Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Sötétben ébredt fel, szűk, kemény helyen. A hideg marta a bőrét, de a szemeibe ékelődött fájdalom még jobban. Nem tudta kinyitni elsőre a szemeit, és ez megrémisztette. Amikor oda nyúlt, érezte, hogy valamit beletettek, ami zárva tartotta szemhéjait. A szűk helyen alig bírt kezével felnyúlni arcához, hogy kitapintson valami keményet a szemeiben, a bőr alatt. A sírás és a pánik határán emelte fel a bőrt egyik kezével, hogy a másikkal kiszedje azt az éket, amelyet bele tettek, hogy a temetésen ne nyíljon ki a szeme. Megkönnyebbülten, az érzéstől undorodva lazult el egy pillanatra, amikor végre megszabadult az egyik ilyen dologtól, de még ott volt a másik is. Mély levegőket vett, és amikor erőt vett magán, a másik szeméből is kiszedte az apró tárgyat. Hányingere támadt a gondolatra, de elnyomta az érzést néhány köhögéssel, egyébként is üres volt a gyomra. Most, hogy végre ki tudta nyitni véres szemeit, ujjai a puha selyemmel bélelt koporsó falra simultak. Talán fel sem fogta elsőre, hogy is került ide. Talán ha akarta volna, se tudná. Gondolatai között egy női hang rémlett fel: "Hamarosan meghalsz". Igaz lett volna mindez? Pánikba esve mart rá a selyemre. Az sikítva szakadt szét erőszakos mozdulatától, ahogy idegesen tépte szét, mintha ezzel közelebb kerülhetett volna a célhoz. Ám ez csak egy apró réteg volt a két méter mély föld alatt.
A nedves, nehéz föld megmozdult a felszínen. Úgy omlott be, mint egy víznyelő, a keletkező lyukat gyorsan temette be, ezzel pedig egyre feljebb emelkedek Roxanne is. Szerencséjére az este sötét leple alatt senki nem látta, miként kel ki sírjából. Amint kimászott, a földön elterülve zihált, és igyekezett pániktól ködös fejét megtisztítani. Egy-két perc elteltével pedig fel is kelt, hogy ott hagyja maga mögött. Gondolatai cikáztak, de egyiknek se volt igazán célja, eredete, vagy vége. Próbálta felfogni saját helyzetét, hogy egyáltalán melyik országban van, hiszen származása szerint francia, de több kötődése volt most már az Egyesült Államokban, és Norvégiában, mint otthon. Miután realizálta egy őt majdnem elütő taxis okán, hogy Norvégiában van, már egyel kevesebb kérdés merült fel benne.

Az autó megállt, ő pedig kiszállt.
- Biztos nem kell segítség? - szólt ki a férfi, lehúzva a hátsó ablakot.
- Nem, most már megleszek. Köszönöm, hogy elhozott. - a mosolya ugyan nem volt olyan meggyőző, mint akarta, de a férfi nem firtatta. Csak bólintott, és végül ott hagyta. A társasház harmadik emeletére sétálva az ajtaját sárga szalaggal zárta le a rendőrség. Pár másodpercig csak bámulta a helyszínelők által által hagyott figyelmeztetést, aztán megfogva, letépte az első csíkot. Összerezzenve fordult azonban hátra, amikor a szomszéd macskája felugrott az ajtó kilincsére, és az rugós zajjal pattant vissza a helyére.
- Engeance du diable!*¹ - suttogta mély levegőt véve, de mire felocsúdott volna, az ajtó kinyílt. A szomszéd néni nézett ki rajta, míg lábai között beszökött a macskája.
- Nahát kedveském! De régen láttalak. Egek, te tiszta sár vagy! Minden rendben? - lépett a küszöbre a 80 és a halál közötti nénike. Roxanne arcára halovány mosoly került.
- Persze, minden rendben. Csak volt egy kis balesetem egy... árokkal.
- Egy árokkal? Mit csináltál te ott? Ráadásul ilyen csinos ruhában! - a szavakra friss élőholtunk letekintett magára. Valóban, kiöltöztették a temetésére, amitől gombóc került a torkába.
- Csak.. ünnepeltünk. Az ital, tudja... - szólalt meg végül.
- Ó és mit? - érdeklődött kíváncsian az öregasszony, megigazítva olyan vastag dioptriás szemüvegét, amellyel más a -2-es betűméretet is eltudná olvasni.
- A születésnapomat. - a válasz annyira adta magát, még is valahogy hátborzongatóan szürreális volt kimondani a mai este fényében.
- Gratulálok! És miért volt ez kirakva az ajtódra? Mostanában sok rendőr járkált errefelé. - a kérdés megizzasztotta a nőt.
- Ó, csak kollégák, tetszik tudni! Megvicceltek, aztán most jutottam haza.. tudja, a sok munka nem igazán engedett haza.
- Igen, igen, ti nyomozók sose tudjátok, mi az a pihenés. De persze hálásak is vagyunk érte.
- Mondja, Pepe mama, meg van még a kulcs, amit adtam magának? - szakította félbe az áradozást Roxi, mire az asszony egy pillanatra elhallgatott.
- Az ajtóhoz?
- Igen. Elvesztettem a táskámat. -  a hazugság sóhajként gördült le ajkáról. Nem érezte magát jól attól, hogy ezt kell tennie ezzel az aranyos mamókával, de hacsak nem akarta betörni az ajtót, kénytelen volt ezt tenni.
- Ó aranyom! Hát persze, hogy meg van. Várj egy kicsit és már hozom is. - pár feszült perc után, míg a néni tipegve bement, majd visszajött, Roxi a folyosót és a lépcsőházat fürkészte. Amikor aztán megkapta a kulcsot, rá mosolygott a nőre.
- Köszönöm, Pepe mama. Vigyázzon magára.
- Te is kedveském. Jó éjszakát!

A kulcs azonban nem nyitotta a zárat. Úgy tűnt, hogy azt lecserélték. Ami azért is volt kellemetlen, mert így némi hangoskodással kénytelen volt betörni. Meglepő módon ez könnyebben ment neki, mint sejtette. Oda bent mindent rendben talált.. még is, furcsán üresen. Mintha elkezdték volna kipakolni a dolgait. Mennyi idő is telt el? Az első, amire rá tekintett, az a polcon fekvő elektromos óra volt, amely a dátumot is tartalmazta. Nem napok teltek el. Nem is hetek. Dermedten figyelte a hónap számát, és nem hitt a szemének. Már két hónap el telt.. Úgy érezte, kifut a tagjaiból minden erő. A mellette lévő előszobai asztalba kapaszkodott. Minden nyom kihűlt akkor. Minden hiába való így. Lehunyva szemét mély levegőt vett. Nem. Nem fogja csak úgy feladni. Itt van, él. Ez pedig egy új esély, egy új lehetőség. Határozottan emelte fel a szemeit az órára. Be kell pótolnia az elveszett napokat. Kidobta a ruhákat, letusolt, átöltözött és a szobájában a felállított parafa táblán összegyűjtött nyomokat kezdte újra és újra átnézni. Közben természetellenesen éhesnek érezte magát, de nem fordított rá elég figyelmet. Amikor már nem tudott a nyomokra koncentrálni, azon gondolkodott, hogy mi történt előtte. Nehezen tudta elkapni az utolsó emléket. Haloványan felrémlettek előtte a sötét erdő fái, a vérfagyasztó hideg, és a gyilkos. De volt ott más is... Emlékszik egy nőre. Nem, nem csak egy nő volt. Egy istennő. Minél jobban igyekszik koncentrálni arra a borzalmas, kétfelű arcra, annál közelebb kerül az emlékhez. Végül elkapta annak első fonalát.

Az kora őszi hidegben didergett a széken, ahová kötözték. Már több sebből vérzett, mint amennyit érzett. Nem tudta eldönteni, hogy a lassú vérveszteség, vagy a dér marja tagjait hidegre. A kunyhó elhagyatott volt. Tudta hogy a gyilkos épp a nyomait tünteti el, és azt is, hogy hamarosan visszaér. Míg várt, egy nő nesztelen léptekkel lépett a kunyhó ajtajához, majd egy nyikorgó hang kíséretében kinyitotta azt. Arcára széles mosolyt varázsolt, miközben a haldokló nő előtt látomásszerűen jelent meg eredeti alakjában.
- Üdv! - köszöntette a fiatal nőt vidám hangon, akinek a gondolataiban a szökés járt, mikor meghallotta a lépteket. Aggodalmasan fészkelődött a helyén, mikor nyílt az ajtó, de a gyilkos helyett más látványa fogadta. Először megkönnyebbült, aztán elborzadt, mikor realizálta az elég tárulkozó képet. A félig oszladozó női alak talán nagyobb félelmet keltett benne, mint az, aki elkapta, és aki épp a neki készülő helyet ásta.
- Tu n'es pas réel! - suttogta maga elé, a hallucináció gondolatának hamis békéjébe ringatva magát. "Nem vagy valódi." Bizonyos értelemben persze igaz volt ez, de Hel nem az a fajta volt, akit az ilyesmi zavarta volna. Vagy úgy egyáltalán bármi.
- Hamarosan meghalsz, úgy 1 óra 15 percben belül. De gondolom ez nem újdonság a számodra. - ecsetelte tovább a részleteket, még mindig mosolyogva, mintha egy örömteli hírt újságolt volna el. - De én ezen tudok segíteni. - tette még hozzá, hogy felkeltse a nő érdeklődését, akit a szavak, és főleg a pontos idő megzavart. Csak bámulta a nőt és próbálta felfogni, mi történik vele.
- Most közölted, hogy meg fogok halni, akkor még is miben segítesz?
Hel mosolya némileg kiszélesedett, tükrözve elégedettségét. Tüzes egy embernő volt. Tökéletes draugrnak.
- Felajánlok egy alkut. Ha elfogadod, visszahozlak a halálból. - Habár az egész őrültségnek tűnt, az alku még is csábítónak hatott. Csak pár másodpercig fürkészte Roxanne csendben az előtte állót, aztán mély levegőt vett.
- Mit kérnél az életemért cserébe? - Okos teremtés volt, annak ellenére is képes volt gondolkodni, hogy a halál küszöbén állt. Ennek általában két oka volt: vagy elfogadta az ember a sorsát, vagy még mindig dacolni próbált azzal.
- Szeretnél bosszút állni azokon, akik a halálodat okozták, nem igaz? - kérdezte felvont szemöldökkel az istennő, szándékosan nem válaszolva meg rögtön a kérdését. Ettől Roxannet kirázta a hideg. Tehát eldöntetett. Már úgy beszélt róla, mint aki eleve halott.
- Nem a sajátomét. - suttogta halkan, lelkébe bele mart a gyász fájdalma. - Cet enculé m'a pris quelqu'un.*² - hadarta dühösen csillanó szemekkel. Hel a nő szavait hallva csak aprót rándított a vállain, ezáltal jelezve, hogy neki aztán édes mindegy, miért, vagy kiért akart bosszút állni. Magán a tényen nem változtatott.
- Segítek a bosszúd kivitelezésében, persze, csak ha szükséges. Cserébe... - húzta róka mosolyra ajkait. - ...ha szólítalak, jönnöd kell. A részleteket majd az átalakulásod után mondom el. - zárta le a témát, mivel többet nem volt szükséges jelenleg elárulnia.
- A gyilkosod nem sokára visszaér, javaslom, hogy gyorsan dönts. - tette még hozzá oldalra billentett fejjel, fürkészőn nézve. Roxanne kiszáradt torokkal és ajkakkal meredt az előtte álló túlvilági lényre. Értette, mit kért tőle. A szolgálatait a bosszúért cserébe. De egy kérdés elég fontos volt ezzel kapcsolatban.
- Ki vagy te..?
- Kinek gondolsz? - kérdezett vissza sunyi mosollyal.
- Nem tudom... Nem tűnsz Révésznek... - fürkészte borzongva az arcát.
- Nem, a révész valóban más valaki - nevetett fel Hel, kacaja éles hanggal törte meg az őket körülvevő csendet, ám mindez alig tartott pár másodpercnél tovább. A mosoly, ami megjelent arcán, több mint hátborzongató volt. Holt oldalán ördöginek volt mondható, miközben szemében a halál igéző csábítása csillogott. Élő oldalán a mosoly szeretetteljes volt, szeme pedig az élet meleg ölelését sugározta.
- A nevem Hel, az Alvilág királynője vagyok, és te, gyermekem... - termett hirtelen a nő előtt, ujjaival felemelve az állát, hogy egyenesen a szemeibe tudjon pillantani - ...mától az alattvalóm vagy. - felelte, miközben láthatatlan mozdulatokkal a fizikai testével egy névjegykártyát bújtatott el mélyen az embernő ruháiban, hogy más ne találhasson rá. A következő pillanatban már ismét ott állt az ajtó előtt, ahol néhány másodperccel ezelőtt.
- Nos, áll az alku? - kérdezte felvont szemöldökkel, nem igazán akarva több gondolkodási időt hagyni. Roxannet a nevetéstől szinte elkapta a rosszul lét. Olyan hatással volt rá, mint még soha, semmi más, és amikor az istennő előtte termett, riadtan rezzent össze. Félelemmel telt szemekkel bámult fel a nőre, hideg ujjai nyomán rideg borzongás futott végig a hátán. Hel. Szeme megrebbent, ahogy elért agyáig a felismerés. Hát a Pokolra fog jutni? Vagy legalább is olyan helyre. Megérdemli, végül is, gyilkolt már a munkájából fakadóan. A névjegykártyát érzezte megjelenni valahol kabátjában, tekintete értetlenebb lett, aztán felpillantott rá amikor ismét az ajtónál termett a másik. Agya lázasan pörgött, de a szó, a válasz már úgy is ott van az ajkán, s az egy sóhajjal, suttogva távozott róla.
- Igen...
- Remek! - mosolyodott el Hel elégedett nagymacska módjára.
- Amint felébredtél, gyere a névjegykártyán látható címre. Mindent elmagyarázok majd akkor. -   felelte, s már fordult is volna sarkon, hogy elhagyja a kunyhót, magára hagyva a haldokló nőt utolsó perceire. Aztán valami eszébe jutott, és még egyszer megfordult.
- Apropó. A gyilkosod egy igen csak hosszú és kínkeserves halált tervelt ki a számodra. De szerencséd van, mert elintézhetem, hogy gyors és kevésbe fájdalmas legyen az. - pillantott ismét mélyen a nő szemeibe, hogy lássa, beleegyező választ ad e. Elvégre soha nem lehetett tudni. Voltak, akik kifejezetten szerettek szenvedni. Gombóc nőtt az ügynök torkára, ahogy figyelte az elégedett mozdulatokat, aztán a figyelmeztetésre annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elfelejtett félni a nőtől.
- Választhatok..?
- Ha szeretnél, igen. - rántott egy aprót a vállán az istennő. Sajnos azon nem állt módjában változtatni, hogy a nő meghal-e vagy sem. A sors úgy volt elrendelve, hogy meg kell halnia, és hihetitek, a több ezer év alatt Hel próbálta már megváltoztatni valakinek a sorsát, ám efelett nem volt hatalma. De persze ez nem jelentette azt, hogy a részletekbe nem tudott beleszólni.
- Akkor lőjön szíven. - lehelte kérését halkan, oly nehezen, mintha csak most mondaná ki saját halálos ítéletét: pedig az már el volt rendelve.
- Legyen így. Akkor hamarosan megérkezik a férfi. - bólintott egy aprót az alvilág úrnője, úgy hogy tudomásul vette a nő utolsó kívánságát emberként, majd sarkon fordulva további habozás vagy késlekedés nélkül elhagyta a kunyhót. Nem kellett sokáig keresnie a gyilkos személyét - a kunyhóhoz vezető félúton találkozott szembe Hellel. Abban a pillanatban, hogy meglátta őt, rémület ült ki az arcára, mintha lebukott volna, majd már rántotta is elő a pisztolyát, hogy lelője a potenciális szemtanút. Hel azonban gyorsabb volt, képessége egy szívdobbanásnyi időt igényelt, hogy aktiválódjon,  majd már be is siklott a férfi elméjébe. Bárminemű ellenállás nélkül vette át az irányítást a férfi agya és ezáltal teste felett.
- Menj be a kunyhóba, és lődd szíven a fogvatartott nőt. Azt követően ne temesd el a testét, hanem egy olyan helyen rejtsd el, ahol pár napon belül a társai megtalálják. - adta ki a parancsot a gyilkos számára, aki csak üres tekintettel bámult Helre, ő azonban tudta, hogy a férfi a szavai szerint fog cselekedni. Egy apró mosoly kúszott ajkaira, miközben tovább folytatta az útját az erdőből kifelé, a férfi pedig a kunyhó felé. Perceken belül a pisztoly dörrenése rázta meg az erdő csendjét, ám Hel enélkül is tisztában volt azzal, ami történt. A halál orrfacsaró bűze áradt a kunyhóból.

Az emlékeken nehezen tudta túltenni magát. Tudta, hogy meg kellene keresnie a nőt, azonban fogalma sem volt, hogy hol. A ruháit, amit akkor hordott, nem találta meg a lakásban, mert valószínűleg valami bizonyíték raktárban tárolják a gyilkosság okán. Mivel így semmit nem tud, se címet, se nevet - a Helen kívül, újra a nyomozás felé terelte hát a gondolatait. Amikor már alig bírt koncentrálni az éhségtől, akkor keresett a spejzban egy konzervet, hogy megfőzze, és megegye.
A löncshús semmit nem ért. Hiába evett meg belőle kettőt, az éhség furcsán nem akart csillapodni. Órák elteltével pedig ez egyre csak romlott. Az éhségéről csak akkor vonta el a figyelmét valami, amikor kulcscsörgés hangját hallotta. Felpattant a kanapéról, és az ajtót lassan betoló főbérlőre nézett. Az eleinte félve nyitott be, de amint meglátta Roxit, a szemei elkerekedtek.
- E-ez... Te halott vagy! - hebegett, a szavak pedig félelmet keltettek a nőben. Nem bukhat le. Amikor felpattant, sietve kapott a férfi felé, és mozdulatai gyorsabbak voltak, mint amire számított. Gyors mozdulattal teperte le a főbérlőt, kezét szájára szorítva, hogy elnyomja kiáltását, de a koponyájának reccsenése így is hangos volt, ahogy betört. A fájdalomtól és riadtságtól kapálózó férfi vérének szaga egészen elbódította őt, és felébresztett benne valamit, amit még soha nem érzett előtte.

Arra tért magához, hogy vérben ázik. Szabadon lobogó haja vérben úszó arcára tapaszt, kezei vörösek voltak. Az alatta elterülő halotton több harapás és karmolás nyom terült el, mint normális lett volna. Ráadásul mind olyan mély, mintha épp valami vadállattal küzdött volna. Roxit ismét elfogta a pánik. Nyöszörögve kelt fel a hulláról, tisztuló fejjel végig nézett magán. Elfogta az undor és az önutálat, reszkető lábakkal ment a fürdőbe, hogy megmosakodjon. Olyan iparkodva próbálta lemosni magáról a vörös mocskot, mintha ezzel meg nem történtté tehetné a tettét. Ám hiába sírt a zuhany alatt, hiába folyt le a lefolyón a vér, amikor kilépett onnan, a halott továbbra is ott feküdt. El kellett tűnnie. Nem maradhatott tovább itt. Így hát fogott egy hátizsákot a gardróbból, és a maradék cuccai közül tett el bele párat. Aztán összepakolta a papírjait és a nyomokat a parafatábláról, és miután mindent összeszedett, úgy hagyta ott a lakást, hogy hátra sem nézett.
*¹ Ördögfattya
*² Az a rohadék elvett tőlem valakit