M E T A N O I A
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


The Rescue - Hel & Logan & Lisa


Anonymous


Vendég —
Még mindig kissé kótyagosnak éreztem magam, pedig már jó idő eltelt azóta, hogy megtudtam anyámtól a híreket, mi szerint elrabolták a féltestvéremet. Rögtön Mia halott tekintete, és élettelen teste jelent meg lelkiszemeim előtt, de igyekeztem ezt elfojtani. Még semmi sem volt biztos, ami Annalisát illeti, úgyhogy jobb volt nem rossz gondolatokat előre festeni. Akármennyire is furcsa volt – tekintve édesanyám kilétét – babonás voltam az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Nehezen vetkőztem le neveltetésemet, isten fia vagy nem.
Helyette rögtön beleegyeztem, hogy segítsek Helnek megtalálni a húgomat. Egyáltalán nem gondoltam bele a munkámba, vagy a pozíciómba, hogy egyetlen rossz lépés és elveszíthetek mindent, ami még maradt nekem. Így is nehéz volt naponta felkelni és a szürke mindennapok elébe nézni. Egyedül a vágy hajtott, hogy bosszút álljak a gyilkoson, aki elvette az életemből a két legfontosabb nőt, akit szerettem… Most pedig úgy néz ki, hogy újra kell járnom ezt az utat Lisával is. Néha elgondolkoztam azon, hogy vajon akkor is így a sarkamban járna a Halál, ha nem Hel fia lennék… Lehetséges megkérdezem őt erről, ha épségben megússzuk ezt az akciót mindketten.
- Nem tetszik nekem ez a dolog – mondom neki, miközben megigazítom magamon a golyóálló mellényt. Kitudja hányadjára közlöm vele ezt, amióta belekezdtünk, de akkor is úgy érzem, hogy ismétlést érdemel a fejtegetésem. – Bárki is intézte el ezt az egészet… fanatikus tendenciákat mutat. Az eszközei, a metodikus mód, ahogyan eltünteti a nyomait. Egyértelműen arra utalnak, hogy valamilyen obsessed mondom angolul a szót, mert nem jut eszembe hirtelen norvégul – személyiségzavarral rendelkezik. Nem tetszik…
Felemelem a fejemet, amikor Hel rákérdez, hogy tisztában vagyok-e még mindig azzal, amit beszéltünk eddig. Sóhajtok egyet, ahogy rántok egyet a mellényen ismét és igyekszem behúzni a hasamat egy kicsit. Nem hiszem el, hogy nem sikerült ebből nagyobb méretet találnom! Persze, nem hozhattam el a sajátomat, amit az FBI adott nekem, mert, nos, abból csak újabb problémák születtek volna.
- Nem felejtek – felelem anyámnak, ahogy végre sikerül beszíjjaznom magam. Ennek ellenére nem szólok közbe, amikor ismét közli velem a felállásunkat. – Köszönhetően neked, engem sem lehet olyan könnyen eltenni láb alól – mondom neki és előrenyúlva, kezemet a tarkójára teszem, majd odahúzom magamhoz és nyomok egy csókot a homlokára, aztán lenézek sötétkék, hátborzongató szemeibe. – Ettől függetlenül nem örülnék, ha bárhogyan is bajod esne. Úgyhogy vigyázz magadra, kérlek! Nem… nem akarlak elveszíteni téged is – mondom kissé összeszűkülő torokkal. – Még mindig igen keveset tudunk a körülményekről és gyanús nekem, hogy ilyen könnyen hozzájutottak Lisához. Kitudja mi vár ránk odabent – szemeimen komolyan az ő íriszeibe fúrom egy jelentőségteljes pillanatig, aztán elengedem és hátralépek.
Éppen visszanyúlok a kocsinak csomagtartójába, amivel ideérkeztünk erre az elhagyatott, lepukkant helyre, amikor ismét megszólal. Megáll a kezem a mozdulatban. Ujjaim már éppen rásimultak a pisztoly markolatára, ahogy Hel szavai igazán elérnek hozzám. Megborzongok, ahogy kimondja, hogy „megölünk mindenkit”. A hideg futkos a hátamon attól, hogy anyám milyen egyszerűen ejti ki a száján a kifejezést, mintha nem most mondaná először és nem is másodjára. Természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy Hel milyen birodalmat irányít a halandók alvilágában, mégis… szembesülni vele ilyen közelről mindig kissé megbotránkoztató. Főleg úgy, hogy mi ketten ezen vonal két oldalán állunk.
Most viszont nem FBI ügynökként vagyok itt. Nem rendészeti tag vagyok, aki jött bezsákolni a rosszfiúkat. Az anyám fiaként jöttem a húgomat megmenteni. Ma csak egy férfi vagyok, aki ha kell… megteszi azt is, amit nem szívesen, de ha a szükség hozza…
Mély levegőt veszek, majd kiengedem, ahogy kiveszem a fegyvert és felcsatolom a combomra, miután leellenőriztem. Ahogyan a saját mellényemet nem hozhattam el, úgy természetesen a szolgálati pisztolyom is otthon maradt. Ebben anyámat kellett megkérnem, hogy segítsen nekem, ami zavaróan könnyen ment. Nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba túlságosan, csak hálás voltam, hogy volt mivel megvédenem őket. Aztán reménykedtem benne, hogy mégsem lesz szükségem ezekre, hogy valaki életét elvegyem ma – bár elég csekély volt az esély.
Felnéztem rá egy nyugtalan pillantással, miközben plusz tárakat tömködtem a zsebeimbe, dugtam az övemre.
- Nem hagylak cserben – ígértem neki csendesen, mély, karcos hangon. Akármennyire is ellene voltam ennek az egésznek, tudtam, hogy nem fogok hezitálni, amennyiben Lisa élete a tét. Határozottan bólintottam felé egyet, arcom komorságba burkolózott. Akárcsak anyámé. – Pomaikia'i* – búcszúztam, megszorítva a kezét még egy utolsó pillanatra, aztán hátat fordítottam és elindultam, hogy megkerüljem az épületet, ahogy ő kérte: fedezve a hátát.
Szemem sarkából figyeltem csak, ahogy laza léptekkel megindul a bejárat felé. Összeszorítottam az álkapcsomat, ahogy megküzdöttem az ösztönömmel, hogy elébe ugorjak és megpróbáljam őt megvédeni, akármi is jöjjön szembe. Még így is erős volt bennem a félelem, akármennyire is bíztam Hel képességeiben és abban, hogy halhatatlan istennő. A halandó agyam nehezen barátkozott meg ezzel a logikával, de most nem volt időm, hogy ezen rágjam magam. Lisának szüksége volt a hidegvéremre, így magamra erőszakoltam azt, a több éves rutinhoz nyúlva, amit az Egyesült Államokban megéltem.
Amint a lepukkant épület oldalához értem, elővettem a fegyveremet. Feltartva azt, két kézzel fogva indultam meg a fal mellett oldalazva, lassan lépkedve, hogy bármilyen hangot is hallok, rögtön tudjak reagálni. Hallottam, ahogy Hel nyikorogva kinyitja a nagy ajtót, és erre sietősebben igyekeztem előre. Nemsokára meg is jelent egy férfi előttem, aki a sarkon fordult be.
- Hé! Te meg ki-
A foga nagy ív repült a levegőbe, ahogy nekifutásból bevertem neki egyet. Mielőtt még elzuhanhatott volna, megragadtam másik kezemmel a gallérjánál és megtartva őt beküldtem neki még egy ütést. Arcát vér borította, ahogy ájultan esett előttem a földre. Egy pillanatig haboztam csak, de aztán meghallottam bentről a lövéseket.
- Shit – sziszegtem, majd fogtam a fegyverem és bár semmi jó érzés nem volt bennem, küldtem két lövést a férfi lábaiba. – Te itt maradsz.
Ahogy befordultam a sarkon egy rakat férfival találtam magam szembe, akik fegyvert fogtak rám. Nyilvánvalóan hallották az előbb ott hagyott férfi jajveszékeléseit. Valamilyen kargó pakolása közben sikerült őket rajta kapnom. Ahogy elnéztem a fél pillanat töredéke alatt, kokain volt.
- Te meg ki a fasz vagy? Mit csinálsz itt? – jött a kérdés, gondolom a vezetőjüktől.
Mielőtt azonban megválaszolhattam volna a dolgot, elkezdtek rám lőni.
- Fuck! – ugrottam vissza egy kiáltással, ahogy éreztem becsapódni egy golyót a vállamba.
Közben további lövéseket hallottam odabentről, mire kipillantottam, ahogy az én oldalomon elhallgatott a golyók becsapódása a falba. Láttam a csoportot szétszóródni: egy nagyobb tömeg befutott az épületbe a kétszárnyú ajtón keresztül, míg egy pár ember az én irányomba indult meg. Visszahajoltam újabb és cifrább káromkodások közepette, miközben felemeltem a fegyverem és vettem egy mély lélegzetet. Bent tartottam és csendben füleltem. Amint meghallottam a sarkon az első lépést közvetlen mellettem kirontottam. Nekimentem az első embernek, akit lefejeltem, majd megragadtam őt, a nyakát egy szorításban fordítva magam elé, míg előbb az egyiket lőttem arcon, aztán a másikra fogtam a fegyvert, aki éppen belelőtt az előttem lévő férfiba.
- Hé! Hé! Állj!
- Miért kéne hallgatnom rád? – kérdeztem morogva, míg a férfi, akit fogtam fájdalmában nyöszörgött.
- M-mert tudom miért vagy itt…
Nem válaszoltam, csak egyenesen rászegeztem tekintetem.
- A…a lány. Fura volt nekem, hogy miért hoztak ide csak egyetlen lányt, mikor többet is… - elhallgatott hirtelen, mintha legalábbis számított volna ezekután, hogy miket kotyog még ki. Számított is volna, ha éppenséggel a jelvényemmel érkezem. Ez a nap viszont most nem erről szólt. – Megtudom mutatni neked, hogy merre tartják! – mondta reszketeg, de bizakodó hangon és hirtelen feltartotta a kezeit, megadva magát.
Elengedtem a férfit, akit magam előtt tartottam, aki már csak zsák módjára dőlt el a földön. Nem néztem meg, hogy lélegzik-e és a másikra, akit meglőttem sem vetettem egy pillantást. Nem véve le a szememet a fiúról – mert ez a zsivány valami zöldfűlű lehetett csupán -, továbbra is ráfogva a pisztolyom, jeleztem az államat az épület irányába tolva.
- Mutasd.
- I-igen, erre… - hebegte és elindult óvatosan előre, nem fordulva teljesen el tőlem.
Ekkor éreztem meg, ahogy megremeg a kezem a tartásban. A kurva életbe, eltalálták és a golyó még mindig a vállamban volt. Gyorsan kell haladnom, mert ha túl sokáig húzzuk az időt, akkor nem leszek elég hasznos Hel számára.

* Sok sikert
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


To: Logan & Lisa

Don't cry mercy. There's too much pain to come

Még mindig nehezen tudtam felfogni, hogy valami ehhez hasonló, szavakba nem önthető esemény valóban megtörténhetett. Annak idején szándékosan döntöttem úgy, hogy amennyire lehet, kimaradok a lányom, Annalisa életéből, megpróbálva megadni neki a lehetőséget, hogy - a döntése szerint - élhessen normális életet az emberek között. Nem akartam belerángatni a saját ügyleteimbe, éppen ezért alig volt egy-két személy, aki tisztában volt Annalisa valódi személyazonosságával. Pontosan emiatt volt érthetetlen a számomra, hogy hogyan jutott bárki is a nyomára bukkanni, és rabolta el őt sikeresen. A legmegrázóbb pedig az volt az egészben, hogy már hónapok teltek el, az a semmirekellő apja meg csak ennyi idő után volt hajlandó a tudomásomra hozni ezt az icuri-picuri fennakadást. Pedig jogom volt tudni minderről (mégis csak az én lányomról volt szó!), és a hasznavehetetlen rendőrséggel ellentétben nekem módomban is állt a nyomára bukkanni. El tudtam képzelni, hogy milyen szörnyűségeken kellett keresztül mennie fogsága alatt, ez pedig csak még nagyobb haragra gerjesztett. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem lesz kegyelem, amikor meghallottam a lányom elrablásáról szóló híreket.
Először megpróbáltam egyedül az elkövetők nyomára bukkanni, mert nem akartam senki mást belerángatni ebbe az ügybe, ám legnagyobb sajnálatomra az idő telte miatt korlátozottak voltak a lehetőségeim, s mint így, falba ütköztem. Kénytelen voltam hát felkeresni a fiamat, Logant, aki FBI-os profilozóként több tapasztalattal rendelkezett a modernkori bűnözök felkutatásában. Neki szerencsére nem kellett kétszer sem mondani, egyből belevetette magát az ügybe – mindketten tudtuk, hogy bármi is volt az elrablók célja, minél több idő telik el, annál kevesebb esélye lesz annak, hogy épbőrben találunk rá Lisára.
Hosszas kutatómunka és agyalás eredményeként jutottunk el ehhez a magányos épülethez. Nagyjából az ötvenes években épült börtönépület volt, ám úgy két évtized után egy új építésű helyre átköltöztettek minden rabot, aminek eredményeként ez a mostani szépen lassan lepukkant. Ennek ellenére tökéletes hely volt mindenféle kétes üzletek lebonyolítására, mások ijesztgetésére, meggyilkolására – vagy éppen a fogva tartásra. A környék többi épülete is ehhez hasonlóan elhagyatott volt, így ha az elkövetők ügyesek voltak a nyomaik eltüntetésében (azt pedig el kell ismerjem, ebben tényleg profik voltak), akkor kiváló rejtekhely is volt. Logan számára szerencsére mindez nem okozott gondot, sikerült valahonnan egy-két utcai felvételt szereznie, amelyiken látni lehetett egy eszméleten, szőke hajú nőt, ahogy két maszkos alak cipeli valahová. Az időpont is stimmelt, így kizárásos alapon úgy határoztunk, hogy ez azért elég jó nyomnak tűnik.
- Akkor emlékszel a tervre, igaz, Logan? – fordultam a fiam felé felvont szemöldökkel, és a szokásos szórakozott mosoly helyét ezúttal egy halálosan komoly arckifejezés vette át. – Kettőnk közül én vagyok az, akit nem tudnak megölni, nem számít, hányszor lőnek meg. Ezért azt akarom, hogy te hátulról, minél messzebbről fedez addig, amíg tiszta nem lesz a terep. Világos? – kérdeztem ellenkezést nem tűrő hangon. Ha csak egyedül lettem volna, akkor nem kellett volna mindkét gyerekem testi épsége miatt aggódnom, de Logan hajthatatlan volt, és makacs öszvér módjára ragaszkodott ahhoz, hogy ő is eljöjjön velem a mentő akcióra. Nagyon sokáig vitatkoztam vele arról, hogy ez mennyire nem volt jó ötlet, de végül kénytelen voltam beadni a derekamat – ez azonban még nem jelentette azt, hogy nem kötöttem feltételekhez a dolgot. – És még valami – emeltem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat. – Nem beszélgetünk az elkövetőkkel, nem mutatunk kegyelmet az irányukban, csak gondolkodás nélkül megölünk mindenkit, aki az utunkba áll. Ezek egyébként is zsoldosok, és biztosan nem ártatlanok, mint a ma született bárány – tettem még hozzá, majd egy pillanatig még fogva tartottam Logan tekintetét, hogy biztosra vegyem azt, felfogta, amit mondtam, és be is fogja azt tartani. Ezt azért éreztem szükségesnek, mert Logannel nagyon mások voltak az eszközeink: én voltam a törvényen kívüli, aki nem riadt vissza senki meggyilkolásától sem, míg Logan FBI-os volt, nyomozó, aki a törvény nevében járt el, így nem is ölt meg senkit, ha nem volt muszáj. Ez azonban nem a megfelelő helyszín volt arra, hogy humanitáriust játszunk, és biztos akartam lenni abban, hogy ezzel Logan is tisztában volt.
- Mehetünk? – kérdeztem, majd megvárva Logan helyeslő reakcióját, megindultam a bejárat felé. Nekem nem volt szükségem arra, hogy titokban surranjak be az épületbe – én voltam az Alvilág királynője, a főbejáratot nekem tervezték. Egyébként sem szándékoztam a gyerekeimen kívül senkit sem életben hagyni az épületben – módszeresen terveztem kiirtani a férgeket.
Magassarkúm kopogása törte meg az est csendjét, amit nem sokára követett egy fémes csikorgás, ahogy kinyitottam a berozsdásodott ajtót. Bent sötétség fogadott és borzasztó por és bűz, de engem ez egy pillanatig sem zavart. Magabiztos, ragadozó léptekkel sétáltam előre, miközben leemeltem a vállamról a géppisztolyt, és magam elé helyezve felkészültem a támadásra.
- Üdv, fiúk! – köszöntem hangos, vidám hangon, hogy felhívjam magamra figyelmet, még az arcomra is mosoly költözött, mint aki tényleg annyira boldog volt, hogy itt lehetett. Ez persze igaz is volt, de az is tagadhatatlan volt, hogy az arcomon virító mosoly alatt majd szétvetett a méreg. – Kezdődhet a móka? – kérdeztem, majd abban a pillanatban, hogy léptek neszét hallottam meg előttem, lövések sorozatát indítottam el a hangforrás irányába. A fájdalmas jajveszékelés zene volt füleimnek, mert azt jelentette, eggyel kevesebb gazfickó volt életben. És eggyel több lélek, akit Helheimban egy örökkévaló kínzásnak vethettem alá.

832 words ◆ Hurts


Vissza az elejére Go down
 
The Rescue - Hel & Logan & Lisa
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Katrine & Axel & Aviva & Aegir | to the rescue
» Kristian & Lisa - a helping hand
» You have a new call... :: Hel & Logan
» Welcome on board - Logan & Roxanne
» Lisa Dahl

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;-
Ugrás: