- Ó – mondtam, amikor meglepő módon segítségét ajánlotta fel Thorral kapcsolatban. Aztán feltört belőlem egy váratlan kacagás. – Jaj, nem – tettem hozzá, amikor sikerült lenyugodnom. – Félre értesz! Nem akarom megszakítani a kapcsolatomat Thorral – mosolyogtam, mintha egy olyan belső viccet osztottam volna meg, amit csak én érthetek. – Komolyan veszem az esküinket, amit egymásnak tettünk réges rég – teszem hozzá, majd megvonom a vállam. Nem kell pontosan tudnia, hogy mire gondolok, bár továbbra is meglepő számomra, hogy felajánlotta a segítségét. Már érthető, annak tekintetében, hogy ő maga is szenvedhetett a múltban az istenek keze által és emiatt semmi jót nem akar Thornak… mégis ezzel részben rajtam is segítene és ez az, ami igazán megdöbbentő számomra. Mindenesetre nem akarok elutasítani semmi pozitívat, ha már így felmerült ezért hozzáteszem: - De lehetséges, hogy szavadon foglak, ha majd nem boldogulok! Bólintok egyet, amikor tovább tereli a szót jóslatokra és a Ragnarökre. Egyértelműen látom rajta, hogy még mindig sötét pillantásokat vet felém, és nem nyertem el nála túl sok jó pontot, bármennyire is igyekeztem a legőszintébben válaszolni a kérdéseire. Csendesen hallgatom, ahogy beszél, de kicsit egyenesebben ülök, amikor megszólít. „Kedves Sif”… valamiért semmi jóra nem következtetek ezen felvezetőt hallva. Tekintetünk összekapcsolódik, farkasszemet nézünk egymással. A viharos szürke íriszeim nekicsapódik az ő ezüstös kékjével. Mosolya, amit szemem sarkából látok dús, vörös ajkaira húzódni legalább olyan bíztató, mint szavai. Aztán meglepődötten pislogok rá, mert teljesen ledöbbent a felvetésével. Ha jobban belegondolok persze, teljesen logikus, hogy ő erre a következtetésre jutott. Elvégre soha nem próbáltam meg másnak tűnni, sőt éppen azon igyekeztem, hogy minél inkább beilleszkedjek isten társaim közé. Ez pedig egyértelműen nem fog jó fényben felvetni a szemében. Mégsem tudok mást mondani neki, mint az igazságot és reménykedni benne, hogy valamennyire hinni fog nekem: - Nem forralok bosszút… nem is tudnék miért – úgy értem, nincs irányodban semmilyen negatív élményem, ami miatt ilyen terveim lehetnének. Éppen ezért nem fordultam vissza az ajtóból, amikor megláttom, hogy te leszel a munkáltatóm. Tudom, hogy csoportjaink között vannak… ellentétek. Amint viszont említettem az előbb: nem az vagyok, akinek gondolnak, vagy gondoltok. Én magam is szenvedtem az Ázok és istenek keze alatt eleget, hogy most már azt mondjam „elég.” Nincs okom rá, hogy segítsek nekik azzal, hogy… közelebb kerülök hozzád. Magyarázatom után – amire valószínűleg nem számított, de én már az elején eldöntöttem, hogy annyira őszinte leszek hozzá, amennyire csak azt megengedhetem magamnak – már éppen szusszannék egyet, ahogyan vizslató szemei elengedik a pillantásomat, amikor egyszercsak megfogja a papírt, amit hoztam neki a hirdetéssel és ketté tépi. Elkerekedett szemekkel nézem a laza mozdulatot, aztán szemeimmel kutatom arcát, mert nem tudom hirtelen mire vélni ezt a reakciót. Hel kiszámíthatatlan számomra és az arcmimikájához sem szoktam még annyira hozzá – felemás arca sem segít túl sokat ezen. Hamarosan szóba keveredik Jörmungandr is, ami kissé kényelmetlen érzésekkel tölt el, vagy inkább vegyesekkel. Az biztos, hogy azok után, ami történt közöttünk, nem éppen a húgával akarom megvitatni pontosan mit is beszéltünk és hogyan is alakult a találkozó. Így inkább szarkasztikus megjegyzésére csak csendben hallgatok. Nem akarok beleszólni valami olyanba, amiről fogalmam sincs, ez pedig teljes mértékben kiterjeszthető a kettejük kapcsolatára. Csak az alap információkkal vagyok tisztában, na meg azzal, hogy egyszer már egy veszekedésük eredményezte mindannyiunk halálát… az kifejezetten egy kellemetlen dolog volt. Nem olyasmi, amit szívesen szóbahoznék, ha továbbra is a nő elismerését szerettem volna kivívni. Ezt igyekszem elérni akkor is, amikor felmerülnek a munkával kapcsolatos elvárások és feladatok is. Elsőnek kicsit lefagyok a negatív megjegyzésére, de aztán később ráébredek, hogy azzal kapcsolatban nem tehetek semmit, amit ő gondol rólam. Csak annyit, hogy megyek tovább, cselekszem, ahogy jónak látom és ez alapján talán majd ő is meggondolja, hogy pontosan mi a véleménye rólam. Amikor pedig biztosítom őt erről, akkor brutálisan őszintén és komolyan reagálja le lelkesedésemet. Bár semmi újat nem mond, mégis úgy érzem, hogy ezúttal nem csak játszik a gondolattal, hanem ténylegesen elvárja tőlem majd a leírtakat. - Értve – mondom egy határozott bólintással, mert erre aztán végképp nincs mi mást reagálnom. Színtisztán felvázolta nekem a gondolatait és nekem nem volt okom, hogy ebbe belekössek. Amúgy is valami hasonlóra számítottam – csak abban reménykedtem, hogy tényleg képes leszek teljesíteni a halandó oldalát ennek a munkának. - Remek – válaszoltam ismét egy szóval arra kapcsolódóan, amikor biztosított engem, hogy az óriáskígyóval nem fogok itt sűrűn találkozni. Szükségem volt, hogy a fejemben helyre rakjam az ő hozzákapcsolódó gondolatokat, de ezt csak úgy tudtam elvégezni, ha nem volt a közelemben, hogy befolyásolni tudja ezt. Ezután ismét csak képességeim bizonygatásához térünk vissza. Tisztában vagyok azzal, hogy nem kedves mosolyom és lelkesedésem lesz az, ami majd megtöri az Alvilág Királynőjét, azonban nem akarom, hogy akár egy pillanatnyi bizonytalanságot is lásson rajtam. - Te mondtad, hogy nem bízol bennem egy cseppet sem – válaszolok neki nyugodtan, amikor felhozza, hogy nem kéne megalázkodnom neki. – Csak próbálok jó munkavállalóként tetszelegni. Az emberek is folyton ezt csinálják, nem? – kérdezősködöm. Legalábbis Robin erről mesélt nekem. – Hazudnak az önéletrajzukban, meg hasonlók – villantok rá egy mosolyt tétován. – Én épp az ellenkezőjét igyekszem elérni, de ezekszerint buzgóságom más reakciót váltott ki belőled. Már-már megbánónak tűnhettem, mégsem kértem bocsánatot a viselkedésemért. Megfogadtam magamban, amióta sikerült épbőrrel megúszni a Hildrrel való találkozást, hogy nem fogom rejtegetni magam, nem fogom többé olyannak mutatni magam, aki nem vagyok. Nem fogom rosszul érezni magamat, ha valaki nem kedvel szimplán csak azért, hogy önmagam vagyok. Látva Hel reakcióit, reménykedtem benne, hogy esetlegesen majd megkedvel, vagy legalább egy kicsit felmelegszik irányomban, de ez nem gátolt meg engem semmiben. Az viszont vitathatatlan volt, hogy szükségem volt rá és a munkára, amit kínált, így egy kis megalázkodás igazán belefért. Én mondjuk nem így tekintettem előbbi mondataimra, de ő volt az, aki efelett ítélkezhetett. Bár igyekeztem megtartani higgadtságomat még is kicsúszott egy elégedett szisszenés belőlem, amikor bejelentette döntését. Egyik kezem elégedetten ökölbe szorult és kis táncot lejtettem magamban örömömben. Hát sikerült! Az első munkahelyem! Az első lépés az önállóság felé! Szinte mámorosak voltak eme gondolatok a fejemben, elpuhítva elmémet és egy kis elégedett mosolyt csalva arcomra. Közben illedelmesen végighallgattam a szerződés feltételeit. Nem sokat értettem ehhez a részhez és a felét a beszédnek nem tudtam értelmezni, de igazán nem is érdekelt. Annyira boldog voltam, hogy egyáltalán lehetőségem van megmutatni, hogy másra is képes vagyok, mint ülni és szépen kinézni. - Természetesen – vigyorogtam szélesen, majd kissé elkomolyodva mélyen Hel szemeibe néztem. – Köszönöm, Hel! Sokat számít nekem a nagylelkűséged!
Sif✞Hel
Vendég —
To: Sif
Go down with me, fall with me. Let's make worth it
Egyetlen másodpercre sem kerülte el figyelmemet az istennő arcán megjelenő sértettség. Talán más ezt látva rosszul érezte volna magát, amiért nemcsak mások magánéletében vájkált, hanem szinte már szánt szándékkal fel is tépte a még gyógyuló sebeket, csak tudjátok, én soha nem a megfontoltságomról vagy empátiámról voltam híres. Egyike azon következményeknek, ha túl sok időt töltünk a holtak között – a kedvesség és megértésre való hajlam egész egyszerűen kihal belőled. Nekem pedig volt pár ciklus és megélt évezred ahhoz, hogy teljesen végig menjek ezen az úton. Egykor még zavart az, hogy az élő részem is szépen lassan megfakult, majd elhalt – épp ahogy egy virággal történik elszáradás közben; az én lelkem is ugyanígy haldokolt. Egykoron ezért igyekeztem az emberek között lenni, próbáltam táplálni még azt a kevéske élőt, ami bennem maradt, mára már rájöttem azonban, hogy mindez hiú próbálkozás. Nem véletlenül voltam még mindig én az alvilág királynője, ezért épp ideje volt elfogadnom, hogy javíthatatlanul eltörtem. Megromlottam. De már nem próbáltam az árral szemben úszni, helyette elmerültem benne, egészen a fenekéig taszítottam lelkemet, és most már élvezettel figyeltem mások szenvedéseit. Persze, csak akkor, ha egy olyan személyről volt szó, akihez fűzött valamilyen érzelem, legyen pozitív vagy negatív, Sif pedig beletartozott ebbe a kategóriába, elvégre egyike volt azoknak az asgardi isteneknek, akik ellen bosszút esküdtem. Mohó szemekkel figyeltem Sif reakcióját, ahogy halkan mormogott valamit az orra alatt, s ha Fenrirhez hasonlóan valami nagyragadozó lettem volna, akkor már biztosan elégedetten doromboltam volna, mint aki jól végezte a dolgát. Természetesen, tisztában voltam azzal, hogy Sif sem bízott bennem, és hogy voltak olyan dolgok, amikről nem szándékozott beszélni nekem – a következő feltett kérdésemre adott homályos válasza is ezt bizonyította -, engem azonban ez egy cseppet sem keserített el. Ha meg is próbált volna becsapni engem vagy valami hazugággal átejteni, nem sikerült volna a terve – Jörmungandr mellett volt időm megtanulni, hogyan kell átlátni másokon, és büszkén jelenthettem ki, hogy sikeresen el is sajátítottam ezen képességet. Sif emiatt jobban is tette, hogy inkább nem egyértelmű feleletet adott, mert ebbe a válaszba legalább belekötni nem tudtam, ő pedig továbbra is tartotta magát a korábban tanúsított őszinteségéhez. - Nos – szólaltam meg egy hosszú másodpercet követően –, elhiszem, ha azt mondod, véget akarsz vetni a Thorral való kapcsolatodnak, erre minden okod meg is van, sőt, még kérned sem kell, szívesen segítek a seggbe rúgásában – villantottam rá egy széles mosolyt, még tökéletesen fehér fogsoromat is megmutattam közben, hogy ezáltal fejezzem ki lelkesedésemet. Szemeimben azonban továbbra is ott csillogott a fenyegetés és bizalmatlanság apró szikrája, amit látva az istennő is leszűrhette, nem fogom ennyiben hagyni ezt a kérdést. A vasat addig kell ütni, amíg forró – tartja a mondás, én pedig ezt a taktikát terveztem alkalmazni. – Mindez azonban még nem magyarázza azt, hogy miért akarsz pont nálam dolgozni. Biztos vagyok abban, hogy te is hallottál arról a jóslatról, miszerint elhozom testvéreimmel együtt a Ragnarököt… - kezdtem el fecsegni, tekintetemet azonban ekkor nem az istennő arcán pihentettem, helyette a szobában pillantgattam körbe elgondolkodva, mintha komolyan meg kellett volna fontolnom a mondandómat. – Mondd csak, kedves Sif – emeltem tekintetemet ismét az istennő arcára, mélyen az íriszeibe nézve, rabul tartva őket egy hosszú, jelentőségteljes másodpercen keresztül. Ajkaimon továbbra is halvány, szórakozott mosoly ült, szemeim azonban sötéten, már-már ördögien csillantak meg. - Tán csaknem bosszút forralgatsz, és azért szeretnél közelebb kerülni hozzám? – kérdeztem felvont szemöldökkel, hangsúlyommal azonban egyértelművé tettem, hogy nem várok erre választ. Nem köteleztem arra, hogy minden apró-cseprő titkát feltárja előttem, mégse az anyja voltam, hogy az életének minden szegmenséről tudnom kelljen. Kérdésem inkább egyfajta üzenetként funkcionált – egyben volt fenyegetés és invitálás is. Akartam, hogy tudja, még ha alkalmazom is, mint mixer, egyetlen másodpercig sem felejtem el, hogy az asgardi istenekhez tartozik, s ennél fogva a bizalmam sem lesz soha az övé. Ugyanakkor, ha ő is feltervezett ülni a bosszúhadjárat nevű vonatra, akkor kész voltam átnyújtani neki a meghívót rá. Végül elszakítottam tekintetemet Sifről, ezáltal véget vetve az egyre sűrűsödő feszültségnek is, ami a szobára telepedett. Helyette az asztalra pillantottam, ismét átfutva az általam írt hirdetés szövegét, majd annak végére érve kecses mozdulatokkal felemeltem a papírt, és félbetéptem. Meg lehet, hogy mindeközben vetettem egy jelentőségteljes pillantást ismét az istennő arcára, megvillantva ragadozó mosolyomat is. Kíváncsi voltam, képes vagyok-e elijeszteni őt, eltántorítani szándékától, ennek érdekében pedig majdnem mindent be is vetettem. Természetesen, ha valóban meg akartam volna tőle szabadulni, képes lettem volna rá, jelenleg inkább csak az érdekelt, mennyire képes elviselni azt a nyomást, amit rá gyakoroltam. Ha nem tört meg ennyitől, akkor érdemelt egy esélyt a bárban is. - Ó, hát persze, hogy nem használta ki az alkalmat. A bátyám az udvariasság mintaképe, maga a megtestesült irgalmas szamaritánus – nevettem fel gúnyosan, habár hangnememet nem az istennőnek címeztem, sokkal inkább a drágalátos bátyámnak, aki ugyan nem hallhatta megjegyzésemet, de engem ez nem akadályozott meg abban, hogy ne juttassam kifejezésre véleményemet. Láttam azonban, hogy a téma mennyire kényelmetlenül érintette az istennőt, ezért következő megjegyzésemet inkább lenyeltem. Való igaz, hogy szeszélyes voltam és megfontolatlan, a cél nélküli sértegetés azonban nem volt a kenyerem. Ezért inkább el is űztem a gondolataimból Jörmungandr képét, és egy mosolyt erőltettem ajkaimra. A sértegetés elkerülése a következő megjegyzésemig működött is, bár tény, nem megbántani akartam az istennőt, egész egyszerűen csak közöltem az igazságot. Ha ezzel szembesülve összetört, nos, akkor nem az én gondom volt. Nem volt feladatom összefoltozni Sif apró darabokra hullott önbizalmát és önbecsülését, és ha nem volt elég vastag a bőr az arcán, hogy mindezen változtatni tudjon ő maga, akkor is csak azt tudom mondani, hogy én nem tudtam helyette plusz rétegeket növeszteni az arcomra. És nemcsak azért, mert az egyik felemre szó szerint képtelenség lett volna bőrt varázsolni. Megvártam, amíg túljutott a hirtelen jött önsajnálati rohamon (nem volt nehéz kitalálni, mi zajlott le a fejében, keseredett ábrázata és megereszkedett válla ékesebb volt minden szónál), majd ezt követően felvázoltam neki, hogy pontosan mit is vártam el tőle. A meglepettség jól kiolvasható szemeiből, bár azt eldönteni nem tudtam volna, hogy pontosan a szavaimnak melyik része váltotta ki belőle ezt az érzést. Úgy éreztem, rendkívül fair voltam, amiért tulajdonképp semmit nem vártam el tőle. Vagy lehet ez volt a gondja? Mindenesetre, Sif készségesen, már-már túlbuzgón biztosított arról, hogy legyen bármiről is szó, ő követni fogja parancsaimat, és nem fog olyan ügyekbe keveredni, ami nem tartozik rá. - Ne érts félre egyetlen pillanatig se, Sif – húztam mosolyra ajkaimat, ám nem a kedvességemet próbáltam ezzel a tudtára adni, a következő pillanatban pedig szinte rögtön le is fagyott az az arcomról. – Nem bízom benned, egy kicsit sem, és ha akár egyetlen egyszer is tudomásomra jut, hogy valamiben ellenszegültél a kiadott feladatoknak, nem fogok habozni véget vetni a munkaviszonynak. Ha megbizonyosodtam afelől, hogy nem sántikálsz semmi rosszban, talán megfontolom, hogy a tétlenségen és italok keverésén kívül mást is rád bízzak. Amíg azonban ez nincs így, a bárpult mögött lesz a helyed, ahonnan a munkaidőd végéig el sem mozdulhatsz a létszükségletek teljesítésén kívül. Értve vagyok? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben hangom olyan fagyos volt, mint a téli éjszaka. Nem szándékoztam ezúttal ráijeszteni az istennőre, de el akartam kerülni mindennemű félreértést, ehhez pedig az kellett, hogy feketén-fehéren leszögezzem, mit vártam el tőle, és mit nem. Ezt követően szólásra emelte ajkait, hogy ezúttal ő tegyen fel kérdést, nekem pedig nem volt okom visszautasítani ezt, ezért csak intve jeleztem a számára, hogy csak tessék. Meglepő módon ismét Jörmungandrról volt szó, és miután kielégítő választ adtam neki, rögtön heves tiltakozásba kezdett. Kicsit már túlzónak is érződött, egy pillanatra olybá tűnve, hogy Jörmungandr minimum megnyúzta, amiért ennyire el akarta kerülni a vele való találkozást. Ugyan lényem egy pici részét érdekelte volna, hogy mi is történt kettejük között, egy felvont szemöldökön kívül nem reagáltam többet reakciójára. Sok mindenről szerettem tudni, de arról, hogy Jörmungandr mit művelt a nőkkel, a legkevésbé sem – egészen addig, amíg az egyik emberemről nem volt szó. - Jörmungandr mentes helynek ugyan nem nevezném a Vortexet, de vele itt nem fogsz gyakran összefutni – fűztem még hozzá semleges hangon, és azt inkább nem tettem hozzá, hogy ha Jörmungandr annyira akart volna ismét találkozni vele, akkor abban semmi sem tudta volna megakadályozni. Ezt követően ismét nagyon lelkesen kezdte el bizonygatni azt, hogy miért őt kellene felvegyem erre a pozícióra minden hiányossága ellenére is, amit hallva egy halk kuncogás tört ki ajkaimból. - Kérlek, Sif, értem én, hogy szeretnéd ezt a pozíciót, de ha valóban nem akarsz ugyanaz a személy maradni, akin eddig a többi isten uralkodott, jobban tennéd, ha előttem sem alázkodnál meg ennyire. Nem ölebet akarok belőled faragni, arra a posztra tökéletesen megfelel Garm is – magyaráztam szórakozott mosollyal az ajkaimon, mintha most hallottam volna életem egyik legjobb viccét. Igaz, talán sértve kellett volna éreznem magam, amiért Sif azt hitte, ilyesmivel engem le lehet kenyerezni, de szerencséjére nem fedeztem fel semmilyen rossz szándékot viselkedésében, ezért hajlandó voltam elsiklani efelett. Nem ismert még, és én sem ismertem őt, ezért voltam elnéző vele. A csillogó, már-már kiskutya szemekre hajazó tekintetét képtelen voltam elviselni, ezért elfordítottam fejemet róla, és helyette a csillára pillantottam, miközben elmerültem gondolataimba. Muszáj volt végig gondolom minden prot és kontrát, ami az ellen vagy mellett szólt, hogy Sifet alkalmazzam. Persze a túl sok agyalás soha nem volt jellemző rám, ennél sokkalta impulzívabb voltam, és lényegében már akkor eldöntöttem, hogy Sift akarom, amikor betoppant az irodám ajtaján. - Nos, rendben, a tiéd a pozíció – törtem meg a csendet, majd felsoroltam a szerződésének a részleteit. Hogy mikortól fog dolgozni mennyit, és mindezért milyen fizetést képzeltem el. Nem hittem volna, hogy Sif túl sokat ellenkezett volna, elvégre még nem volt tisztában a halandó értékrendszerrel, én azonban mindig fair feltételeket kínáltam. Nem volt célom senkit sem kihasználni, mert nem is volt rá szükségem. – Ezek a követelmények megfelelnek? – kérdeztem felvont szemöldökkel biztos, ami biztos alapon.
Látom rajta, hogy mennyire meghökkent azon, hogy milyen őszinte voltam vele. Ez csak megerősíti bennem a gondolatot, hogy jól tettem, hogy így cselekedtem. Szerintem még azt is várta tőlem, hogy valami ostoba hazugsággal elüssem a kérdést. Volt egy érzésem azzal kapcsolatban, hogy mit gondolt rólam így első benyomásként… abból, ahogyan rám nézett és ahogyan feltette nekem a kérdéseit. Emiatt pedig rögtön megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy szeretném megváltoztatni ezt. Szeretném megváltoztatni a véleményét, azt, amit gondol rólam és arról, hogy mire vagyok képes. Szeretném őt újra meglepni és talán… hogy egyszer majd elismerjen engem. A legérdekesebb ebben az egészben az volt, hogy ez most nem érződött ugyanolyan kívánságnak, mint mikor a többi istentársamból akartam kicsikarni ezeket. Lehetséges, mert Hel hivatalosan nem tartozott közénk. Kíváncsian várom tőle, hogy mit fog reagálni mind arra, amit így hirtelen rázúdítottam. Arra azonban nem számítok – talán túl naivan -, hogy szavai majd, mint arcul csapás fognak érni engem. Arcomra valószínűleg kiülhet sértettségem, mert nem igyekszem azt rögtön elrejteni és kissé vissza is húzódom. - Lehetséges mégis lenne egy-két dolog, amit tanulhatok ezektől az emberektől… - mormolom az orrom alatt aztán, ahogy lesütöm a szememet. Természetesen akármennyire is rosszul esik ezt hallani, tudom, hogy Helnek igaza van. Ez tagadhatatlan és inkább pont ezért esik olyan rosszul, ahogyan megfogalmazza a véleményét. Hiszen én voltam ennyire ostoba, vagy vak, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat… soha nem értékeltem magamat annyira, hogy kiálljak magamért és még időben elhagyjam a süllyedő hajót. Nem tudom, hogy mi történt volna egyáltalán, ha most nem jövök le és látom meg azt, ami az egészet kiváltotta. Az istennő kérdése alapján, Ő maga is hasonló dolgokon gondolkozik. Felnézek rá, hol arcának egyik majd másik oldalát fürkészem, különösen elidőzve a „rosszabbikon”. Sötét lyukként tátongó szeme úgy érzem magával szippant, mintha legalábbis bekebelezni akarna, vagy kiszívni belőlem mindent, amire kíváncsi. Bár a vizuális része nálam nincs, de lehetséges, hogy az én „áldozataim” is hasonlóan érzik magukat, amikor az én kutakodó szemem esik rájuk? - Nem tudnék egy dolgot kiemelni, ami feltétlen, visszafordíthatatlan módon mindent megváltoztatott… - kezdem lassan magyarázni. Lenézek ismét a kezemre, és körmeimet piszkálom közben. – Inkább volt ez egy folyamat. Az lehetséges, hogy azzal kezdődött, amikor találkoztam… valakivel – mondom kissé megakadva, majd visszanézek a csodaszép nőre előttem. Sötét hajzuhatagán futtattom végig a szemem, majd a méretes asztalon előtte, aztán visszavezetem tekintetem arcára. Tulajdonképpen ez a valaki nem feltétlenül jelenti Jörmungandrt… akár Hildrre is gondolhatnék. Bár az egyik a másikból származik, összekötettésben állnak. Ha aznap a férfi nem hozza ki belőlem a képességemet, amivel megtaláltam aztán Hildrt és megtudtam azt mire is készül… valószínűleg most nem is ülnék itt. Mégis a norna titka volt az, ami igazán elindította bennem az elhatározást, hogy ideje változtatnom a sorsomon. Ideje bosszút állnom mindazért, amit elkövettek ellenem, hogy megpróbáltak elfojtani, betuszkolni egy olyan dobozba, ami nem illet rám. Ezekről viszont nem beszélhetek neki és egyelőre nem is akarok. Más az, hogy megosztottam vele a szégyenteljes történetemet Thorral… és más az, hogy feltétlenül megbízzak benne. Ezt szerintem ő maga is megértené, ha belegondol. - A lényeg, hogy eljutottam arra a pontra, hogy ne próbáljam megismételni azt, ami eddig újra és újra, ciklusonként ismétlődött. – Szürke íriszemeit összekötöm az övével és hosszan tartom pillantását. – Nem az vagyok, akinek hisznek. Nem „aranyhajú istennő, Sif” vagyok. És nem hagyom, hogy ezt többé lenyomják a torkomon. Egyelőre ennyiben hagyom a dolgot, de ha esetleg tesz fel ezzel kapcsolatban újabb kérdéseket, akkor nyitott vagyok azoknak a megválaszolására. Nem tudom, hogy ki és hogyan emlékszik rám… a múltamra, hogy milyen voltam, mielőtt „Thor feleségévé” alakultam volna. Jörmungandr tett még akkor este olyan megjegyzéseket, ami arra utalna, hogy Ő tudja. Hildr is tisztában volt vele, de mint norna ez talán nem olyan meglepő. Ellenben Hellel nem ismerjük annyira egymást és nem is kereszteztük sokszor egymás útját szerintem történelmünk hosszú, hosszú évei alatt. Láttam a pillanatot, amikor megvillant a szemében a felismerés, az érdeklődés és szinte azt is leolvastam arcáról hogyan rakja össze a fejében a következő kérdést, ami a fivérét illeti. Nyelnem kellett egyet és igazítottam a ruhámon is, mert hirtelen sokkal melegebb volt ebben a homályos irodában, mint eddig. Tekintetem egy pillanatra ide-oda ugrál a környezeten, de nem fogok fel igazán semmit a dekorációból, mire sikerül összeszednem magam. Megköszörülöm a torkamat, és próbálok arcomra húzni egy határozott, de minél neutrálisabb arckifejezést. - Is-is… mondhatjuk – válaszolok, miközben szemeim megrebbennek. – Éppen egy igen… rosszhangulatomban talált meg. – Eszembe jut az a bizonyos pillanat, amiről soha nem fogok elfelejtkezni. Mikor ott ültem a járdaszélen összeborulva, zokogva, szívem kis millió darabra törve bennem, amikor a „férfi” cipője megjelent mellettem az utcán és rám vetült vészjósló árnyéka. – Kihasználhatta volna, de… nem tette. Megint csak ennyivel zárom az incidenst. Nem vagyok túl beszédes, de direkt igyekszem a minimumra fogni mit és hogyan fogalmazok meg neki. Nem akarom, hogy esetleg valami olyan csússzon ki a számon, ami rosszfényben tűntetne fel a szemében. Nem azért, mert szégyellem azt, ami közöttünk történt. Korántsem, különben nem én lettem volna, aki elcsábítom. Azt is tudom azonban, hogy a többiek hogyan néznek rá és mit gondolnak róla. Ami pedig köztem és a kígyó között történt csakis ránk tartozik. Feltétlenül nem a húgának fogom ecsetelni, hogy milyen érzés volt, amikor megharapott… Talán nem kéne erről előtte fantáziálnod sem, Sif! Szedd össze magad! Mocorgok kicsit a székben és vészek egy mély levegőt, hogy aztán kiengedjem, egyúttal meg is tisztítsam az elmémet, hogy minden porcikámmal Helre tudjak koncentrálni. Ami azt eredményezi, hogy ismét arconcsapást kapok. Nem kéne annyira fájjon a megjegyzése, mint ahogyan belém hasít. Hát tényleg egy szerencsétlennek tart... Hirtelen visszaszakadok régi, megszokott gondolataim közé, felmerülnek bennem a kételyeket, amiket már ezer és több éve hordozok magamnál. Nem vagyok jó semmire. Nem tudok elintézni semmit. Nem vagyok elég erős. Nem vagyok elég okos. Nem kellek senkinek… Aztán gondolatban megrázom magam kicsit és visszafolytom ezeket a gondolatokat oda, ahova valók: az elmém legmélyére, zárt ajtók mögé. Figyelmemet visszairányítom a nőre és elhangzó szavaira a mini összeomlásom után. Elkerekednek a szemeim, ahogy felvázolja a helyzetet, hogy mégis mire kéne számítanom itt. Kisebb hitetlenkedés üti fel a fejét bennem, mert… azt hittem első megjegyzése alapján, hogy az lesz a gondja velem, hogy nem tudok megfelelően lecsapolni egy sört, vagy kezelni a pénztárgépet, vagy hogy hívják azt a szerkezetet. Ehelyett olyan dolgokkal kapcsolatban figyelmeztet, ami más isten számára egy csütörtök délutánt jelentené… Most már szimplán csak meglepődött vagyok, hogy még annál is kevesebbet gondol rólam, mint amire én számítottam. Mégsem hagyom igazán, hogy ez letörjön, inkább erősödik bennem az érzés, hogy bizonyítsak neki. Azok miatt a dolgok miatt, amiket mondott pedig végképp nem kell aggódnia, és erről a biztonság kedvéért tájékoztatom is: - Ha szimplán ennyi az ellenérzésed velem kapcsolatban, akkor nem kell aggódnod – mondom a szemébe nézve. Ezúttal se nem vagyok ideges, se nem ficergek ültömben. – Nem tudom ezt említettem-e az előbb, de engem semmilyen módon nem érdekelnek az emberek. Tőlem aztán úgy és annyiszor ölhetik, verhetik egymást, amennyire akarják – tartom fel a kezem egy kis szemöldök felvonással egyetemben. – Maximum bosszantó lesz felsikálni a vért a padlóról, már ha ez is a feladatkörömbe fog tartozni – mondom szenvtelenül és felhorkantok. Aztán eszembe jut, hogy valószínűleg azt is meg kell majd tanítsák nekem, hogy melyik suvickolószer mire való. Sóhajtok egyet. – Mindenesetre ezekkel az ügyletekkel kapcsolatban úgy fogok eljárni, ahogyan te kéred és annyira fogok belefolyni, amennyire szeretnéd. Ha azt akarod, hogy szemem, szám csukva legyen… kész. Ha valakit ki kell penderíteni? Azt is szívesen megteszem – mondom egy kisebb vigyorral és legszívesebben megmutatnám neki újonnan felpakolt muszklijaimat, de inkább visszafogom magam. – Szóval igen, értek mindent. Mindezek után viszont felmerül bennem is valami és megérdeklődöm tőle, hogy én magam is tehetek-e fel kérdéseket. Válaszul csak arisztokratikus módon itt nekem egyet, jelezve, hogy csak tessék. Előredőlök a székemben kicsit, miközben kezeimet a térdeimre helyezem. Szemeim az ő arcát fürkészik, míg a válaszára várok. Amint megadja nekem ezt, érzem miként árad szét bennem a megkönnyebbülés. Ám ez nem tart sokáig. Ijedten kerekednek el szemeim és felemelem a kezemet, hogy tiltakozzak: - Nem-nem, dehogy! Nem akarok vele többet találkozni – mondom gyorsan, nyílt tekintettel. – Tulajdonképpen – halkulok el kicsit – azóta nem találkoztunk, hogy… szóval azóta. Ezt pedig szeretném, hogy így is maradjon. Ezért kérdeztem. Ha rendszeresen idejárna, akkor én magam mondtam volna, hogy köszönöm az idődet, de sajnos ez nem fog működni. Ha azonban ez lehet, amolyan… biztos hely arra, hogy elkerüljem őt, akkor… nos, nem tudom, hogy mit sikerült levonnod az egész beszélgetésünkből, de én nagyon örülnék neki, ha megkapnám a pozíciót! – Szemeim lelkesen csillannak rá, majd kicsit előrébb is csúszok a kárpitos ülésen. – Ígérem, tényleg nagyon gyorsan megtanulok mindent és én leszek a legjobb mixered ebben a bárban! Nagyon engedelmes is tudok lenni, ha arról van szó, nem akarom belemártani magam olyan dolgokba, ami a te ügyed! Nos? – kérdezem összecsapva a tenyerem és izgatottan, talán kicsit túlbizakodó mosollyal, de továbbra is buzgón nézek rá, hogy milyen ítéletet hoz.
Sif✞Hel
Vendég —
To: Sif
Go down with me, fall with me. Let's make worth it
Meg sem próbáltam számító mosolyomat leplezni arcomon – azt akartam, hogy Sif is tudja, a válaszától függ az, hogy meddig vagyok hajlandó elviselni a vele való társalgást. Ha egy kicsit is úgy éreztem volna, hogy hazudik nekem, netán megpróbál elrejteni valamit, akkor gondolkodás nélkül penderítettem volna ki innen. Legnagyobb meglepetésemre azonban olyan mértékű őszinteséget tanúsított felém, ami még engem is váratlanul ért. Nem hittem volna, hogy ennyire könnyedén beismeri majd nekem azt, hogy mennyire pocsék egy férj volt Thor (nem mintha ne tudott volna majdnem mindenki a kis afférjairól). Szőke hajzuhatagával és mindig szelíd mosolyával olybá tűnt a legtöbb istennek, hogy őt bármivel be lehetne csapni, akkor se tenne ellene semmit. Én is úgy gondoltam, hogy fontosabb volt számára a tökéletesség látszata, mint a felszín alatt megbúvó rothadás (és akkor még rám mondták, hogy milyen irtózatos voltam!). Most azonban rá kellett jöjjek, hogy Sifben is sokkal több minden bújt meg, mint azt láttatni engedte. - Nos… - dőltem hátra a székemben, miközben gondolataimat próbáltam rendezni. Arcomon továbbra is látszódhatott a meglepettség, de ez nem zavart engem különösebben. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de Thortól mi mást vártál volna? Van egy passzoló mondása az embereknek erre a helyzetre: ha egyszer megteszi, akkor másodszor is megfogja – magyaráztam egy vállvonás kíséretében, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy szavaimmal milyen sebeket tépek fel az istennőben. – A kérdés inkább csak az, hogy benned mi változott? Miért döntöttél úgy, hogy többé nem viseled el drágalátos férjed félrelépéseit? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ismét előre dőlve, könyökömmel az asztalra támaszkodva, miközben éhesen kutattam Sif reakcióját. Még mindig nem bíztam benne, habár mindenképp értékeltem az őszinteségét, épp ezért szerettem volna minél többet megtudni erről a bizonyos incidensről. Mikor azonban szóba hoztam a bátyámat, egy pillanatra megint kizökkentett a gondolatmenetemből. Nem számítottam arra, hogy majd pont Jörmungandr neve fog kibukni az istennő száján, és amilyen gyorsan el is hallgatott, volt egy olyan érzésem, hogy valami fontos történt kettejük között. Nem mintha az én dolgom lett volna, és normál esetben valószínűleg rá sem kérdeztem volna, de mégis csak a bátyámról volt szó. Jobb volt minden kis cselszövéséről tudni. - Nocsak… És pozitív vagy negatív volt a találkozó a bátyámmal? – érdeklődtem semleges hangon, habár íriszeimben valószínűleg látható volt az érdeklődés. Persze, ha Sif nem akart róla túlságosan beszélni, akkor nem erőltettem a témát, de azt mindenképp jó lett volna tudnom, hogy meg kell-e védenem az istennőt a bátyámtól vagy hogy számolnom kell-e azzal, hogy neki köszönhetően a kelleténél többször fog majd itt megfordulni. - Nos, ezen nem lepődőm meg – válaszoltam, mikor közölte, hogy még soha nem dolgozott. Nem tűnt annak a fajtának, akinek valaha bármiért is meg kellett volna dolgoznia. Hogy az emberi világban hogyan boldogult, abban nem voltam biztos, de istenként igencsak könnyű kicsalni mások pénzét. Persze, én lettem volna az utolsó, aki elítél ilyesmi miatt bárkit is, de ez az aprócska tény azt is jelentette, hogy a betanításának igencsak mélyre hatónak kellett lennie. Mintha arra is meg kellett volna tanítani valakit, hogy hogyan kell ember módjára dolgozni. – Remélem azzal tisztában vagy, hogy a Vortex nem egy egyszerű bárocska. Valószínűleg nem egy halálesetnek leszel majd a szemtanúja, és az egyéb verekedések, megfélemlítések és a vérlátványa szintúgy mindennaposak itt. Ha valóban itt szeretnél dolgozni, akkor képes leszel mindezt elviselni és szó nélkül tűrni? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mivel csak egy mixer leszel, ezért nem avatkozhatsz közbe semmibe, ami itt történik, remélem, ezt megérted – tettem még hozzá némileg elnéző mosollyal, de ellenvetést nem tűrő hangnemben. Nem akartam rendre parancsolni az istennőt, de mindenképp tudnia kellett, hogy ő itt egy senki lesz, a kezdetben legalábbis mindenképp. Nem lesz joga ahhoz, hogy bármilyen történésbe beleavatkozzon, mert minden az én fennhatóságom alatt állt, és a legtöbb dolog nem véletlenül történt. A Vortex már csak egy ilyen hely volt. Mikor ő fordult felém egy kérdéssel, csak egy intéssel jeleztem neki, hogy kérdezzen nyugodtan, arra azonban nem számítottam, hogy megint csak drága bátyám neve fog előkerülni. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy valóban valami fontos és emlékezetes történt a kettejük között. - Nos, ez attól függ, hogy miért kérdezed – feleltem szórakozott mosollyal az ajkaimon. – Ha azért akarod tudni, mert el akarod őt kerülni, akkor az a válaszom, hogy ritkán. Alkalmanként szokott ide járni, hogy néhány ügyletét elrendezze, de alapvetően nem fordul meg gyakran itt. Ha viszont azért akarod tudni, mert szeretnéd gyakrabban látni, akkor el kell keserítselek, mert, ahogy az imént is elmagyaráztam, a Vortex nem tartozik a törzshelyei közé. Ezért ha ez az egyetlen ok, amiért jelentkeztél erre a pozícióra, akkor meg kell, hogy kérjelek a távozásra – válaszoltam, miközben jobb kezemmel az ajtó felé mutattam, ezáltal is jelezve a számára, hogy merre van a kijárat. Ha kiderült, hogy ez volt az egyik indoka, amiért jelentkezni próbált a pozícióra, akkor részemről ezennel befejezettnek tekintettem az interjút. Ha azonban nem állt fel, akkor még tartogattam a tarsolyomban néhány kérdést, mielőtt kimondtam volna az ítéletet.
Egyértelműen látszott Hel arcán, hogy megleptem feltünésemmel. Emiatt nem tudom okolni, mert én sem számítottam arra, hogy majd őt fogom a főnök székében találni. Tudtam, hogy legtöbb istentársam lejött Midgardra és még ennél is többen vannak, akik itt tengetik az életüket – már ha csak Thrúdra vagy Sigrunra gondolok – ám nem is sejtettem, hogy Hel is felmerészkedett saját birodalmából. Vajon mi vezérelhette erre a döntésre? Én voltam az egyetlen a világon, aki nem értette ezt az érdeklődést az emberek és a világuk iránt? A gyanú csillogása sem kerülte el figyelmemet, mi megjelent páratlan szemeinek tükrében. Nem voltam benne biztos, hogy erőmnek köszönhető-e, de halványan láttam felsejleni gyönyörű szép arca alatt igazi valóját. Borzasztó arcának fele, fekete halott szemének hatása nem maradt el, de nem volt olyan mértékű, mint sima halandóknál képzeltem azt. Ellenben elgondolkoztatott, hogy vajon ez okozta-e, hogy nem sokat láttám Asgardban az összejöveteleken? Merengő gondolataimból és obszervációimból dallamosan csengő hangja ébreszt fel. Kihúzom magam egy kicsit ültöm hallva a hírt, hogy a pozíció, amire jelentkezni jöttem még mindig szabad. Helyes, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig van esélyem. Nagy valószínűséggel vagy nem talált számára megfelelő személyt, akinek odaadta volna, vagy nem jelentkezett rá még senki – bár utóbbit nehezen hinném el. (Elég sok olyan ember van már csak ebben a városban, mint én is, akik kétségbeesetten keresnek bevételi forrást.) Az is lehet azonban, hogy hazudik nekem és csak a reakciómra kíváncsi. Elvégre láttam benne a bizonytalanságot, egyértelműen nem gondol szépeket rólam… Soha nem képzeltem, hogy egyszer majd az Ázokhoz való tartozásom lesz az, ami esetleg visszavethet a Világban. Ha mégis igaz volt, amit mondott, akkor nem válaszolhattam neki én is ellenségesen. El kellett nyernem valahogyan a bizalmát… Nem igazán tudtam mégis hogyan érjem el ezt. Nem volt semmim, amit felmutathattam volna becsületem jeléül… se nem akartam neki mindent elé tárni. Voltak olyan titkok, amikről nem is beszélhettem neki. Ahogy azonban elnéztem felemás arcán a kalkuláló, majdnem kegyetlen mosolyt, úgy éreztem mégsem lesz nagyon más választásom. - Thor miatt jöttem – mondtam ki határozottabb hangon, mint amennyire hittem, hogy képes vagyok. Azóta már sok minden történt és több idő is eltelt, hogy lassan feldolgozzam a bánatomat és tudjak másra is fókuszálni. Ennek ellenére nem volt könnyebb a tényt elfogadni, mint mikor először megtudtam. Ezt viszont könnyűszerrel megtudtam osztani Hellel. Egyrészt mert ez talán segített neki kicsit bepillantani valóm egy részébe, illetve ő róla igazán nem gondoltam, hogy ilyenben ítélkezne fölöttem. – Azt üzenték, hogy jöjjek le, mert fontos volt látnom valamit… ez a valami, mint kiderült, egy gyermek volt. –„Drágalátos férjem” kezdeném szarkasztikusan, de még idejében sikerül visszanyelnem az epés megjegyzésemet. – Thor gyermeke. De nem az enyém. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, hogy megint megcsalt. Ez pedig nem érintett valami jól. –Understatement of the century.– Úgyhogy az első pár hónapomat vedeléssel és partizással töltöttem. És férfiakkal – teszem hozzá egy kis grimasszal, de aztán sóhajtok egyet és tekintetem visszavezetem Hel szépséges arcára. – Aztán találkoztam a fivéreddel… Jörmungandrral. – Ezt a részt rettentő gyorsan annyiban is hagytam és nagy levegővel folytattam tovább, próbálva leküzdeni a forróságot, ami nyakamtól kúszott felfelé. – Történt egy-két életmegváltó dolog azután és… hát most itt vagyok. – Vetettem rá egy lehengerlő mosolyt, reménykedve, hogy őszinteségem valamilyen szinten átér majd hozzá. Azonban következő kérdése mondhatni még izzasztóbb volt, mint az előző. Egyik lábamat átvetettem a másikon, majd visszatettem a helyére. Babráltam kicsit a hajammal, majd kihúztam bőrdzsekimet, mintha legalábbis számítani, hogy ráncos-e vagy nem. - Nos… - kezdtem bele, próbálva az eddigi magabiztosságom és nyitottságomat megtartani. – Eddig még soha nem dolgoztam. – Ezt még számomra is fájt beismerni, annak ellenére, hogy soha nem akartam részt venni az itteni halandó életben. – De biztos vagyok benne, hogy nagyon gyorsan felveszem majd itt a ritmust! Istenként sokkal többet bírok, mint bármilyen halandó és igazán nehezen tud bárki is elriasztani, vagy kihozni a sodromból. Nem mellesleg megtudom védeni magam – tettem hozzá egy kisebb önelégült mosollyal, újonnan szerzett képességeim felett érzett örömöm miatt. Aztán ez a mosoly lassan leolvadt rólam, ahogy megfogant bennem egy gondolat. - Lehetne nekem is egy kérdésem? – érdeklődtem óvatosan. Lenéztem az ölemben tartott kezemre és csavartam egyet ujjamon, majd alsó ajkamba harapva visszanéztem az Alvilág Királynőjére. – A… fivéred… akit ugye említettem az előbb… Ő mennyire sűrűn látogat meg? Reménykedtem benne, hogy arcomról nem sok mindent – legalábbis nem a fontosabb dolgokat – tud majd leolvasni. Én viszont annál kíváncsibban vártam a választ, mert lehetséges, hogy ez még az egész elhatározásomon fordíthat. Mert amennyiben a kígyó sokszor fordul meg itt… talán másik munkáltató után kell néznem.
Sif✞Hel
Vendég —
To: Sif
Go down with me, fall with me. Let's make worth it
Bevallom, nem igazán ismertem Sift. A legtöbb istennel vagy istennővel ellentétben még a holtaktól sem hallottam pletykákat róla, ami igencsak különös volt. Sokan talán rám mondták volna azt, hogy rejtélyes voltam, mint a halál, az én szememben azonban Sifet sokkal jobban megillette ez a jelző. Olyan volt, mintha az egész lénye maga lett volna a titok, a homályba burkolódzó titokzatosság. Persze, Asgardban, ahol a fény és csillogás mögé lehetett bújni, erre én sem gondoltam, szikrázó arany fürtjei az én tekintetemet is elvakították (nem mintha szívesen és gyakran látott vendég lettem volna ott). Talán emiatt éreztem úgy, hogy most először nyertem Sif lényébe némi bepillantást. Abba, hogy ki is volt ő, hogy kivé válhat a jövőben. És bevallom, amit tapasztaltam, felkeltette az érdeklődésemet. Talán ez lehetett az oka annak, hogy nem küldtem el abban a pillanatban, hogy felismertem személyazonosságát. Nem volt túl sok kedvem a kis asgardi istenekkel játszadozni, főleg nem Thor feleségével. Nyomós indok nélkül pedig végképp nem állt szándékomban bármiféle segítséget nyújtani a számukra. Sif is rögtön felismert, megrökönyödését még egy vak is le tudta volna olvasni az arcáról. Talán sértőnek kellett volna találnom ezt, de igazság szerint, már rég nem akadtam fenn azon, hogy még az istenek is irtóztak tőlem, még akkor is, ha emberi alakomban rothadó felemet nem láthatták. Valamilyen szinten pedig még imponált is az, hogy ekkora félelmet és ellenérzést tudtam kelteni másokban – így legalább nem volt szükség arra, hogy feleslegesen megjátsszam magam. Most is csak kihívón felhúztam a szemöldököm, és ragadozó pillantással figyeltem Sif reakcióját, mint aki éhesen várja azt, hogy a legkisebb jelét is mutassa a félelemnek, a gyengeségnek. Egyértelműen provokáció volt a célom, ám ez egy kitűnő eszköz volt arra, hogy megismerjem a másik fél valódi személyiségét. Hisz nyomás alatt csak kevesen voltak képesek megőrizni hidegvérüket és kompozíciójukat. Sif végül úgy tűnt, hogy nem törik meg – legnagyobb sajnálatomra, vagy talán mégsem? -, és végül megválaszolta a kérdésemet. Zsebéből egy A1-es méretű papírt vett elő, amit széthajtva elém helyezett. Érdeklődve figyeltem mozdulatait, egyetlen pillanatra sem véve le tekintetemet az arcáról, még akkor sem, amikor az asztalomhoz közelebb lépve annak felületére helyezte azt a bizonyos plakátot. Nem volt szükség arra, hogy megnézzem, mi volt a tartalma az átnyújtott iratnak – biztos voltam már abban, hogy az állásinterjúra érkezett. Végül elszakítottam pillantásomat az istennőről, aki olyannyira kellemetlenül érezhette magát, hogy némi fáziskéséssel fogadta csak el az általam felkínált helyet. Gyorsan végigfuttattam szemeimet a plakát oly jól ismert szavain, majd néhány másodperc múlva eltolva a papírlapot magamtól, ismét felemeltem tekintetemet. - Hah – horkantottam fel egyből némileg irritált hangnemben, ahogy meghallottam az istennő szavait, amelyek egy kellemetlen hátborzongás kíséretében idézték fel lelki szemeim előtt az elmúlt hatvan perc igencsak nemkívánatos pillanatait. – Inkább hagyjuk is a többi jelentkezőt – legyintettem, elhessentve az előtörni kívánó emlékeket is, mert igazán nem akartam az előző interjúkra gondolni most, hogy talán besétált a főnyeremény az ajtómon. Senki sem szerette volna, hogy a beszélgetésünk további részében végig rosszkedvű legyek, nem igaz? Igazán pokoli hangulatot tudtam olyankor teremteni. – Elég annyit tudnod, hogy a pozíció még mindig üres – foglaltam össze nagyon röviden mindazt, amit tudnia kellett a jelenlegi álláspontról. Ajkaimra ismét visszatért az udvarias mosoly, habár nem volt célom enyhíteni az istennő feszültségén. Még mindig volt bennem ugyanis némi gyanakvás Sif céljait illetően. Nem voltam paranoiás, és igazán semmi sem tudott akkora fenyegetést vagy veszélyt jelenti rám nézve, hogy megijedjek, ám nem kedveltem, ha megpróbált valaki beleköpni a levesembe. Egyáltalán nem találtam lehetetlennek vagy elképzelhetetlennek azt a feltevést, hogy Sifet esetleg kémkedni küldték utánam az istenek. Erre a kérdésre a választ pedig mindenképp ki szerettem volna deríteni, mielőtt egyáltalán komolyabban eljátszottam volna azzal a gondolattal, hogy őt fogom felvenni. Még a halandók is, akik hulltak, mint a legyek, jobbak voltak egy istennőnél, aki bármelyik pillanatban tőrt döfhetett a hátamba. Így úgy döntöttem, hogy megtartom a tradicionális és egyben rendhagyó állásinterjút, ahelyett, hogy a vállára csapva rögtön közlöm vele: Fel vagy véve! - Nos, akkor, kedves Sif – fűztem össze ujjaimat az asztallapon, miközben várakozón pillantottam az istennőre. – Kérlek mesélj először arról, hogy mi szél hozott Midgardra, és hogy milyen tevékenységgel töltöd mostanában napjaidat? – kérdeztem felvont szemöldökkel, elvégre mégsem játszhattam nyílt lapokkal, és kérdezhettem meg tőle közvetlenül, hogy kémkedni jött-e utánam. Ki lett volna olyan ostoba, hogy ezt be is vallja? – Ha esetleg jelenleg folytatsz valamilyen más munkaviszonyt, akkor miért szeretnél váltani, és megkapni ezt a pozíciót nálam? – érdeklődtem tovább, majd befejezve az első kérdéscsomagot, érdeklődve pillantottam az istennőre, várva a válaszát.
Lihegve néztem partnerem szemeibe feltartott kezeim felett. - Elfáradtál már? – cukkolt Robin a matrac túloldaláról. - Csak szeretnéd – válaszoltam, de nem hangozhattam túl meggyőzően mikor alig kaptam levegőt. Ezt a következtetést vonhatta le ő is, mert simán az arcomba röhögött. Dühödt üvöltéssel vetettem rá magam, egy kemény jobbos bevitelének tervével. Azonban ellenfelem nem véletlenül volt profi. Másodpercek alatt olvadt le arcáról a kötekedő mosoly, hogy egy komoly, elszánt kifejezés vegye át a helyét. Könnyedén védte az ütésemet, majd bevitt egyet a jobb oldalamon. Felnyögtem, majd arrébb ugrottam tőle. Egy verejtékcsepp csúszott le a homlokomon, ahogy újra farkasszemet néztünk egymással. - Mindig a jobb oldalad, Siv – szól rám, aztán összeütötte két tenyerét, majd jelzett, hogy próbálkozzak megint. Nekem már szúrt az oldalam az oxigén hiánytól, arról nem is beszélve, hogy órák óta itt voltunk lent és Robin nem kímélt egyetlen percben sem. Persze, ezt kértem tőle, úgyhogy rendben is volt mindez. Erőt vettem magamon, aztán újra neki indultam, de ezúttal csellel próbáltam kihúzni belőle, hogy gyengepontját mutassa. Megint egy jobbos ütést imitáltam, de közben már lazítottam bal lábam tartásán. Természetesen Robint nem volt ennyire egyszerű átverni, sőt… mikor bevittem a hamis jobb ütésemet, amit könnyedén kivédett, én azt egy rögtönzött bal rúgással akartam kompenzálni, könnyedén elkapta két keze közé a lábamat és egyszerűen kihasználva egyensúlyvesztésemet leküldött a földre. Tüdőmből kivágódott minden levegő, ahogy találkoztam a kemény matraccal a hátamon, de nem volt sok időm. Robin már éppen rám taposott volna, mire sikerült épp csak arrébb gurulnom. Azonban nem voltam azzal kapcsolatban elég gyors, hogy felálljak, mert rögtön ott volt mögöttem és nyakamat átfogva a karjával elkezdett fojtogatni. - Jól van, jól van – nyögtem, és tenyerem a matrachoz vertem párszor, mielőtt megfulladok. Hörögve szívtam magamba a kívánt oxigént, amikor Robin elengedett. - Egész jól bírtad – válaszolta lezserül, ahogy elkezdte lefejteni kezéről a kötést. – Ma ez volt az első, hogy a földre kerültél. Büszke vagyok! - Kösz – krákogtam, aztán csak elengedtem magam ott helyben és rároskadtam a matracra. - Hé – böködött meg a nő a cipőjével. – Nem azt mondtad, hogy menned kell ma este valahová? Valami melóról vakeráltál vagy ilyesmi. - Ah – nyögtem fel, ahogy sajgó izmaim megfeszültek. – Állásinterjú. Nem is figyelsz arra, amit mondok neked? – cukkoltam bár fogalmam sem volt, hogy honnan merítettem az erőt, miközben térdre tápászkodtam. - Nem az – lengette meg a kezét, majd felém nyújtotta, hogy felsegítsen. Újabb nyögés szakadt fel belőlem, ahogy talpra állított. – Csak amikor izgatott vagy úgy elkezdesz hadarni és csapongasz össze-vissza a témában, hogy nehéz lépést tartani veled. De hé, a lényeg megvolt! - Ha, igen – horkantok, aztán megdörgölöm a homlokomat, ami csurom nedvesség az izzadságtól. – Azt hiszem ideje összeszedni magam. Bár nem tudom, hogy számítanak-e rám… - Miért ne számítanának? - Nem igazán… küldtem be a jelentkezésem. Szóval gondoltam csak odamegyek, aztán meglátjuk mi lesz – mondtam vállat vonva, - bár még ez is kisebb mozdulat is fájdalom hullámokat indított el testem bizonyos pontjain - és küldtem Robin felé egy kevésbé magabiztos mosolyt. - Mi? Miért nem küldted be a jelentkezésed? Jobb, ha előre tudják mivel állnak szemben... Nem mintha – tette hozzá gyorsan – ne lennél egy főnyeremény a számukra! Csak nevetve reagáltam dicséretére, miközben nyakamba vetette felkarját és a zuhanyzók felé húzott. Értékeltem Robin bizalmát bennem, de… bár már egy jó idő eltelt azóta, hogy felfedeztem mennyi minden rejlik bennem, még mindig nem volt sok magabiztosságom, ami az értékeimet vagy képességeimet illeti. Ezért is voltam itt, ebben a nem túl neves edzőteremben. Eldöntöttem, hogy bár nem vagyok már olyan… tehetetlen, mint amilyennek gondoltam magam, szimplán isteni képességeimre hagyatkozni nem lenne olyan okos gondolat. Főleg, ha azt vesszük tekintetbe, hogy az elmúlt időszakban kikkel hozott össze a sors… Jobb az elővigyázatosság. Na meg semmit sem árt, ha legalább olyan járatos vagyok a harcban, mint isten társaim, akik már eleve erre edzették magukat. Egy pillanatra gondolataim elkalandoznak, ahogy megnyitom a forró zuhanyt, hogy egy kicsit felengedhessenek elfáradt izmaim. Eszembe jut az a bizonyos kígyó, akivel pár hónappal ezelőtt összehozott a Sors. Érzem a bizsergést megindul alhasamban, így igyekszem rögtön másfelé terelni a gondolataimat és egyúttal hűsítek is a rám csorduló víz hőmérsékletén. Nem kell hozzá sok idő, hogy elkészüljek, tekintve, hogy az elmúlt időszakban, amióta… szabad vagyok, nem voltam túl sikeres abban, hogy javakat halmozzak fel. Bár ezen soha nem gondolkoztam – és miért kellett volna? – a halandó élet nem is olyan egyszerű, mint számítottam rá. Legalábbis, ha az emberek által oly kedvelt tárgyaik megszerzéséről van szó. Eleve kezdve ott, hogy pénz kell mindenhez. Ez aggasztó valaki olyannak, akinek semmilyen jövedelemforrása nincsen… és senkije, akitől kölcsön kérjen, vagy segítséghez forduljon. Amúgy sincs rá szükséged, Sif! Hát nem emlékszel? Határozott, önálló istennő vagy! Megállsz a saját lábadon is, ha odateszed magad! Igaz. Ezért vagyok most itt. Tekintetemet végigfuttattom a sötét épületen, mi elém tornyosul. A Vortex. Markáns, de elegáns betűk közlik velem a bár nevét kitűzve az ajtó fölött. Sötét fa, és kevés díszítés sejteti, hogy milyen helyre is tévedt a kíváncsiskodó. Engem azonban csak egy dolog érdekel. Az interjú, amit a tulajdonos hirdetett meg a bárpultos pozícióval kapcsolatban. Sóhajtottam egyet, majd pillantásomat a képre vetettem, mi az ajtóban lévő üvegablakról tükröződött vissza rám. Arcom kissé elnyűtt, de sugárzó volt. Nyitott. Szürke viharos íriszeim éberen figyeltek. Fekete hajam laza hullámokban keresztezte arcomat, pár tincs éppen csak érintve vállaimat. A ruháim roppant egyszerűek voltak, tekintve, hogy kölcsön kellett kérnem őket Robintól. Nagy tisztelettel viseltettem a lány iránt, főleg, hogy nem kérdezett rá, hogy miért van szükségem rájuk. Egy egyszerű pamut szürke felső, szűk kopott farmer és fekete katona bakancs volt a repertoárom. Amit egy fekete bőrdzsekivel spékeltem meg, ami talán kicsit nagyobb volt rám, mint kellene – de a méreteik Robinnal nem igazán egyeztek. Csak reménykedni tudtam benne, hogy aki majd kikérdez nem fogja igazán mustrálni öltözékemet. Vettem még egy erősítő lélegzetet, aztán kihúztam vállaimat és belöktem a bár ajtaját, majd beléptem rajta. Tekintve a kora esti órát, már jó páran megtöltötték a helyiséget. Különösebben nem néztem meg magamnak az embereket, még mindig kevés érdeklődés és kíváncsiság fűzött hozzájuk, amíg nem akartam tőlük valamit… vagy fordítva. A berendezésen is csak futólag vezettem végig pillantásomat, míg nagy léptekben átszeltem a helyet. Minden precízen elhelyezett és megmunkált volt, mindennek ott volt a helye, ahol a legtöbb hatást keltette az itt tartózkodóra. Az is egyértelműen átjött számomra, hogy aki a belteret tervezte egy nő volt. Ez kis komfortot okozott mellkasomban, ahol eddig az idegesség töltötte ki a legnagyobb teret. - Elnézést – szólítottam meg egy férfit, akit valamiféle kidobónak vagy hasonló munkásnak néztem egy falnál állni. – Az interjúra jöttem, a tulajdonost merre találom? Az illető rám sem pillantott, csak a hüvelykujjával maga mögé biccentett, és úgy tűnt ő ezzel el is intézettnek titulálta az egészet. - Köszönöm – mondtam oda azért, mert a jólneveltség és az emberek kielégítése nehezen kopik el az olyan személyekből, mint én. Utam egy hosszú sötét folyosóra vezetett, ahonnan több ajtó is nyílt. Gondolom legtöbbje a dolgozók területeire vezetett, illetve a mosdókat rejtette magában. Bizonytalanságom egyre csak növekedett minden lépéssel, de addig nem álltam meg, míg el nem értem egy szép betűkkel fel nem címkézett ajtóhoz. - Reidun Larsen – mormogtam magam elé, ahogy ujjaimat végighúztam az aranyozott betűkön. Semmi egyéb. Csak egy név. Mégis már ott éreztem erőmnek ismerős fonalát, ahogy finoman görcsbe rántja gyomromat. Valamit jelezni akart nekem, de nem tudtam még manipulálni vagy olyan jól irányítani, mint szerettem volna. Így hagytam, hogy a meglepetés a túloldalon magával ragadjon, amikor kinyitom az ajtót. Azonban előbb emlegetett modorom nem engedte, hogy udvariatlanul érkezzem meg, így hát bekopogtam. Három határozott koppintás. Mert egy határozott nő vagyok. Úgy van. - Tessék – hangzott ki a folyosó csendjére a dallamos hang, bennem pedig az érzés, ami előbb magával ragadott csak emelkedett. Nem volt azonban értelme húzni az időt. Összeszedve magamat és gondolataimat, megragadtam a kilincset és beléptem a szobába. A meglepetés hatása pedig nem maradt el. Rögtön felismertem a nőt, aki a szoba másik végében egy karosszékben foglalt helyet, sötétfából faragott asztal mögött. Nyilvánvaló volt abból, ahogy ült ott, hogy itt mindent Ő birtokol. Szemeim kicsit elkerekedtek, de igyekeztem visszafogni szapora szívverésemet. Intésére közelebb merészkedtem a szobába, miután finoman betettem magam mögött az ajtót. Egy pillantással felmértem a berendezést és konstatáltam magamban, hogy itt is ugyanaz a stílus uralkodott, mint a bár többi területén. Mégsem tudtam elképzelni az egyértelműt. - Hel – válaszoltam egyszerűen, de ennél több nem jött ki a számon. Igazából nem ismertem Helt soha sem, de ugyanúgy, mint a fivéreiről és más híres lényekről Kilenc Világunkban, én is hallottam. Fivérei – azaz csak egy fivér – gondolatára hirtelen felhevülök, de gyorsan elhessentem a gondolatot és a jelenre koncentrálok, mielőtt még igazán pánikba jövök. Kérdése tökéletes segítség ebben. - Emiatt jöttem – mondom próbálva annyi magabiztosságot csempészni hangom, amennyire csak tudok. Kihúzok egy papírdarabot a zsebemből, amit aztán széthajtogatok és elé helyezem az asztalon. Ezek után egy ideig kissé mocorogva állok előtte, mielőtt eszembe jut, hogy hellyel kínált engem. Így hát leülök. Ha Hel felveszi a papírt, láthatja rajta a kinyomtatott álláshirdetést, amit a neten találtam, amikor egyik nap a könyvtárban nézelődtem lehetséges munkahelyek iránt. - Az interjúra jöttem – mondtam szemeibe pillantva, miközben keresztbe tettem lábaimat, majd egy kis bizonytalanság csusszant át védőfalaimon és hozzátettem. – Ha még lehetséges és nem választottál már valakit a pozícióra.
Sif✞Hel
Vendég —
To: Sif
Go down with me, fall with me. Let's make worth it
Mint minden nap, úgy ma is hibátlan volt a kinézetem. Hosszú hajam végét begöndörítettem, hogy lágy loknikban simuljon vállaimra, miközben ajkaimon a megszokott vörös rúzsom virított. Ez alkalommal fekete bőrnadrágot viseltem, egy hozzáillő fekete V-nyakú blúzzal, amely tökéletes rálátást adott dekoltázsomra. Lábamon egy fekete magassarkú cipő volt, amiben másoknak talán kitört volna a bokájuk, én azonban még ebben is tökéletesen tudtam járni, sőt, ha nagyon akartam volna, még mást is tudtam volna csinálni. Körmeimet is vörös lakk borította, összhangban az ajkaimmal. Vetettem még egy utolsó pillantást megjelenésemre a tükörben, majd elégedett mosollyal az ajkaimon léptem el tőle, kaptam fel a táskám, és vettem az irányt a Vortex felé. Este hét óra volt, ami azt jelentette, hogy fél órán belül meg kellett érkeznie az első jelentkezőnek a meghirdetett pultos pozícióra. Azt hihette az ember, hogy milyen egyszerű egy bárban mixerként dolgozni, elvégre egész este csak italokat kellett keverni és a pénzt kezelni. Természetesen, igényelt azért fizikai terhelhetőséget is, elvégre mégis csak egész éjszaka állni kellett, és az adott este forgalmától függően pörögni. De ez nem jelentette még azt, hogy a pultos munka lett volna a világ legbonyolultabb állása. Vagy a legveszélyesebb. Én is így hittem – ezért is alkalmaztam halandókat -, egészen addig, amíg az első pultosnak a hullájával találkoztam az est végén a bár közepén. És nem ő volt az utolsó. Tény és való volt, hogy a Vortexben igen sok kétes alak fordult meg, arról nem is beszélve, hogy elég sok illegális üzletnek és tevékenységnek is helyet nyújtottam. Ezek után valószínűleg inkább az volt a meglepő, hogy nem távozott a helyiségből ennél is több hulla. Mindenesetre, mostanra már nagyon meguntam, hogy állandóan új ember után kellett nézni, akit aztán be is kellett taníttatni. Nem mindenki végezte holtan persze a bárban, voltak, akik egész egyszerűen nem bírták a strapát és megfutamodtak, feltételezhetően az első alkalom után, hogy valaki megfenyegette őket késsel a kezükben vagy valami egészen más eszközzel. A huszonharmadik ember után rájöttem, kénytelen vagyok stratégiát váltani. Nem írhattam bele az álláshirdetésbe, hogy „természetfelettiek előnyben”, ezért inkább az interjúk időpontját tettem estére, hogy a jelentkezőnek keresztül kelljen sétálnia az egész klubbon, és hogy lássa saját szemeivel, megtapasztalja a saját bőrén, hogy ez nem a gyenge lelkeknek való hely. Csak remélni tudtam, hogy az elkövetkező pár évre ez lesz utolsó állásinterjú, amit tartanom kellett. Tíz percen belül meg is érkeztem a Vortexbe, ahol a dolgozók tiszteletteljesen köszöntöttek, amit én apró biccentéssel viszonoztam, de nem álltam meg egyetlen másodpercre sem, hogy szóba is álljak velük. Helyette egyenesen a kicsiny irodám felé vettem az irányt, hogy előkészüljek az interjúkra. Az asztal fiókjából kihúztam a beküldött önéletrajzokat, leültem a székre, és egy udvarias mosolyt varázsolva az ajkaimra vártam az első illetékes betoppanását. Az elkövetkező egy órában úgy éreztem, hogy a mosoly teljesen az arcomra fagyott, miközben a türelmem egyre csak fogytán volt. Ebben az elmúlt hatvanpercben nagyon sok jelentkezőt néztem meg, mert vagy a felét végig se hallgattam. Elég volt csak rájuk néznem ahhoz, hogy tudjam, egyetlen napig sem bírnák az itteni strapát. Volt néhány egészen tökös jelentkező is, köztük azonban túl sok volt a férfi, és túlságosan is a mellem stírölésével voltak elfoglalva. Természetesen, mindet kukáztam. Már kezdtem is azt hinni, hogy ma este megint csak nekem kell beállnom a pult mögé dolgozni, mert nagyon úgy tűnt, nem volt egyetlen értelmes jelentkezőm se. Már épp álltam volna fel az asztalomtól egy nagy sóhaj kíséretében, hogy ledaráljam az összes feleslegesen kinyomtatott papírt, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Ezen csak azért lepődtem meg, mert nem vártam több jelentkezőt, és tudomásom szerint semmilyen egyéb ügy nem igényelte jelenleg figyelmemet. - Tessék – kiáltottam ki, miközben inkább ülve maradtam a helyemen, és az asztalon összefontam ujjaimat, így vártam az újonnan érkező megjelenését. Amikor pedig megláttam a rövid sötét hajú nőt, akinek az arca igencsak ismerős volt, az ajkaim „ó”-t formáltak meglepetésemben. Ugyanis egy isten megjelenésére számítottam a legkevésbé. Végül a meglepettséget gyorsan eltüntettem arcomról, és egy barátságos mosolyt varázsoltam magamra. – Kérlek, ülj le – mutattam az asztalom előtt elhelyezkedő fotelre, amit szándékosan a vendégek fogadására hozattam. Az is, mint az iroda, sőt, mint az egész klubhelyiség bútorzata, kiváló minőségű volt. Mára már megengedhettem magamnak, hogy Jörmungandr pénze nélkül költekezzek. – Miben segíthetek, Sif? – kérdeztem felvont szemöldökkel, semmit sem sejtve arról, hogy miért is látogatott meg az istennő pont ebben az időpontban. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán ő is az interjúra érkezett, bár ezt a gondolatot egyből elvetettem. Thor felesége biztosan nem épp az én báromban akart volna pultosként dolgozni. Majdnem olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy a bátyáim egyike sztriptíztáncosként fog fellépni a Vortexben - teljességgel lehetetlen.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Egyetlen másodpercre sem kerülte el figyelmemet az istennő arcán megjelenő sértettség. Talán más ezt látva rosszul érezte volna magát, amiért nemcsak mások magánéletében vájkált, hanem szinte már szánt szándékkal fel is tépte a még gyógyuló sebeket, csak tudjátok, én soha nem a megfontoltságomról vagy empátiámról voltam híres. Egyike azon következményeknek, ha túl sok időt töltünk a holtak között – a kedvesség és megértésre való hajlam egész egyszerűen kihal belőled. Nekem pedig volt pár ciklus és megélt évezred ahhoz, hogy teljesen végig menjek ezen az úton. Egykor még zavart az, hogy az élő részem is szépen lassan megfakult, majd elhalt – épp ahogy egy virággal történik elszáradás közben; az én lelkem is ugyanígy haldokolt. Egykoron ezért igyekeztem az emberek között lenni, próbáltam táplálni még azt a kevéske élőt, ami bennem maradt, mára már rájöttem azonban, hogy mindez hiú próbálkozás. Nem véletlenül voltam még mindig én az alvilág királynője, ezért épp ideje volt elfogadnom, hogy javíthatatlanul eltörtem. Megromlottam. De már nem próbáltam az árral szemben úszni, helyette elmerültem benne, egészen a fenekéig taszítottam lelkemet, és most már élvezettel figyeltem mások szenvedéseit. Persze, csak akkor, ha egy olyan személyről volt szó, akihez fűzött valamilyen érzelem, legyen pozitív vagy negatív, Sif pedig beletartozott ebbe a kategóriába, elvégre egyike volt azoknak az asgardi isteneknek, akik ellen bosszút esküdtem. 