Lightening strikes Wisdom cries It's an emergency, emergency
A sikátor sarkánál esek térdre, ujjaimmal a fal sarkába kapaszkodok. Nyöszörgök és zihálok, segítségért könyörgök, noha tudom, hogy az egyetlen lény, aki segíteni tudna, az nem fog rám találni. Nekem kellett volna megkeresnem őt, de a névjegykártyája nélkül el vagyok veszve. Habár a vérem olyan elégedettséggel és forrósággal tombol az ereimben, mintha valami drogot fogyasztottam volna, a fejem és a tudatom éppen azon gondolkodik, hogy felokádjam-e azt, amely csillapította az éhemet. A torkom összeszorul, magammal küzdök, míg folyamatosan csak a teremtőmért könyörgök. A segélykérésre még sem ő válaszol, hanem valaki teljesen más. A földön térdepelve felemelem a fejemet, testem reszket, arcomon a vörös foltokat a könnyek útja vágja ketté. A mogyoró barna pillantásom félelemmel lesz teli és elkerekedik, mert nem tudom, hogy bántani fogom-e a lányt. Hogy bántanom kell-e őt ahhoz, hogy ne kerüljek bajba. Szinte hátra esek, hátrébb mászok tőle. - Kérlek... ne..! - nyöszörgöm ezúttal angolul, mert az imént norvégul szólt, de azt a nyelvet nem beszélem. - Csak... menj el... - hüppögöm, hátamat a falnak vetve, felhúzott térdeimmel igyekszek minél kisebbnek tűnni a szemében. Remegő kezeimmel igyekezném magamat takarni, de nem tehetem kezeim az arcomra, mert a tenyereimen vér szárad, a szó minden értelmében.
Egyresűrűbben történik meg az, hogy késő estig maradok ki. Soha nem voltam az a lány, aki késő éjszakánként marad ki, de mióta Synnel haverkodom, ez kicsit megsűrűsödött. Bár az tény, hogy ma munka miatt kellett sokáig bent maradnom, múltkori estély után ellenőriztünk mindent, leltároztunk, illetve a letolást is megkaptam a viselkedésem miatt. Még egy ilyen és búcsúzhatok a nagyra becsült munkámtól. Én nem vagyok a múzeumban nélkülözhetetlen, erre a munkára bárki jó... ez tény, és pont ezért kéne jobban megbecsülnöm, ebben teljesen igaza van a főnökömnek. Mostanában ráadásul nem alszom valami jól, ami azt illeti alig pár órát. Nem akarok ezzel orvoshoz menni, egyenlőre próbálkozom a gyógyszertárba kapható valeriana készítményekkel, de úgy érzem az agyamat az nem képes lelassítani. Így ahogy haza ballagok, eléggé kómásnak tűnhetek, rosszindulatú emberek, talán azt is hihetik, hogy drogos vagyok, vagy éppen részeg. Mély levegőt veszek, a hideg levegő csípi a tüdőmet, majd hangot hallok. Valaki beszélt, de nem norvégül, sem angolul. Összehúzott szemmel lépek vissza egyet a sikátor felé. És nem értem ezt miért teszem? Annyira fáradt voltam a szokásos fülhallgató is kimaradt a fülemből, annyira csak arra koncentráltam, hogy minél hamarább haza kerüljek. De valaki fekszik a földön..., de Elin... este van, sikátor, fura emberi hangok, és.... A lámpa fénynél maradok. - Hé... hölgyem? Jól van... ? - kérdezem a biztonságos utcáról befele, mert amíg nem tudok ki az, és tényleg nem szorul e segítségre, nem vagyok hajlandó bemenni. Viszont egy picit kénytelen vagyok közelebb lépni, hogy ő is láthasson engem, de vigyázok, minden idegszálammal.
↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵
Vendég —
Roxanne && Elin
Lightening strikes Wisdom cries It's an emergency, emergency
A hideg utcán botorkáltam az éjszakában. Minden falat, amit nem rég ettem, úgy jött vissza belőlem az egyik falnál, mintha megmérgeztek volna. Próbálom elnyomni az éhséget, de egyszerűen nem megy. Nem működik a testem. Nem úgy, ahogy kéne. Borzasztóan rémisztő érzés, hogy kiakarod elégíteni a tested egy igényét, és még erre sem vagy képes, de nem mehetsz kórházba, mert vagy a rendőrségen, vagy a diliházban, vagy kutató laboratóriumba kerülsz be. Így hát marad a botorkálás vissza... haza. Már nem vagyok olyan messze a lakástól, amikor érzem, hogy nem megy tovább. Mintha csak elájulnék, sötétség húzódik a szememre, és a tudatomra.
Amikor "magamhoz térek", ismét valakin térdelek. A szemüveges, duci férfi halott szemekkel mered fel az égre, száját fájdalmas sikolyban tartja a halál görcse. Kiráz a hideg, mert ahogy lejjebb tekintek, látom, hogy feltéptem mellkasát. Habár érzem, hogy a pánik roham itt kopogtat az ajtóban, nyöszörögve nyomom még el, mint valami állati ösztönt. Körbe tekintek, de sehol senki. Felkelek, és felkapom a férfit is. Reszkető tagokkal húzom oda egy nagy, zárható tetejű konténerhez. Sikerül bele tornásznom őt, aztán kezeimre nézek. Könyékig véres vagyok. Arcom, nyakam, összefogott hajam vége is, hátamra ragad, kabátomra is vörös csíkokat festve. Undor és utálat kap el. Sietve indulok el, de ismét csak botorkálok, ezúttal végtagjaim zsibbadása miatt. - Aider-moi... S'il vous plait... Aider-moi... Aider-moi...* - motyogom folyamatosan, könyörgök annak az isteni lénynek, aki visszahozott a világra, vagy bárkinek. Azt akarom, hogy vége legyen, azt akarom, hogy megálljak. Az utca sarkán esek térdre, a falba kapaszkodok fél kézzel és zilálva veszem a levegőt, ahogy igyekszem visszanyerni az uralmat a testem állapota felett. A könnyeimmel küzdve nyögök és kiabálnék legszívesebben, de nem szabad felhívni magamra a figyelmet. Haza kell jutnom.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 75 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 75 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
| 