltem már-már gyengéden. Ha ki akarta ugrasztani a nyulat - de legalábbis a Papát és Dimet - a bokorból, akkor kétségtelenül zseniális húzás volt, amit csinált, de a következmények is ennek megfelelő intenzitásúak lesznek, amennyiben meg akarja várni, hogy értem jöjjenek. Azon, amit hozzátett, csak halkan elnevettem magam, de bólintottam. Tudom. De azt is mindketten tudtuk, hogy az álláspontom nem fog változni.
Újabb kérdését hallva felvontam a szemöldököm, és a mosolyom ezúttal kevésbé volt steril. – Mégis elviszel vacsorázni? – kérdeztem vissza, de aztán komolyabbra fordítottam a szót. – Az éhséggel nincs problémám, de egy korty vízért sok mindent megadnék – billentettem félre a fejem, kíváncsian fürkészve a tekintetét. Nem igazán tudtam eldönteni, mik a pontos szándékai, hogy vajon egy pohár vízért cserébe is elvár-e majd valamit, vagy sem. Számomra nem volt bonyolult a kérdés, mert ha elvárt érte valamit, akkor elfogadtam a szomjúság kellemetlen tényét, ha viszont nem... Nos, megkötözött kezekkel teljes mértékben rá voltam utalva, ha hajlandó volt megkönyörülni rajtam ilyen tekintetben.
– Szóval, Fredrik – néztem rá egy apró sóhajjal, akárhogyan is alakult a vizes kérdés. Néhány pillanatig csendesen tanulmányoztam az arcát, gátlástalanul ittam magamba a vonásait, a szeme csillanását a lámpa tompa fényében. – Mivel tervezed elütni a ránk váró közös időt? – mosolyodtam el aztán lassan. Meglehet, hogy a hangomban volt egy enyhe kihívás, de jelenleg nem éreztem úgy, hogy sok veszítenivalóm lenne; már egyébként is pengeélen táncoltunk ennek a szituációnak minden egyes másodpercében.

⇜ wrecked ⇝

Fredrik & Nadia

A mosolya ugyanúgy ott maradt a szája sarkában, ahogy az enyém is. – Itt ülök megkötözve a pincédben – pillantottam le saját magamra. – Talán ideje lenne megkérdőjeleznem magamban a szándékaidat. – A szavaimat csak félig gondoltam komolyan... már csak azért is, mert többféle módon lehetett értelmezni, és míg az agyam az egyikre koncentrált, úgy a szívem inkább a másikat vette volna górcső alá. Ez az örökös kettőség volt az vele kapcsolatban, ami mindig is megőrjített. Szinte azóta, hogy először megláttam, ami hiába hangzott nevetségesen, akkor is igaz volt. Szerettem volna azt hinni, hogy csak a köztünk feszülő örökös, elválaszthatatlan ellentét az oka ennek a vonzalomnak, de akkor legalább most, ebben a helyzetben igazán ideje lett volna már észhez térnem.
Végül mégis úgy tűnt, hogy ő is megpróbál áttérni a lényegre, legalábbis ezt sugallta, amikor legalább egy nevet mondott. Nem mintha az a név olyan sokat mondott volna nekem, de azért így is vigyáztam, hogy abból a kevésből mennyit osztok meg vele. Már így is pengeélen táncoltunk.
– Minden emberedért vérbosszút esküszöl? – billentettem kissé oldalra a fejem, kíváncsian tanulmányozva az arcát. – Még ha a mi embereink is tehetnek a haláláról, te is tudod, hogy a szemet szemért elvvel gyorsan elfogynánk. Mindannyian – tettem egy nem túl finom utalást arra, hogy amennyiben egymás embereinek öldökléséről van szó, ők sem igazán panaszkodhatnak. Azt nem is tagadtam volna, hogy mi nem vagyunk ártatlanok, felesleges lett volna ilye játékokba belemenni. Ha nyugalmas életet választottunk volna, egyikünk sem lett volna most itt.
A trükkös felajánlásra lassan elmosolyodtam, de válasz helyett hátradőltem a széken. Kényelmesnek mondjuk továbbra sem neveztem volna a helyzetet a kezeim miatt. – Nagyon szeretnéd, ha mondanék valamit a családomról, igaz? – szegeztem rá a tekintetem. Szemeim kíváncsian méregették az ismerős vonásokat, a sötét íriszeket. Beismertem neki, hogy már hallottam a nevet, de azt nem, hogy hol, kitől és milyen körülmények között. Biztos voltam benne, hogy azt szeretné, összefüggésbe hozzam a dolgokat a Papával vagy Dimmel; máskülönben nem én ültem volna itt. – Azt várnád, hogy eláruljam a családomat csak azért, hogy kényelmesebben üljek ezen a széken? – Felvontam a szemöldökömet és lemondóan ingattam a fejem. – Kevesebbet gondolsz rólam, mint hittem.

⇜ wrecked ⇝

Fredrik & Nadia

Elmosolyodtam, de a mosolyomban nem volt semmi boldogság vagy vidámság, még csak egyetértés sem. Inkább amolyan... csendes lemondás. Soha nem késő. Én sokkal inkább azt éreztem, hogy nekünk mindig is túl késő volt, mégsem szálltam vitába vele. Előbb-utóbb az is a vesztünket okozta volna, ha tényleg elhív vacsorázni és én tényleg igent mondok, pedig a Papa pont valami hasonló indíttatásból kényszerítette Dimet, hogy vegyen feleségül egy nőt... Fredrik azonban más volt. Hiába kellett volna egyfajta szövetséget alkotniuk, alkotnunk kezdetben, a dolog mindig is halva született ötletnek tűnt. A kezdeti ellenségeskedés és áskálódás pedig mára nagyon is kézzel foghatóvá vált, elvégre én is itt ücsörögtem megkötözve, de nem Fredrik ágyában, hanem a pincéjében.
Nem tudom, a Papa melyik miatt lett volna dühösebb.
A Sentrumban történt eset említésére sokatmondó mosoly kúszik az arcomra, hasonló az övéhez, még akkor is, ha az emlék keserédes. A Papát vállon lőtték aznap, és bár jó szokásához híven ő nagyjából egy apró karcolással egyenértékű sérülésként értékelte a dolgot, én ennél egy fokkal azért nehezebben éltem meg a pillanatokat, míg a Doktor ki nem bányászta a vállából a golyót. Ugyanilyen éles emlék maradt viszont a fejemben Fredrik is, sajnos vagy nem sajnos.
– Majdnem megöltél aznap – billentettem kissé oldalra a fejem, de a mosolyom megmaradt. – De valamiért mégsem tetted meg. – Túl élesen emlékeztem azokra a pillanatokra. Inkább annak az érzésnek kellett volna megmaradnia, hogy egyáltalán szándékában állt megkísérelni a dolgot, de rá kellett jönnöm, hogy szó szerint az első pillanattól fogva felfordított a fejemben minden logikát.
Azt nagyon is jól tudtam viszont, hogy a nosztalgiázás nem fog minket előrébb vinni, főleg minket nem. Felemlegethettük volna az összes találkozásunkat, mindegyik úgy ivódott az emlékeimbe, mintha csak kőbe vésték volna őket, különösen a legutóbbi. Az az estély nem is lehetett volna nevetségesebb, mégis emlékezetes maradt amiatt a néhány perc miatt, amit az egyik függöny árnyékában lopott tőlem.
Láttam a tekintetében a változást, aminek hatására én is észhez tudtam téríteni magam kissé. Aztán kimondott egy ismerősen hangzó nevet, de én csak felvontam a szemöldököm; valamiért az volt az érzésem, nekem nem olyan szempontból cseng ismerősen, mint ő szeretné.
– Mi van vele? – kérdeztem vissza. – Hallottam már a nevét – vontam vállat, már amennyire az összekötözött kezem engedték, megadva ezzel egyfajta választ. Azt nem tettem hozzá, hogy Dim szájából hallottam, többször is, és egyszer mintha vele összefüggésben veszekedtek volna a Papával. Addig nem osztok meg vele semmi ilyesmit, amíg nem tudom, mi a francért vagyok itt. Egy név ehhez még nagyon kevésnek tűnt.

⇜ wrecked ⇝

Fredrik & Nadia

Nem engedte el a tekintetem, de ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, azt is bevallottam volna, hogy én sem akartam elfordítani róla a szemeimet. Akármennyire haragudtam is rá, akármilyen árulásnak éltem meg, amit tett... még mindig hatással volt rám. Eltűnődtem rajta, hogy vajon ez okozza-e majd végül a vesztemet is, feltéve persze, ha vannak olyan bátrak, hogy ez a kis alagsori vendéglátás végzetes lesz.
Rá sem hederítettem az embereire, ahogy elküldte őket, utánuk sem néztem, nem érdekeltek. Neki sem szabadott volna érdekelnie, de ezen már egy kicsit késő volt segíteni.
– Én is csak a sorrendet nehezményeztem – jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában, bár közel sem volt olyan őszinte, mint lehetett volna. Most már kár is lett volna tagadni, hogy nemrég még úgy vonzott maga felé, mint légypapír a legyet; egy részem akár hálás is lehetett volna neki, amiért helyettem is eldöntötte a kérdést.
Mégis, ahogyan odahúzott egy másik széket és leült velem szemben, a gondolataim képesek lettek volna ismét elárulni. A szemei árnyalata, a vonásai, a hangja mind-mind túl mélyen beleették már magukat a gondolataim közé, olyannyira, hogy már nem tudtam volna megszabadulni tőlük. Még akkor sem, ha itt ültem, összekötött kézzel, tehetetlenül. De főleg akkor nem, amikor egy kendővel úgy érintette meg a szám sarkát, mintha törődne azzal, hogy épp vérzek-e valahol.
A kérdése meglepett, ezt meg sem próbáltam leplezni. Felvontam a szemöldökömet és érdeklődve néztem rá.
– Ezen már egy kicsit késő elgondolkozni, nem? – kérdeztem vissza. Mintha az, ha bevallom, hogy vonzódom hozzá, megváltoztatott volna bármit is. – Igen – feleltem végül egyszerűen, még akkor is, ha ez az egész cseppet sem volt egyszerű. Igen, elmentem volna vele. Igen, ezzel életemben először valódi csalódást okoztam volna a Papának. Megkérdezhettem volna magamtól, melyik kezembe harapjak, de a helyzetem azt súgta, már megkaptam a választ.
– Miért vagyok itt? – szegeztem neki inkább azt a kérdést, amire nem tudtam a választ. Sejtéseim voltak, persze, de tőle akartam hallani az okot... vagy okokat. – Te is tudod, hogy ez nyílt hadüzenet a családommal szemben. – Nem akartam, hogy úgy hangozzon, mintha érte is aggódnék, de egy kicsit talán mégis volt egy ilyen felhangja a szavaimnak. Hiszen ha én tényleg ebben az alagsorban végzem, a következményekkel már csak neki kell szembesülnie, engem mégis érdekel.

Fredrik & Nadia

– Ki gondolta volna, hogy egyszer egy Smolensky lesz majd a főnök alagsorában?
Felvont szemöldökkel, kifejezéstelen arccal meredek a fickóra, akit sokszor láttam már Fredrik háza körül lebzselni, de a nevét akkor sem tudnám megmondani, ha kényszerítenének. A gyorskötöző belevág mindkét csuklómba, a vállam pedig már régen elzsibbadt ettől a kifacsart pozícióból, amivel a székbe kényszerítettek – de persze lóghatnék láncba verve a plafonról is, így talán észszerűbb, ha nem panaszkodom.
– Mudak.
Kissé összeszűkíti a szemeit, úgy néz rám.
– Ha már idejöttetek, legalább beszélhetnétek a mi nyelvünkön – hajol közelebb.
– Russkiy moy rodnoy yazyk – hajolok én is közelebb, már amennyire a szék támlája engedi, hűvösen mosolyogva rá.
Ezzel már igazán nem fog tudni jobban kihozni a béketűrésből, bőven elég van a számlájukon így is. Erre a szerencsétlenre mondjuk kifejezetten nem emlékszem, talán ő csak arra jó, hogy őrt álljon Fredrik házánál... és foglyainál.
Még mindig össze kell szorítanom az állkapcsomat a gondolatra. Biztosra mentek, pontosan tudták, hol leszek és éppen elegen jöttek ahhoz, hogy megfosszanak a menekülés minden esélyétől. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy az ő emberei azok, pusztán az ösztön, a neveltetésem és az élni akarás dolgozott bennem, amikor felvettem a kesztyűt. A szám még mindig fájdalmasan zsibbad ott, ahol felszakadt, és a jobb felkarom is sajgó emlékeztetőjét viseli annak, hogy az egyik seggfej a késével érte el, hogy ne tudjam használni a fegyveremet.
Ráadásul, akármekkora őrültségnek is tartja a Papa az ötletet, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek a rohadékok nem... egyszerű emberek. Nem tudom, hogy szednek-e valamit, vagy hogyan csinálják, de Kirill tanított meg megvédeni magam, és hiába nem kímélt soha, még neki sem volt ekkora fizikai ereje. Egyszerűen nem tudom ép ésszel feldolgozni.
– Tudod, sokszor elképzeltünk már megkötözve – térít vissza a valóságba az ügyeletes seggfej hangja. Lassan vigyorra húzza a száját, mire ismét felvonom a szemöldököm. – Sokan talán csak utálják a pofátokat, de van, aki kíváncsi, mi van a jégkirálynő álarc alatt, tudod.
Elmosolyodom, már-már hívogatóan, és amikor még közelebb hajol, gyors lendületet véve teljes erővel belevágom a homlokom az orrába. Felkiáltva kap az orrához, én pedig nevetve ecsetelem neki oroszul, hogy ha egy ujjal is hozzám mer érni, hogyan fog a Papa és Dimitriy lyukat vágni a légcsövébe, hogy aztán beletömjék a legbecsesebb testrészét és végignézzék, hogy attól fullad meg.
Vérző orral, gyűlölettől csillogó szemekkel néz rám, és nem lep meg, amikor visszakézből pofon vág, de téved, ha azt hiszi, hogy ezzel meghat. Őt viszont látszólag nagyon is meghatja, amikor – a hangokból ítélve – kinyílik egy vaskos ajtó a helyiség szemközti falnál elhelyezett lépcsőjének tetejénél.
Oda sem kéne néznem, hogy lássam; érzem, hogy Ő az. Tekintetem lassan követi a mozdulatait, ahogy lejön a lépcsőn, szemeim abban a pillanatban megtalálják a sötét szempárt, ahogy felénk fordul. A szívem áruló módjára dobban meg, az elmém azonban fagyos marad. Amikor még üzleti partnerként jártam ebben a házban, megtehettem, hogy hamis képzetekbe ringatom magam; a Papa soha nem engedte volna, de én miért ne hitethettem volna el magammal?
Vonzott. Vonzott a tekintetével, a szavaival, a mosolyával, ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, legtöbbször indokolatlanul. Bűnös képzet volt ez kezdettől fogva, de feleannyira sem súlyos, mint amit ő tett.
Elárult. Pont Ő. Pont engem.
Lassan mosolyodom el, de ennek a mosolynak most semmi köze ahhoz, ahogy néha néztem rá.
– Fredrik – szólítom meg, hogy aztán leolvadjon az arcomról a hűvös mosoly és átadja a helyét a látszólagos melegpettségnek. – Az oroszokat egyszerű és durva embereknek tartják, de még felénk is előbb hívják meg a nőket vacsorázni, mielőtt hazavinnék őket megkötözni.