Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Nyeltem egy nagyot, miközben feszült pillantással figyeltem édesapánk arcának minden rezdülését. Torkom a szívemben dobogott, remegő kezeimet az asztal alá rejtettem, és inkább összekulcsoltam ujjaimat ölemben. Igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire ideges voltam, amiért apánk már hosszú másodpercek óta, mióta kijelentettem, hogy felmondok a klinikán, nem szólt semmit. Nem nézett rám, csak elegáns mozdulatokkal vágta fel apró darabokra a tányérján a vacsorára elkészült sült húst. Én azonban úgy éreztem, mintha éppen engem szeletelt volna fel makacs hallgatásával.
Számára a vacsora mindig szent volt, amin az egész családnak részt kellett vennie, nem számított, ki mennyire volt elfoglalt. Ilyenkor megőrizte a hidegvérét, és semmiért nem kiabált velünk – pontosan ezért is választottam ezt az időpontot arra, hogy közöljem vele a hírt, amit egyébként is nemsokára megtudott volna. Mostanra azonban már úgy éreztem, hibát követtem el ezzel. Maga a hallgatása felért egy büntetéssel, és ez sokkal jobban megrémisztett, mint amikor felemelte a hangját.
Fredrik és Mikael is a saját ételével volt elfoglalva. Talán figyeltek a beszélgetés tartalmára, talán nem, ez nem tűnt fel, annyira minden idegszálammal az apánkra összpontosítottam. A gyomrom csomóban volt az idegességtől, és ha akartam volna se tudtam volna egyetlen falatot sem leerőltetni a torkomon. Csak túl akartam már esni ezen a beszélgetésen.
- S mondd csak – szólalt meg végül apánk –, miért is döntöttél úgy, hogy felmondasz a klinikán? – kérdezte felvont szemöldökkel, ám egyetlen másodpercig sem méltatott pillantásával. Mintha kicsit sem érdekelte volna az egész téma, én azonban még így is majdnem megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor meghallottam hangját. Ám ez az érzés nem tartott sokáig.
- Nos… - kezdtem volna bele, hogy a korábban oly jól felépített érvelésemet apánk elé tárjam, amit hallva neki is be kellett volna látnia döntésem helyességét, ő azonban nem várta meg, hogy bármit is mondjak, hanem félbeszakítva egyből vádaskodni kezdett.
- Nem te voltál az, lányom, aki olyannyira karriert szeretett volna magának? – érdeklődött továbbra is semleges hangon, én azonban tudtam, hogy hová vezetett ez a beszélgetés. Mégsem tudtam kiállva magamért szembeszállni vele. Nem lett volna semmi értelme. Apánkat soha nem érdekelte a véleményem, indokaim vagy a vágyaim. Csak az létezett, amit ő elképzelt és eltervezett a számomra.
- De, én voltam. – Nyeltem egy nagyot, hogy megpróbáljam a gombócot leküzdeni a torkomban. Éreztem, ahogy egyre inkább a sírás kezd kerülgetni, nem akartam azonban, hogy bárki is lássa legyőzött tekintetemet, ezért inkább leszegtem azt.
- Már az elején rám kellett volna hallgatnod, és hagynod ezt az egész karrier sületlenséget. Megkíméltél volna bennünket ettől a szégyentől – küldött felém egy megsemmisítő pillantást, ám ezt is csak fél szemmel tette. Ennél többre nem méltatott.
Nem volt semmi, amit erre felelhettem volna. Minden szavam csak süket fülekre talált volna, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy még ennél is jobban és hosszabban megalázzon a bátyáim előtt.
- Befejeztem a vacsorát – jelentettem ki néhány perc múlva, miközben óvatosan felálltam az asztaltól. A mozdulataim elegánsak volt, mint ahogy azt apánk belém nevelte, hiába borítottam volna fel az egész asztalt szívem szerint, vagy rohantam volna rögtön zokogva a szobámba. Ezek közül egyiket sem tehettem meg. Így hát kecsesen felálltam, mint ahogy tanították, és apró léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Ám egyetlen pillanatra sem tekintettem fel, szegtem fel a fejem, ahogy az etikett tanár mondta annak idején. Nem volt mire büszkének lennem. De leginkább nem akartam látni most se az apám arcát, se a bátyáimét.
Elvégre, hogy is érthették volna meg, hogy milyen megaláztatásokat kellett nap, mint nap a klinikán elviselnem…? A betegek, akiket ápolnom kellett volna, állandóan a combomat fogdosták, amikor pedig rájuk szóltam, ellöktem kezüket vagy figyelmeztettem őket arra, hogy ezt nem kellene, egyből vádaskodni kezdtek, és engem hibáztatni az egészért, mondva, mindez azért van, mert ilyen rövid szoknyát viselek. De volt, hogy felháborodva kiabálni kezdtek velem, azt hangoztatva, hogy miért játszom most a szende szűzlány, amikor az előbb én kínáltam fel magamat, mint egy kurva… Mindig mindenért én voltam a hibás. Mindig mindent nekem kellett elviselnem egyetlen zokszó nélkül. Csak mert nőnek születtem, és nem férfinek. Elegem volt ebből.
Helytelen volt ez a család, és helytelen volt az egész világ is.


- Miről akartál beszélni, Mikael? – kérdeztem oldalra döntött fejjel, kíváncsian pillantva a bátyám arcára, miután beléptem a szobájába. Soha nem álltunk igazán közel egymáshoz, beszélni is csak akkor beszéltünk egymással, ha valamiről nagyon muszáj volt. A családi ügyeket leszámítva igazán közös témánk sem volt. Persze, nem mondtam volna, hogy utáltam őt, egyszerűen csak a kettőnk között levő szakadék már túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerűen át lehessen azt hidalni. És őszintén szólva, Mikael valahogy mindig olyan hűvös és távolságtartó attitűdöt viseltetett irántam, ami miatt úgy éreztem, nem kíváncsi rám egy cseppet sem. Ezzel szemben Fredrikkel igen közel álltunk egymáshoz. Persze, nem mondtam el neki sem mindent, ami a lelkemet nyomta, mellette azonban nem éreztem az állandó megfelelési kényszert. Ő nem nézett le amiatt, amiért az egyáltalán nem lányos hobbik érdekeltek, épp ezért tudtam az ő társaságában feloldódni.
Most azonban itt voltam, Mikael szobájában, mert azt mondta, valamiről beszélni szeretne velem. Nem gondoltam persze semmi rosszra, mert Mikael mégis csak a bátyám volt, ugyan mi rosszat akarhatott volna? Most azonban, hogy itt ácsorogtam az ajtóban, nem igazán akaródzott beljebb mennem. Este volt, a szobát is csak egy apró lámpa világította meg, de én így is ki tudtam venni az ágyon ülő bátyám alakját. Szemeiben olyan érzelmek tükröződtek, amiket nála eddig soha nem tapasztaltam és ez megrémített. Ennek ellenére figyelmen kívül hagytam az összes veszélyre utaló jelet, mert hittem a testvéri kötelékünkben. Bízni akartam benne.
- Gyere, ülj le az ágyra, és beszélgessünk úgy – felelte, majd arrébb csúszott a paplanon, és megveregette a mellette levő helyet. Valamiért nem mertem az arcára pillantani, helyette a parkettának szegeztem pillantásomat, miközben közelebb sétáltam hozzá, és leültem az ágyra. Nem tudtam ellazulni a kutató, szinte már mohónak nevezhető tekintete alatt. Feszült mosolyt erőltetve az arcomra pillantottam fel óvatosan rá.
- Tehát… miről van szó? – kérdeztem halk hangon. Mikael szemei valóban furcsa fényben csillogtak, testtartása azonban feszültségről árulkodott. Ezt úgy értelmeztem, mintha ő is ideges lett volna a velem való beszélgetés miatt. Hogy csökkentsem a szobán uralkodó feszültséget, megpróbáltam egy megnyugtató mosolyt küldeni felé, ő azonban valamit nagyon félreérthetett.
Ezt követően minden olyan gyorsan történt.
Mikael egy hirtelen mozdulattal az ajkaimra tapadt, erőszakosan próbálva birtokba venni azokat. A döbbenetből csak egy pillanattal később ocsúdtam fel, ahogy azonban felfogtam, hogy mi történik, egyből ellöktem őt magamtól.
- Mi a fenét művelsz?! – kiáltottam rá, és már fel is ugrottam volna az ágyról, hogy kiviharozzak a bátyám szobájából, ő azonban megneszelve terveimet, egyik kezével megragadta a karomat, hogy ne tudjak felállni, míg másikkal a vállamnál fogva nyomott le erőszakosan az ágyra. – Mikael, mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – sikoltottam ijedten, miközben úgy ficánkoltam a szorításában, mint egy ebihal.
- Ugyan, Elyna, mit vagy úgy oda? Hát nem ezt csináljátok állandóan Fredrikkel? – köpte megvetően felém a szavakat, én azonban ekkor sokkal jobban el voltam foglalva a szabadulásom gondolatával, ezért nem is igazán fogtam fel, hogy Mikael mit feltételezett rólam és Fredrikről.
- Mikael, azonnal engedj el! – kiáltottam rá olyan erélyesen, amennyire csak tudtam, miközben a páni félelem satuként kezdte szívemet összeszorítani. Minden erőmet latba vetve próbáltam markából kitörni, ő azonban sokkal erősebb volt nálam, főleg miután a következő pillanatban teljes testsúlyával rám nehezedett, szinte belepréselve a matracba.
- Azt hittétek, hogy nem fogom megneszelni a kis légyottjaitokat? – kiabált Mikael is egyre dühösebben. Agyam ebben a pillanatban fogta csak fel igazán, hogy miről magyarázott egészen eddig.
- Nem… nem értem, miről beszélsz – sírtam fel akadozó hangon. A félelem szülte könnyeimet látva azonban Mikael csak még nagyobb haragra gerjedt.
- Ne játszd az ostobát, Elyna! Hát te is ennyire hülyének nézel?! – kiabált tovább, miközben még erősebben megszorította a csuklómat. A hirtelen belém nyilalló fájdalom hatására még több könnycsepp csordult ki szememből.
- Nem, én…
- Ha Fredrik megkaphatja mindezt, akkor nekem is kijár a szórakozás! – szakított félbe szinte már eszelős hangon, mire ijedten rezzentem össze. – Húgomként nem az a feladatod, hogy enyhíts az engem érő nyomáson? Tessék, tedd a dolgod! – köpte felém a gyűlöletteljes szavakat. Mohó ujjakkal nyúlt a pólóm után, mire ösztönösen kezdtem még erősebben rúgni-kapálni. Szabad kezemmel ott ütöttem, ahol értem, körmeimmel még az arcába is belekarmoltam, hátha akkor elenged. Minden hatástalan volt, s jutalmul csak azt kaptam, hogy akkora pofont lekevert, amitől egyből felrepedt az ajkam, s számat a vérem fémes íze öntötte el. De nem voltam hajlandó feladni. Tovább folytattam a küzdelmet ellene, ami egészen addig tartott, amíg nem kaptam még egy akkora pofont, hogy perceken keresztül csillagok táncoltak a szemeim előtt. Ellenállásom ennek hatására egy pillanatra gyengült, Mikael pedig egyből ki is használta ezt arra, hogy erőszakos mozdulatokkal végigtaperolja a testemet.
Próbáltam könyörögni, szavakkal arra bírni, hogy hagyja abba, bármit megígértem volna neki cserébe, Mikael azonban meg sem hallotta esdeklő szavaimat. A küzdelmet végül akkor adtam fel végleg, amikor rájöttem, senki nem fog a megmentésemre sietni. Fredrik nem volt itthon, a házban pedig nem tartózkodott senki más, aki megválaszolta volna segítségkérésemet.
Senkit nem érdekelte, hogy mi zajlik Mikael szobájának négy fala közt, bármekkora hangzavar is szűrődött ki onnan. Mikael pedig nem állt meg egyetlen pillanatra sem addig, míg minden vágyát ki nem élte törékeny testemen.


Az éjszaka sötétségét csak néhány utcai lámpa világította meg, engem azonban ez egy cseppet sem zavart. Nem féltem egyedül az utcákon kóborolni, mert a drogok minden érzelmet kiirtottak belőlem, kivéve a felszabadultságot. Erre a gondolatra halkan felkuncogtam, miközben tovább botladoztam a járdán. Soha nem éreztem magam még ennyire szabadnak, és ez részegítő volt. Nem tudtam betelni vele, mindig újabb és újabb adagokra volt szükségem, míg odáig nem süllyedtem, hogy már egyetlen percet sem tudtam tiszta, józan állapotban eltölteni. Erre a gondolatra ismét fel kellett nevetnem. Elvégre, egy kicsit sem bántam mindezt. Én akartam ezt, és olyan, de olyan jó érzés volt. Mennyei. Felemelő.
Ezúttal hangosan nevettem fel, kacajom megtörte az éjszaka csendjét, miközben széttárt karokkal többször körbe is fordultam tengelyem körül, mintha nem egy koszos utcán lettem volna a város egyik nem túl jó hírnevű kerületében, hanem fent, a Mennyekben. A Paradicsomban. Valóban így éreztem magam.
Végül abbahagytam az örömködést, és továbbindultam, mert még haza is kellett találnom, habár már nem is igazán tudtam, hogy merre voltam. Hagytam hát, hadd vigyen a lábam arra, amerre csak akart, mert már semmi sem tudott érdekelni. Semmi az égvilágon. S hogy ezt a gondolatot meg is erősítsem, félhangosan kezdtem el magamban egy dalt dúdolni, teljesen fittyet hányva a környezetemre. Így azt sem vettem észre, ahogy egy autó már egy ideje távolról követett.
Boldogan, szinte már szökdelve léptem le a járdáról, hogy átmenjek az út másik oldalára. Szemeimet lehunytam egy pillanatra, teljesen átadva magam a bensőmben jelenleg uralkodó érzéseknek. Emiatt azonban nem láttam meg, ahogy hirtelen egy autó lámpája villan fel a sötétben. S mielőtt átérhettem volna az úton, az autó motorja hangosan búgott fel, ahogy a sofőr beletaposott a gázba.
A következő pillanatban azt éreztem, ahogy a testem neki vágódik valami keménynek, aztán valamilyen üveg törésének a hangja hallatszódott, a testem pedig nagyot perdülve a levegőben végül az aszfaltnak csapódott. A koponyacsontom hangos reccsenéssel tört be, miközben a vérem tócsát alkotott a fejem körül. Én azonban nem éreztem semmit. Nem volt fájdalom, nem volt megbánás, nem volt semmi sem, amire gondolhattam volna. Ám még ilyen állapotban is felfogtam nagyjából, hogy mi történt. Hogy meg fogok halni.
Látásom lassan halványult, a lábaimat pedig már nem is éreztem. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy végre eljött értem is a kaszás, hogy végre megszabadulok ettől a sanyarú sorstól. Ettől a haszontalan élettől, mely nem tartogatott számomra semmi mást, csak szenvedést és megaláztatást újra meg újra, míg már nem bírtam tovább. Igen, a halál mindazok után, amin keresztül mentem, egyáltalán nem hangzott rosszul. Le akartam pihenni. Végre.
Egy szakadozó sóhaj tört fel torkomból, s már épp hunytam volna le szemeim, hogy átadjam magam a sötétség csábító ölelésének, amikor egy pár lábat pillantottam meg az orrom előtt. Nem mintha nagyon érdekelt volna, hogy kijött megnézni, ahogy végleg kilehelem a lelkemet. Mikor azonban az alak leguggolt elém és nagyjából meg tudtam nézni magamnak a vonásait, ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Igaz, hogy nem tudtam kivenni a pontos kinézetét vagy arcát, ám rothadó oldala elég árulkodó volt. Nem igazán hittem az istenekben és hasonlókban, ám kétség sem fért hozzá, hogy ez az illető azért jött, hogy elvigye a lelkemet. Én pedig készen álltam átadni magam neki.
- Te szegény lélek, Fredrik biztosan nagyon szomorú lesz, ha megtudja, szeretett kishúgával mi történt – biggyesztette le a nő az ajkait. Nem értettem, hogy miről beszélt, egész egyszerűen nem forogtak már az agykerekeim ehhez elég gyorsan, Fredrik nevét azonban így is sikerült megértenem. Valamilyen nyöszörgés féle hang tört fel torkomból, ahogy a kezemmel megpróbáltam megragadni a nő bokáját. Hogy pontosan mi célból, azt magam sem tudtam, inkább csak egy ösztönös reakció volt.
A nő, bárki is volt az, továbbra is csak szomorkásan figyelte szenvedésemet néhány másodpercig, majd mintha megunta volna nézni, ahogy a betont kaparom rövid körmeimmel, inkább gyengéden megfogta kezemet.
- Tudod, nem szokásom mások családi perpatvarába beleavatkozni, elvégre, nekem is megvan a magam baja a saját családommal, de… mivel kedvelem Fredriket, ezúttal kivételt teszek – húzta halvány mosolyra az ajkait, mintha valami nagyon önzetlen dolgot döntött volna el. Hogy ehhez nekem mi közöm volt, mikor féllábbal már a sírban voltam, arról fogalmam sem volt.
- Az apád volt oly kedves, hogy felbéreljen néhány alvilági alakot azért, hogy megölessen téged. Érted, mit mondok? – nézett ismét rám fürkésző pillantással. Átható tekintete kényelmetlenül érintett volna mondjuk egy olyan szituációban, ahol nem épp a halál szélén álltam. Nem mintha felfogtam volna, hogy mit mondott. Olyan volt az egész, mintha a víz alól hallottam volna a hangját. Távoli volt és minden másodperccel egyre halkabbá vált. – Amit mondani akarok neked, drágám, hogy a tulajdon apád eltervezte és véghez is vitte a meggyilkolásodat. Minden szenvedésednek ő az oka, ő miatta jutottál el idáig, fecsérelted el az életedet! Hát nem akarsz élni, Elyna? Nem akarsz bosszút állni? – kérdezte a nő. Szavaiból áradó szenvedélyesség mintha rám is átragadt volna, s egy alig pislákoló lángot lobbantott erőteljes tűzzé, mely hevesen kezdett égetni belülről.
Mert nem akartam meghalni, tényleg nem akartam! Olyan sok mindent szerettem volna egykor megtenni, bejárni a világot, új dolgokat kipróbálni, és végre megtalálni önmagamat. Istenem, még szerelembe esni se volt lehetőségem! Mindezt vette el az apám tőlem. A jelenemet, a jövőmet, az összes előttem álló lehetőséget. Igen, minden az ő hibája volt!
Ahogy feltámadt bennem az élni akarás és a bosszúvágy, minden maradék akaratomat összeszedve olyan erősen szorítottam meg a nő kezét, amennyire csak tudtam, hogy ezáltal adjam tudtára, igaza van. Mindenben.
- Akkor mit szólsz egy alkuhoz, kedvesem? Visszahozlak az életbe, s cserébe, neked is meg kell majd tenned a számomra valamit – húzta róka mosolyra az ajkait, engem azonban egy cseppet sem érdekelt. A lelkemet is eladtam volna az ördögnek, cserébe azért, hogy visszaadjam az apámnak az összes fájdalmat, az összes megaláztatást, amit miatta el kellett viselnem. Amivel teljesen megtörte lelkemet, és elvette szabadságomat. Itt volt az idő a visszavágásnak.
Mivel csak vér bugyogott fel a torkomból, és hang már egyáltalán nem jött ki ajkaimon, ismét csak megszorítottam a nő kezét, ezáltal adva meg a kérdésére a választ: Igen, áll az alku. Bármit megteszek, ha visszahoz az életbe.