Elnézem vigyorgását és elgondolkodva végigfutattom arcán a tekintetemet, aztán finoman megrázom a fejemet. - Nos az biztos, hogy nagyon máshogy vélekedünk erről. Ha Önnek ez viszont működik – utalok a leegyszerűsített logikára, amit felhozott – akkor örülök. Egy emberi jellem sokkal szeszélyesebb és ettől a kapcsolatok is sokkal kevésbé egyszerűen navigálhatóak, mint ahogyan azt a nő felfestette. Így alakult, hogy még nekem, aki ennyire mélyen belemerült az emberek tendenciáiba és személyiségüknek képrajzába is nehéz volt, hogy kialakítson hosszantartó barátságokat. Vagy talán pont emiatt. Mindenesetre az biztos, hogy semmi sem volt fekete vagy fehér és közüttük húzódó szürkének megannyi árnyalata létezett, ami miatt sokszor nem lehetett egyértelmű tényekre fektetni az emberek érzéseit. Még ha a tettek egészen másról is adtak tanúbizonyságot. Éppen emiatt az ellentétes látkép miatt éreztem úgy, hogy mi ketten jól fogunk együtt dolgozni – bár talán még korai volt az ilyen következtetés, mindenesetre bizakodó voltam. Pár órával előbbi ellenérzéseimmel szemben. Egy jó félórával később már fent vagyunk a saját termünkben és miután mindkettőnknek elkészítettem a kávét, hozzálátunk a tények átnézésének. Mondtam neki, hogy előbb mondjon el mindent, ami történt a mai napig, aztán pedig majd én átveszem a szót. Így legalább érintünk időrendben minden fontos pontot és aztán kifejthetem meglátásaimat a gyilkossal kapcsolatban. Míg ő leül, hogy a gépet kezelje és belekezdjen, addig én magam kezemben a kávés bögrével állva maradok. Lábaimat szétteszem egy szélesebb állásban és kezeimet karba teszem mellkasom előtt. Óvatosan hörpintek újabbat és újabbat az italból, míg hallgatom, ahogy felvázolja nekem az információkat. Morózusan bólintok egyet, amikor végül befejezni az utolsó mondatával lezárva az ügyet, ameddig ők követték. Előrelépek egyet, majd lehajolok hozzá és finoman megkérdezem, hogy „szabad?” mielőtt átveszem tőle az irányítást. Visszamegyek arra a diára, ahol az összes eddigi áldozat képe szerepelt és megállok. Lerakom a bögrémet az asztalra, majd nagyot sóhajtok, ahogy ismét kiegyenesedem. - Az első itteni áldozatunknál még nem figyeltünk fel igazán… ahogy te is említetted a prostituáltak és egyéb szexuális munkások eléggé zárt közösség és pontosan amiatt a stigma miatt, amivel együtt kell élniük nap, mint nap nem könnyen nyitnak a hatóságok, vagy úgy bárki felé. Ez egyúttal viszont tökéletes célponttá is teszi őket az olyan elvetemültek számára, mint ez a gyilkos is. Emiatt nehéz bármilyen ügyet is végigvinni velük, de amikor egy újabb áldozat került a listára, akkor már felfigyeltem a dologra. Főleg, hogy minden más sorozatgyilkosról és egyéb kitűnő eseteket is számon szoktunk tartani. Így ismerős számomra ez a séma, ami aztán arra vezetett, hogy nem csak ezt a két esetet, de az előzőeket Franciaországban is összevessem. – Megállok és ismét átkattingatok, egészen azokhoz a képekhez, ahol az áldozatok sérüléseinek fotói látszanak. – Nagyon tudatos ez a gyilkos, és látszik, hogy gyorsan tanul és szokik hozzá a technikájához. Az első pár áldozaton még sokkal több seb, dulakodás jele látszik, míg később már ezek minimálisra csökkentek, az alapvetőeket leszámítva, amiket te is felsoroltál. A mintákból azonban egyértelműen lejön, hogy egy középkorú férfiről, vagy egy erősebb nőről van szó, de az áldozatok nemét tekintve, előbbire tippelek. Az is biztos számomra, hogy valamilyen erős kapcsolat fűzi a nőkhöz. Egyrészt, a választásai miatt, hogy specifikusan milyen külső vonású egyéneket szemel ki, illetve a fojtogatás miatt. Ettől szenvedélyessé válik a gyilkolás, valószínű, hogy élvezi, hogy föléjük kerekedik és ily módon veszi el az életüket. Egyértelműen nem hidegvérűen döntés ez a részéről. Ebből következőleg valamilyen rokona vagy esetleg egy volt párjával történt trauma lehet a kiváltó oka annak, hogy ilyen módon ítélkezik ezek felett a nők felett és rajtuk éli ki a régi sérelmeit. Ezt a gondolatot az is alátámasztja, hogy nem kerít nagy műsort a dolognak, nem hagy nyomokat a rendőrség, tehát a többiekkel ellentétben nem a hírnévre vágyik, nem azt akarja, hogy okosabbnak lássák. Fanatikus módon szedi az áldozatait, és ez egyre csak rosszabb lesz – teszem hozzá leereszkedő szemöldökökkel, ahogy sötét pillantást vetek a nyakakra, amiket sötéten gyűrűző foltok vesznek körbe. – Amint itt is megszokott kicsit, egyre többet és gyorsabban fog ölni. Egyedül a technológia és az eddig ismert tények állnak majd a mi oldalunkon, hogy minél hamarabb elkapjuk. - Eddigi két áldozata, amit szedett az Washington közelében volt, de túlságosan messze a várostól és minden civilizált helységtől. Így kamera felvétel, vagy esetleg szemtanú nem volt, aki ebben segédkezett volna nekünk, hogy több információval lásson el minket. A lányok is két különböző ismerettségi körből származnak, így ezeknek összevonását sem tudtuk felhasználni. Annyi bizonyos, hogy tartja magát az eddigi sémához, de sokkal óvatosabb, amióta majdnem elkaptátok – fejezem be, ahogy lenézek a nyomozóra mellettem. A félhomályban összekapcsolom a pillantásunkat. – Az egyik fontos kérdés, ami számomra felmerült, hogy vajon miért Amerikát szemelte ki magának? Ha esetleg megtudnánk találni ezt a kapcsolatot, akkor az el tudna minket vezetni akár hozzá is, vagy a személyazonosságához legalábbis.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Kis mosollyal bólintok arra, hogy lesz időm erre. Mindenre is lesz időm, és talán ez a probléma, hiszen ez azt fogja jelenteni, hogy igen csak nehéz lesz elkapni a mocskot. Tudom, nem dédelgetek álmokat, de a remény hal meg utoljára, szokták mondani. Az összefoglalásomra lelassulnak a léptei, így az enyémek is, és amikor letekint rám, majd fürkészni kezd, én állom a pillantást egy semleges arckifejezéssel. Meg van a magam oka, hogy mondtam, amit, de amikor azt mondja, ez nem ilyen egyszerű, fogaimat villantva elvigyorodok. - Nem-e? Ha nincs meg mindene az embernek, akkor szüksége van valamire. Ha valamire szüksége van, akkor azt megszerzi. Ennél jobban felesleges bonyolítani a dolgokat. - ez a valami pedig rendkívül változatos dolog lehet. Van aki barátokat, kapcsolatokat gyűjt, mint más a pokemonokat, van aki díjakat, más elismerést, van aki kielégülést és a partnerek számában fejezi ki a szükségét. De bármi is legyen az a szükség, az ember mindig arra törekszik, hogy ezt kielégítse, tudat alatt is. Ezért lesznek kiszámíthatóak egy idő után az emberek, és elkaphatóak a gyilkosok. Mert a felé tendálnak, amit akarnak, és ettől kiszámíthatóbbak lesznek. Később azonban visszatérünk a családjára az edzőterem okán. Örülök annak, hogy átjönnek a vicceim a férfinek, elég ciki lenne, ha agyatlanul bámulna rám, és talán sértett lenne a kijelentéseim és kérdéseim okán, azonban nevet, ami jó jel. Egyelőre nem viszem túlzásba azért a nyitottságot, de majd később, ha már jobban összeszoktunk, úgy is kinyílik majd a csipám is, meg a szám is. Ennél jobban, igen. - Nem árullak be, ne aggódj. - csippentem össze a levegőben az ujjaimat a számnál, és húzom át a másik oldalra, mintha csak cipzárral lezárnám a mosolyba húzódó ajkaimat. A rendkívül unalmas folyosó után egy rendkívül unalmas irodába érünk, és én neki is állok összeszerelni a dolgaim, amíg ő kávéval kínál. Megköszönöm, majd megkóstolva megdicsérem, míg feláll a laptop rendszere, és sikerül kivetíteni a projektoron át, amit akarok. Lámpa leó, függöny be, és kezdődhet az előadás. Részletesen beszélek az ügyről. Rohadt hosszú a monológom, mert minden áldozatot, és a körülményeket is elmesélem. Camille Mathiue. Jacqueline Gardet. Sabrina Beaumont. Ingrid Breguet. Adrienne Ballesdens. Lucille Cortot. Solenne Charbonneau. Hét áldozat. 25 és 35 között. A zsáner egyértelmű, mert minden nőnek barna, vagy sötét barna haja és barna szemei voltak. Az arcforma is nagyjából egyezett. Elmesélem, hogy mennyire kibaszottul nehéz volt bármilyen információt is kiszedni a nőkből, még úgy is, hogy én nyomoztam, és nem egy férfi kollégám. Annyit viszont sikerült kideríteni, hogy az első áldozat, Camille nem volt a szó szoros értelmében prosti, csupán rúdtáncos, aki az egyetemi tanulmányai mellett ezzel kereste a kenyerét. Nehéz volt először összekötni a lány eltűnését a többi prostiéval, tekintve, hogy nem igazán akartak róla beszélni. A klub környékén azonban némi kérdezgetés után kiderült, hogy a lány menekült a támadó elől, de már a külleme alapján se engedték be a lépcsőházakba. Ő volt az első és egyetlen, akit kvázi erőszakkal rabolt el, a többi nőnél már a kuncsaft szerepével vitte el áldozatait a helyszínről. Ezek a nők viszont már tapasztaltabb és érettebbek voltak. A családi háttérben legalább egy gyerek szerepelt náluk. Az eltűnés és az előkerülés közti időt körülbelül egy hétre becsültük. Mivel nem kaptunk a többi prostitól pontos információt az eltűnésről, ezért nehéz volt megállapítani, hány napig élvezi az áldozatait. Erőszakos behatolásra találtak nyomokat a holttesteken, a csuklón és a bokákon lévő nyomok alapján kikötötte őket. A többi seb valamiféle rituális gondolkodásmódra engedett következtetni, de ennek forrása még kérdőjel nekünk. A halál oka minden áldozatnál fulladás, a gyilkos a két kezével fojtotta meg őket. Egy helyre sose tért vissza kétszer, rendes személyleírást nem kaptunk, és a járműve is egy nagy kérdőjel, mert volt, aki furgont mondott, volt aki kombit. Egyszer sikerült majdnem elcsípnünk, mivel kezdett kifutni a kupik lehetőségeiből, és egyszer még is visszatért az egyik helyszínre, remélve, hogy ezzel kiszámíthatatlan lesz, de tekintve, hogy addigra már a prostik is befostak, hogy ki lesz a következő, hajlandóak voltak együttműködni, és hívtak minket, amikor megjelent. Sajnos nem értünk oda elég gyorsan, és eliszkolt, mire lehetőségünk lett volna elkapni, de legalább új áldozatot nem tudott szedni. - ... és aztán kaptuk a hírt, hogy a mocsok átszökött erre a kontinensre. - fejezem be az előadást, és a férfire tekintek, várakozóan. Most övé lesz a szó.
You are not looking. You are watching! | I am a Loner | ℤ
Vendég —
- Áh – emelem fel az államat kicsit, ahogy elfogadom az érdeklődésemre adott válaszát. – Nos, lesz még elég ideje megállapítani mit is gondol rólam pontosan – teszem hozzá egy mosollyal. Amikor hosszas kifejtésemre reagál kissé lassítok lépteimen és lenézek rá. Szemeim fürkészőn kutatják alakját, de leginkább az arcát. Kíváncsi vagyok, hogy mi alapján vonta le ezt a következtetést – nem magam miatt, hanem mert úgy érzem ez a komment most inkább belőle származik és szeretném tudni, hogy miért. Én viszont saját magamtól adtam egy kis betekintést az életembe és a gondolataimba, ő még nem adott erre zöld utat, úgyhogy nem fogom firtatni. Helyette inkább azt válaszolom nyugodtan: - Ez nem ilyen egyszerű. De tény, hogy hálás lehetek a családomnak a támogatásért – mosolygok ismét és megjelenek előttem arcok, akikről tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Hosszú percekkel később, több biztonsági és hasonló intézkedések után, a liftben állva ismét visszatérünk a családom témájára, ami egyszerre furcsa és kellemes számomra. Furcsa, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ennyit beszéljek róluk a munka keretein belül – főleg nem egy újonccal -, de kellemes is, mert mindig melegséggel és egy amolyan megmagyarázhatatlan nyugalommal áraszt el, ha elmondhatom milyen csodásak. Nem elsőnek sikerül megnevetetnie a nőnek és ez is valami olyan, ami szokatlan számomra, de… nem tudom tagadni, hogy mennyire jól esik. Amikor először ránéztem Roxanne aktájára – és képére – nem számítottam rá, hogy majd ennyire jól ki fogunk jönni. Talán felmerült bennem, hogy a kulturális különbségek miatt lesznek esetleg súrlódások, vagy a határozott tekintete keltette bennem ezeket az érzéseket. Itt mellette állva viszont sokkal lezserebb és közvetlenebb, mint gondoltam. Ez mondjuk rajtam nem segít a továbbiakban, abban, hogy tudjak kellő távolságot tartani közöttünk… mégsem aggódom még nagyon és ennek is aggasztania kellene. Helyette felnevetek hitetlenkedő kérdésén. - Mostanra igen – válaszolom egy szórakozott mosollyal. – Az viszont nem kérdés, hogy kitől örököltem… mindezt. Még ha mostanra már kicsit össze is ment, de ha valaha is találkozol vele, akkor nem mondtam semmi ilyesmit – kacsintok rá. Az irodába érve mindketten cselekvésre szánjuk magunkat. Én magam a muníció forrássával foglalatoskodom, míg Roxi asszertívan neki áll felállítani az anyagot, amit át kell néznünk. Bár ezzel csak később szembesülök, amikor megfordulva majdnem magamra öntöm a kávét, amikor meglátom az asztal alól kilógni formás popóját. Hosszú pillanatig nézem (leforrázva) miközben ide-oda ficereg, ahogy a megfelelő vezetékeket próbálja megtalálni. Majd erőt veszek magamon, egyúttal egy mély lélegzetet és önuralmat gyakorolva magamra a plafonra emelem a tekintetem. Szedd össze magad, ember! Kihúzom magam, amikor végre visszahozza magát ismét álló pozícióba és átadom neki a bögrét, amibe a kávét készítettem neki. Amikor megdicséri azt, akkor villantok rá egy elégedett félvigyort, majd bólintok és megkérem, hogy kezdjünk bele. Ő kezdi majd a dolgokat, mert olyan érzésem van, jobb, ha az ő szájából is hallom az egészet az elejétől kezdve. Hátha esetleg elkerülte az aktákban a figyelmemet, vagy nem mindent pontosan adtak át. Illetve remélem azt is, hogy Roxi majd tesz pár kiegészítő gondolatot is az egészhez a saját részéről. Kíváncsi vagyok ő hogyan látja ezt az egészet, nem csak a feljebb valóinak a szakmai leírására. Pillantásommal követem őt, míg továbbra is talpraesett módon és nem zavartatva magát rendezi úgy az irodát, mintha máris otthon lenne. Figyelem, ahogy mozog, ahogyan a szemei követik a mozdulatait és ahogyan a környezetét méri fel. Agyamban már automatikusan rakom össze a személyiségét, mert nem tudom megállítani magamat – de tudom, hogy ennél még sokkal több különlegességet tartogat számomra a francia ügynök. Amint elkészült a teremmel és elkezdődik a vetítés, egyúttal az ő előadása, én magam is kényelmesen elhelyezkedem, kezemben a bögre kávéval, csak állva maradok. Érzem, ahogy arcizmaim ellazulnak és egyúttal egy komoly kifejezés ereszkedik rájuk, amint ismét felveszem a profizmust és munka módba váltok.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Megrázom a fejemet. - Azt nem mondanám, csupán bizonytalan vagyok abban, hogy jól látom, amit látok. - válaszolom mosolyogva, aztán a kérdésemet feltéve hallgatom a válaszát. Amit felvázol, hasonlít ahhoz, mint ahogy én élek, csak nálam a családi háttér is hiányos. Határozottan bólintok a kérdésére, feltekintve rá a szemem sarkából. - Persze, miért akarnál többet, ha meg van mindened? - egyszerűsítem le a dolgot egy mondatba. Én hozzá szoktam ahhoz, hogyha valamit akarok, akkor azért meg kell küzdenem, és nem kell másoknak megfelelnem, hanem csak magamat kell szem előtt tartanom. Ha nem így éltem volna, akkor sose lettem volna elég karakán egy ilyen munkához, vagy egyáltalán ahhoz, hogy felküldjem magam Párizs mocskából. A ruházatra, és a szavaimra mormol valamit az orra alatt, amelyben nem vagyok biztos, hogy jól értettem, de nem firtatom, mert nem úgy hangzott, mintha éppen megsérteni akart volna. A lift előtti halovány flört után abba belépve ismét sikerül némileg viccelődni egymással. Aztán rátérek arra, hogy szívesen vennék ajánlást edzőteremre, innen pedig egyenesen ott lyukadok ki, hogy mennyire. nagyon. sportolt. Aztán ahogy elneveti magát és körbe írja a családját, a szemöldököm a magasba emelkedik. Igyekszem elképzelni ezt, de valahogy kétlem, hogy a fantáziámban felrémlő családkép valósághű lenne. - Ugye túlnőtted az apádat? - kérdezem némileg meghökkent hangnemben, egy ingerrel a nevetésre. Ha azt meri mondani nekem, hogy az apja még nála is magasabb, akkor tényleg körbe röhögöm! Hiszen már ő is hatalmas, a dimenzió minden irányába, még is hová nőtt volna akkor az apja?! Vagy a család többi tagja? Az irodába érve már neki is állok kényelmesen kipakolni és mondjuk úgy, otthon érezni magam. Logan megkínál kávéval, amit elfogadok, bár rá bízom, hogy milyet ad, egyébként is kíváncsi vagyok, mit néz ki belőlem, vagy mi a kedvence. Sok dolgot elárul azért ez is egy emberről. A végén már az asztal alá kell bemásznom, és amikor kérdez, akkor bólintok, bár ezt valószínűleg úgy se látja így. - Jah, minden oké. - mondom kimászva onnan. Leporolom a kezeim, oda hajolok a géphez, bekapcsolom, majd felé fordulva rámosolygok, és elveszem a kávét egy köszönömmel. A kérdésem után bele kortyolok, míg válaszol, szusszanok. - Hát az hosszú lesz, de fair. Egyébként jó a kávé. - somolygok. Nem úszom meg a szájtépést. Amint betöltött a gép, én már lépek is oda. Jelszavak, titkosított mappák. Megnyitom az egyiket, aztán kivetítem az anyagot a fehér táblára. Sok dolog így nem látszódik, szóval az ablakhoz lépek, összehúzom a függönyöket, aztán az ajtóhoz lépve lekapcsolom a lámpát. Már is jobb. A gépem mellé helyezkedek a székbe, lazán, még jobban elengedve magam, mint oda lent a kapitány irodájában. Keresztbe teszem a lábamat, aztán mielőtt bele kezdenék, ismét kortyolok a kávémból. Kattintok egyet, kettőt, aztán a táblán megjelenik egy kellemes mosolyú, fehér bőrű, barna hajú, barna szemű nő. - Az első áldozat. Camille Mathieu... - ezzel pedig bele is kezdek abba a hosszú történetbe, amely Amerikáig vezetett.
- Na – somolygok – máris megváltoztatja a véleményét? – kérdezem tőle, bár inkább csak viccelődöm. Amikor azonban visszakérdez, mert úgy tűnik tényleg érdekli a véleményem erről, akkor elhallgatok egy kicsit. – Nem arról van szó – mondom végül mély hangon – hogy ne fogadtak volna el. Bár biztos van egy-két ember, aki a háta közepére se kíván, de nem lehet mindenkit boldoggá tenni, akármennyire is igyekszik az ember. Én magam nem vagyok éppen ez az igyekvő ember, megvannak az életemben azok, akikről feltétlenül tudom, hogy számíthatok rájuk. A családom sokat jelent nekem, minden támogatnak… Ez pedig ad egy fajta alapot, amin állva… nincs szükségem mások elfogadására. Ha ez érthető – fordulok felé, kutatva a pillantását, várva, hogy mit reagál erre. Kissé én magam is megvagyok hökkenve azon, hogy már most… szinte az első pár percben mennyire részletesen megosztottam vele a gondolataimat. Pont ilyen dolgok nem sűrűn történnek meg velem a munkahelyen másokkal. Roxanne-nek sikerült már most olyan dolgokat kihoznia belőlem, amiket másoknak nem, és ez rögtön beindítja a vészriadókat a fejemben, hogy ideje kicsit visszább húznom magam. Még a végén kiöntöm neki az egész lelkemet, az pedig… senkinek nem lenne jó. Amikor áttérünk a ruházatára, illetve annak „kivételességére”, itt nem fogom vissza magamat. Lehetséges, hogy mint férfi nem áll jogomban megjegyzéseket tenni egy női munkatárs megjelenésére. Nem hiszem, legalábbis amennyit láttam eddig a francia ügynökből, hogy ez őt zavarná, így őszintén megosztom vele a gondolataimat. Azt hiszem, ő arra várt, hogy majd valami mást mondok, de hamar tovább lendül a dolgon és elhangzó mondatára már csak egy orrom alatt elmormogott mondattal válaszolok, miszerint „nem hiszem, hogy bármikor is csalódnék”. A liftben állva több minden vonja magára a figyelmemet. Egyrészt, hogy ebben a nos… eredetileg nem éppen szűkösnek mondható helyen, mégis mennyire közel kerülünk egymáshoz, mert én magam nagyrészét kiteszem a szerkezet kocsijának. Másrészről a beszélgetésünk, ami hol viccbe fordul, hogy komolysággal dob fel egy témát. Szerencsémre nem tesz megjegyzést az előbb elejtett flörtölő mondatomra, ami miatt egyszerre vagyok csalódott és hálás. Arcát figyelem egy kicsit, de úgy érzem hasonlóan érezhet a felvetéssel kapcsolatban, mint én: akármennyire is szeretném Roxanne-t megizzasztani az ágyban órákon keresztül, az edzőterem helyett, nem fogom megtenni. Még csak fel sem fogom ajánlani, mert egyrészt biztos vagyok benne, hogy visszautasítaná, másrészt jobb nem keverni ezt a kapcsolatot. Nem voltam feltétlenül ez az egy éjszakás férfi, úgy éreztem Ms Bonnet-val kapcsolatban még inkább nem tudtam volna ezt fenntartani, ő maga pedig mondta, hogy minél hamarabb visszatérne Franciaországba. Ez eleve elvágott közöttünk minden lehetséges jövőt, amit a munkán kívül érhettünk volna el. Ideje hát elengednem ezeket az álomképeket és a jelenre koncentrálni. - Persze – mondom lelkesen a válaszára, majd majdnem félrenyelek, és köhintek egyet az öklömbe, amikor „kipattintottságomra” tesz megjegyzést. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen huzamosan végignéz rajtam. Ez kelt bennem egy kisebb hőhullámot, de igyekszem ignorálni. – Ah… - kezdem, próbálva megtalálni a megfelelő szavakat, majd hátravetem a fejem és nevetek egyet. Csillogó szemekkel nézek vissza a nőre. – Nos, lehetséges. Apám is mindig nagy ember volt, családom többi férfi tagjai is. A nők sincsenek feltétlenül alul maradva – mondom egy félmosollyal és kacsintással, mielőtt kilépnénk a liftből. Amint beérünk az irodába, én megkínálom kávéval, mielőtt bármibe belekezdenénk. Az isteni nedű soha nem árt, amikor valami olyanra készülünk, mint ennek az ügynek a megvitatása. Amikor pedig rám bízza, hogy pontosan hogyan is szolgáljam ki, meglep vele. Általában ezzel kapcsolatban az emberek elég határozott döntésekkel szoktak lenni, tekintve, hogy mindenkinek milyen fontos szerepet játszik az életében az ital. Elgondolkodva nézek rajta végig, miközben ő megválik a blézerétől, és pakolászik. Elsőre azt mondanám, hogy feketén issza a kávéját, de pontosan emiatt az erős következtetés miatt végül máshogy döntök. Elkészítem a kávékat és mindkettőt megdöntöm egy adag tejjel, majd éppen csak egy csipet cukorral, amit jól elkeverek benne, miután újra melegítettem a bögréket, mielőtt odavinném neki. Megfordulva viszont hirtelen majdnem elejtem a kezemben tartott kávét, mert Roxanne arca helyett, egyenesen feszes, kerek popója néz velem szembe. - Minden rendben? – kérdezem és igyekszek erősen neutrális hangot megütni, miközben egyértelműen a fenekét bámulom, ahogy ficeregve kimászik az asztal alól. Csak miután már biztos vagyok benne, hogy rajta kapna vezetem vissza a pillantásomat rá és odalépve hozzá, felényújtom a kék bögrét. – Tessék, remélem, ízleni fog. Belekortyolok a sajátomba, és elégedett hümmögéssel konstatálom, ahogy a forró ital lecsúszik a torkomon. Agyam máris pörgésbe kezd, bár biztos vagyok benne, hogy ennyire gyorsan nem hat a cucc. Inkább Roxi jelenléte lehet rám ilyen hatással. - Nem – válaszolok neki aztán kérdésére. – Kezd te, foglaljuk össze, hogy mi történt eddig és aztán átveszem tőled, amikor elérünk a helyszín váltáshoz. Kérlek! – mutatok aztán a gépe felé, amit már nagyon asszertív módon fel is csatlakoztatott a kivetítőre.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Kicsit elbizonytalanodok, ahogy ilyen meglepetten néz maga elé, aztán lassan rám fordítja a pillantását. - Hát igen, de most elbizonytalanodtam. - vallom be értetlenkedve. - Szóval úgy érzed, hogy nem igazán fogadtak be téged még mindig? - kérdezem, és kezdem boncolgatni a témát. Kíváncsi vagyok, miért érzi így, mikor eddig egyetlen olyan pillantást se láttam senkitől, ami rosszra utalna, inkább őt látom zárkózottnak mások felé. Kicsit olyan, mintha egy ördögi kör lenne, amiből azért nem szabadulnak, mert mindenki a másiktól várja a megoldást. Lehet tényleg fel kell ráznom itt mindent és mindenkit. A sorozatgyilkos elkapásáról beszélve, és arról, hogy Logan nem akar lehangolni, eszembe jut, hogy lehet nem a gyilkosok kiemelten intelligensek, hanem csak az amerikaiak túl buták, de ezt mélyen magamban tartom. Tudom, hogy ezek európai előítéletek, és nagyon remélem, hogy az itt tartózkodásom alatt a csapat, akikkel együtt fogok dolgozni - és a férfi mellettem - rá fog cáfolni erre, és mindarra, amit a világ többi része gondol az amerikaiakról. - Nehéz olyanokból kiszedni bármit is, akik eleve összeszokták kötni a bajszot a rendőrséggel. Nem könnyű dolog egy ilyen zárt közösségből előcsalni bármilyen infót is, általában inkább szenvednek, mint hogy együtt működjenek velünk. De erről majd később. - osztok meg néhány apróságot, mielőtt elterelném a témát. Amikor megjegyzem, hogy kivételes eset a mai, látványosan végig mér, mire figyelni kezdem, kicsit hátra döntve magam, mintha csak azt üzenném "na mondjad, ha van véleményed" és nem is igazán hallgat, és meglep a kifejezés, amivel él, még is inkább várakozással várja a holnapot, mint hogy kérdezzen. A félmosolyt tükrözöm az arcomon. - Ha nincsenek elvárások, nem lesznek csalódások se. - zárom le ennyivel. Jobb, ha nem gondol semmi konkrétra, és akkor nem fog kellemetlen meglepetéseket kapni. Túl esek a szokásos újoncokat érő szeánszokon, megkapom a kártyám, amivel közlekedhetek, a fegyverem, és most elindulunk a nekünk szánt irodába. A nyelvtechnikára egy mosolyog kívül nem áldozok több energiát. Persze, meglep, hogy pont ő flörtöl velem, de szerintem ő is tudja, hogy házi nyúlra nem lövünk, csak ha harap. Úgy hogy ezt meghagyom, hogy lógjon a levegőben, nem csapom le, pedig lenne rá alkalmam. Inkább edzőteremre kérdezek rá, bár láthatóan elmereng valamin, mert oda bent még sóhajt is, meg igazgatja magát. Felteszem a kérdést, hogy remélem nem én okozom a feszültséget - csak máshogy fogalmazok -, és veszi a poént. Leengedem a kezeim és elvigyorodok, amikor egy mondattal tovább viszi a viccet. Aztán mosollyá szelidül a fogpaszta reklám, és hallgatom őt az edzőteremmel kapcsolatban. Az persze nem kerüli el a figyelmem, hogy néhol még magáz, néhol már tegez, de hiába mosolyogtat meg ez is, majd hamarosan túl esik rajta, amint az agya elengedi a görcsös érzést. A szavait persze figyelemmel követem, és bólogatok. - Ez nagyon jól hangzik. Mindenképp örülnék, ha megmutatnád, főleg ha rokonodé. Az, hogy ennyire ki vagytok pattintva, családi hagyomány akkor? - teszem fel a kérdést immár szabadon, pimasz mosollyal a szám sarkában. Húzhat magára kukás zsákot is, akkor se tudná takarni azokat a trapéz izmokat, meg a karját, arról ne is beszéljünk, hogy a széles háta olyan finoman szűkül befelé a csípője felé, mint ahogy az a nagykönyben meg van írva. Ez azt jelenti, hogy a hátának is olyan kidolgozottnak kell lennie, mint egy testépítőnek, és engem valahol kíváncsi várakozással tölt el a gondolat, hogy edzőteremben, pólóban lássam. Mondjuk a lábaira tekintve szerintem azokra is bőven edzhet. Ó és igen. Ha ő pár perce végig mustrált, akkor én is megteszem, és egyáltalán nem adom jelét annak, hogy szégyellném, hogy ennyire egyértelmű vagyok. Még egy "ha te is, én is" mosolyt vágok rá, mikor csilingel egyet a lift. A mutatott irányba megyek, és már most majdnem elalszok a folyosó izgalmasságától. De komolyan, valaki azt gondolta, hogy ez így szép? Ezt még én is tervezhettem volna. Hol a pénzem?! Az irodába térve az se sokkal változatosabb, de ott legalább van ablak és fehér filctábla. A szemeim egyből megakadnak a már felhordott dokumentumokon, de az első, amit még is teszek, hogy leveszem a blézert, és rá teszem az egyik szék háttámlájára. Ezután felteszem a táskámat az asztalra, és kiveszem belőle a laptopot. - Egy kávét elfogadnék. Mindegy milyen, csak ne sós legyen. - felelek, miközben előveszem a huzalokat, és elkezdem összerakni a gépet. A fejem megemelve a plafonra tekintek. Amint meglátom a projektort, lehajolva az asztal alatt kezdem kutatni a konnektort, és az aljzatot ahhoz, hogy ráköthessem a gépemet. Amint megvan minden, kikelek az asztal alól, megigazítom a blúzom, és bekapcsolom a gépemet. Ha közben megkapom a kávét hálásan biccentek Loganre. - Köszönöm. - kortyolok egyet, aztán a dobozokra nézek. - Nos. Kezded te, hogy tudjam, mennyit változott, míg átrepült egyik kontinensről a másikra? - kérdezem rá pillantva.
Meglepődötten pislogok előre következtetésére. Lassan felé fordítom a fejemet, lenézek rá. - Tényleg így lát engem? Érdekes… - mondom elgondolkodva. Nem veszem semmisnek a felvetését, még akkor sem, ha csupán csak pár percet töltöttünk eddig egymás társaságában. Az első pár percekben is sok mindent lehet leszűrni az emberről, főleg, mert olyankor még az adott fél nincs befolyásolva semmilyen előzetes ismeretséggel. Éppen emiatt olyan érdekes számomra, hogy Ms Bonnet úgy látja ebből a kevésből is, hogy kifejezetten jól beilleszkedem ide. Nem mondanám, hogy téved, de magam én kívülről nem így látom. A következő téma már kicsit komolyabbra fordítja közöttünk a hangulatot. Elvégre én igazán komolyan veszem ezt az egészet, Amerika is komolyan veszi és biztos vagyok benne, hogy akármennyire is optimista meglátásai vannak Roxanne-nek, ő maga sem fog elszórakozni, ameddig ezen az ügyön dolgozunk. Azonban nem tudom visszafogni megjegyzésemet, amin már én magam is rágódtam, amióta csak olvastam az aktát. - Sajnos eddigi tapasztalatok alapján… a sorozatgyilkosok túl intelligensek ahhoz, hogy hamar meglehessen csípni őket – mondom és próbálok olyan hangnemet megütni, amiből érezhesse, hogy nem megsérteni akarom a megállapításommal. – Ez azt is mutatja, hogy az első pár áldozata alapján még be azonosítani sem sikerült. Az pedig, hogy sikeresen meglógott végül a francia hatóságok elől, csak mutatja, hogy mennyire tisztában azzal, hogy hol vannak a határai. Óvatosnak kell lennünk a továbbiakban. Főleg, ha nem akarjuk, hogy esetleg megint helyszínt változtasson. Mondandómat végül azzal zárom, hogy kifejezem hitetlenkedésemet azzal kapcsolatban, hogy ő esetleg megzavarná az itteni idillt. Ettől igazán messze állunk szerintem, már ha csak számításba vesszük, hogy milyen stresszes területről van szó. Ezt pedig sokszor az emberek sem teszik könnyebbé, vagy éppen azok a felelős határok, amiket a feljebbvalónk szabnak a nyakunkba. Egyelőre csak Wetstone kapitánnyal beszéltem erről, amióta kiosztotta nekem az ügyet. Biztos vagyok benne azonban, hogy ha ténylegesen elhúzódik a dolog, ahogy azt én gondolom, akkor az igazgató és esetleg majd mások is látogatást tesznek majd felénk. Ezeket majd viszont én kezelem, Roxanne-nek nem kell rágnia magát rajta. Arra azért kicsit elmosolyodom, hogy elmondása alapján máris jó társaságnak vél. Talán nem kéne számítson, vagy legalábbis nem ennyire, mint ahogyan most érzem ezt a kis melegséget szétterjedni a mellkasomban… mégis örülök neki, hogy úgy néz ki, ki fogunk jönni egymással. Bár még korai lenne megmondani, de jó érzésem van a nővel kapcsolatban. (És nem feltétlenül arra gondolok, hogy milyen reakciókat vált ki belőlem alsóbb tájakon.) A névjegykártyás esetnél megrökönyödve néz rám, amikor bocsánatot kérek tőle, hogy én a sajátomat majd csak később tudom odaadni neki. Megjegyzése miszerint „kivételesen kiöltözött”, azért csal egy kis félmosolyt szám szegletébe, és félredöntöm a fejemet, ahogy szememmel gyorsan végigmustrálom az öltözékét. - Amióta megláttam éreztem valami furcsát… Veled kapcsolatban. Először azt gondoltam szimplán, mert újként még nem illessz igazán ebbe a környezetbe. De ezekszerint a ruháid az oka – mondom egy kis csillanással a szememben, ahogy megemelintem egyik szemöldökömet. – Kíváncsian várom, hogy meglássam mi a nem „kivételes”. Később, amikor már a fegyverraktárban vagyunk és én „megdícsérem” azt a lenyűgöző listát, akkor szinte arculcsapásként ér, amint rám villantja a mosolyát. Fehér fogainak látványa, dús rózsaszín ajkai keretében hirtelen elindít bennem gondolatokat, de sikerül visszanyelnem azokat agyam mélyére. Örülök viszont, hogy jól szórakozott megjegyzésemen. Amikor pedig már a lift előtt állunk és nos, azt hiszem, én magam is beismerhetem, hogy kicsit kicsúszik a kezemből a gyeplő, amikor megemlítem a nyelvtechnikámat. Az utolsó pillanatban majdnem visszaszívtam, de valamiért végül mégis kimondtam. Arra gondoltam, hogy talán Roxi nem fogja igazán felvenni a dolgot, elvégre amilyen gyönyörű nő biztosan sok hasonló dumát hall nap, mint nap. Én nekem meg aztán nincs sok tapasztalatom, ami flörtölést illeti – legalábbis itt a munkahelyen. Jobb is, ha a továbbiakban vissza fogom magam, mert még a végén megtöröm az örökös szabályomat. Whoa, nagyfiú, ne szaladjunk ennyire előre! Mégis miből gondolod, hogy Ms Bonnet egyáltalán akarna téged? Csak kirázom ezeket a kavargó gondolatokat a fejemből, miközben belépek mögötte a liftbe és megnyomom a megfelelő szint gombját, hogy aztán ránk záródjon az ajtó. Rögtön tudatában vagyok a helyzetünknek, de bár teszek egy-két tudatlan mozdulatot, nem gondolnám, hogy Roxanne erre majd megjegyzést tesz. Meglepetten nézek irányába és csak arcára pillantva esik le, hogy poénkodik velem. - Nos, akartam már mondani… - kezdem somolyogva, majd halkan elnevetem magam, aztán vetek felé egy pillantást a szemem sarkából. – Egyáltalán nincs gond, nagyon kellemes a társasága. Ami pedig az edzőtermet illeti – teszem hozzá válaszolva még a felvetésre, mielőtt belegabalyodtam volna ismét a vágyaim hálójába – szívesen elviszlek oda és megmutatom milyen, ahova én járok. Kifejezetten kellemes környezetű gym. Az egyik unokatestvéremé, aki szintén Hawaii-ról jött át a kontinensre. Szerintem nagyon bírnátok egymást – mondom elgondolkodva, ahogy felötlik bennem Noa hasonlóan az életnél is nagyobb megjelenése – és sok külföldi jár oda, de ennek ellenére elég családias a légkör. Szóval… majd még egyeztetünk, ha benne vagy – mondom bíztatóan. Miután mosolyogva konstatálom beszélgetésünk ezen részének lezártát, jut eszembe, hogy most először kötöttem egy munkatársammal programot a munkán kívül. Még hozzá nem is akárkivel, hanem az új francia ügynökkel, a társammal és egyben a nővel, aki körül úgy néz ki nem tudom kontrolállni magam. Mia összefogja szarni magát a röhögéstől. Már előre sóhajtok egyet fájdalmamban, ahogy elképzelem, hogy ezt elmesélem neki. Aztán egy újabb ’ping’ jelzi, hogy megérkeztünk a megfelelő emeletre. Amikor kinyílik az ajtó, akkor előre mutatok jelezve, hogy ismét csak haladjon előre előttem, majd követem őt ki a folyosóra. - Arra lesz – mutatok a jobb irányba, és elindulok az épület belseje felé. A folyosón a falat ugyanaz a faberakás borítja, mint amiből az ajtók is készültek odalent a lenti irodahelységben. A padlót vastag sötét szőnyeg borítja, ami szinte teljesen elnyeli cipőink lépteinek hangját. Díszítés nincs sehol, az egyetlen aranyos csillogást az ajtóra, vagy az ajtó mellett a falra felragasztott névtáblák jelentik. Nem megyünk azonban túl messzire. ’Tárgyaló 12. terem’ feliratnál állunk meg és én előveszek a zsebemből egy kulcsot, hogy kinyissam a szobát. Amint ezzel megvagyok megint csak mutatok, hogy előzön be. Belépve a helyiségbe körülbelül ugyanez a berendezés fogadja, mint amivel eddig találkozott. Fával burkolt falak, sötét plüss szőnyeg, nagy ablakok borítják az egyik falat. A szobában még egy nagy faasztal, székekkel körülvéve helyezkedik el. A tőlünk balra eső végen van felállítva egy fehér filctábla, amit majd használhatunk, hogy felvázoljuk a dolgokat, amiket eddig tudunk. Az asztalon már fekszik egy, két, három doboz is, amiben az üggyel kapcsolatos eddigi aktákat és bizonyítékokat tároltuk. Mielőtt még lementem volna Wetstone-hoz, hogy köszönthessük Roxit megérkezésekor, felhoztam őket a bizonyítékraktárból. Az ajtóval szemben elhelyezett kisebb bárszekrényhez lépek és intek a kezemmel felé: - Kávét esetleg? Vagy teát? Vannak kisebb snackek is, ha hirtelen megéheznénk a munka közben. Amúgy lent a földszinten van az ebédlő. Amennyiben még nem vagy éhes, később lekísérlek oda – mondom és kíváncsian tekintek Roxanne-re, hogy vajon mit szeretne.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Az a fajta vagyok, aki elég laza ahhoz, hogy ne érdekelje mások véleménye, vagy érezzem magam kitaszítva. Amikor költőien felteszem a kérdésem, nem is sejtem, hogy miféle választ kapok. Ő, és a számkivetettség? Nehéz elképzelnem, olyan természetesen mozog ebben a környezetben. - Hogyhogy ilyen tapasztalataid vannak? Inkább tűnsz olyannak, mint akivel mindenki haverkodni akar. - somolygok egy kicsit az orrom alatt. Ki akarna bajszot akasztani egy ilyen alakkal? Ha választani lehetne, én is inkább megmásznám, de a gondolatot elég mélyre ültetem magamban ahhoz, hogy ne zavarjon. Ha már tegezem, erre kérem őt is. Persze, azt képtelen kimondani, hogy Roxi, amitől egy "lesz ez majd másképp is" mosoly kerül az arcomra. Arra bólintok, hogy az üggyel kapcsolatos kérdéseket majd az irodában megtárgyaljuk, és felhozom, hogy remélhetőleg hamar pontot teszünk az ügy végére. Azonban elkomolyodva, ő inkább pesszimistán áll hozzá, és mondja, hogy szerinte ez évekbe is telhet. - Én azért reménykedem, franciahonban majdnem megcsíptük. Nem mintha ne lennél már most jó társaság, de azért lehet, hogy egy év után hiányozna Párizs. - válaszolok könnyedén az ő komolyságára. Az is emeli a hangulatom, hogy küzd azzal, hogy tegeződjön, de nem baj, majd át áll rá. Az újdonság említésére elmosolyodom. - Csak nehogy megbánd később, amiért erre lelkesítesz. - nevetek halkan. Nem tervezem felforgatni az életüket, de az biztos, hogy bele simulni sem fogok a környezetbe, mint valami szobanövény. Amikor átnyújtom a névjegyem, bocsánatot kér, amiért nála nincs a sajátja, ezen pedig kicsit megütközöm. Mármint, minek kér bocsánatot? - Pourqoi? Miért kérsz bocsánatot? Nálam is csak azért van, mert kivételesen kiöltöztem. - nyugtatom meg, és egy kicsit le is leplezem magamat, jelezve, hogy azért nem ez az általános megjelenésem. Viszont mivel egyelőre nem tudok számot menteni, a telefonom sem kerül elő. Kicsit úgy érzem magam, mintha valami bodyguard lenne, csendesen megfigyel, és a legfurcsább, hogy nem csak engem, hanem a munkatársait. Ők sem túl beszédesek, és nem tudom, hogy ez azért van, mert kívülálló vagyok, vagy mert mellettem áll. Azért a fegyverraktárnál ha sokat nem is, de egy szót sikerül kicsalni belőle az engedélyemmel. Fehér fogaimat megvillantva vigyorodok el, ahogy utánozva a kiejtést mondja ki a francia szót. - Oui. - teszem el a papírt, miután már nem kell se neki, se a másiknak. Utána a lifthez is lépünk, ahol mon dieu mintha némi flörtöt fedeznék fel szavaiban, bár nem néz a szemembe. A nyelvtechnika azért így is elég beszédes, nehéz visszafognom a belőlem feltörő vigyort, és most ismét kikacsint az alagsorból egy gondolat, hogy megmásznám, de inkább visszazárom oda, magamra húzva a bölcs némaságot, pedig amikor meghálálásról beszél, már majdnem ott van a nyelvem hegyén az imént említett technika. - Egy jó edzőterem ajánlattal is kiegyezek. - mondok végül teljesen mást. Ahogy kinéz ez az ember, nagyon kétlem, hogy otthon edzene, inkább tűnik professzionális alkatnak ebből a szemszögből is. A liftbe lépve szűkös a tér, kicsit oldalt is fordulok, hogy kényelmesebben férjünk el. Tartása, mozdulata és sóhaja feszült lesz, mire felvonom a szemöldököm. - Remélem inkább csak klausztrofóbiás vagy, és nem én vagyok ennyire elviselhetetlen közelről. - szagolom meg a blézeremet színpadiasan.
Bár nem mondanám, hogy a kép alapján nem arra számítottam, mint amit kaptam a francia nőtől, mégis okoz kellő frissességet a megjelenésével. Nem arról van szó, hogy annyira szokatlan lenne a viselkedése vagy hogy még nem találkoztam hozzá hasonlóval. Nincs a világon két ugyanolyan ember és bár szeretném azt gondolni, hogy én az ilyesmin felül emelkedem… az hogy egy teljesen más országból, egy másik kultúrából származik igenis ad hozzá ehhez az újdonság érzethez. - Nos, nem – válaszolom meg őszintén a feltett kérdést, még ha érzem is rajta, hogy nem várt rá választ. Hiszen láthatja a két szemével a reakciókat irányában, amit ennek ellenére igyekszem tompítani, testemmel takarni, amennyire csak lehet. Bár úgy tűnik számomra, hogy igen jól szórakozik a dolgon, szóval lehet nem kéne annyira aggódnom. – De ne vegye túlságosan személyesen, én magam is hasonló cipőben jártam… Majd elmúlik a varázs. Próbálom bíztatni, bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy mennyire lesz igaz ez az ő esetében. Szeretik, ha az ember hamar beilleszkedik az ő kultúrájukba, de nem tudom ezt elképzelni egy olyan személyről, mint ez a nő. Főleg, hogy vissza fog térni előbb-utóbb a saját országába. Én magam is, amikor Hawaiiról átköltöztem a kontinensre, emlékszem, mennyire furcsa volt itt minden. Az emberek viselkedése felém pedig kifejezetten igényelt egy kis időt és rengeteg türelmet. Mostanra azonban több, mint húsz évvel később már egyáltalán nem tudnak kizökkenteni. Felvetésére, minthogy engedjük el a magázódást, csak biccentek egyet beleegyezőleg. - Rendben van, Roxanne – felelem. Nem azért használom keresztnevének teljes változatát, hogy szembeszegüljek a kívánságával, ám a „Roxi”-t még túlságosan bensőségesnek érzem ahhoz, hogy rögtön az első napunkon használjam. Úgy gondolom, hogy lesz még bőven időnk arra, hogy jobban megismerkedjünk egymással. Kitudja persze, hogy ez a részemről hogyan fog sikerülni, már ha csak visszagondolok előbbi elmélkedésemre magamról meg a barátságkötésről. Ott a tény is, hogy Ms Bonnet-val mindent csinálnék, csak szimpla barátkozást nem… - Persze – egyezek bele rögtön, hogy a többi kérdést az üggyel kapcsolatban majd a kirendelt irodánkban vitassuk meg. – Nem is gondoltam, hogy itt részleteibe menjünk. Jobb a privátszféra. A hangulat kettőnk között újabb fokokat melegszik, amikor kedveskedve neki kinyitom előtte az ajtót, közben az együttműködésünkről vázolom fel az eddigi terveimet. Ahogy lefelé haladunk a lépcsőn a portához, úgy ő is hozzáteszi ehhez egy-két gondolatát. Ezt hallva viszont kifut belőlem a jókedv és arcomra egy komolyabb kifejezés költözik. - Ne vegye… ne vedd sértésnek, Roxanne, örülök, hogy ilyen optimistán állsz hozzá a helyzethez… viszont eddigi meglátásaim szerint én azt mondanám, hogy ez nem egy pár hónapig fog tartani. – Hangom elmélyül a végére, ahogy összeráncolom a homlokom, miközben ezen gondolkozom. Majd lenézek a mellettem sétáló nyomozóra. – Úgyhogy szerintem kezdhet…sz megbarátkozni a gondolattal, hogy egy ideig még szükségünk lesz a segítségedre. – Majd felhorkantok az utolsó részére mondatának. – Nem nevezném az itteni hangulatot idillinek, emiatt sem kell aggódnod. Sőt… én csak örülök, ha felrázza itt valaki az embereket. Kell nekünk az újdonság – nézek le rá egy vigyorral. Átveszem tőle a kis lapot, amit felém nyújt egy egyszavas kérdéssel. Megszemlélem az adatokat a kártyán, majd utána nézek fel rá, ahogy már éppen leérkezünk a bejárathoz. - Ne haragudj, az enyém fent van az irodámban, majd csak később tudom odaadni. A következő eseményeket csak csendes megfigyelőként követem végig. Szoktam általában beszélgetni az itt dolgozókkal, még ha nem is igazán tartom a kapcsolatot senkivel a munkán kívül. Most azonban agyam félig már a következő pár órán pörög, a másik fele pedig teljes mértékben rákoncentrál a francia ügynökre. Azt is nézem, hogy másoknak mi a reakciója, ha esetleg pedig akad bármilyen megjegyzésük, ami nem tetszik, akkor hamar leállítom őket. Nem vagyok feltétlenül kedvelt személy az ügynökségnél, de ez soha nem zavart igazán. Számomra mindig megvolt mindennek a helye az életben, így ha a munkahelyemen nem kaptam meg azt a fajta jópofizást, amit ők szerettek és esetleg elvártak egymástól… nem voltak álmatlan éjszakáim miatta. Ahogyan most sem zavar, ha vetnek rám furcsálkodó pillantásokat viselkedésem miatt. Fontosabb számomra, hogy Ms Bonnet ne gondolja itt mindenkiről azt, hogy egy oltáris nagy paraszt. A fegyverraktárban azért megemelem a szemöldökömet látva a listát, amit új partnerem pattint elő a táskájából. Nem teszek rá azonban kommentet, csak elveszem, miután szabaddá válik és arcomhoz emelve elkezdem átnézni a felsorolt fegyvereket. Meglepetésemre több olyan is van, aminek a neve nem mond sokat számomra, bár biztos vagyok benne, hogy felismerném, ha élőben látnám. Ennek ellenére elgondolkoztató, hogy mire kellett neki mindez – aztán hirtelen eszembe jut a kép az aktából, és rájövök, hogy rendőri karrierje előtt nyilván szüksége volt mindezen készségekre, majd tovább bővítette azokat az olyan eszközökkel, amit egy katona talán nem talál olyan hasznosnak, de egy kopónak mindennapi kellék. Egy elismerő szemöldök emelintéssel adom vissza neki a több oldalas iratot, majd leutánozva az ő kiejtését hozzáteszem: - Impressionant. Őt fürkészem továbbra is, miközben a nő átveszi a fegyvert és alaposan leellenőrzi magának. - Úgy hiszem, könnyedén megtaláljuk a szerepeinket ebben a partnerségben – kommentelem egy kis vidorsággal a hangomban. Amint viszont ezzel is megvagyunk és úgy néz ki, hogy Roxanne elégedett az itteni minőséggel és elláttással, megindulunk fel a kijelölt irodánkhoz. Ezúttal a liftet választom a lépcső helyett, mert magasabbra megyünk, mint az általános irodahelyiség, ahol eleinte voltunk a többiekkel együtt. A krómozott önműködő ajtó elé állva, megnyomom a hívó gombot, majd zsebre rakom egyik kezem, míg várakozunk. Közben pillantásomat visszavezetem erre a roppant érdekes újoncra. - Nem – nevetem el magam következtetésére. Majd kicsit – vagy talán annál jobban – lejjebb hajolok hozzá, hogy a szemünk egy szintben legyen, még ha nem is nézek közvetlenül bele. – De örülök, ha sikerült lenyűgöznöm a nyelvtechnikámmal. – Ahogy aztán visszaegyenesedem eltűnik az arcomról a szórakozottság és visszaérkezem a profimódba, ami leginkább jellemez, amikor az HQ-ban vagyok. – Köszönöm, az nagy segítség lenne a részedről. Majd meghálálom valamivel. – Szavamat végül a lift csillingelése fojtja el, ahogy megérkezik hozzánk. Én mutatom neki, hogy lépjen csak be elsőként, aztán magam is követem. Amint ez megtörténik hirtelen nagyon is tudatában vagyok annak, hogy csupán mi ketten vagyunk bezárva ebbe a szerkezetbe, aminek nagyrészét én teszem ki. Megigazítom kicsit a nyakkendőmet, majd végigsimítva rajta veszek egy nagy levegőt. – Amennyiben például van szükséged segítségre a lakás kereséssel nyugodtan szólj. A húgom roppantul jó az ilyen dolgok felkutatásában.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Nem tudtam, milyen első benyomásra számítsak az uraktól, de azt kell hogy mondjam, pozitív csalódás ért. Kahale ügynök nem csak egy hústorony, a kapitány meg nem a tipikus erőt fitogtató alak. Persze, figyelmemet főleg a mellettem ülő köti le, még ha a pillantásom a kapitányon is tartom. Érzékelem, hogy folyamatosan engem figyel, ami engem egyáltalán nem zavar, sőt. Kicsit megmosolyogtat, mert úgy tűnik, hogy kíváncsiság szempontjából a férfi tökéletesen bele illik a csapatba. Oda kint is csak skubiztak engem... Persze a mosolygást igyekszem úgy időzíteni, hogy a kapitány ne vegye magára, vagy lássa, de azért az egyik pillanatnál rá tekintek, csak hogy tudassam vele, hogy figyelek ám a környezetemre, és rá is. Miután a kapitány lezongorázta a fontos dolgokat, és kiadta a feladatokat, felkeltünk a székből, táskámat megfogva biccentettem egyet a kapitánynak, mikor az még örömét fejezte ki. - Részemről az öröm, kapitány. - válaszolom, aztán követem az ügynököt kifelé. Becsukom magam után az ajtót, és nem nehéz tartanom vele a tempót, még ha egy-két lépéssel lemaradva is teszem ezt. A pillantások egy része ismét rám vetül, az ügynök pedig lelassít, és úgy tűnik, inkább mellettem akar haladni, mint előttem, úgy hogy mellé lépek. Amikor a kérdésekről beszél, akkor jelenik meg az első mosolyom, míg felnézek rá, hogy találkozzon a tekintetünk. - Nem sok külsős jár ide, jól sejtem? - költői a kérdés, de ezzel csak azt jelzem, hogy érdekesnek tartom, hogy mindenki engem néz, mintha sosem láttak volna még külföldit egész életükben. - Megnevezést tekintve maradjunk a Roxinál, és .. mi lenne, ha tegeződnénk egyébként? - pillantok fel az óriásra, bár a kérdésemet olyan hanglejtéssel adom elő, ami jelezheti számára, hogy valószínűleg akkor is tegezni fogom, ha nem szeretné. Fog a halál magázódni napokon, heteken, talán hónapokon keresztül azzal az emberrel, akivel napi szinten együtt fogok dolgozni. Remélem, hogy nem kell indokolnom ezt a döntést. - A többit inkább abban az irodában tenném fel, mert az ügyhöz tartozik. Kényelmesebb lesz úgy. - halasztom a dolgot későbbre. Úgy tűnik, nem lesz gond egyébként. Kahale olyannak tűnik, mint egy nagy mackótestvér. Úgy értem, nagy, nagyon nagy, és széles, és az arca is egy fajta alfaságot sugároz, aztán most meg rám kacsint, míg kinyitja az ajtót. Ez a külső ezzel a belső tulajdonsággal elég szórakoztató, ami azt jelenti, hogy nem fogom a hajam tépni már az első óra után. - Merci. - köszönöm meg az ajtónyitást, aztán kilépek rajta. A folyosón megvárom, aztán együtt sétálunk a porta felé, és közben azon gondolkodom, hogy mit és hogy volna érdemes megbeszélni a férfivel. Nem csak neki, de nekem is új még ez, hogy kiszerveznek valahova, egy teljesen idegen helyre. - Tudom, hogy nem szívesen dolgoztok mással, úgy gyakorlatilag bárkivel, de remélem hamar pontot tudunk tenni majd ennek az ügynek a végére Én ezen leszek, és akkor nem zavarom meg sokáig az idillt, ami meg van nektek. - mondom végül, és a blézerem belsőzsebébe nyúlva kiveszek onnan egy névjegykártyát, amit átnyújtok neki. - Csere? - kérdezem kis mosollyal. Érdemes tudnunk egymás elérhetőségét, ha a nyomozás két irányba visz minket, vagy a másiknak szüksége van valamire. Ha elveszi az enyémet, és oda adja a sajátját, akkor a laptoptáskát a csuklómra csúsztatom, hogy szabad legyen a kezem. Nem húzom az időt, előkapom a telefonom a zsebemből, aztán már be is írom a számot a névjegyek közé. Elteszem a névjegykártyát, meg a telefont is, és addigra már le is érünk a portára. Ott készítenek rólam egy képet - még jó, hogy kiöltöztem -, ami majd a kártyára kerül. Jó eszközökkel, gyorsan meg van a gyártás, mintha csak valami központi hivatalban lennék. Néhány aláírás, átvételi nyilatkozat, satöbbi, aztán már kézhez is kapom. Kapok hozzá akasztót, amivel felköthetem magam, ha nagyon idegesítenek az amerikaiak, aztán tovább is állunk. Mielőtt még felmegyünk, hátra megyünk a fegyvertárba. Átnyújtom papíron a táskából elővéve a fegyvertartási engedélyem, amelyen csinos lista szerepel azokról az eszközökről, amelyeket a kezembe vehetek, emiatt cirka két és féloldalas az engedély. Kirakom a személyim és minden szart, ami kell ahhoz, hogy megkapjam a fegyverem. Amikor a férfi a listára pillant, egy pillanatra látom megdöbbenni, de a kérdések útját állom azzal, hogy ujjammal egy fegyverre bökök a papíron. - Ezt kérem. A USP compactot. - Szeretem azt a kis pisztolyt. Könnyű, 45milis, 10 töltényes, kiegészíthető lámpával, könnyű a kezelése, és lehet autó is. A férfi a számítógéphez lép, mert láthatóan nem tudja, van-e raktáron ilyesmi, és én esküszöm, azon izgulok, hogy legyen, még a pultra is könyökölök, és fixírozom azt a rohadt gépet, hogy megtalálja, amit keres. Amikor felkel a székéről, és hátra megy, már elmosolyodok, és nyugodtabban emelkedek fel a pultról. Szemem sarkából Loganre pillantok, ha nincs kérdése, akkor csak némán, majd vissza, amikor megjelenik a férfi, fegyvertáskával, a fegyveremmel, meg két magazinnal a kezében. - Ellenőrizze le. - kéri, és amíg ő elkészíti a papírokat, én addig szakavatott szemmel mindent ellenőrzök a fegyveren. A fogást, a gombokat, a magazint, hogy kibiztosítható-e, aztán a töltényeket is, és átszámolom őket. - Rendben van. - bólintok, és fel is szerelem magamra a táskát. - Akkor itt írja alá. - tol oda nekem egy adag papírt, és kapok egy tollat is. Ismét, átvételi , felelősségvállalási nyilatkozat, meg egyebek. Vagy nyolc oldalt kell aláírnom, de hamar megleszek vele. Kapok másodpéldányt mindenből, amit elteszek a táskába, aztán most már semmi más feladat nincs, csak felmenni az irodába. - Úgy sejtem, nem tudsz franciául. - mondom, mikor a liftbe érünk, és felpillantok rá. - Bár amikor köszöntöttél, már majdnem azt hittem. - bazsalygok kicsit az orrom alatt. - Az anyagom francia, így sokat nem fogsz vele érni. Igyekszem majd a szabadidőmben angolra fordítani, hogy később tudj belőle dolgozni, ha nem vagyok jelen. - biztosítom őt együttműködésemről. Fontos nekem, hogy elkapjuk azt a gyilkost, és nem csak azért, mert ettől függ az előléptetésem, és valószínűleg a karrierem.
Az első pillantás élőben a nőre, aki körül azóta forognak a gondolataim, amióta megláttam őt a fotón… emlékezetes, hogy egyszerűen fogalmazzak. Szinte olyan, mint egy hurrikán, ahogy betér az irodába, hirtelen mindent magával szippant. A figyelmet, a tiszteletet, az összes gondolatot a fejemből. Bár kívülről igyekszem, hogy azt mutassam nincs hatással rám a jelenléte vagy az életnél is nagyobb megjelenése, de erre talán most először életemben van szükségem egy első találkozáshoz. Kedvesen szólítom meg, igyekezve úgy ejteni a nevét, ahogyan az helyes, és közben kezet fogunk. Amikor puha keze az én kemény tenyerembe csúszik, szinte borzongás fut végig rajtam. Azonban hamarosan minden izmom megfeszül, amikor határozottan rászorít, mintha csak dominanciáját szeretné jelezni felém. Megszokott már az ilyesmi számomra, mikor megannyi férfivel fogok kezet és mindegyiknél nemhogy magasabb, de szélesebb is vagyok, nem kétszer, hanem többszörösen. Ezt próbálják az attitűdjükkel kompenzálni, amiben én igyekszem nem részt venni. Ezt kapni azonban ettől a tűzről pattant hölgytől kifejezetten… frissítő érzés és azon kapom magam, hogy a vigyoromat próbálom elrejteni, miközben kezet rázunk. Megjegyzésére – amit nem teljesen tudom, hogy rám vagy másra érti-e – csak felvonom a szemöldökömet, ám nem kommentelem tovább. Megvárom, míg ő is helyet foglal a székben, amit Wetstone felajánl neki, majd én magam is újra elhelyezkedem, miután kigomboltam a kék zakómat. Tekintetem közben nem veszem le a nőről, és kíváncsi vagyok, hogy zavarja-e kutakodó tekintetem. Egy képből igen keveset tudtam levonni, de heves reakcióm miatt már alapból a radarom alá került… most… látva, hogy hogyan is viselkedik élőben, még inkább maga felé vonja a figyelmemet. Nem mintha alapból nem követelné az összeset magának, ahogy úgy ül itt ebben az irodában, mintha legalábbis az övé lenne és nem tűnik úgy, hogy emiatt bármikor is bocsánatot kérne a közeljövőben. Wetstone tájékoztatását is legalább ilyen nyugalommal hallgatom végig, egyedül egy kisebb homlokráncolást engedek meg magamnak. Még mindig nem tetszik, hogy egy külsőst kell bevonnunk ebbe az egészbe – továbbra sem, mert nem akarok együtt dolgozni a DGSI ügynökkel. Bár tény, hogy extrém attrakcióm a hölgy iránt… kellemetlen lesz, mert nem volt még tapasztalatam abban, hogyan is kezeljem az ilyesmit. Mégis inkább csak a helyzet szokatlansága az, ami kellemetlenül érint. Talán ez nem olyan dolog, amire büszkének kellene lennünk, de Amerika nem arról híres, hogy szeret együtt dolgozni másokkal. A kapitány említette, hogy náluk kezdődött az ügy és ezt tiszteletben tartom, mostanra – ahogy én említettem – már az Egyesült Államokba vándorolt a probléma, nem értem miért kellett ideküldeni egy személyt, ahelyett, hogy átadták volna az összes aktát és információt, amit tudnak róla, hogy teljes mértékben kézbe vehessük a dolgot mi magunk. Ám amikor felém fordul miközben számonkéri, hogy engem faggathat-e bármilyen kérdéssel, csak bólintok egyet bíztatólag. Egyáltalán nem zavarnak a kérdések, ameddig professzionális vonalon maradunk, hiszen én magam is sok mindent kideríthetek a nőről, miközben beszél. Ez a tulajdonságom is valami olyan, ami nem engedi, hogy könnyen beilleszkedjek. Ha külsőm nem lenne elég elrettentő, hajlandóságom a hallgatásra, vagy inkább a hajlandóságom hiánya a sok beszédre, nem kelti azt az érzést az emberekben, hogy ’fun’ velem haverkodni a munkán kívül. Ezzel nincs gondom… soha nem tudtam igazán hogyan szerezzek magamnak barátokat a családomon kívül. Kicsit nehéz lenne nekik elmesélni életem azon részét, hogy halottakkal beszélek, ha oda jut a kapcsolat. Eszembe jut Mia megjegyzésem, hogyha nem lennék olyan „kibaszott őszinte és megtanulnék néha hazudni” sokkal könnyebben be tudnék illeszkedni közösségekbe. Erre csak megrázom enyhén a fejem, mint ahogy mindig is szoktam, ha hozzám vágja ezt. Helyette a mellettem ülő nőre nézek, aki az aktában lévő képen ugyanazt az egyenruhát viseli, mint amit a húgom is viselt pár évvel ezelőtt. Kíváncsi, hogy ezzel kapcsolatban van-e bármilyen összefüggés közöttük. Sőt, általánosságban csak kíváncsi vagyok, ha Roxanne-ről van szó. - Jöjjön, Ms Bonnet! – mondom könnyedén, amikor úgy néz ki, hogy ez a része a beszélgetésnek véget ért. - Örülök, hogy ezentúl a mi munkánkat erősíti majd – mondja Wetstone, mielőtt feltolná a szemüvegét, és bár nem éppen a legbarátságosabbnak tűnő férfi, lehet érezni a hangnemén, hogy komolyan gondolja. Majd a szemétláda vet rám egy pillantást, mielőtt visszatemetkezne a papírjaiba. Bár egy kívülállónak, aki nem ismeri egyikünket sem nem mondhatott sokat ez gesztus, én nagyon is jól értettem. „Viselkedj.” Kösz, főnök, mond ezt a farkamnak. Hamar elengedem ezt a gondolatot inkább. Felállok és mutatom Ms Bonnet-nak, hogy kövessen ki az irodából. Elindulok a folyosón, hogy megcsináltassuk neki azt a bizonyos kártyát. Látom, hogy nem egy ember a kis asztalánál ülve érdeklődően figyel minket és valamiért ez arra késztet, hogy lelassítsam a lépteimet, és vezetés helyett Roxanne mellett sétáljak, ezzel eltakarva őt saját alakommal a többiek elől. - Ha gondolja felteheti a kérdéseit most, mielőtt felvesszük a portán a belépőkártyáját – mondom kissé lejjebb halkítva a hangomat, hogy csak a francia nőnek hangozzék el mondatom, majd hátranézek, de hamar elvezetem róla a pillantásom. Jobb, ha többet nem gyakorolom vele a szemkontaktust, mert… furcsa érzéseket kelt bennem. – Aztán visszamegyünk lifttel a felső irodákhoz, ahol feltudjuk verni a saját kis területünket és összeszedjük mit is tudunk eddig a gyilkosról. Ön megosztja velem mit én, én pedig megosztom Önnel az eddigi vonatkozásaimat. Remek lesz – kacsintok rá, mielőtt kitárnám előtte az ajtót.
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
Nem voltam boldog, hogy meg kell osztanom az ügyemet az amerikaiakkal, de még mindig jobb volt külsős segítőként végig vinni az ügyet itt, mint elfogadni, hogy az illető más országban hesszel, szóval csak átadjuk amit tudunk és oldják meg ők. Valószínűleg egyébként is megkönnyebbült a hivatal, hogy nem vagyok ott, hanem ideiglenesen át helyeztek az FBI kezébe, úgy is bökte a stílusom ott néhányak csőrét. Persze, tudom, hogy nem ez volt az elsődleges szempont, amikor átreptettek ide, elképzelem, ahogy otthon pezsgőt bontanak bent na fiúk. Fogalmam sincs, mi lesz a helyzet az új nyomozó gárdával, de biztos, hogy senki kedvéért sem fogom visszafogni magam. A helyszínt egyszerű megtalálnom. A jó benyomás érdekében képes voltam blézert felvenni fehér blúzzal, esküszöm még egy alacsony sarkú magassarkú is van rajtam, csak hogy lássák, ha kell ki tudom magam nyalni, de jobb, ha mindenki ma megnézi magának ezt az állapotot, mert ezt soha többé nem fogják rajtam látni. Nálam van még egy laptop táska benne a - surprise surprise - laptomommal, meg egy két személyesen gyűjtött anyaggal, amit a nyomozáshoz használtam. Az aktákat nem adták oda papír formában, az a gépemen van titkosítva, ráadásul francia, szóval egyébként sem mennének sokra vele, ha csak úgy átadnám. Az irodába érve két férfi fogad. Az egyik az asztala mögött ül, a helyi kapitány, Mr. Wetstone, a másik pedig az előre megkapott akták alapján Mr. Kahale. Utóbbi fel is kel a székéből, amikor belépek. Nem vagyok alacsony, még is fel kell emelnem a fejem, hogy rá nézzek, és a képen nem is látszott a masszív alakja. Rá harapok a nyelvemre, hogy ne tegyek erre megjegyzést - ne a kapitány előtt -, de amikor felém nyújtja a kezét és helyesen ejti ki a nevem, akkor elmosolyodom, és határozottan kezet rázok vele. Nem töröm az ujjait, de jelzem, hogy nem vagyok plasztik barbie akire vigyázni kell. Sőt... Inkább velem kell vigyázni! - Impressionant. - válaszolok nyelvemen, de hasonlít ez a szó szerintem eléggé az impresszívhez, hogy megértse. Hogy ezt a nevem kiejtésére, vagy a robosztus alakjára értem, meg marad az én titkom. Amikor elengedem a kezét és a kapitány a másik üres székre mutat, akkor helyet foglalok, a táskám az ölembe veszem. - Örülünk, hogy megérkezett. Logan lesz a partnere ebben az ügyben, amíg fel nem göngyölítik. Igazából ő is fogja felügyelni önt, neki kell jelentenie, és mivel külsős kolléga, kérem kövesse az utasításait. Csináltatunk magának egy belépőkártyát az azonosítójával, és kap egy szolgálati fegyvert is. Nincs mindenhová bejárása, de Logan úgy is körbe vezeti és elkíséri ezekre a helyekre. Szállása van? - kérdezte a férfi, mire bólintottam. - Jelenleg egy hotel, de már néztem albérletet. - válaszolom, mire egy bólintást kapok válaszul. - Nagyszerű. Ha meg van a kártya és a fegyver, Logan megmutatja majd az irodát, ahol az üggyel kapcsolatban átnézhetik az az anyagot. Van kérdése? - mit ne mondjak, lényegre törő az ürge. Megrázom a fejemet. - Nincs egyelőre, köszönöm. Kérdés esetén Kahale ügynököt faggathatom, jól gondolom? - kérdezem, a férfire tekintve egy olyan mosollyal, amely nagyon sok kérdést ígér a jövőre vonatkozóan.
- Uram, biztos benne, hogy jó ötlet egy külsőst bevonni az ügybe? – érdeklődöm felettesemtől tiszteletteljesen. Hangomban semmilyen ellenérzet nincs a hamarosan megérkező nyomozó ellen. Nem szeretek amúgy sem ítélkezni olyanról, akiről jóformán a nevén kívül még semmi mást nem tudok. Bár ember ismeretem munkámból kiindulva elég jó és általában első megállapításaim is eléggé beszoktak találni, ugyanúgy tudnak az emberek meglepetéseket is okozni, így mindig adok nekik erre egy esélyt. Most éppenséggel inkább azért tettem fel a kérdésemet, mert ez egy magas profilú ügy, mégis csak sorozatgyilkosról van szó, amit – aki kicsit is ismeri az államok történelmét tudhatja, hogy – elég komolyan szoktunk venni. Nem véletlenül van nekem ez a munkám, és bár azt kívánom bár ne lennének olyan emberek, mint ez a szemétláda is, aki jelenleg az aktáinkba került, mivel vannak, így örülök, hogy itt lehetek és dolgozhatok ellenük. - Jóformán ők vonnak minket bele, hiszen náluk jelent meg évekkel ezelőtt és szedte több áldozatát is – válaszol nekem főnököm, aki valójában egy veterán nyomozó berkeinkben. Ő maga már nem visz személyesen ügyeket, de asszisztál minket, amiben kell, és kisegíti az igazgatót a munkájával, meghagyva utóbbinak, hogy maga a szervezet jogi oldalával foglalkozhasson. - Igen – adom meg neki az igazat, bólintva egyet. – Mostanra azonban a USA-t nézte ki magának, mint következő fészket… így a mi fennhatóságunk alá került az ügy. - Éppen ezért örülhetünk, hogy csak egyetlen nyomozót küldenek a nyakunkra. Ő is egy azok közül, akik Franciaországban dolgoztak az üggyel. Valószínűleg többet tud egyelőre az egészről, mint mi – teszi hozzá, ahogy feltolja fémkeretes szemüvegét az orrán, majd arrébb helyez egy lapot és burjánzó, ősz szemöldöke alól felnéz rám. – Nem szokásod így akadékoskodni, Logan. Talán zavar valami a hölgyeménnyel? - Nem, uram – válaszolok lassan, igyekezve elrejteni sasszeme elől igazi érzéseimet. Mert ami azt illeti nagyon is zavar valami… hogy a vitatott személy kibaszott gyönyörű. Amikor először ránéztem a fotóra, amit küldtek az üzenet mellé, ahol hozzánk rendelték a DGSI nyomozót, az volt az első gondolatom, hogy sokkal jobban mutatna érzéki arca a párnámon, mint egy rendőrségi aktában. Heves reakcióm igazán meglepett, mert nem volt szokásom keverni a munkát az élvezetekkel. Így nők, akikkel együtt dolgoztam akár napi szinten, akár csak felületesen eleve teljesen tiltott területnek számítottak számomra, és nem is volt gond azzal, hogy ne tekintsek rájuk szexuálisan. Mi volt akkor ebben a francia ügynökben, ami ennyire magával ragadott anélkül, hogy akár egyetlen francos szót váltottunk volna? Nem tudtam megmondani és ez roppantul zavart. Wetstone ügynök nem mondott semmit rövidre zárt válaszomra, bár biztos voltam benne, hogy sejti, hogy nem ennyire egyszerű az indokom. Mégsem kérdezett vagy firtatott és ezt kedveltem benne. Mielőtt még tovább fűzhettem volna további gondolatomat egy határozott kopogás hallatszott a tömény diófa ajtó lakozott felületén körbezengve az irodát. Főnököm felvont szemöldökkel nézett rám, mire én csak küldtem felé egy professzionálisan unott pillantást, majd mindketten az ajtóhoz fordultunk. - Jöjjön be! – kérte Wetstone mély karcos hangján. Én magam kissé kihúztam vállaimat ültömben, bár nem voltam benne biztos, hogy mi a legjobb megoldás ilyenkor. A legtöbb ember még itt a szervezetnél is eléggé elszokott bizonytalanodni hatalmas megjelenésem miatt. Az embereknek fontos a kinézet és ezt igyekszem ápolt külsőmmel kompenzálni, de ettől még nem feltétlenül könnyű a dolgom. Hogy is mondjam… kissé határozott a megjelenésem. - Üdvözlöm, Ms Bonnet! – köszönti kedvesen főnököm egy mosollyal a nőt, miközben int, hogy üljön le az asztala előtt elhelyezett másik székbe, mellém. Én magam azonnal felállok, amint Roxanne belép az irodába. Megigazítom magamon mélykék zakómat, majd egy barátságos mosollyal előre nyújtom neki kezemet. - Úgy szintén örülök a találkozásnak, Ms Bonnet! – mondom nevét franciásan ejtve, majd finoman megrázom a kezét, ha elfogadja kézfogásom. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan idefáradt. Minden rendben volt az úton?
Vendég —
Roxanne && Logan
And I don't need permission to feel sad And don't need no witness to have my back
- Roxanne! Üljön le kérem. - hangzott a köpcös főnököm szájából, miközben beléptem az irodájába. Viszonylag gyakori vendége voltam, mert a lelkesedés és a nagy száj kombinációja általában konfliktusokat eredményezett a DGSI berkein belül, de sose kaptam szóbeli figyelmeztetésnél többet. Igazából ma is erre számítottam, de amikor megláttam az aktát az asztalon, már azonnal nyitottam a számat. - Kapitány, az az én ügyem! Nem veheti el tőlem, már egy éve rajta vagyok, és... - már kezdem a litániát arról, miért is nem lenne jó ötlet levennie erről az ügyről, mikor felemeli a kezét és én elhallgatok. Még le se ültem. - Nem azért hívtam be, mert leakarom venni róla. Hanem azért, mert az alak kiszökött az országból. - egy pillanatra mereszteni kezdem a szemem a férfire... És helyet foglaltam.
Az FBI és a DGSI megegyezett, hogy összedolgozik az ügyön. Ugyan is pont azzal a fegyverrel és technikával gyilkoltak meg egy szintén prostituáltat, mint itt Franciaországban. Mivel a leírásunk szegényes a férfiről, nem tudtuk a felvételeket végig venni. Az azonos fegyver azonban egyértelműen rá mutatott, hogy nem kettő, hanem egy gyilkosról van szó. Így hát aznap délelőtt már a gépen ültem. Washingtonba érve még mindig azon morgok, hogy más utasításait kell majd követnem, de amíg dolgozhatok az ügyön, addig nem számít. Egyébként is felveszem az egyik legjobb barátnőmmel a kapcsolatot, ő is itt lakik, szóval részben kapóra jön a dolog, mert találkozhatunk így néhány év után. A reptéren még flörtölök egy kört az egyik biztonságissal a táskám átnézése közben, aztán taxival elmentem a hotelbe, ott lepakoltam, és felfrissítettem magam, mielőtt tovább indultam volna a megadott címre. Washington nagyon más volt, mint Párizs. Még is lenyűgözött egy kicsit a maga módján, még ha szerintem a legtöbb amerikai ostoba tulok, aki azt sem tudja megmondani, hogy Európa nem egy ország. A taxi egy jó állapotú, díszes épület előtt tett le. A díszes címeren Federal Bureau of Investigation állt. Tehát jó helyen vagyok. Besétálva egyből őrökbe ütközöm. Amikor közlöm, hogy ki vagyok és kihez jöttem, telefonálnak egyet, majd amikor megkapják az engedélyt, eligazítanak. Itt az első ajtón jobbra, ott a terem végén balra az üveg ajtó. Megköszöntem a dolgot, majd indultam is. Az ajtó mögött nagyobb nyílt terű, boxokkal ellátott iroda húzódott, hasonló, mint a rendőrségen, csak itt láthatóan sokkal több pénzt fektettek bele. Elsétálok a sorok között, egyenesen előre, szemeim csak néha pillantanak oldalra, mert érzem, hogy kíváncsi tekintetek sokasága vizslat. Az irodához lépve kettőt kopogok határozottan, ha pedig kiszólnak, ugyan úgy lépek be, mint aki éppen hazaér. - Jó napot. Roxanne Bonnet, DGSI párizsi kirendeltségéből. - mutatotkozok be a bent lévő két férfinek. Angolul beszélek, és habár az akcentusomon egyértelműen érződik a francia vonal, maga a nyelvhelyesség tökéletes.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.