Axel & Aviva

Miután sikerült bocsánatot kérnem tőle, én is sokkal nyugodtabb vagyok, még akkor is, ha a saját érzelmeimből talán egy kicsit többet osztottam meg, mint kellett volna. Vagy inkább... mint amihez hozzá vagyok szokva. Arra is emlékeztetnem kell magam viszont, hogy mint minden mást, úgy Axel ezt is alapjaiban változtatta meg. Nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy kinyílok előle, sőt, ahogy őt ismerem, valószínűleg kifejezetten szeretné is, ha előtte nem csukott könyvként viselkednék. És azt hiszem, én is ezt szeretném. Csak még gyakorolnom kell egy kicsit. A szemtelen megjegyzésem utáni vigyora mindenesetre meggyőz róla, hogy az ő gondolataiból is eltűnt minden negatív él, és ez nekem már elég.

Amikor a mólón megfogom a kezét, a szemem sarkából rápillantok, de nem úgy tűnik, mintha bánná a dolgot. El kell fojtanom egy mosolyt, mert hiába szokatlan számomra az érzés, valamiért... boldoggá tesz, pedig csak annyi történik, hogy az ujjaink egymás köré kulcsolódtak. A búvárfelszerelést is sikerül minden gond nélkül megszereznünk, szerencsére az üzletben lévő férfit nem kell túl sokáig noszogatni, hogy nagyvonalúan feledkezzen meg az engedélyről, és amikor látja, hogy valószínűleg tudjuk, miről beszélünk, mintha meg is nyugodna egy kicsit. Ez pedig jó, mert kevésbé hagyunk mély nyomot. Axel persze megint magára vállal mindent, amit tud, de mielőtt még igazán kifejezhetném az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet, szinte az első ellenkező szavam után homlokon csókol és úgy tesz, mint aki nem hall. Ettől kedvem lenne beváltani a hátsója szétrúgásával kapcsolatos ígéreteimet egy kicsit gyengédebb módon, de inkább csak a fejemet rázva elnevetem magam. Nem is értem, miért lep még meg a makacssága.
Az üzletből kilépve megkérdezem tőle, hogy szüksége van-e még valamire, a szavainál pedig csak azt kelti fel jobban az érdeklődésem, hogy amikor rápillantok, valami huncutságot látok az arcán.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezem, akaratlanul is elmosolyodva a látványon. Amikor pedig végül kimondja a kérdését, sikerült meglepnie, de nem a rossz értelemben, csak egyáltalán nem számítottam rá, pedig... ahogy rám néz azzal a mosollyal és látom csillogni a szemeit, eszembe jut, hogy már az a normalitás is milyen érzéssel töltött el, hogy egyszerűen csak megfogtam a kezét, és ezért az ötlet is megragad a fejemben. Persze végigpörgetem a fejemben, hogy ez mennyire lenne jó ötlet, de tekintve, hogy éppen ma reggel gondoltam végig mindent és pontosan tudom, hogy még napokig semmi esélye annak, hogy ránk találjanak, rá kell jönnöm, hogy semmi nem szól ellene.
Tudom és a mosolyából látom, hogy semmiképp nem erőltetné rám, ha nem akarnám, de amikor részletesebben ismerteti a tervet és belegondolok, hogy egy randi erejére teljesen beleélhetnénk magunkat egy normális élet képébe, hirtelen úgy érzem, semmi másra nem vágyom jobban. Elmosolyodom, úgy igazán, a szemeimbe pedig beköltözik egyfajta izgatottság.
– Fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, de veled kipróbálnám – bólogatok, minden lehetséges módon megadva a választ. Az arcára simítom a kezem és közelebb húzom magamhoz, hogy könnyebb legyen nyomni egy csókot az ajkaira, aztán még mindig mosolyogva felkapom azt a kevés dolgot, amit még meghagyott nekem, hogy el is kezdhessük a tervének azt a pontját, amiben visszatérünk a hajóra.
Miután mindent elpakoltunk, jöhet a kicsípjük magunkat fejezet, ami egyébként nem ismeretlen számomra sem, de még sosem csináltam magamért, vagy egyáltalán azért, mert kedvem lett volna hozzá. Újabb szokatlan dolog, ami hiába volt eddig ismeretlen, kicsit sem tölt el negatív érzésekkel, sőt. Persze abból kell főznöm, amim van, de nem is hiányzik, hogy kicicomázzam magam, vagy ilyesmi, és szerencsére vettem is egy nyári ruhát a melegre és a tengerre való tekintettel, amit megszavazok a választásomnak. A tőrömet igazi művészet elrejteni a hátamnál, a Berettával nem is próbálkozom, de a teljes fegyvertelenséget nem vállalnám. A hajammal nem csinálok semmi különösebbet, innentől kezdve a kicsípés tulajdonképpen ki is merül a ruhában, de nem hiszem, hogy Axel számára az ne lenne elég.
A mosolyom egészen izgatott, amikor kisétálok a kabin előterébe, és nem csak azért, ami vár ránk, hanem azért is, mert biztos vagyok benne, ő bárhogyan is csípte ki magát, ma én leszek a legszerencsésebb nő itt. Vagy inkább az egész világon.
– Meztelennek érzem magam fegyver nélkül – vallom be, de a mosolyom elárulja, hogy ezt most annyira nem is bánom. Nem igazán számítok váratlan látogatókra, a realitás mást diktál, de egyébként sem lennénk teljesen védtelenek fegyvertelenül.

Amikor elindulunk, újra megfogom a kezét, és bár a berögződésekről nehéz leszokni, ami miatt a szemeim a szokásos éber figyelemmel járják be a környezetünket és az embereket, egészen bele tudom élni magam a gondolatba, ami most történik. Találunk egy hangulatos éttermet a kikötőben, aminek van egy helyes kis kiülős része, így Axel is kellően közel maradhat a tengerhez, és nem is kell zárt helyre bemennünk. Miután leültünk, odahajolok hozzá és mosolyogva arcon csókolom.
– Köszönöm – nézek a szemébe, és tudom, nem kell jobban kifejtenem ahhoz, hogy értse.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

A kikötés után akcióba lépek, hogy bocsánatot kérjek, amiért félreérthetően reagáltam a helyzetre, és megpróbáljam elűzni a sötét árnyékokat a szemeiből. Emlékeztetem magam, hogy tegnap megfogadtam: ameddig lehet, kizárólag azt a csillogást akarom látni a tekintetében, amivel a tengert szemlélte, mikor újra belevethette magát, persze abban a tekintetben, amire ráhatásom van. A rémálmait és a szörnyű emlékeket nem tudom elvenni tőle, még ha szívesen meg is tenném, de minden másra hatással lehetek. Az viszont határozottan megnyugtató, hogy láthatóan nem haragszik rám nagyon, ugyanúgy reagál minden érintésemre és csókomra. A szavai pedig azt sugallják, jó sejtései vannak arról, mi terelte el a gondolataimat, és alapvetően egyet is kell értenem vele, de az "abnormális" kifejezésnek muszáj ellent mondanom. Én inkább csodának könyvelem el a dolgot, hiszen egyszer az életét is megmentette, még ha ez keserédes gondolat is, amiért a többieken nem tudott vele segíteni.
Akaratlanul is eszembe jut, hogy ez most is megmenthetné az életét, ha bármi balul sül el. Ha ránk találnának, a víz órákig menedéket nyújthatna számára, de ezt a gondolatot meg sem próbálom felvetni. Minden bizonnyal kinevetne, amiért egyáltalán azt feltételezem, hogy magamra hagyna, ha bármi történik.
A sebgyógyulással kapcsolatban elmismásolja a kérdést, mintha ő egyáltalán nem akarná ezt csodaként megélni, de azzal, amit mond, kis híján sikerül elérnie, hogy elkalandozzak. Már az a mosoly is elég lenne hozzá, de szavakkal is tetézi a dolgot, és egy pillanatra emlékeztetnem kell magamat, miért is kötöttünk ki.
– Ne tereld el a figyelmem – figyelmeztetem felcsillanó szemekkel, mosolyogva, de még ura vagyok önmagamnak, és egyébként is leköti a gondolataimat, amikor folytatja.
Én is megosztom vele azt, ami a fejemben járt korábban; az eredeti célom az, hogy egy kicsit lássa, miért volt ez képes elkendőzni minden mást, de aztán az is lehet, hogy túl sokat mondok. Mindig is túl földhöz ragadtnak képzeltem magam ahhoz, hogy ilyesmin akár csak elgondolkodjak, de éppen most bizonyítunk be lehetetlen és mégis igaz dolgokat Axellel kapcsolatban, és ez képes rávenni. És a gondolat, hogy talán mindent ez határozott meg eddig az életemben, ez írhatta a sorsomat és minden döntésemet, elbizonytalanít abban, amiben eddig hittem. Soha nem gondoltam magam szörnyetegként - ezt irtják ki belőled először, hiszen másképp nem tudnád elvégezni a feladataidat -, inkább csak egyfajta gépként, de talán rosszul ítéltem meg, mi írta hozzá a programot.
Hagyom, hogy maga felé fordítsa az arcom, pillantásom találkozik az övével és a szemeiben ülő érzelmek már azelőtt szétvetik a mellkasom, hogy megszólalna. Hallgatom, amit mond, látom rajta, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja, a szívem pedig újra megtelik azzal a mély szerelemmel, amit felébresztett bennem. Nem tudok minden szavával egyetérteni, de akkor sem volt még soha olyan ember a világon, aki így látott volna engem, aki így gondolkodott volna rólam. Csak arra nem tudok rájönni, mivel érdemeltem ki ezt. Őt. Nem is találom a szavakat, inkább csak szorosan magamhoz ölelem, de valamiért úgy érzem, ebből is érteni fogja, amit nem tudok szavakkal kifejezni.
– Tudom – mosolyodom el, amikor azt mondja, messzire vinne magával, ha tehetné, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Nem tudjuk, hol lehetne az a messze, és kettőnk közül egyébként is én vagyok az egyetlen, akinek a menekülésről szól az élete. Axelnek ott van a családja és az egész élete, ami miatt nem köthetném örökre magamhoz, bármennyire is szeretném. Pont az iránta érzett érzéseim miatt nem.
– Tudom – ismétlem aztán halkan, és a csókját követően egy kicsit még közel tartom magamhoz az arcát, hogy átjárhasson az érzés és a közelsége, amiből mindig erőt tudok meríteni. – Köszönöm – nézek aztán újra a szemébe mosolyogva. Még mindig nem tudok rájönni, mivel érdemeltem ki azt az ajándékot, ami ő maga, de a jogosságát nem most akarom megkérdőjelezni.
Félretéve minden negatív gondolatot, halkan elnevetem magam, amikor noszogatni kezd, de engedelmesen indulok én is az eredeti célhoz, rendes ruhákért és pénzért.
– Nem én lubickoltam órákat a tengerben – vetem hátra a vállam felett szemtelenül, de a mosolyom levakarhatatlan és a hangom is játékos, így biztosan tudhatja, hogy csak szórakozom vele.
Miután mindent összeszedtünk és bezárja a hajót, elindulunk a mólón, én pedig Axel ujjai köré fonom a sajátjaimat. Még mindig szokatlan ennyire hétköznapinak érezni magam, de mi itt az emberek szemében egyébként is annak látszódhatunk, ami, és akkor már ki is élvezhetem a közelségét és az érintését. Mivel ő már tegnap kérdezősködött a búvárfelszerelés bérlésével kapcsolatban, az ő iránymutatását követve jutunk el a megfelelő helyre.
Az üzletben egy kicsit átengedem a gondolataimat - de szigorúan csak azokat - a régi Avivának, felidézve mindent, amit annak idején a merülésről tanultam és tapasztaltam. Az üzlet vezetője persze aggódik egy kicsit, hogy nincs papírom a képzettségemről, de a pénz ebben az esetben is sok mindent megold. Nem veszem félvállról a dolgot, mert én leszek az egyetlen Axel mellett, aki közbe tud lépni, ha valami történik, és bár a mai tapasztalatok után nem kételkedem abban, hogy sikerülni fog, nem szeretném a véletlenre bízni. Minden szükséges felszerelést beszerzünk, maszkot, uszonyt, mellényt, ruhát, és persze a légzéshez szükséges készüléket és palackot is. A műszerek sem maradnak el, bár valami azt súgja, leginkább a nyomás- és mélységmérőre lesz szükségem, mert Axel mindig pontosan tudni fogja, hol vagyunk. A bérlést egyelőre néhány napra írjuk; biztosra megyek, ha Axel esetleg ismételni szeretne a későbbiekben. Miután mindenből kiválasztott a megfelelő méreteket és darabokat, a felszerelés bekerül egy táskába - így a holnapi napra az én oldalam is elő van készítve.
– Szükséged van még valamire? – pillantok Axelre, miután kiléptünk az üzletből.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

A kikötőhöz vezető utat a gondolataimba mélyedve töltöm, és ez kétségtelenül jót is tesz. Szerencsére hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogyan tegyek rendet a saját fejemben, és így az elmémben egymást kergető gondolatok kusza összevisszaságából is sikerül egy átláthatóbb alagutat varázsolnom - ez pedig egyben megvilágítja azt is előttem, hogy min érdemes és min nem érdemes jelenleg túráztatni magam. Utóbbi besorolást kapja az a sok nehéz is kissé sötét gondolat, ami kezdetben elnehezítette a fejem, előbbit pedig Axel. Tisztább fejjel pedig már nem is kell sokat elmélkednem azon, hogy miért reagálhatott úgy, ahogy.

A kikötés során csendes árnyékaként viselkedem, figyelek mindenre, amit csinál, mutat és mond, a kérdéseknél pedig gondolatban visszanyúlok a tegnapi hosszas gyakorláshoz és felidézem a csomók neveit. Az egyiket meg is csináltatja velem, és örömteli mosollyal konstatálom, amikor sikerül, de még az ő szemében is látom felvillanni a büszkeséget.
A kabinba visszatérve viszont eljön az én időm, útjára is indítom a haditervet, kezdve egy öleléssel, amivel megállítom a folyosón. A mellkasomba ismerős melegség költözik, amikor megérzem érintését a karomon, de ettől még nem változtatok az eredeti stratégián. Sikerül szembe fordítanom magammal, gyönyörű szemei az arcomat kutatják, és amikor lábujjhegyre állok, hogy elérjem az ajkait, érzem, ahogy átölel és még egy kicsit lejjebb is hajol, hogy ne kelljen annyit küzdenem a csókért. Ezek az apróságok tovább melengetik a lelkem, de még mindig nem változtatok semmin, elmondom neki, amit akartam, és bocsánatot kérek tőle. Amikor kifejezem, hogy igenis örülök neki, vele, már kapok egy halvány mosolyt, amit bár nem érzek elégnek, kezdetnek megteszi.
Továbbra sem enged el és én sem őt, hüvelykujjam finoman simogatja a bőrét  a nyaka és a válla találkozásánál, miközben hallgatom. Amikor az abnormális szót használja, felkapom a fejem és homlokráncolva nézek rá, de nem vágok közbe, hagyom, hogy befejezze a gondolatot. Arcbőrömet felmelegíti a simítása, de aztán megrázom a fejem.
– Ez nem abnormális – vetem ellen határozottan. – Ez csoda, Axel – nézek a szemébe komolyan. – Négy órát voltál a víz alatt, és ki tudja, meddig bírtad volna még, ráadásul azt mondtad, mindent éreztél magad körül. És a víz valahogy... – Megrázom a fejem, keresem a szavakat, pillantásom pedig a vállára esik, ahol még mindig ott a seb, de egyáltalán nem úgy fest, mint egy viszonylag friss lövés helye. – Magától nem gyógyulhatna ilyen gyorsan a sebed, ezt te is tudod. Még a hátadról is eltűntek a... nyomaim – teszem hozzá egy pajkos mosollyal. – Én sem tudnám ezt megmagyarázni, de az biztos, hogy nem az "abnormális" szót használnám rá – jelentem ki határozottan.
Következő szavaira halványan elmosolyodom és egyetértően bólintok. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ez nem bizonyíték semmire azon kívül, hogy valami más velünk kapcsolatban, de a gondolat akkor is... furcsa érzésekkel tölt el. Viszonzom az ölelését, ugyanolyan szorosan fogom magamhoz és belecsókolok a nyakába. Amit viszont ezután mond, attól összeszorul a szívem.
– Soha nem fogom tudni teljesen átérezni, amin át kellett menned, de tudom, hogy mennyire fontos ez neked. Emlékszem, hogyan meséltél róla, addigra már te magad is kételkedtél a saját igazadban. – Félrebillentett fejjel figyelem az arcát, ujjaimmal megsimítva a bőrét. – Nekem ugyanolyan sokat jelent ez az egész, azért, mert számodra fontos. Ezt el kell hinned nekem – nézek a szemébe komolyan. A ragaszkodó mozdulat, ahogy arcát az enyémhez simítja, megmosolyogtat, csak úgy, mint amikor azt mondja, nem tudna rám haragudni. Következő szavaira minden hezitálás nélkül rázom meg a fejem; semmi okom haragudni rá.
– Szeretlek – felelem, mintha ez mindent megmagyarázna. És azt hiszem, meg is magyarázza. – Melletted akarok lenni holnap is, mert tudom, hogy sikerülni fog. Ezt is bizonyítani fogod majd. – Hangomban színtiszta bizalommal és meggyőződéssel, mosolyogva jelentem ezt ki, mielőtt újra megcsókolnám. Hiszek benne, minden egyes porcikámmal és nem fogom hagyni, hogy a gondolataim eltereljék a figyelmem a lényegről. Róla.
– Nem tudom, mi ütött belém ma – vallom be felsóhajtva. – Eszembe jutott ez az egész isten-teória, hogy minden, amire képes vagy, ami történik veled, arra ez lehet a magyarázat. És azt hiszem... féltem, hogy igaz. Nem miattad, hanem miattam. – Nem húzódom el tőle, ahhoz túlságosan is felmelegíti a szívem a közelsége, de a pillantásomat elfordítom, mintha szégyellném azt, amit eszembe jutott. – Az életem túlságosan is egybevágna ezzel, és nem tudom, újra kellene-e értékelnem emiatt mindent. Azt hittem, a bosszú volt az, ami mindig is vezérelt, de mi van, ha nem? Mi van, ha... erre lettem teremtve? Hogy ne hagyjak mást magam után csak pusztítást és halált. – Összeszorítom az állkapcsomat. Jól emlékszem még, mit mondott az előbb, és egyet is értek vele, de ezen a gondolatok akkor sem hagynak nyugodni. Ha akár csak egy csepp igazság van ebben az egészben, akkor talán nem véletlenül szólt erről az egész életem és nem tudtam soha kikeveredni ebből az egészből.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Egyáltalán nem egyszerű megbarátkozni a gondolattal, hogy Axel a következő négy órát egyetlen levegővel kívánja a víz alatt tölteni, még akkor sem, ha az előbb csináltunk végig másfél órát; vagy talán pont azért. Az én agyam már lázasan gondolkozik a lehetséges magyarázatokon, vagy inkább magyarázaton, mert hogy egyetlen egyet ismerünk, ami ezt az egészet igazolhatná, de azzal még mindig nem tudok mit kezdeni. Ugyanúgy figyelem őt, rendszeresen jelzem az időt és szemmel tartom, hogy minden rendben van-e, de abból ítélve, hogy már nem is mozdulatlanul vár, hanem szándékosan megnehezíti a saját dolgát - amitől először kellően meg is zavarodok, de ellenállok az ösztönnek, hogy kihúzzam a hajó alól -, mintha az én agyam is elfogadná a helyzetet. Egyfajta belenyugvással várom ki a négy órát, mintha már tudnám, hogy Axelnek nem eshet semmi baja a vízben, de az elmémet már leköti a kérdés: ezek szerint igaz? Mi más magyarázat lehetne a felfoghatatlanra, mint valami még inkább felfoghatatlan? Márpedig ha az elmélet igaz Axel esetére, akkor... igaznak kell lennie rám is. Ez a gondolat pedig valamiért görcsbe rántja a gyomrom.
A négy óra leteltével jelzek neki, hogy ideje feljönni, és bár látom az arcán, hogy szívesen maradna még - hogy gond nélkül tudna tovább maradni -, ő is feljön a felszínre. Megmutatom neki a stoppert, hogy lássa, tényleg letelt a kitűzött idő, és közben próbálom összefoglalni azt a rengeteg mindent, ami a fejemben kavarog, de a gondolataim még túl kuszák ahhoz, hogy rendes fogást találjak rajtuk. Axel viszont csak néz, nem szól semmit, az egyetlen dolog, amit látok az arcán, az az, hogy összeszorítja az állkapcsát - aztán fogja magát és kimászik a vízből. Felvont szemöldökkel nézek utána, de két halk, ám annál határozottabb szón kívül nem szolgál többel, mielőtt magamra hagyna. Sikerül összezavarnia a viselkedésével, mert hirtelen nem tudok rájönni, mi baja lehet, és van még valami furcsa dolog, amit hirtelen nem is tudok megfogni, csak azt tudom, hogy valami nem stimmel. Már én is kint vagyok a vízből, amikor rájövök: a háta. Tisztán emlékszem a körmeim nyomára a hátán, alig néhány órája még büszkén virítottak a bőrén, de most, ahogy elsétált, nyoma sem volt. Sehol. Felidézem magamban, milyen furcsának tartottam, hogy a sebe is ilyen gyors ütemben gyógyul, hiszen mégiscsak egy lőtt sebről beszélünk; hogy neki mintha nem is marta volna a víz, pedig én még az előbb is éreztem a homlokomat, és ettől a gondolataim újul erővel kezdik kergetni egymást.
Egy részem remélte, hogy Axel lehetőséget ad a beszélgetésre, de amikor érzem és hallom beindulni a hajó motorját, elfojtok egy sóhajt. A hajó még azelőtt mozgásba lendül, hogy esélyem lenne felmenni hozzá a hídra, de így legalább ki tudom használni az időt, hogy egy kicsit kitisztítsam a fejem, rendszerezzem a gondolataim - és rájöjjek, mivel bántottam meg.

A kikötésnél rendelkezésére állok, ha már úgyis le akarta tesztelni, hogy mennyi tudás maradt meg a fejemben az előző napról, itt a soha vissza nem térő alkalom, már ha egyáltalán hajlandó rám emelni azokat a bűnösen kék szemeit. Addigra már nagyjából megvilágosodtam és kész haditervem van a kikötés utánra és a hajóról való leszállás közöttre, de első a kikötés.
A haditervet akkorra időzítem, amikor mindketten visszatérünk a kabinba, hogy rendesen felöltözzünk és vegyünk magunkhoz pénzt, ugyanis miután becsukódott mögöttem a kabin ajtaja, és mielőtt még ő beérne a hálótérbe, utolérem és mindkét kezemmel hátulról átölelve megállítom. Én is erős vagyok, és ha kell, ki is használom.
– Axel... – mormolom a lapockájába halkan. Megcsókolom a feltűnően vörös csíkmentes bőrét a hátán, aztán gyengéd - vagy szükségszerűen nem olyan gyengéd - erőszakkal magam felé fordítom, és ha kell, az arcára simított ujjaimmal érem el, hogy rám nézzen. – Abbahagynád? – mosolyodom el lágyan. A nyaka köré fonom a másik kezem és lábujjhegyre állva az ajkaira is adok egy csókot, még akkor sem zavartatva magam, ha a viszonzás nem túl lelkes.
– Félreértettél – rázom meg a fejem, és ugyan visszaereszkedem a sarkaimra, nem engedem eltávolodni magamtól. – Nem arról van szó, hogy nem csodállak azért, amit az előbb csináltál, vagy hogy ne érezném a súlyát annak, mit bizonyítottál ezzel saját magad számára is. Pontosan tudom, és éppen ezért örülök, hogy legalább egy részét, egy nagyon fontos részét most bizonyítani tudtad. – Rámosolygok, őszintén, hogy lássa, nem csak meg akarom nyugtatni, és ujjaimmal végigsimítom az arcát. Most, hogy tisztább a fejem és sikerült rendszereznem benne mindent, de legalábbis háttérbe szorítanom azokat az érzéseket és gondolatokat, amik az előbb még sötét felhőként nehezedtek rám, tényleg arra tudok koncentrálni, hogy neki ez mit jelent. Önző voltam, hogy hagytam az egész szituációt a saját problémáimra is kivetülni, miközben örülnöm kellett volna annak, hogy mekkora jelentőséggel bír ez számára.
– Ne haragudj rám – nézek rá őszinte megbánással, mielőtt újra lábujjhegyre állnék, mintha csak a csókommal próbálnám leellenőrizni, hogy sikerült-e már enyhíteni a hangulatán.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Egy óra és negyvenegy perc. Az agyam próbálja feldolgozni az információt, a lehetetlent, de hiába is tűnik a dolog lehetetlennek, ha egyszer itt történt az orrom előtt és tulajdonképpen én vezényeltem le, mérve az időt és figyelve, nincs-e valami baja. A racionális oldalam tudja, hogy ennek sincs semmi értelme, de nem tudom letagadni magam előtt, amit a saját szememmel látok. Axelt is sikerül megdöbbentenem az idővel, de ahelyett, hogy ő is elkezdene a hogyanokon gondolkozni, teljesen felpörög és még tovább akarja feszíteni a húrt. Meg sem próbálom titkolni előtte, hogy nem tartom jó ötletnek a dolgot, hiszen így is annyi időt volt lent, ami emberi mértékben felfoghatatlan, és fogalmunk sincs, egyébként meddig bírná.
Ezt az egyet legalább ő is kellően súlyosnak érzi, izgatottan hadarni kezd, szinte alig értem, mit mond, de miután elgondolkozik, már egy kicsit érthetőbbek a szavai. Négy óra. A mellkasom összeszorul a gondolatra, egyelőre megpróbálom elterelni a gondolatait arra, hogy milyen érzés volt. A szavai halvány mosolyt csalnak az arcomra, és valahogy nem csodálkozom rajta, hogy nem tudja teljesen szavakba önteni az érzést. Én sem tudnám körülírni pontosan azt az ösztönt, ami olyan sokszor segített már - ez a gondolat viszont eszembe juttat valamit. Két dolgot is... és ebből az egyik visszakanyarodik egy teóriához, ami mindkettőnket érint. Elvileg.
Úgy döntök, nem tartom vissza, mert felesleges, és valószínűleg egyébként sem bírná ki, akkor meg már inkább itt és most, a figyelő szemeim felügyelete alatt csinálja, mintsem valamikor egyedül. Kisfiús lelkesedésére és újabb ígéreteire halvány mosollyal rázom meg a fejem.
– Négy óra és egy perccel sem több – nézek rá aztán komolyan. – Mérem az időt, a szabályok ugyanazok. Figyelni foglak – ígérem, de arra nem térek ki, hogy közben megpróbálom kihasználni az időt egy másikfajta kísérletre is. Lenullázom a stoppert, és amikor újra alámerül elindítom az új mérést. Nehéz sóhajjal dörzsölöm meg az arcom, de próbálok nyugalmat erőltetni magamra.
Az első negyvenöt percet hasonlóan csinálom, mint az előbb, de miután tizenöt perc múltán sem látok rajta semmit, minden ugyanúgy zajlik, mint az előbb, egy kicsit csökkentek az ellenőrzések számán, több időt hagyok neki odalent. Miután letelt egy óra, belevágok a saját kísérletembe is: megpróbálom koncentrálni azt az ösztönt, ami engem annyiszor megvédett már. Lehunyom a szemem, kitisztítom a fejem, magam elé képzelem Axelt a hajó alatt és minden érzékemet kiterjesztem rá, arra, ami vele történhet odalent. Nem számítok arra, hogy érezni fogom az ösztön jelzését, hiszen minden rendben van, de mi lenne, ha ezt is jelzésnek értékelném? Itt ugyan nem támadásra kell számítani, de akkor is az élete a tét. Vajon érezném?

Az idő mintha ólomlábakon járna. Próbálom magam megnyugtatni, hiszen a saját szememmel látom, hogy nincs semmi baja, de akkor sem könnyű ránézni a stopper kijelzőjére és felfogni azt, hogy ennyi ideje lent van. A józan eszem alig akarja elhinni, amit lát. Néha kiülök a hajó szélére és ott várok egy kicsit, mielőtt vízköves lesz a hátam, de folyamatosan szemmel tartom és jelzem neki az időt is - de már nem percenként. Valamiért úgy érzem, nem lesz baj, még ha nehéz is ezt összeegyeztetnem az aggodalmammal. Mintha csak a tenger üzenne, hogy nem fogja bántani.
Tartom magam viszont a szabályokhoz, és amikor letelik a négy óra, alámerülök és jelzek neki, hogy jöjjön fel. Most már nem is érzem magam annyira döbbentnek, ez inkább... sztoikus beletörődés. Már a másfél órát is nehéz volt elhinni. Négy órát? Ha valakinek ezt elmondanánk, zárt osztályra vitetne minket.
– Megcsináltad – nézek rá, újra felmutatva a stoppert. A hangom már érezhetően nem olyan zaklatott, mint az előbb, mintha én magam is belenyugodtam volna, de hát mi más választásom lenne? Hiszen itt történt, az orrom előtt.
– Axel... – Fogalmam sincs, mit akarok mondani. Négy órát volt lent a víz alatt egyetlen levegővel, és még csak meg sem kottyant neki. Szemeim figyelik az arcát, a szemeit, nincs semmi baja, még csak ki sem fulladt, olyan, mintha csak négy másodpercre merült volna alá.
– Ez őrület – foglalom végül össze a fejemet ingatva. Persze, éppen azt bizonyítjuk részben, hogy nem őrült, de ez az egész akkor is összeférhetetlen mindennel, amit eddig a világról gondoltam.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Az egy dolog, hogy feszült vagyok és aggódom. Az is egy dolog, hogy húzom egy kicsit az időt, és az is, hogy ő a végén már a csillagokat is leígérné az égről, csak mehessen már. De az, amit odakint tapasztalok, az valami egészen más. Igen, leginkább úgy érződik, hogy ezt csak én tapasztalom, mert minél több időt tölt Axel a víz alatt, annál inkább azt látom, hogy átlépett valamiféle másik világba, ami teljesen lenyűgözi; biztos vagyok benne, hogy ő az idő múlását sem érzékeli, nem úgy, mint én, aki minden egyes percet egyenként vár végig. Mintha egy hullámvölgy lenne az egész, az elején még nyugodt vagyok, aztán középidőnél idegesebb, gyakrabban nézem meg, hogy minden rendben van-e, mert úgy érzem, már a végső határait feszegeti... aztán, ha nem róla lenne szó, alighanem képes lennék bele is törődni. Úgy érzem, akár vissza is mehetnék a hajóra, hogy megvárjam, észreveszi-e, hogy időközben besötétedik.
Viszont, mivel igenis róla van szó, ráadásul így is annyi idő telik el, amit képtelen vagyok ép ésszel felfogni, lemegyek érte, még akkor is, ha látom rajta, hogy egyébként biztosan maradna még. Nem kertelek, rögtön szembesítem a valósággal, és ezzel sikerül is megdöbbentenem, amiből már biztosan tudhatom, hogy ő tényleg nem érzékelte az idő múlását odalent. Még el is veszi a kezemből a stoppert, de tudom, mi áll rajta; várakozón bámulok rá, mintha legalábbis ő meg tudná ezt magyarázni, magyarázat helyett viszont valamiféle újkeletű tűz gyúl a szemeiben. Erről pedig még azelőtt tudom, hogy rosszat jelent, mielőtt megszólalna.
– Másfél órát voltál lent, Axel – hangsúlyozom ki még egyszer, ha esetleg nem hallotta volna. Egyetlen nornális ember sem bírná ennyi ideig levegővel a víz alatt, ez nonszensz, pedig ő megtette, és rögtön a végtelenségig feszítené a húrt. De hol lehet az a végtelenség?
– Mi van, ha akár órákig, vagy egy napig is kibírnád odalent? – vonom fel a szemöldököm. Ha bárki más ilyen szavakat ejtene ki a száján, egészen biztosan kinevetném, még saját magamon is nevetnék, ha nem lettem volna épp szemtanúja valaminek, ami nem is lehetett volna lehetséges. Én is kíváncsi vagyok, hol lehetnek a határai, de ha másfél órához erőlködnie sem kellett...
– Milyen érzés volt? Éreztél valamit egyáltalán? – faggatom tovább. Nem csak az a kérdés, hogy meddig lehetséges ez, hanem az is, hogy hogyan. Az agyam pedig újra kilyukad a félisten-teóriánal. Lehetséges volna...?
Fogalmam sincs, mit higgyek, de ahogy nézem izgatott, új, mindennél intenzívebb lánggal égő szemeit, nem tudom, mi lenne a bölcs döntés. Igaza van abban, hogy a határait ellenőrizni kellene, de mi van, ha azok a határok beláthatatlanok?
– Menj – intek nehéz sóhajjal a víz felé a fejemmel, jelezve, hogy ha akar, menjen vissza. Nem tudom, mit gondoljak, de az nem megoldás, ha visszatartom. Napokig talán úgysem maradna lent.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

A szokatlan ébresztőnket és azt az időt leszámítva, amit a lehetséges forgatókönyvek végigjátszására fordítok, ez a reggel is kezd egy kicsit a tegnap estéhez hasonlítani. Abban a tekintetben biztosan, hogy milyen természetesnek érződött vele aludni és ébredni, és abban is, hogy milyen szabadon méregethetem, amikor visszatér az edzésből. Szemtelen mosolya pont olyan hatással van rám, mint amilyennek szánta is, a becenevet meghallva pedig én is elvigyorodom. Nem mintha nem jutnának eszembe róla bizonyos dolgok, amiket felerősít a háta látványa is, de ezúttal tényleg erős maradok és hagyom lezuhanyozni.
Megmosolyogtat az a szintén természetesnek érződő mozdulat, ahogy hátulról átölel és megcsókolja a fejem búbját, tenyeremet egy pillanatra a karjára simítom, kiélvezve ezt a könnyed, szívet melengető pillanatot. Szükségem is van rá ahhoz, hogy elég erőm legyen a beszélgetéshez a reggeli alatt; hiába vagyok nagyon elkötelezett a támogatása mellett, ettől még nem lesz jobb érzésem azzal kapcsolatban, amit tenni készülünk. Ezt ő is láthatja rajtam, mert nem ellenkezik a szabályaimmal, és a mosolyával, meg némi szalutálással próbálja oldani bennem a feszültséget. Látom, hogy egyenesen izgatott, ami a feszültségem ellenére is megnevetett, a kék szemekben csillogó érzések engem is magammal tudnának ragadni, ha nem aggódnék érte.
Elgondolkozom azon, végül is mi volt az, ami rávette egyáltalán ennek a megfontolására is, és amikor felteszem a kérdést, én a félisten-históriára gondolok, de azonnali válaszát hallva egészen más megvilágításba helyeződnek a dolgok. Halvány, értő mosoly költözik az arcomra, felemelem a kezem és az asztalon átnyúlva végigsimítom az arcát. Nem kell neki elmondanom, hogy én hiszek neki, tudom, hogy tudja, és azt is tudom, hogy ez most nem az én hitemről szól. Saját magának akar bizonyítani és én leszek a szemtanúja.
A merülés említésére ráncba szalad a szemöldököm és nehéz sóhaj szökik ki a mellkasomból, de azt hiszem, ő is érti, hogy az lesz csak az igazi megpróbáltatás. Ha nem bírja levegővel a hajó alatt, az egy dolog, ő is fel tud jönni a felszínre és én is közbe tudok lépni, de mélység... az valami egészen más. Szavaira felnézek rá és lágy mosollyal megszorítom a kezemet fogó ujjait.
– Nem is hagynám – rázom meg a fejem. Még ha nem is tudom, hogyan lépnék közbe a mélyben, az biztos, hogy nem néznék tétlenül semmit. Zsörtölődésére halkan felnevetek és közelebb hajolok hozzá az asztalon.
– Jobb lesz, ha hozzászokik, hadnagy – incselkedek vele egy kicsit, oldva a saját feszültségemet is.
A reggelit követően még próbálom egy kicsit visszatartani, és tudom, hogy tudja, miért húzom az időt, mégis hagyja, ami az aggodalmam ellenére is megmelengeti egy kicsit a szívemet. Ez a halogatás sem tarthat viszont örökké, és ezt bizonyítja is, amikor már nem képes nyugton maradni, de úgy teszek, mintha azzal győzött volna meg, hogy szétrúghatom a hátsó felét, ha valamit nem úgy csinál, ahogy nekem tetszik. Bátorságot gyűjtök - ami nevetséges, mert nem én készülök őrültségre -, magamhoz veszem a stoppert és a búvárszemüveget, aztán a rádiót is odakészítem a hajó hátsó részéhez, ahol hallani fogom, ha valami történik, de nem lesz veszélyben a víztől.
Axel már a vízben vár, de innentől nem húzom az időt, én is beugrom, majd visszaúszok hozzá a hajó hátsó részéhez. Féltem őt, és tudom, hogy érzi, lágy, mindentudó mosolya elárulja. Szavaival megpróbál megnyugtatni és elütni egy viccel a feszültségemet, mire megrázom a fejem, de egy mosolyt nem tudok visszatartani. Magamhoz húzom egy sós-édes csókra és gondolatban felkészítem magam a türelemre és a nyugalomra, de amikor még egy pillanatig mosolyogva néz, meg is simítom az arcát ujjaimmal, mielőtt engedném alámerülni.
Elindítom a stoppert, lehúzom az arcomra a búvárszemüveget és várok. Az első perc után leereszkedem a víz alá, hogy jelezzem neki az időt, ő pedig a kezével mutatja, hogy minden rendben van.
Aztán ezt annyiszor ismételjük meg, hogy a végén már én magam is azt hiszem, hogy a képzeletem játszik velem, pedig ott van előttem a bizonyíték. Már a tizedik perc után sem tudom elhinni, hogy amikor lebukok a víz alá, még mindig úgy bírja, mintha csak most úszott volna le a hajó alá. Ezt követően sűrűbben tekintek rá, arra számítva, hogy hamarosan közbe kell lépnem vagy magától fog feljönni, de... nem történik semmi változás. A harmincadik perc után a szívem már hevesen dobog, az agyam is lázasan kezd járni, de valamiért nem fojtogat a kétségbeesés. Akármilyen gyakran nézek is rá, nem látom, hogy bármi baj lenne, pedig ennek semmi értelme. Ez lehetetlen. És közben mégis megtörténik, itt, az orrom előtt. Egyszer majdnem beúszok érte, mert úgy mered az alatta elterülő mélységre, hogy először észre sem vesz, én pedig szentül hiszem, hogy valami baj van, de végül erről is kiderül, hogy csak téves riasztás volt.

Még körülbelül kétszer ennyit várok, de nem tudom, hogy megunom-e, vagy egyszerűen csak végképp besokall az agyam. Beúszok érte a hajó alá és felhozom magammal, akkor is, ha nincs semmi baja, mert ha rajta múlna, azt hiszem, az egész napot eltöltené ott. A felszínre bukkanva lehúzom a fejemről a szemüveget és a hajó hátuljára dobom, kisimítom a hajam az arcomból, aztán rámeredek, és az arcom pontosan elárulja, hogy ha nem velem történne ez most, nem biztos, hogy elhinném. Csak ha ő mesélné.
– Több mint másfél órát voltál odalent – mondom lassan, tagoltan, hitetlenkedő hangon. Megfogom az időmérőt és elé tartom, hogy ő is lássa. A kijelző 1 óra 41 percet és 36 másodpercet mutat. Lehetetlen. És mégis megtörtént. És ki tudja, meddig bírta volna még.
– Hogyan lehetséges ez egyáltalán? – rázom meg a fejem.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Az ébresztőnk hirtelen és erőteljes. Bár az emlékek nem engem kísértenek, gyorsan kiűzi az álmot a szememből Axel állapota és amikor fejben gyorsan összerakom a képet. Megnyugtató simogatással, halk szavakkal próbálom megnyugtatni és visszahozni a rémálom képeiből és érzéséből, az emlékekből, összetöri a szívemet, hogy így kell látnom. A légzése lassan csillapodik, kék szemeiben viszont továbbra is mély zaklatottság ül. Szűkszavú válaszaiból értem, hogy ez most nagyon fáj neki, és nem is erőltetem, hogy beszéljen róla, egyszerűen csak ott vagyok neki, gyengéd érintésemmel jelzem a jelenlétemet. Határozottságára beletörődőn sóhajtok egyet, egyébként sem reméltem, hogy le fog mondani a terveiről, de ehhez most kétségtelenül kapott egy jó löketet. Engem továbbra sem tölt el nyugalommal a gondolat, hogy megpróbáljuk vízbe fojtani, de nem próbálom lebeszélni róla. Ameddig itt vagyok vele, legalább van, aki tud segíteni, ha szükség lenne rá. Értőn biccentek határozott szavaira, és amikor magához húz, átölelem, ujjaimmal tovább simogatva a bőrét, mintha csak éreztetni akarnám, hogy még mindig itt vagyok és nem megyek sehová. Az álom viszont nem jön újra a szememre, és azt hiszem, neki sem.

Amikor felkel, a karját végigsimítva egy mosollyal engedem útjára, de ahogy elhagyja a kabint, hagyom magam egy kicsit visszazökkenni a saját kemény valóságom talajára. Felöltözök, hideg vízzel mosom meg az arcom, hogy teljesen kitisztítsam a fejem, aztán visszatérek abba a gépbe, amivé kineveltek és ami eddig életben tartott. Most már két embert kell életben tartanom, nem hagyhatom magam beleszokni abba a békébe, amit a tegnapi nap során éreztem, mert ha leengedem a falakat magunk körül, nem lesz jó vége. A fejemben végigjátszom az elmúlt napok minden pillanatát, attól kezdődően, amikor megtaláltak minket a házban, felidézek minden részletet, elidőzök az arcokon és azokon, amik fontosnak tűnhetnek. Láttam-e valaki kétszer a repülőtereken, a gépeken, a kikötőben, bukkantak-e fel akár csak ismerősnek tűnő arcok? Miután mindent átfuttatok az agyamon, számolni kezdek. Mennyi idő alatt juthatnak el hozzánk, ha nincs semmi nyomuk? A kamerák felvételein nem fogják megtalálni az arcomat, de ez nem száz százalékos garancia, időhúzásnak viszont tökéletes. A nevemet nem ismerik, az utaslisták alapján nem tudnak megtalálni, ameddig nem néznek át mindenkit egyesével, de szerencsére a reptér forgalma elég nagy volt ahhoz, hogy ez is időbe teljen. És ha meg is találnak, még mindig ide kell érniük vagy riasztaniuk valakit a közelben. Alsó hangon egy hetünk is lehet felkészülni, és ez a gondolat egy kicsit megnyugtat.
Mire Axel visszatér a fedélzetről, már én is visszatérek a jelenbe, és ennek megfelelően el is kalandoznak a gondolataim egy pillanatra, amikor meglátom izzadt, félmeztelen alakját, és abból ítélve, hogy mintha minden izma még erőteljesebben rajzolódna ki a felsőtestén, nem is nehéz kitalálni, mit csinált. Ott van ugyanakkor a sérülése is, amit kötve hiszem, hogy kímélt volna, de valami csoda folytán még csak nem is vérzett ki újra. Hallottam már a sós víz jótékony hatásairól, de azért nem ennyire.
– Szólhattál volna, hogy nem kell vigyázni vele – jegyzem meg egy incselkedő mosollyal.
Ahogy elsétál a fürdőbe, megcsodálom a hátán a tegnap este hagyott nyomaimat is, amitől egy pillanatra ismét kedvem támad csatlakozni hozzá, de megpróbálok uralkodni magamon és inkább azzal kötöm le magam, hogy összeüssek valami reggelit, amíg ő fürdik. Miután végez, nem kerüli el a figyelmem, hogy a tekintete ismét teljesen tiszta, bár az elhatározás nem veszett ki belőle, sőt, ha lehet, még tovább erősödött. Reggeli közben a módszeren gondolkodik hangosan, és bár  a gondolat még mindig feszültté tesz, figyelmesen hallgatom; ha már elhatároztam, hogy segítek neki, és tényleg megcsináljuk ezt az őrültséget, olyan stratégiát kell kidolgoznunk, ahol garantálni tudjuk az épségét. Szavaira elgondolkozom, de egyetértően bólintok.
– Fel kell állítanunk néhány szabályt – jelentem ki aztán ellentmondást nem tűrően. – Egypercenként jelzek, de annyiszor és olyan időközönként figyellek majd, ahogy jónak látom. Nem kell tenned semmit, hogy tudd tartalékolni az oxigént, de ha a legkisebb gyanú is felmerül bennem, hogy valami nincs rendben, közbe fogok lépni. – Nem kérdezek, kijelentek, és közben akaratlanul is elgondolkozom rajta, hogy vajon azt a bizonyos megérzésemet nem tudnám-e valahogy kiterjeszteni rá. Ugyan nem támadásról van szó, de talán azt is képes lennék megérezni, ha ilyesféle baj van készülőben... Nem tudom, de ki kell próbálnom.
A búvárfelszerelés bérlésével kapcsolatban ismét kifejezem az egyetértésemet, de nem tudom nem észrevenni a szemeiben ülő izgatottságot. Halkan elnevetem magam és lemondóan megrázom a fejem, engem itt lassan megesz az ideg a gondolattól is, ő valamiért mégis várja, hogy letesztelhesse magát. Abban mondjuk igazat kell adnom neki, hogy ettől tényleg várhatunk valamit. Fogalmam sincs, mi fog történni és aggódom, de azt sem tudom, mit tennék, mit gondolnék, ha kiderülne, hogy valami tényleg van a háttérben.
– Szerinted bizonyítani tudunk majd valamit? – kérdezem egy kicsit halkabban, elkomolyodva, kíváncsian fürkészve a szemeit.

Igyekszem egy kicsit még visszatartani attól, hogy azonnal belevágjunk, felváltva próbálom lekötni a saját társaságommal és meggyőzni azzal, hogy a teste sokkal több oxigént lesz képes elraktározni, ha hagyja, hogy rendesen megeméssze a reggelit. Addig is összeszedek mindent, leginkább a bátorságomat és egy stoppert, amikor pedig eljön a pillanat, hogy képtelen lennék tovább halogatni a dolgot, átveszem a fürdőruhámat és vele együtt hamar a vízben találom magam, enyhe rossz érzéssel a gyomromban.
– Készen állsz? – nézek rá nagy levegőt véve, pedig nem is én készülök beúszni a hajó alá. Mielőtt még hagynám lemerülni, magamhoz húzom egy csókra, de aztán kényszerítem magam, hogy tényleg engedjem el. Abból merítek erőt, hogy amíg itt vagyok és figyelek rá, nagy baj nem lehet.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy felborít mindent az életemben, amit eddig ismertem, ami bár negatívan hangozhat, bennem a legkevésbé sem kelt negatív érzéseket, inkább felébreszti a szívemet, egyre inkább kiolvasztva azt a kamrát, ahová az érzelmeimet elzártam annak idején. Ha jobban belegondolok, ezt már három évvel ezelőtt elkezdte, elkezdték ők mindannyian, de akkor még nem is sejtettem, mi lesz a következménye számomra. Számunkra. Pedig az, hogy a zuhanykabinban sem vagyok képes türtőztetni magam - egyenes következményeként annak, hogy egyszerűen csak ott van és megérint - most mégis a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.
Csakúgy, mint az, amikor megosztom vele az igazságot. Tudnia kell, hogy mivel állunk szemben, még akkor is, ha tudom: nem fog meghátrálni. Egyébként sem akarok már semmit elrejteni előle. Mesélek neki Ephraimről is, és mintha csak ez az egész összeállna a fejében, előáll egy olyan kéréssel, amitől görcsbe rándul a gyomrom és kellemetlen nyomás nehezedik a mellkasomra, már csak a puszta feltételezéstől is, mégsem tagadhatom meg tőle. Nem is tenném meg, mert nagyon is jól értek mindent, ami emögött a kérdés mögött megbújik. Emlékszem még arra, ahogyan a családjáról beszélt, és most is látom a szemeiben, hogy mennyire fontos neki: ha bármi történik, tudják. Más pedig aligha mondana el nekik bármit, ha miattam történik vele valami. A torkomat szorító érzés fojtogatja a gondolatra, és ezen most még a tekintetében elmélyülő érzései sem tudnak igazán segíteni, amikor ígéretet teszek neki. Megfogadom azt is, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd annak érdekében, hogy soha ne kényszerüljek erre, de az érzés valamiért még mindig kitart.
Amikor köszönetet suttog, elmosolyodom, de ebbe a mosolyba most beleköltözik a szomorúság is. Nem érzem helyesnek, hogy bármit is megköszönjön nekem, hiszen épp az előbb tételeztük fel, hogy miattam még akár valami visszafordíthatatlan is történhetne vele, és hiába tudom, hogy az ő szíve ugyanazt diktálja velem kapcsolatban, mint ahogy én érzek iránta, ez engem cseppet sem vigasztal. Határtalan hálát érzek azért, hogy rátaláltam, de éppen ezért felfoghatatlan ez a gondolat.
– Nm érdemellek meg – suttogom a csókot követően, egyik kezemmel hátrasimítva a haját és elveszve szemeinek kékjében. – Egyáltalán.
Lekapcsolja a lámpát, majd óvó ölelésbe von, erős karjai között újra rám lel a béke, amit elhozott a lelkembe. Az érzés még mindig szokatlan, de minden lehetséges jó értelemben az, lehunyt szemekkel bújok hozzá, és most én is elhiszem, hogy nincs baj. Hogy ide tartozom. Mélyen magamba szívom az illatát, hallgatom egyenletes légzését és hagyom, hogy az elmúlt végtelennek tűnő napok ólomsúlya mély álmot hozzon a szemeimre.

Furcsa érzés ránt ki az álmomból, pedig már önmagában az is furcsa, hogy mélyebben aludtam, mint szoktam. Kell néhány másodperc, mire felfogom, mi történik, szemeim előtt kirajzolódik a félhomályban Axel ziháló, remegő alakja, az álom köde pedig azonnal el is tűnik a szememből és a fejemből is.
– Axel...? – suttogom aggódva, miközben én is felülök. A szívem összeszorul a látványra, ahogyan arcát reszkető ujjai közé temetve ül, a légzése sűrű, mintha pánik fojtogatná. A nyelvemre tolul a kérdés, hogy jól van-e, de ostobaságnak tűnik, mert tudom, hogy nincs. Óvatosan simítom a hátára az egyik tenyeremet, nem akarok még jobban ráijeszteni, de ha rám emeli a szemeit és látom bennük a felismerést, másik kezem az arcára simítom, aztán gyengéden magamhoz ölelem.
– Semmi baj. Itt vagy velem – súgom halkan, tenyerem végigsimít a haján. A mellkasom elnehezül az érzéstől, hogy ilyesmin kell átmennie, már a repülőút alatt is voltak rémálmai, de ez most erőteljesebbnek tűnik. Kitartóan ölelem, míg sikerül egy kicsit megnyugodnia, mást nem tudok tenni érte, bármennyire szeretnék is, de ha csak a jelenlétemnek is sikerül visszahúznia a jelenbe a szörnyű emlékekből, az nekem már jó.
Mikor érzem, hogy a légzése csillapodott egy kissé, visszadőlök az ágyra, őt is magammal vonva, aztán felkönyökölve ráfüggesztem aggódó szemeimet. Másik kezem gyengéden végigsimít az arcán, letörölve a hideg verítéket a homlokáról is.
– A baleset? – kérdezem halk, lágy hangon.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Ha azt hittem volna, hogy a gyönyör utóhatásainak elültével ismét helyet kapnak majd a gondterhelt eszmefuttatások a fejemben, hát hatalmasat tévedtem. Tökéletesen ért hozzá, hogyan tartsa fenn ezeket a pillanatokat, ezúttal nem kevés vidámságot is csempészve a hangulatba, amikor gondol egyet és szó szerint becipel a vállán a fürdő helyiségbe.
Esküdözhetnék, hogy én magam is ártatlan zuhanyzásban gondolkodtam, legalábbis kezdetben, talán nehezen lenne hihető, pedig tényleg így indult. Ismét bebizonyosodik viszont, hogy ha róla van szó, nem igazán tudok uralkodni magamon; ahogy beszappanozom a testét és megérinthetem a bőre minden egyes négyzetcentiméterét, ahogy ő ér az én testemhez, a csókjai, vagy egyszerűen csak a látvány, ahogy vízcseppek nyaldossák a testét... Nem mintha benne bármiféle ellenkezésre utaló jelet fedeznék fel csábító érintéseim és pillantásom nyomán, vagy akár különösebben unszolnom kellene, amikor a levegő igazán felforrósodik a zuhanykabinban is. És én sem érzek okot panaszra, amikor újra elveszünk egymásban. Sőt...
Miután mégis sikerül elhagynunk a fürdő helyiséget - és ehhez bizony nem kevés idő kell -, az ágyon bújunk össze. Az érzés rendkívül szokatlan számomra, mégsem érzek egyetlen pillanatnyi kellemetlenséget sem ezzel kapcsolatban. A fejem a mellkasán pihen, hallgatom a szívverését és elvezem keze simításait a hátamon és az arcomon. Ismét azt a békét érzem a lelkemben, ami azt mondja, ez így most jó, itt a helyem. A gondolataimnak így is nehéz megálljt parancsolnom - de ezt megteszi helyettem ő.
A kérdése bizonytalan, és elég felnéznem rá, világító kék szemeiben meglelem a kimondatlan kérdést is, először azt válaszolva meg. Látom rajta  megkönnyebbülést, és tudom, hogy ez így helyes; ha ki akarom tárni neki a szívemet, ha be akarom engedni a falaim mögé, nem lehetnek titkaim előtte. Elmondom neki az igazságot, azt is, hogy kikkel állunk szemben, és bár a pillantása komoly, mert pontosan érzi, ez mit jelent, amikor félve nézek fel rá, megsimítja az arcom és bátorítóan mosolyog rám. Eszembe jut a pillanat, amikor ugyanígy reagált az őszinteségemre nem is olyan régen, hogy azt gondoltam, bele tudnék szeretni a jóságába... és bár akkor nem gondoltam volna, hogy ide jutunk, végül tényleg megtettem. Menthetetlenül.
Amikor párhuzamot vonok közte és Ephraim között, értőn mosolyodik el, szavai melegséggel telítik meg a mellkasom.
– Nyolcéves korom óta ő az egyetlen családom. Nagyon sokáig ő volt az egyetlen, aki számít... de aztán jöttél te – mosolyodom el lágyan, szemeim színtiszta szerelemmel kutatják az övéit. Tenyeremet az övére fektetem, így simítom arcom az ő tenyerébe.
Látom a szemein és az arcán is, hogy elkomolyodik, én pedig figyelmesen hallgatom a szavait, bár a felvezetés és maga a kérdés is kelt bennem egyfajta rossz érzést. A válaszom ennek ellenére is egyértelmű viszont.
– Bármit – felelem habozás nélkül. Az egyetlen dolog, amit nem tennék meg érte, az lenne, hogy önként feláldozzam az életét az enyémért cserébe, de tudom, hogy ezt soha nem kérné tőlem. Ugyanazért, amiért én sem kérhetem tőle az ellenkezőjét. Ahogy beszélni kezd, szinte már érzem, mi lesz a kérése. A mellkasomra kellemetlen nyomás nehezedik, már a puszta gondolattól is olyan érzésem van, mintha hirtelen jeges víz folyna az ereimben vér helyett, de bármennyire is szeretném ezt az egészet elintézni az úgysem lesz semmi bajod vonallal, nem teszem meg. Nem teszem meg, mert értem a kérését, látom a szemeiben, hogy ez tényleg mennyire fontos neki, és tudom, mit jelent számára a családja. És hogy ő mit jelent számukra. Ez a kérdés nem rólam szól, hanem róluk.
– Megmondom nekik – fogadkozom, és bár a hangom pontosan elárulja, milyen érzéseket kelt bennem ez a gondolat, a szemeimből láthatja, hogy megbízhat ebben az ígéretben. Az a kellemetlen érzés viszont így sem akar szűnni a mellkasomban.
– De meg fogok tenni minden tőlem telhetőt azért, hogy ne kelljen ilyesmit tennem – teszem hozzá halkan, még ha ez ugyanolyan fogadalom is, mint az előző. Felemelem a kezem, ujjaim gyengéden simítják végig arcának szeretett vonásait. Tudom, hogy igaza van, hogy bármi megtörténhet, de azt is tudom, hogy ha bármi történne vele, többé nem lennék ugyanaz az ember. Már a puszta gondolat is több, mint amit el tudnék viselni, hiszen még csak most ébredtem rá, valójában mennyit is jelent számomra.

⇜ hope ⇝