Axel & Aviva

A vágyakozásnak egy teljesen új szintjét ismerem meg azáltal, hogy tulajdonképpen nem is kell több a látványánál és izzó tekinteténél ahhoz, hogy lángra lobbanjak érte, és az csak egyre mélyül, egyre intenzívebbé válik, amikor végre őt is megszabadíthatom a ruháitól, kedvemre csókolhatom az ajkait és érezhetem magamon az érintését. A bőröm lángra lobban a vérem pedig egyre jobban forr, mégis képes vagyok türelmet gyakorolni, mert úgy érzem, a mai este ezt érdemli, még akkor is, ha képes lennék nekiesni, és tudom, érzem, hogy ő is. Eddig minden alkalommal hevesen szerettük egymást, de ezek a lassabb, türelmesebb, szenvedélyes csókok ugyanúgy táplálják az engem emésztő vágyat. Azt hiszem, ő bárhogyan is érne hozzám, azonnal képes lenne fellobbantani bennem ezeket a lángokat.
Csípője köré kulcsolt lábaim miatt nincs nehéz dolga megtalálni a megfelelő helyét, amikor már az ágyon fekszünk, szabadon élvezhetem a csókját és minden érintését, miközben az én ujjaim és felfedezik nedves, forró bőre érintését, ami sokadjára is ugyanolyan érzéssel tölt el, mintha először érinteném. Nyakamra vándorló csókjai halk sóhajokat csalnak elő belőlem, amikor pedig csípője vágyakozva az enyémnek feszül, ezek a hangok hamar nyögésbe fulladnak. Az ingereknek itt nem szakad vége, módszeresen kerget az őrületbe, először ajkai és nyelve megtalálják a mellemet, majd - mintha csak a reakcióm ösztökélné erre - érzem, hogy keze lassan lesimít a hasamon, egyenesen a combjaim közé. Ujjai érintése szinte villámcsapásként ér, a testem kis ívben a takarónak feszül és egy hangosabb nyögés szökik ki a torkomon, körmeim egyelőre csak finoman, de kicsit a bőrébe mélyednek. Tudom, érzem, hogy a testem már most készen állna rá, és azt is tudom, hogy ennek bizonyítékát most ő is érezheti, mégsem sürgetem meg; most nem. Élvezek minden érintést és kényeztető ingert, csak akkor ülök fel és húzom magamhoz egy forró, szenvedélyes csókra, amikor megszabadít a fehérneműtől.
Hagyja, hogy a hátára fektessem, mély lélegzetét hallva elmosolyodom, de ez nem állít meg abban, hogy eltávolítsam róla az utolsó zavaró ruhadarabot is. Elfoglalom a helyem a csípőjén, még akkor is, ha már nehéz uralkodnom magamon. Tekintetemmel elégedetten mérem végig, ahogy alattam fekszik, a vágy már pusztán attól is tovább fokozódik bennem, ahogy végigvezetem a tekintetem a testén, ujjaimmal követve az útvonalat, csak úgy, mint ahogy az ő keze is végigsimít az én testemen. Találkozik a tekintetünk, egy pillanatra elveszek kék szemeinek vágytól ködös forgatagában, mielőtt lehajolnék hozzá, hogy újra megcsókolhassam. Nem sietek, kiélvezem ajkai ízét, a csók forró szenvedélyét, mielőtt ajkaimmal végigjárnám az ujjam előző útját az álla vonalán, majd onnan tovább lefelé. Csókjaimmal a mellkasát és a vállát járom be, amikor érzem, hogy néz, én is felé fordítom a pillantásom, hogy láthassam gyönyörű szemeiben az örvénylő vágy ködét. A csípőm vágyakozva mozdul meg az övén, az izgató súrlódás hatására az ölemben érzett forróság kezd elviselhetetlenné válni, de még képes vagyok uralkodni magamon, pedig sóhaja hallatán remegés fut végig a gerincem mentén. Az arcát figyelem, elnyílt ajkaim között sűrűn kell küzdenem a levegőért, miközben ujjai a csípőmre markolva ösztönöznek arra, hogy folytassam az édesen kínzó mozgást. Halk nyögéssel engedelmeskedem, a vágykeltő mozgással az önuralmam utolsó szálain táncolunk, egyik kezem ujjait a hajába futtatom a halántékánál és vágyakozva csókolom meg ismét, hogy sóhajaim az ajkain vesszenek el.
Csak akkor tolom fel magam ülő helyzetbe a feje mellett támaszkodó kezemmel, amikor érzem, hogy kezei valami egészen másra akarnak ösztönözni. Az ajkamba harapva segítek rá a mozdulatra, combizmaimat megfeszítve emelem feljebb a testem, hogy aztán a megfelelő szögbe igazodva a következő mozdulatával, amivel visszaenged, magamba is fogadhassam. Felnyögök, az ő hangja is bizsergést idéz elő a testemben, de nem mozdulok meg rögtön, először csak kiélvezem az érzést és egy pillanatra a szemeimet is lehunyom. Kinyitom a szemem, éhesen iszom magamba a látványát, miközben a csípőm megmozdul, először csak az előzőhöz hasonló mozgással, ajkaimon halk sóhajokkal. Ujjaim újra végigfutnak a felsőtestén, aztán egyik kezemmel megtámaszkodom a feje mellett, hogy másik kezem továbbra is élvezhesse a bőre érintését, miközben megemelem, majd újra leengedem a csípőm. A tempó, amit felveszek, nem túl lassú, de nem is heves, mintha csak ki akarnék élvezni minden pillanatot, az érzést és a látványát. Torkomból halk nyögések törnek fel, a bőrét érintő ujjaim finoman mélyednek a bőrébe, ahogy az érzések fokozódnak a testemben. Újra teljesen felülök, kezem a hasán simít végig, a tempó pedig egy kicsit hevesebbé válik, de csak addig, amíg egy pillanatra megállok, hogy felhúzhassam magamhoz őt is ülő helyzetbe. Kezeim közé fogom az arcát, hevesen dobogó szívvel, zihálva nézek rá, vágytól ködös szemeim az övéit figyelik, mielőtt ajkaim szenvedélyesen az övéire forrnának és a csípőm is újra megmozdulna, a nyögéseim pedig a csókban vesznek el.

⇜ brand new world ⇝

Axel & Aviva

Szinte már önmagában az az intenzív érzés, ahogy néz, felperzseli a bőröm és a vérem a pillantása nyomán, és rögtön elvetek minden törölközéssel kapcsolatos tervet; vagy, ami azt illeti, minden olyan dolgot, ami nélkülözi őt. Én sem vagyok rest magamba inni a látványát, a bőrére tapadó nedves ruhák nem rejtik el előlem tökéletes testének egyetlen porcikáját sem, amikor pedig rám néz és meglátom az arcán és a szemeiben ülő minden gondolatát, képes lennék elgyengülni. Egyáltalán nem érdekel a törölköző, még csak rá sem nézek, számomra kizárólag ő létezik, senki és semmi más. Végig őt figyelem, miközben lecsúsztatom magamról a nehézzé vált, vizes ruhát, a szívem hevesebben kezd dobogni már pusztán attól is, ahogyan rám néz; a pillantásától gyönyörűnek és legyőzhetetlennek érzem magam egyszerre. Odalépek hozzá, a törölköző pedig a földön végzi, de egyelőre egyikünk sem foglalkozik vele. Közelebbről is megcsodálom őt, gyönyörű, vágytól izzó szemeit, hallgatom elnehezülő légzését, miközben a kezem az ing gombjaiért nyúl. Szeretném már most megcsókolni, de egyelőre türelemre intem magam, inkább azzal foglalkozom, hogy megszabadítsam ettől a feleslegessé vált, zavaró ruhadarabtól, de addig is elszakítom a pillantásom az övétől, hogy megízlelhessem a bőrét ott, ahol már felfedtem az ing alól. Sóhaját hallva bizsergés fut végig a gerincem mentén, ajkaim forrón simulnak a bőrére, miközben lecsúsztatom róla a nedves anyagot.
A pillantásunk ismét találkozik, ködös tekintetében ugyanazt az elemi vágyat látom, ami engem is emészt belülről. Ajkaink csókban forrnak össze valahol félúton, de hiába a bennünk izzó vágyakozás, ezúttal egyikünkben sem érzek sietséget; ugyanolyan intenzíven kívánom őt, mintha most kaphatnám meg először, mint ahogy bármikor képes lennék megkívánni, de most türelmes tudok lenni, hogy kiélvezhessek minden ízt, minden érintést, minden pillanatot. Érzem az ujjait a derekamon, érintése nyomán az egész felsőtestem libabőrössé válik, a bőröm pedig felforrósodik. Kezem a nadrágja gombjáért nyúl, hogy minél hamarabb meg tudjam szabadítani ettől a vizes ruhadarabtól is, a csókba vesző sóhaja pedig újabb remegést futtat végig a testemen. Ujjai a bőrömbe mélyednek, amitől nekem kell elfojtanom egy sóhajt, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de nem számít.
Csak addig engedjük el egymást, míg megszabadul majdnem az összes ruhadarabjától, és amikor újra hozzám hajol, készséggel, szenvedélyesen viszonzom a csókját. Ujjaim a nyakára, majd onnan a tarkójára simulnak, amikor pedig megérzem az ő kezeit becsúszni a fehérneműm alá, elhaló nyögés tör elő a torkomból, elveszve az ajkain. Testem szorosan simul az övéhez, a vérem forr és száguld az ereimben, minden érzékemet ő tölti ki. Amikor a combjaim alá nyúl, karjaimat a nyaka köré fonva könnyítem meg a dolgát, lábaimat engedelmesen kulcsolom a dereka köré és még csak rá sem kérdezek, nem fáj-e a válla, mert nem hiszem, hogy különösebben érdekelné. Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, amikor ajkai a nyakamhoz érnek, ragaszkodó mozdulattal csókolom meg a halántékát, míg beérünk a hálóba, aztán a hajába rejtem a mosolyomat, mikor érzem, milyen óvatos mozdulattal fektet az ágyra. Nem emlékszem, hogy valaha is bántak volna velem ilyen finoman, de ettől csak még erősebbé válik minden érzés, ami most is szétfeszíti a mellkasom a perzselő vágy mellett. Rásegítek a mozdulataira, amivel az ágy közepére igazítja a helyzetünket, aztán ajkaink újra egymásra találnak, forrón, vággyal telve, de nem túlságosan mohón. Ujjai bizsergető utat járnak be a testemen, de az én kezem sem marad tétlenül a nyakában, az ő mozdulatait nem akadályozva járja be nedves bőrét a másik oldalon, végigjárva az oldalát, a bordáira feszülő izmokat és a mellkasát. Újra libabőrös lesz az egész testem, amikor ujjaival körberajzolja az egyik mellem körvonalát, és mikor tenyere teljesen rásimul, reszketegen sóhajtok a csókba, de nem sokáig maradnak ott az ajkai, hogy elfojtsák ezeket a vággyal teli hangokat. Újabb sóhajjal túrok bele nedves hajába a tarkóján, oldalra billentem a fejem, felkínálva magam neki, amikor ajka forrón a nyakam érzékeny bőrére tapad, másik kezem ujjai a hátára, majd a vállára simulnak, aztán a bőrébe mélyednek, ahogy csípőjét lassan az enyémhez simítja. Képtelen vagyok elfojtani egy halk nyögést, érzem, mennyire vágyik rám, csípőm ösztönösen mozdul az övével együtt, hogy mindent kihozzon ebből az érintkezésből, amit csak lehetséges a fehérneműk takarásában. Égető csókjai és nyelve forró érintése még lejjebb költöznek, libabőrös utat hagyva maguk után szerte a felsőtestemen, hogy aztán rátaláljanak a másik mellemre. Elhaló nyögéssel feszítem meg a testem, ujjbegyeim a bőrébe mélyednek a tarkóján és a vállán is, egy pillanatra lehunyom a szememet. Úgy érzem, a vágy felperzsel és elemészt, nem hiszem, hogy valaha is égtem volna ilyen elemi erővel bárki iránt, mégsem siettetek semmit, hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne, még akkor is, ha úgy érzem, minden egyes érintésével képes lenne megőrjíteni. Kiélvezek minden pillanatot és érzést, amit okoz nekem, a látványát, bőrének érintését az ujjbegyeim alatt, pedig a bőröm alatt olyan forróságot érzek, ami már hírből sem hasonlít arra, hogy nemrég bőrig áztunk odakint.
Csak akkor lépek én is a tettek mezejére, ha érzem, hogy már a fehérneműt is feleslegesnek tartja, a csípőmet megemelve segítek rá a mozdulatra, hogy le tudja venni rólam, de tekintve, hogy pontosan tudom, mit lenne képes művelni velem, felülve húzom magamhoz egy forró csókra. Még mindig nem sietek sehová, de mielőtt még hagynám, hogy egy reszkető, már ködös gondolkodásra is képtelen, az érintéséért sóvárgó testet varázsolna belőlem - amitől egyébként már így sem állok távol -, én is szeretném kiélvezni őt. A mozdulataim nem akaratosak, megállíthatna bennük, de úgy hiszem, egy kicsit hagyni fog kibontakozni, még ha azt nem is engedné, hogy teljesen elvegyem az eszét. Megfogom a kezét és lehúzom az ágyra, a hátára fektetve, hogy én is eltüntethessem róla az utolsó nedves ruhadarabot is, aztán a csípőjére ülve nézek végig rajta elégedett, vágytól ködös tekintettel. A bőre még mindig nedvesen csillog, de forrónak érződik, ahogy ujjaimat felfuttatom a hasán, majd a mellkasán, ezredjére is megcsodálom izzó, sötétlő szemeit, aztán az ajkaira hajolok egy vággyal tüzelt csókért, miközben hüvelykujjam végigsimítja állkapcsának csábító, markáns vonalát. Ajkam aztán bejárja ugyanazt az utat, mint az előbb az ujjam, nyelvemmel megízlelem a puha, nedves bőrt a nyakán, forró csókokat hintek el végig az érzékeny felületen, a nyaka hajlatában, a vállán, a mellkasán. A másik oldalon már jócskán gyógyulófélben lévő sebhely csak egy újabb emlékeztető arra, mennyire fontos, hogy megéljek minden egyes pillanatot, talán ezért sem sietek most én sem. A csípőm néhány ösztönös mozdulatát nem tudom megakadályozni, de semmivel nem sietek előre és őt sem állítom meg semmiben, amit tenni akar velem.

⇜ brand new world ⇝

Axel & Aviva

Az egész este álomszerű, de nem az a rózsaszín ködbe burkolózó delíriumos fajta, hanem amikor pontosan érzem, mennyire valódi ez az egész: Ő és minden érzés, ami menthetetlenül hozzáköt. A szívem elemi erejű tűzben ég érte, és bár azt hinném, ez az állapot egyszerűen csak így fenntartható, újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem, ez ennél sokkal több is lehet, ami már-már csoda, hogy nem emészt fel, és közben mintha ez éltetne igazán. Minden pillantása, ragaszkodó érintése, szava és csókja növeli ezt a lángot, nem is beszélve azokról az apró gesztusokról, amikkel kedveskedik nekem. Pontosan tudja, hogy mit érzek iránta, mégsem rest megajándékozni ezekkel a pillanatokkal; és bár még mindig nem érzem magam érdemesnek rá, hozzá, tudom, hogy soha nem leszek képes távol tartani magam tőle. Azzal már jócskán elkéstünk.
A csókunk talán túlságosan is elhúzódik, bár ezt a jelzőt kizárólag az eső közeledtének függvényében vagyok hajlandó összefüggésbe hozni az ajkai érintésével, abból ugyanis nem hiszem, hogy létezik a túl sok, inkább a sosem elég. Sietve indulunk vissza a hajóhoz, hátha gyorsabbak leszünk az esőnél, de végül nevetve kell elfogadnom a megmásíthatatlant: mi bizony ma este bőrig ázunk. Nem mintha bánnám. Nem mintha nem csinálna ebből is még tökéletesebb pillanatot. Mintha csak a mi kedvünkért hangzana fel a zene ritmusa, és én boldogan mondok igent neki - sokadjára is, bármire is -, különösen, amíg így néz és mosolyog rám és így ölel magához.
Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy valakinek hagyom, hogy vezessen, de az ő kezébe az életemet is kész lennék belehelyezni, ezért egyáltalán nem esik nehezemre. Nem is igazán figyelek erre oda, egyszerűen csak hagyom, hogy irányítsa a lépéseket, a testemet, és közben elveszek kék szemeinek csábító örvényében. Megszűnik körülöttünk minden, nem vesszük észre, hogy a zene is abbamarad, és amikor megcsókol, végleg elveszik számomra a külvilág. Ujjaim nedves hajába túrnak, szorosabban ölelem magamhoz, csak úgy, mint ő engem, és már végképp nem számít semmi rajta és az ajkai ízén kívül. A testünkre tapadó ruhák miatt minden eddiginél intenzívebben érzem, milyen szorosan simulunk össze, és bár ráérősen élvezem ki ajkai édes ízének minden pillanatát, ez az érzés végül mégis képes rábírni, hogy elszakadjak tőlük. De nem sokáig. Ez a fogadalom pedig csak akkor válik igazán élessé, amikor végignézek magunkon és pontosabban is megnézhetem, hogyan simul szorosan a testére az átázott ruhája. Az anyag láttatni enged a testén minden egyes izmot, sejteti maga alatt a forró bőr érintését - ami az eső miatt talán most nem olyan forró, de a látványtól mindennél erősebben tör rám az érzés, hogy szívesen felforrósítanám.
Valószínűleg ez a gondolat az, ami végül rábír, hogy kézen fogjam, hiszen az eső még mindig zuhog, és talán nem lenne célszerű itt, a móló szélén állva lehámozni róla a ruháit. Megmosolyogtat, amikor a hajóhoz érve ő megy előre és segít, nehogy megcsússzak a fedélzeten, bár ha igazán őszinte akarok lenni, a gondolataim már sokkal előrébb járnak ennél. Ahogy belépek a kabinba, a törölközőket kutatom a szememmel, de aztán erre sem tudok sokáig koncentrálni, mert megérzem magamon a tekintetét. Megfordulhatnék, de nem teszem, inkább egy pillanatra lehunyom a szemem és magam elé képzelem az arcát, miközben a törölközőkről tökéletesen megfeledkezem. Egyébként sem illeszkednek a terveimbe. A pillantása olyan intenzív, mintha valóban hozzám érne, és már ettől borzongás fut végig a gerincem mentén, de amikor megszólal és meghallom rekedtes, halk, elmélyült hangját, kis híján felnyögök.
Ellép mellettem, ami csak addig a pillanatig tölt el csalódottsággal, amíg a szekrényekhez nem lép. Ezúttal rajtam a sor, hogy szemeimmel gátlástalanul igyam magamba a látványát, különösen, amikor a felső szekrénysorhoz kell nyúlnia; az ing olyan szorosan tapad a testére, mint egy második réteg bőr, és ettől a mozdulattól tökéletesen végig tudom követni az izmai játékát a hátán és a karján. A kinti szél okozta hűvösnek már a nyomát sem érzem, sőt, mintha a forróság beköltözött volna a kabinba. Mindezt tetézi, amikor félig megfordulva rám néz, elsötétülő szemeinek pillantása szinte felemészt, és nem is értem, hogyan nem száradok meg azonnal a tekintete forrósága miatt. Még mindig nem mozdulok meg, hagyom, hogy végigvezesse rajtam a szemeit, míg én hasonlóan iszom magamba a látványát, külön figyelve a jóképű arcára kiülő összes érzelemre, és arra a sóhajra.
Aztán elkapja rólam a tekintetét, és én elmosolyodom. Még mindig azt hiszi, hogy akár egy kicsit is érdekel a törölköző, pedig egyáltalán semmi nincs, ami érdekelne, rajta kívül. Nem szólok semmit, egyedül a tőle kapott virágot helyezem le óvatosan a mellettem levő pultra, mielőtt egy gondolattól vezérelve a ruha vállrészéhez nem nyúlnék, a szemeimet egy pillanatra sem véve le róla. A magába szívott víz mennyisége miatt a ruha anyaga nehéznek érződik, de éppen ezért van nagyon könnyű dolgom, amikor lecsúsztatom magamról, ugyanis a súlyának köszönhetően gyorsan összegyűlik a lábam körül. A hátamhoz rejtett tőr egy gyors mozdulatot követően a virághoz hasonló sorsra jut, aztán átlépek a ruhán és odasétálok hozzá.
Nem foglalkozom a törölközővel, de ha még mindig a kezében tartja, egyszerűen elveszem tőle és odébb teszem, mert egyáltalán nem lesz rá szükségünk. Ha még mindig nem néz rám, ujjaimat az arcára csúsztatva fordítom magam felé a tekintetét, fogva tartva a szemeit, mielőtt ujjaim az ing gombjaihoz nyúlnának, hogy fürge mozdulatokkal egymás után kibújtassák azokat a helyükről. Ajkaim forró csókokat hintenek el a feltáruló bőrfelületeken, a nyaka hajlatánál, a mellkasán, majd a vállán is, miközben lesimítom a nedves anyagot a vállán, aztán a karjain, ujjaimmal kiélvezve a bőre minden egyes négyzetcentiméterének érintését. Lábujjhegyre állok, hogy végre az ajkait is újra megkóstolhassam egy forró, szenvedélyes csókkal, ami szavak nélkül is elmondja, mit képes tenni velem szinte egyetlen pillantással. A kezeim nem maradnak tétlenek, kigombolom a nadrágját is, nem titkolt célom még itt megszabadulni a vizes ruhák zömétől, hogy aztán az igazán fontos dolgoknak szentelhessem minden figyelmem.

⇜ brand new world ⇝

Axel & Aviva

Ahogy ott ülök az étterem teraszán Axel ölelésében, fejemet a vállán pihentetve, élvezve a pillanatot és a közelségét, azt a békét, amit elhozott az életembe és a lelkembe, szinte nem is kell erő ahhoz, hogy kizárjam a negatív gondolatokat. Nem gondolok arra, hogy miért különleges ez az este, vagy egyáltalán az, hogy itt van velem, egyszerűen csak megélek minden érzést, amit ébresztett bennem és amit ad nekem. Úgy érzem, nincs is másra szükségem; eddig a menekülésem egyetlen célja az életben maradás volt, de most kaptam egy teljesen új célt. Őt. Azért mentem Oslóba, hogy megtaláljam az apámat és választ kapjak a kérdéseimre, de nem gondoltam volna, hogy valami teljesen más talál majd rám ott... valaki, akit most már nem adnék semmiért. Amikor rám néz, mintha az egész világomat látnám a szemeiben, azt a világot, amiről nem is tudtam, hogy létezhet számomra, de minden kincsnél többet ér. Ezúttal nem gondolkozom azon, hogy megérdemlem-e, hogy így nézzen rám, egyszerűen csak tudatosítom magamban, hogy milyen átkozottul szerencsésnek kell lennem egy ekkora ajándékhoz. Pedig az én életemben eddig nem sok helye volt a szerencsének.
A csókunk bár hosszabbra nyúlik, finom és gyengéd, és hiába tudom, hogy ő is szívesen élvezné még ezeket a pillanatokat, nem itt és nem most esünk túlzásokba. Amikor ő azt köszöni meg, hogy igent mondtam, elmosolyodom; mintha létezhetett volna ennél tökéletesebb döntés. Hüvelykujjam megsimogatja az arcát, míg egy kicsit csodálom a szemeit, de aztán útjára engedem és én is felállok az asztaltól, hogy indulásra készen várjam meg. A megbeszéltekhez hűen a partra sétálunk le, a tenger közelsége és halk morajlása által kísérve indulunk vissza, de nem sietünk sehová.
A mellkasomat elönti a jól ismert melegség, amikor újra magához karol, én is átfonom felé eső kezemmel a derekát, és még a pillantása sem tud megakadályozni abban, hogy magamba igyam a látványát. Mintha éteri fény keretezné az arcát, és ez éppen arra emlékeztet, ahogy ő is megvilágította az én életemet. Látom a szemeiben az enyhe zavart, de csak elmosolyodom, aztán a vállára hajtom a fejem, olyan közel simulva hozzá, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben sétáljunk is. Újra megfeledkezem minden másról rajta kívül, a szívembe gyűlő érzések az egyetlenek, amikre figyelek még. Ez akkor sem változik, amikor ellép mellőlem, ugyanis hamar rájövök, mire készül, és a tény, hogy mire készül az egészen más célra szánt késsel, előcsal belőlem egy kis nevetést, már csak azért is, mert ez kiválóan szemlélteti az esténk minden üzenetét. Nem mintha ez bármit is elvenne a gesztus szépségéből, amikor egy szál virággal lép oda hozzám.
– Egy rendhagyó randevúba minden belefér – kacsintok rá mosolyogva, pedig nem is az számít, mikor adta nekem a virágot. Mosolyától és pillantásától fűtve lépek oda hozzá, nem is beszélve a saját érzéseimről, szabad kezemmel átkarolom a nyakát, ő pedig még közelebb húz magához, miközben ajkunk újabb csókban forr össze. Sokadjára is kizárom a külvilágot, csak rá figyelek, élvezem a teste közelségét, az ajkai ízét, az illatát, a csók finomságát. Nem sietünk sehová, hiába nem túlfűtött az érintés, hosszan kiélvezzük, és ebben még a megszaporodó esőcseppek sem tudnak megakadályozni minket. Kész lennék teljesen elveszni ebben, még a világ is összedőlhetne körülöttünk, az sem érdekelne. A csókjában ott van minden érzés, csakúgy, ahogy én is megpróbálok elmondani és átadni neki mindent, amihez nem lenne elég a világ összes szava sem. Semmivel nem tudnám elég pontosan leírni, hogy mit jelent ő számomra; az az egyetlen szó sem fejezi ki igazán, amit az ajkaira suttogok, mikor elengedjük egymást, de mégis az áll hozzá a legközelebb.
Elmosolyodom, kezem a nyakáról az arcára simul, amikor homlokát az enyémhez dönti, hogy megsimogathassam. A ragaszkodó mozdulat akaratlanul is azt juttatja eszembe, hogy talán ezzel kezdődött el minden: amikor azt hittem, elveszítem, már elkerülhetetlenül kezdett bennem tudatosulni, hogy mennyire fontos számomra, és ez az érzés azóta is csak egyre nő.
Az esőcseppek időközben már egyre sűrűbben hullanak alá az égből, ezért mégis elengedjük egymást, hogy sietve folytassuk az utunkat, de hamar kiderül, hogy mind hiába. Mire a mólóhoz érünk, már megállíthatatlanul esik és teljesen mindegy, hogy futunk-e tovább, mintha mindkettőnket alaposan nyakon öntöttek volna vízzel, de én csak nevetek, és ahogy Axelre pillantok, látom, hogy ő is mosolyog. Eltűröm az arcomról az odatapadt vizes hajtincseket, a kérdésére pedig mosolyogva megrázom a fejem; ha fáznék is, a törődése és az érintése felmelegíti a testemet és a lelkemet egyaránt.
Nem tudom, mi jut el először a tudatomig, a szemeinek csillanása vagy a halk hang, amit felénk hoz a szél, de amikor mosolyogva rám néz és felteszi a kérdést, én is elmosolyodom.
– Megtisztelő lenne – felelem felcsillanó szemekkel. Én magam tártam elé ezt a kis kihívást, és ennél tökéletesebb alkalom talán nem is nyílna rá, hogy beváltsa. Karjaimat engedelmesen fonom a nyaka köré, azt a kézfejemet, amelyikben a virágot tartom, lazán lógatom le a hátához, míg másik kezem ujjait finoman a tarkója nedves bőrére simítom. A testünk egymáshoz simul, amit az átázott ruháink csak még közelebbivé tesznek, de most kivételesen egyikünk sem erre koncentrál. Ujjai érintése kellemes melegség ébresztenek a bőrömön, ahogy a derekamra simítja őket, és én egyszerűen csak elveszek kék szemeinek forgatagában és teljesen átadom magam neki. Nem szoktam hozzá, hogy mások irányítsanak, bármilyen értelemben is, de a testem mintha ösztönösen tudná, hogy rábízhatja magát, hagyom, hogy vezessen. Követem a lassú lépéseket, a szívem viszont ezzel ellentétben hevesen dobog a mellkasomban, és szinte pislogni sem akarok, egyetlen pillanatra sem akaródzik becsukni a szemeimet. Csak nézem és érzem őt, a saját érzéseim elvegyülnek azzal, ami az ő csodaszép íriszeiben tükröződik, és ettől lesz az egész tökéletes. Elveszítem az időérzékem, teljesen kizárom a külvilágot, nem létezik számomra más rajta kívül. Ujjaim néha végigsimítanak az arcán, hogy kisimítsák onnan a haját, de aztán ugyanoda térnek vissza; az sem zavarna, ha egész éjjel itt állnánk a szakadó esőben. Amikor azt mondta, szerelmes belém, azt hittem, végleg elvesztem, de be kell látnom, hogy ez az a pillanat, amikor ez tényleg megtörténik. Azzal kezdődött meg ez a váratlan szépség a szívemben, de most, ezután a tökéletes este után, itt, az esőben bőrig ázva lépett arra a szintre, amikor mindent felülír. Amikor ő lett az origó. Akinél minden elkezdődik, és akitől minden függ.
Nem tudnám megmondani, mióta nem szól a zene, amikor megállunk, addig nem is igazán tűnt fel a hiánya. Mégsem enged el, látom, hogy a szemei az ajkamat figyelik, és eszembe jut egy hasonló pillanat, de amikor felém hajol, már tudom, hogy ez nem úgy fog végződni. Viszonzom a csókját, nem is tudnék és nem is akarnék másképp tenni, és ezúttal sem érzem úgy, hogy sietnünk kellene. A bőrünk és az ajkunk is nedves az esőtől, de a legkevésbé sem zavar, szabad kezem ujjai finoman túrnak bele vizes hajába a tarkóján, de a másik kezem is szorosabban öleli a nyakát. A csók most sem követelőző, bár átázott ruháinknak hála sokkal kiélezettebben érzem, hogyan simul össze a testünk.
Mosolygok, amikor elválunk egymástól, és bár még mindig nehezemre esik elengedni, az eső továbbra is megállíthatatlanul zuhog ránk, ami eszembe juttatja, hogy talán ideje lenne visszatérni a hajóra, ha nem akarunk megfázni; nem mintha érzékelném a szelet. El tudom képzelni, hogy nézhetünk ki, és ez, valamint a szívemben ülő boldogság egyszerre sarkallnak halk nevetésre. Ahogy végignézek magunkon, nem is kell sokat csalódnom, bár hazugság lenne azt állítani, hogy ellenemre van a látvány, ahogy az ing szorosan a bőrére tapad. Az én ruhám sem panaszkodhat viszont, és ebből a szempontból talán szerencsés, hogy az eső rajtunk kívül mindenki mást elűzött valami fedett helyre.
– Gyere, menjünk – ragadom meg a kezét mosolyogva. Hozzátennék még mást is, de a melegedjünk fel kap a gondolataimban valami egészen más felhangot, amikor a szorosan rátapadó ruháira pillantok.
Mikor a hajóhoz érünk, az eső még mindig megállíthatatlanul esik, de ez a mi helyzetünkön már aligha lenne képes rontani. Megvárom, hogy kinyissa a kabin ajtaját, aztán odabent felkapcsolom a világítást és tekintetemmel a törölközők után kezdek kutatni... bár elgondolkoztat, hogy ha kihámozom abból a vizes ingből, egyáltalán szükség lesz-e arra, hogy megszárítkozzunk.

⇜ brand new world ⇝

Axel & Aviva

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a szexi tojásokról talán soha életemben nem fogok tudni megfeledkezni, de nem is baj. Mindent, ami egy kicsit is hozzá kapcsolódik, szívesen őrzök meg, főleg akkor, ha ennyi nevetést képes kicsikarni belőlünk, márpedig abból nincs hiány. Még akkor is nehezemre esik nem elsütni egy újabb viccet, mikor már alig bírjuk levegővel, de aztán sikerül uralkodnom egy darabig. Egyébként is jó figyelemelterelőnek bizonyul az ötletem, amivel egy kicsit még közelebb kerülhetünk egymáshoz, a hétköznapi értelemben; az pedig pláne, amikor elárulom neki, mekkora jelentőséggel bírt a papír, amit adott nekem. A reakcióját látva pedig még jobban örülök annak, hogy elmondtam neki. Örülök, hogy tudja.
Még ha nehéz is elengedni egymást, a főétel elfogyasztásának idejére visszarendeződünk az asztalhoz, de az este nem veszít a lendületéből - és ami azt illeti, a jókedvéből sem, bár becsületemre legyen szólva, hogy én próbáltam nem hangosan kimondani.
– Hé, te kérdeztél rá! – vágok vissza nevetve, amikor büntetéssel fenyegetőzik. – Én itt csak egy ártatlan áldozat vagyok – teszem hozzá széles mosollyal.
A vacsora után Axel rávesz a desszertre is - miután sikeresen elkalandoztatta egy kicsit a fantáziámat a kérdésével, de azt hiszem, ezt kamatostul kapja vissza azzal, ahogy ránézek. Nem mintha az ő ártatlan kis megjegyzése kegyesebb lenne, de az az igazság, hogy ezt is ugyanúgy élvezem vele; le sem tagadhatnánk, hogy őrületbe tudnánk kergetni egymást, ha akarnánk, de megmaradunk ennek a finom évődésnek a talaján, még akkor is, amikor megcsókol, és akkor, amikor a megjegyzésem után sokatmondóan elmosolyodik. Szavaira én is egy hasonló mosollyal felelek.
Miután kölcsönösen megetettük egymást a desszerttel, nem ül vissza, amit egyáltalán nem is bánok. Mikor átkarol, kényelmesen a vállára döntöm a fejem, és csak élvezem ezeket a békés pillanatokat, a közelségét, a tudatot, hogy túl vagyok életem talán első tényleges randiján, a világ legcsodálatosabb emberével, és még fantasztikusan sikerült is. Nem emlékszem rá, hogy valaha is éreztem volna hasonlót, mint most.
Miután mindketten elfogyasztottuk a bor maradékát is, mosolyogva nézek rá, és ez a mosoly akaratlanul is ellágyul, amikor találkozik a tekintetünk és megérzem ujjai finom simítását a vállamon. Megrázom a  fejem, de még nem hagyom elmenni, kezemet az arcára simítva vonom közelebb magamhoz egy hosszabb, gyengéd csókra.
– Köszönöm ezt az estét – mosolygok aztán rá, és tudom, hogy a szemeim csillogásából ki fog olvasni mindent, mint mindig.
– Persze – felelem a sétára vonatkozó kérdésére elmosolyodva. Én is felállok az asztaltól, megvárom, míg visszaér hozzám, aztán a keze után nyúlva elindulunk a teraszról a partra vezető lépcső felé. Amikor újra átkarol, semmi kifogásom ellene, mosolyogva nézek fel rá, miközben felé eső karommal én is átkarolom őt. Egy pillanatra elidőzöm a látványában, ahogy arcát oldalról finom keretbe vonják a kikötő fényei, és ezt a képet is elraktározom magamban, mielőtt a vállához hajtanám a fejem. A tenger finoman nyaldossa a partot, ez a hang és a víz sós illata sokadjára is olyan érzést kelt bennem, mintha még jobban érezném Axelt. Különös, de nagyon békés, megnyugtató érzés.
Amikor elenged, először nem tudom, mire készül, de amikor meglátom, hogy egy virágos bokorhoz lépve előhúzza a kést a nadrágja rejtekéből - amit biztosan nem ilyen célokra rejtett el a bokájánál -, halk, vidám nevetést csal elő belőlem. A nevetés boldog, lágy mosollyá szelídül, amikor egy szál virággal gazdagabban lép oda hozzám, felém nyújtva azt.
– Egy valódi úriemberrel van dolgom – szagolok bele a virágba mosolyogva. Az illata édes és kellemes, mintha csak méltó emlékeztetője lenne ennek az estének. Érzek egy esőcseppet a karomra hullani, de a legkevésbé sem zavar, pláne nem akadályoz meg abban, hogy egyik kezemmel - amiben nem a virágot tartom - átkaroljam a nyakát és ismét megcsókoljam. Hagyom, hogy a szívemet újra átjárja minden érzés, ami hozzáköt, és most már biztos vagyok benne: én vagyok a legszerencsésebb nő a világon. Akármi várjon is még rám, ránk, soha nem fogják tudni elvenni tőlem ezt az érzést, ezeket a pillanatokat.
– Szeretlek, Axel – súgom, mielőtt még elengedném, még akkor is, ha továbbra sem érzem elégnek ezt az egy szót mindannak a leírására, ami a szívemben van. A lényeg viszont az, hogy tudom: érti.
Talán egy kicsit sok időt is töltünk el így, legalábbis ahhoz képest, hogy az esőcseppek már korábban is próbáltak figyelmeztetni minket a közeledtükre. Az biztos, hogy mire ismét elindulunk, már egy kicsit sűrűbben esnek, mire ösztönösen szaporázom meg egy kicsit a lépteimet, de persze gyorsan kiderül, hogy hiábavaló próbálkozás volt. Épp csak elérünk a mólók elejéhez, amikor már úgy esik, mintha dézsából öntenék, de nekem rá kell jönnöm, hogy ez csak valahogy még tökéletesebbé teszi az estét. Az esőcseppek egyébként is melegnek érződnek a bőrömön, így inkább csak megállok, mintha érezném, hogy semmi haszna a menekülésnek, és egyszerűen csak elnevetem magam, ahogy Axelre nézek. Most már úgyis teljesen mindegy, már ígyis-úgyis bőrig ázunk.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

Az újabb kérdésemmel sikerül kis híján belefullasztanom Axelt a borába, de nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok egyhamar túltenni magam ezen. Arra viszont képes vagyok, hogy - amint sikerült abbahagynom a nevetést - ne toldjak már hozzá egyebet, csak feltartom a kezeimet, mintha megadnám magam.
– Sajnálom – szólalok meg közben, bár a mosolyom levakarhatatlan, így nem feltétlenül hat őszintének ez a sajnálat. – Ezt tényleg nehéz lesz elfelejteni – teszem hozzá kuncogva, de több viccet nem csinálok a dologból... egyelőre.
Helyette inkább egy kis játékot dobok fel, ami nagyon jól sül el, de aztán mégis annak van a legnagyobb hatása, amit plusz egyként mondok el neki, és én nem bánom. Mindent elmond számomra a reakciója, az ölelése, amit tudnom kell, és amit nem tudok szavakba önteni, azt én is érintésekkel, vagy éppen a pillantásommal adom át neki. Tudom, hogy ő ebből is éppen eléggé érti. Szoros ölelését élvezve újult erővel és intenzitással érzem azt a szerelmet, amit felébresztett a szívemben, amikor pedig felnézek rá és a pillantásunk találkozik, ugyanezt látom az ő szemeiben is.
A pincér érkezése megszakítja a pillanatot ugyan, de én már elraktároztam azt az emlékezetembe. Amikor pedig ismerős tekintettel néz fel az égre, ugyancsak az emlékeimből ugrik elő egy hasonló pillanat, amire nem is vagyok rest rákérdezni. Mosolya elárulja, hogy ő is érti, miért kérdezem, és amikor azt mondja, esni fog, elmosolyodom, de nem csak azért, mert még van időnk addig. Egyszerűen csak felírom fejben a csodák számlájára; egyszer már működött, másodszor sem fogok benne kételkedni.
Evés közben eszébe jut még egy kérdés, amit mindketten meg is válaszolunk, de amikor a spenóthoz az agyam rögtön a tükörtojást párosítja, meg kell állnom egy újabb megjegyzést. A gond csak az, hogy ezt Axel pontosan látja az arcomon és sajnos még rá is kérdez. Arra azért vigyázok, hogy ne legyen épp falat a szájában, amikor megszólalok, de nem tagadom meg tőle a választ.
– Csak eszembe jutott a tükörtojás... – mondom ki hangosan is a gondolatot, és persze, hogy nem tudom nem elnevetni magam.
Amikor tudatosul benne, hogy sikerült annyira felbolygatnom az életét, hogy tulajdonképpen megfeledkezett a cigarettázásról, érzek egy kis indokolatlan elégedettséget, bár engem nem zavart volna a dolog. Azért egy sokatmondó megjegyzést még hozzáteszek a dologhoz, és hiába ingatja a fejét, a pillantásán pontosan látom, hogy érti és tetszik neki.
Talán részben emiatt is járok úgy, hogy amikor desszertről kérdez a fülembe suttogva, egyáltalán nem a kezében tartott étlapra asszociálok. Megjelenik a lelki szemeim előtt néhány kép, ami a desszerthez és Axelhez is kapcsolódik, de nem itt, az étterem teraszán; amikor pedig találkozik a pillantásunk, rögtön tudom, hogy érti. Elsötétülő szemei és a mozdulat, ahogy megnedvesíti az ajkát, könnyen elérhetnék, hogy itt és most megcsókoljam, de emlékeztetem magam, hogy még nem a hajón vagyunk. Végül közös erővel terheljük a figyelmet a csoki szufléra és meg is egyezünk benne, de amikor a pincér felvette a rendelést, a gondolat tovább gyűrűzik. Felteszek egy kérdést, amit tényleg ártatlannak szánok, de ő egy olyan mosollyal és pillantásal néz rám, hogy tudom, ez most fájni fog. Aztán kimondja azokat a szavakat, nekem pedig eszembe jut a becenév, ami egyenes úton vezet néhány emlékképhez, míg végül hálásnak kell lennem a tengeri szélért, mert az arcomat forróság önti el és kifejezetten melegem lesz. A rendes válasza szinte el sem jut az agyamig, mert arra kell koncentrálnom, hogy megőrizzem a hidegvérem.
Az édesség - a szuflé - aztán megérkezik, újra közelebb ül hozzám, hogy meg tudjunk osztozni rajta, de a vaníliafagylalt láttán meg is találom a kínálkozó lehetőséget a gondolataim elterelésére. A szexi tojások ismét előkerülnek és Axel velem nevet, bár a pincért talán megzavarjuk egy kicsit.
– Valószínűleg addig örül, ameddig nem érti – súgom vissza kuncogva.
Felajánlja az első falatot, én pedig mosolyogva bólintok. Gondosan állítja össze a villára azt a bizonyos falatot, vigyázó modzulattal tartja a villát a számhoz, és én hasonlóan tüntetem el onnan a finomságokat. A csoki és a vanília édes kombinációja már-már tökéletesnek tűnik, bár igazán tökéletessé csak ezután válik. Axel tekintete az ajkamra téved, aztán tenyerét az arcomra simítja, a következő pillanatban pedig megcsókol, nyelvével megízlelve az ajkam, ami talán csokis maradt. Csak ekkor jövök rá, hogy ez az édesség akkor igazán tökéletes, ha mellé a csókja íze is párosul, és újra emlékeztetnem kell magam, hogy nem a hajón vagyunk.
Mosolygok, amikor elhúzódik, a torkomból pedig egy elégedett mmm hang távozik. Magam sem tudom, melyiknek szól ez leginkább, a csókjának, az édességnek, vagy a kettőnek egyszerre.
– Ha nem vigyázol, nekem kell visszacipelnem téged a hajóra – jegyzem meg sokatmondó mosollyal. Valahol talán vicces is, hogy ennyire ne bírjak a véremmel, de nem tagadnám le előtte, hogy milyen hatással van rám.
– Most te jössz – veszem aztán a kezembe én a villát, hogy hozzá hasonlóan összeállítsak egy gondos falatot a finomságokból, majd egy óvatos mozdulattal az ajkaihoz irányítsam azt. Nagyon sok kedvem lenne újra megcsókolni, megízlelni a sütemény és a fagylalt ízét a száján, de uralkodok magamon. Egyelőre.
Az édességet végül eltüntetjük, és meg kell állapítanom, hogy jó ötlet és jó választás is volt, még ha a gondolataimat néha erővel is kellett megzaboláznom. Mosolyogva nézek Axelre, tudatosítva magamban a mai este élményét, átélve újra és újra.
– Kérsz még valamit? – kérdezem aztán mosolyogva.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

Magával ragad az a könnyed hangulat, ami belengi az esténket, mintha ez tényleg csak egy jól sikerült randi lenne két átlagos ember között. Boldoggá tesz, hogy könnyedén félre tudjuk tenni egy kicsit a terheket, és úgy beszélgetünk egymással és egymásról, mintha nem ez lenne a szokatlan része az életünknek. Még akkor is, ha az egyik randis sztoriján alig tudjuk abbahagyni a nevetést. Jelzem neki, hogy pont az lenne a lényeg, ha minél kevésbé képzelném magam elé a szituációt, már ha nem akarok belefulladni a nevetésbe, de az, amit mond, egyáltalán nem segít.
– Mert arra gondoltál, milyen szexi tojások lehetnek benne? – kérdezek vissza, és próbálom visszatartani a nevetést, de a számra kell szorítanom a tenyerem, mert nem megy teljesen. Vennem kell egy nagy levegőt, hogy végre csillapodjon bennem ez az inger, és a szám sarka se ránduljon meg, de a teljes sikerhez inkább a figyelmem elterelésére van szükség.
Az ötlet, ami felmerült bennem ahhoz, hogy még többet ismerjünk meg egymás átlagosabbik oldalából, sikeresnek bizonyul. Mindketten kölcsönösen megtudhatunk egymásról dolgokat, és sikerül is meglepnünk egymást a "hihetetlen" részeknél, de az sem kerüli el a figyelmem, hogy hogyan csillannak meg a szemei a sejtelmes mondatomra a lassúzásról. Azt hiszem, pontosan olyan kihívásnak tekinti a dolgot, mint amilyennek szántam is a szavakat, de a mosolyomat egy korty borba fojtom.
Az, hogy eláruljam neki, még mindig őrzöm a papírt, amit Szíria után adott, már csak amolyan extraként kerül terítékre, mert eddig igyekeztem tőle független dolgokat választani a három dolog megnevezéséhez. Jól látom viszont, milyen hatást gyakorlok rá ezzel, és a reakcióját látva ezerszer is elkönyvelem magamban, hogy jó döntés volt megosztani ezt vele. A kezdeti döbbenete után megjelenő mosolyát látva én is mosolygok, halk, hitetlen kérdését hallva pedig szavakba is öntöm a jelentőségét annak az apró fecninek. Szeretném, hogy tudja. Hiszen nem csak most van komoly hatással az életemre minden lehetséges fronton, de már akkor megmutatott nekem valamit, ami talán éppen ide vezetett, ehhez a pillanathoz. Vissza hozzá. Túl sok véletlen volt ez ahhoz, hogy ne lássak meg benne még én is valami sorsszerűséget. Az ölelése szoros és én boldogan veszek el benne, kezeimet köré fonva, arcomat a nyakában rejtve el, hogy teljesen elraktározhassam ezt a pillanatot, a teste melegét, az illatát. Furcsa, hogy még mindig tudja fokozni azt az érzést, ami iránta ébredt bennem, hogy még mindig nem érzem azt, hogy túlcsordulna, még mindig tudom az előzőnél is jobban szeretni.
Semmi más nem lehetett volna veszélyesebb rá és rám nézve, mint ez, de most már semmi nem tudna rávenni arra, hogy elengedjem vagy elüldözzem őt, azt az egyet leszámítva, ha közvetlenül az életét fenyegetné, ha nem tenném. Az ő életéért gondolkodás nélkül odaadnám a sajátomat is, eladnám a lelkem az ördögnek, ha kell, ezt egyre biztosabban tudom, és ugyanezt érzem az ő szorosodó ölelésén és a szavain is. Ráemelem a tekintetem, mosolygok, és hagyom, hogy mindent kiolvasson a pillantásomból azokkal a gyönyörű szemeivel, mert tudom, hogy minden gondolatom ott ül benne.
– Tudom – felelem halkan, egyszerűen, pedig ez az egyetlen szó árulkodik az iránta érzett szerelmemről és bizalmamról egyaránt. Tudom, hogy mindig ott lesz, amikor kell, mert látom a szemeiben és érzem minden érintésében. És hiába szólt arról az egész életem, hogy megéljek egyedül a jég hátán is, a gondolat, hogy ott van és vigyáz rám, felmelegíti a lelkem, újra és újra.
Amikor a pincér az asztalunkhoz lép, elengedjük egymást, még ha rajta is érzem, hogy szívesen kinyújtotta volna még ezt a pillanatot egy kicsit. A tányérok elénk kerülnek, az illatuk ínycsiklandozó, de nem kerüli el a figyelmem a pillantás, amivel Axel felnéz az égre. Megjelenik a szám sarkában egy mosoly, eszembe jut, amikor a hajón is szinte megjósolta a közelgő vihart.
– Érzel valamit? – adok hangot a sejtésemnek mosolyogva, miután a pincér elment az asztaltól.
Enni kezdünk, és az ételek olyan finomnak is bizonyulnak, mint az illatuk volt. Axel kérdésére rápillantok és elmosolyodom.
– Ki nem állhatom a gombát – vallom be. – Valamiért kiráz a hideg az állagától is – nevetem el magam halkan, mielőtt kíváncsian rápillantanék. – És téged mivel lehet kikergetni a világból? – mosolygok rá.
Amikor elmondja, hogy számára a spenót büszkélkedhet hasonló elbírálással, a nyelvemre kell harapnom, hogy ne tegyek megjegyzést a spenót és a tükörtojás párosára, de így is vigyorogva képzelem elé, hogy hogyan próbálhatta kerülni ezt az ételt, mert biztos vagyok benne, hogy nem mindig volt más választása. A következő szavaival viszont megint sikerül meglepnie, először csak meglepve felvonom a szemöldököm, de aztán elmosolyodom, amikor rájövök, hogy igaza van.
– Szívesen – kacsintok rá szélesen mosolyogva. – És most mindkettőnk érdekében nem teszek megjegyzést arra vonatkozóan, hogy egyébként mennyire nem zavart ez bizonyos helyzetekben – teszem aztán hozzá, a szemeim pedig megcsillannak, de inkább egy újabb falat étellel fogom be a számat, mielőtt mégis kicsúszna rajta valami. A csókja íze ugyanolyan csábító volt a hajón, mint most, és ha jobban belegondolok, azt is kiemelhetném, hogy találtunk a szájának jobb elfoglaltságot is, de talán célszerűbb, ha ebbe inkább nem gondolok bele. Egyelőre.

Miután elvitték a tányérjainkat, Axel ismét szemügyre veszi az étlapot, amit mosolyogva figyelek, de amikor a fülemhez hajol és feltesz egy kérdést, ami nyilvánvalóan arra a bizonyos étlapra vonatkozik, az én gondolataim mégis elkalandoznak egy kissé a megfogalmazásból fakadóan. Rápillantok, bár tudom, hogy ha valaki, hát ő biztosan kiolvas mindent a szememből, de megemberelem magam és egy mosolyba fojtok minden arra vonatkozó célzást, hogy hogyan lehetne ő a desszertem.
– Mit néztél ki? – kérdezem inkább, visszaterelve a gondolataimat a normalitás talajára, és a csoki szuflé említésére még a bőséges főétel ellenére is összefut a nyál a számban. – Nem tudok nemet mondani, de szigorúan csak közös fogyasztással, különben úgy kell majd visszacipelned a hajóra – mosolyodom el.
A pincér hamarosan odalép hozzánk, hogy felvegye a desszert rendelést, én pedig iszok egy kortyot, mielőtt mosolyogva Axelre pillantanék.
– Szóval édesszájú vagy, vagy csak gyengéd a csoki? – kíváncsiskodom mosolyogva, míg várunk a desszertre.
Amikor megérkezik az a bizonyos szuflé, alá kell írnom Axel választását, ugyanis kinézetre és illatra is ínycsiklandónak tűnik, még vaníliafagylaltot is tálaltak mellé, bár ez utóbbit meglátva akaratlanul is elvigyorodom.
– Remélem, szexi tojásokból csinálták... – jegyzem meg, újra sikertelenül fojtva el egy kis nevetést. Azt hiszem, ez örökre beleégett az agyamba.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

Egészen különleges élménynek ígérkezik az este, a szó minden lehetséges jó értelmezésében. Élvezek minden egyes vele töltött pillanatot, szeretem fogni a kezét és érezni az ujjait a sajátjaim körül, a szívem minden egyes alkalommal félrever, amikor meglátom a mosolyát vagy a szemei csillanását, és úgy hiszem, ez így is van jól. A mellkasomban minden egyes apró gesztusát követően szétárad a már jól ismert érzés, legyen az az udvariassága, a mozdulat, ahogy megfogja a kezem az asztalnál, vagy éppen az a figyelmesség, hogy még a gyertyafényt is megoldja a vacsoránkhoz. Három éve miatta jutott először eszembe, hogy talán nem is lenne olyan rossz ötlet egy másik élet, de soha nem gondoltam volna, hogy ez valamilyen szinten valósággá válhat... mégis itt vagyunk, és én nem győzöm befogadni ezeket az új keletű, mély érzéseket a szívembe, amik mind-mind hozzá vezetnek.
Mindketten látjuk a kínálkozó lehetőséget abban, hogy egy kicsit elengedjük az állandóan jelenlévő problémáinkat, megfeledkezzünk az istenekről és az üldözésről, és egyszerűen csak a másikkal foglalkozzunk. Attól sem érzem magam kellemetlenül, hogy a vallomása után igenis megkérdezzem arról a bizonyos három másik randiról; ha már egyikünk sem volt soha kifejezetten ennek híve, nagyon is érdekel, mit tapasztalhatott, amikor mégis. Viszont arra nem igazán tudott volna felkészíteni semmit, amit a harmadik esettel kapcsolatban mesél el, és ez azt hiszem az arcomra is kiül, miközben hallgatom. Ahogy a lelki szemeim előtt megjelenik a jelenet, elképzelem, hogy Axel erre ébred... aztán még jön a szexi tojások jelző is, és én menthetetlenül nevetni kezdek, vele együtt. A nevetésünk talán felhívja ránk egy kicsit a figyelmet, de most ez sem érdekel különösebben, hiszen nincs miért aggódnunk - és ha akarnám sem tudnám visszafojtani. Biztos vagyok benne, hogy mindenki más is velünk nevetne, ha hallotta volna ezt a sztorit. Próbálom feldolgozni a történetet, de talán nem kéne feltennem azt a kérdést, mert ismét elneveti magát, és én sem tudom visszafogni magam.
– Próbálom minél kevésbé magam elé képzelni – rázom meg a fejem, igyekezvén visszatartani egy újabb nevetést, de a szemem sarkát így is meg kell törölnöm. Végül inkább az én történeteimmel próbáljuk elterelni a figyelmünket, ami annyiban talán sikerül is, hogy az enyéimben nincs helye szexi tojásoknak, vagy bármi hasonlónak.
Amikor eszembe jut valami, amivel még jobban megismerhetnénk egymást, örülök neki, hogy láthatóan tetszik neki az ötlet. Ő kezdi a kört, és a kedves vonallal valóban megmelengeti egy kicsit a szívem, még akkor is, ha az édesanyja említése a szavai alapján mindkettőnket elvisz abba az irányba, ami nem lehetséges; hogy én is megismerkedjek vele. Axel szavaira mosolygok, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, hiszen ez most az az este, amikor elhatároztam, hogy nem gondolok ilyesmire. A hihetetlen dolog szintén csakugyan hihetetlennek bizonyul, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam tőle erre, egyébként nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan szerelésben. Egy kicsit szívom a vérét is, de ő persze nem a leitatás részén akad fenn a szavaimnak. A kérdésére sejtelmesen elmosolyodom és magamhoz emelem a poharam, de még nem iszok bele.
– Eddig nem találkoztam olyannal, akivel szívesen kipróbáltam volna – felelem aztán, sokatmondóan pillantva rá  a poharam pereme felett. Eddig olyannal sem találkoztam, aki lángra tudta volna lobbantani a szívem, ugyebár.
A vicces jellemzőjével sikerül újra megnevettetnie, és amikor célzást teszek az elmaradt szerelmes levelekre, természetesen rögtön érti, mit akarok ezzel mondani. Ezután én következem, és a kedves történeten nekem sem kell sokáig gondolkodnom. Látom a szemein és a mosolyán, érzem a szavain, hogy még akkor is érti ennek a jelentőségét, ha számára ez még rövid időre sem adathatott meg, és ettől úgy érzem, csak még jobban szeretem, már ha ez még lehetséges egyáltalán. A vicces vonalon vele együtt nevetek, amikor megpróbálja kimondani azt a furcsa és teljesen irreleváns szót, aztán már csak a hihetetlen van hátra, amivel láthatóan tényleg sikerül meglepnem.
– Lehet, hogy ahhoz is szükség lesz egy kis vodkára – mosolyodom el, amikor azt mondja, szeretne hallani énekelni, de aztán előáll az ötletével, én pedig ismét azon kapom magam, hogy nevetek.
– Verhetetlen vállalkozás lenne – bólogatok egyetértően, még mindig széles mosollyal az arcomon.
Aztán eszembe jut valami, egy másik hihetetlen dolog, amit bár az előbb nem említettem volna azért, hogy ne köré építsem fel azt a három dolgot, de plusz egy gyanánt mégis megosztom vele. Látom az arckifejezésén, hogy ezzel talán még jobban sikerült is meglepnem, mit az előzővel, de nem bánom, még az sem zökkent ki, hogy másodpercekig csak bámul rám, mert pontosan jól látom a gyertyafényben, hogy hogyan csillannak meg a szemei. Amikor aztán elmosolyodik és az arcomra simítja a tenyerét, az én mosolyom is visszatükrözi az övét, miközben egy kicsit beledöntöm az arcom az érintésbe. A kérdése bár halk, azt hiszem, akkor is meghallanám, ha csak a szemeiben ülnének meg a szavak.
– Akkor játszottam el először annak a másik életnek a gondolatával, amiben a telefonszámod nem csak emlék maradhatott volna – vallom be én is halkan, de annál őszintébben. – Nem tudom, mit programoztatok át a fejemben öt nap alatt, de utána már nem voltam ugyanaz az ember, a jó értelemben, azt hiszem. Miattatok. Miattad. – Figyelmesen nézem gyönyörű szemeit, miközben ugyanolyan halk hangon folytatom. Persze, akkor nem tettünk egymásnak semmiféle ígéretet, vagy ilyesmi, és tényleg soha nem hittem volna, hogy egyszer még így, itt fogok ülni vele, de ez nem csorbít azon a jelentőségen, amit betöltöttek nekem azokban a napokban. A fiúk is és ő maga is. – Olyan volt, mint... egyfajta mementó. Emlékeztetett, hogy ilyen is lehetne, és erőt adott, amikor végül hátat fordítottam mindennek. – A mosolyom gyengéddé válik, kezemmel felsimítok az alkarján, hogy aztán a kézfejét megfogva belecsókoljak a tenyerébe. – De azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy mindez végül ide sodor majd minket.
Amikor közelebb húzódik, ösztönösen másolom le a mozdulatot, hogy minél közelebb lehessek hozzá, amikor a karjába zár. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hagyom, hogy átjárjon az érzés, arcomat a nyakába rejtem, magamba szívom az illatát, aztán egy finom csókot is nyomok a puha bőrre. Amikor elmondja, hogy ő az érkezéskor készült képet őrizte meg, elmosolyodom, bár a szívem el is nehezül kissé, hiszen tudom, hogy annak a képnek már sok egyéb okból is nagy jelentősége van. Felemelem a fejem, hogy lássam az arcát, de még nem engedem el. A szemeit kutatva simítom végig az arcát, mintha csak azt akarnám üzenni, hogy értem és itt vagyok, aztán egy kicsit a homlokához döntöm az enyémet. Megjelenik előttem Leon mindentudó vigyora azokból a napokból, és ez akaratlanul is egy kicsi, nosztalgikus mosolyt csal az arcomra. Valamiért úgy érzem, ha most látna minket, veszettül elégedett lenne magával.
– Örülök, hogy újra megmentettél – súgom magunk közé mosolyogva, szándékosan használva azt a kifejezést, amit többféle értelemben is le tudnék vetíteni, ha róla van szó.
Csak akkor engedem el, amikor a szemem sarkából érzékelem, hogy a pincér felénk tart a tányérokkal, de még akkor is megfogom és finoman megszorítom az egyik kezét.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy hogyan csillannak meg a szemei, és mivel tapasztaltam már néhányszor ezeket a szikrákat a tekintetében, úgy érzem, jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó, mert ha az lennék, nem jutnánk le a hajóról az éttermek nyitvatartási idejében. Ettől még persze nem vagyok rest rátenni egy lapáttal arra az arckifejezésre, de becsületünkre legyen szólva, hogy beérjük egyetlen csókkal.

Séta közben néha érzem magamon Axel tekintetét, és ilyenkor én is rápillantok, mintha csak valami automatikus reakció lenne részemről, de elég látnom, hogyan néz rám azokkal a csodaszép kék szemeivel, hogy a szívem újra és újra hevesebben kezdjen dobogni. Szinte nem is tudom igazán feldolgozni, hogyan tud ennyire intenzív érzéseket kelteni bennem; nem tudom, hogy ez mindig ilyen-e, de úgy érzem, az egész világ terhét képes lennék elcipelni a vállamon egyetlen mosolyáért is.
Az asztalunknál ülve bort rendel nekünk, aztán valamiért a pincér után siet, de persze nem is ő lenne, ha azonnal beavatna a tervébe. Azt nem tagadja ugyan, hogy mesterkedik valamiben, én pedig nem is győzködöm tovább, inkább megvárom, mit talált ki. Várnom pedig csak addig kell, amíg a pincér megérkezik a borral, ugyanis az ital kitöltése után egy harmadik poharat is az asztal közepére helyez - benne egy mécsessel. A kedves gondolat megmelengeti a szívem, nem mintha Axel mellett akár egy másodpercnyi esélye is lenne kihűlni, sőt. Ahogy mosolyogva rápillantok, ő már engem néz, arcán imádnivaló mosollyal, ami csak kiszélesedik a reakciómat látva, én pedig egy kicsit újra beleszeretek; abba a mosolyba és a szemei csillogásába. A kezéért nyúlok, és bár a pincér magára vonja a figyelmem, érzem, hogy Axel befejezi a mozdulatot, mire a szám sarkában megjelenik egy kis mosoly, ujjaimmal pedig finoman megszorítom az övéit. Miután a pincér felvette a rendelésünket, még mindig nem engedem el a kezét, hacsak ő nem húzza el, egyszerűen csak élvezem ezt az apró érintést is, mintha minden egyes apró felületen, ahol hozzám ér, melegséggel és élettel töltené meg a lelkem. Szavakba is öntöm, hogy nagyon figyelmes ötlet volt ez a részéről, a válaszán pedig elmosolyodom és egy kicsit hagyom magam elveszni a szemeiben... pedig megint úgy érzem, egy egész életre el tudnék veszni bennük.
A vallomása aztán kicsal belőlem egy halk nevetést, nem mintha nálam ennél nagyobb lenne a választék, de talán pont ez a szépsége annak, hogy éppen mi ketten ülünk most itt. A kíváncsiságomat mindenesetre nagyon is felkelti, ha már három randi, akkor hallani is szeretném a történeteiket. Egy kicsit elgondolkodik, de amikor egészen 5 éves koráig megyünk vissza, gyorsan azon kapom magam, hogy máris vigyorgok. A történet nagyon kedves, a végén pedig vele együtt nevetek.
– Nem gondoltam volna, hogy már ilyen korán összetörték a szíved – ingatom a fejem egy játékos sóhajjal. A következő alkalommal gimnazista korára evezünk át, és amikor azt mondja, a lány a barátnőjével jelent meg a randin, halkan kuncogni kezdek. Elképzelem a kínos pillanatokat, és önkéntelenül is sajnálni kezdem a tinédzser Axelt, amiért az álomcsaj alaposan elszúrta azt a bizonyos randit. Nem is nagyon merek tippelni, mi lesz majd a harmadik - titkon remélem, hogy az legalább egy kicsit jól sült el, de ha az ellenkezőjét remélném sem tudnék felkészülni a szavaira. Persze, a randi akár sikeres is lehetett, ha éjszaka egy ágyban voltak, de amit a tojásokról mond, ott alaposan felszalad a szemöldököm. Néhány pillanatig csak kissé elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve meredek rá, aztán kitör belőlem a nevetés. A lelki szemeim előtt megjelenik a kép, próbálom elképzelni Axel reakcióját, de egyszerűen nem fér a fejembe.
– Jóságos ég – nyögöm ki, amikor sikerül újra levegőhöz jutnom, de még mindig vigyorgok. – Neked aztán alaposan sikerült beleválasztani. De miért pont a tojás? – rázom meg a fejem és kis híján újra elnevetem magam. El tudok képzelni olyan jelenetet, ahol például tejszínhabot nyomok Axel mellkasára - és ezt a gondolatot itt gyorsan meg is állítom -, na de nyers tojást?
Kell egy kis idő, mire ki tudom heverni ezt a történetet, de aztán én is megosztom vele a magam részét, még ha ez nem is olyan pikáns, mint az ő tapasztalatai. Amikor Ephraimhez érve a szemem sarkából rápillantok, rögtön veszi is a lapot, látványosan az órájára néz, én pedig jelentőségteljesen bólogatok.
– Jobb lesz, ha pontosak leszünk – kontrázok rá, de én sem tudom sokáig fenntartani a komolyságot, és halkan elnevetem magam.
Egy kicsit elgondolkozom, de aztán eszembe jut egy kis játék, ha már randevúzunk. Amikor felvetem neki az ötletet, halkan felnevet, de előredől a székben, jelezve, hogy nagyon is benne van. Elmosolyodom, kíváncsian fürkészve az arcát, de aztán amikor időt kér a gondolkodáshoz, nem tudom nem elnevetni magam azon, ahogy ezt megfogalmazta.
– Igen, ezt az előbb mintha tapasztaltam volna – rázom meg a fejem, még mindig a nevetéssel küzdve, amikor eszembe jutnak a szexi tojások. Nem hiszem, hogy ezt valaha képes leszek elfelejteni. Amikor viszont látom a szemén, hogy sikerült megtalálnia az elsőt, rögtön megfeledkezem az őrült nőszemélyektől és neki szentelem minden figyelmem. A kedves dolog csakugyan kedves, őszinte mosoly árad szét az arcomon a szavaira, és felötlik bennem, amikor még annak idején mesélt az édesanyjáról.
– Emlékszem, hogyan meséltél róla – nézek rá mosolyogva. Egy részem szeretné azt mondani, hogy bárcsak egyszer megismerhetném, de a másik részem nem engedi kimondani. Pedig biztos vagyok benne, hogy rendkívüli nő, ha egyszer ilyen fia van.
A vicces dolgot a harmadik helyre sorolja, és helyette a hihetetlent választja, amikor pedig megosztja velem a kis titkot, valóban sikerül meglepnie. Kihívóan vigyorog rám, de tudom, hogy nem viccel, ezért lassan én is elmosolyodom.
– Oké, erre tényleg nem számítottam – ismerem be vidáman. Elképzelem magam előtt cowboy szerelésben, de be kell valljam, hogy nem is olyan nehéz, ettől pedig csak kiszélesedik a mosolyom. – Hmm, nem is olyan nehéz elképzelni. Amikor legközelebb leitatsz vodkával, lehet hogy meg foglak kérni, hogy taníts meg néhány lépésre – nézek rá egy csalafinta mosollyal. – Anélkül nem valószínű, hogy rá tudsz venni a táncolásra – teszem hozzá halk nevetéssel.
Amikor aztán eszébe jut a vicces dolog is, elnevetem magam. Én is tudom, hogy a férfiaknak általában rosszabb az írásképe, mint a nőknek - bár mindkét oldalon vannak kivételek -, az azért már egy emelt szint, ha a postás nem tudja kézbesíteni a leveleket.
– Legalább most már tudom, Shayana miért nem kapott tőled egyetlen szerelmes levelet sem – kacsintok rá mosolyogva.
Ezután persze rajtam a sor, amit mosolyogva veszek tudomásul, és egy pillanatra elgondolkozom, hogy összeszedjem a gondolataimat. A kedves részen mondjuk nem kell sokat gondolkodnom, ezért én is azzal kezdem.
– A kedves könnyű – pillantok rá, aztán mécses lágyan táncoló lángjára nézek és az arcomon halvány, nosztalgikus, de szeretetteljes mosoly jelenik meg. – Volt egy apám. Most már tudom, hogy biológiailag nem az ő lánya vagyok, de azt is tudom, hogy ez előtte nem volt titok, ő mégis úgy szeretett, mintha a sajátja lennék. – A pillantásom ismét Axelre fordul, a mosoly viszont az arcomon marad. Tudom, hogy az ő életéből mindig is hiányzott egy apa, és talán ezért is értem meg annyira ennek a súlyát. Ő sem lehetett sokáig velünk, de amíg ott volt, addig a szó minden értelmében apa volt.
– Oké, a vicces tényleg nem egyszerű – mosolyodom el aztán, de megerőltetem a gondolataimat, és végül eszembe jut valami, amin kis híján előre elnevetem magam. – Megvan. Még kicsi koromban valamiért elneveztem a gabonapelyhek minden lehetséges verzióját egy közös gyűjtőnévvel, ami történetesen a güzü lett. – Nevetve rázom meg a fejem, soha nem tudtuk megfejteni, mégis hogyan kötöttem össze ezt a két dolgot. – Onnantól következetesen mindenki átvette ezt a szóhasználatot nálunk, így nem is volt olyan furcsa, de képzeld el a hatéves Avivát, amikor első osztályban fel kellett ismerni a Chocapicot. Szerinted mit mondtam rá? – nézek rá vigyorogva.
– És te elhinnéd rólam, hogy középiskolás koromig jártam énekkarba? – kerítek aztán sort a hihetetlen részre is. Néha még én is nehezen egyeztetem össze ezeket a régi emlékeket a felnőttkori önmagammal, legyen az a régi vagy a mostani.  
Újra magamhoz veszem a poharamat és kortyolok egyet a borból, de aztán eszembe jut még valami, ami mosolyt csal az arcomra. Ránézek, a mosolyom pedig kiszélesedik.
– Plusz egy hihetetlen, de csak azért, mert hozzád kötődik, és tudom, hogy nem számítanál rá – dőlök hátra, továbbra is raja tartva a szemeimet. – Megtartottam a kártyát, amit még annak idején adtál – vallom be mosolyogva. – Mondjuk a számok már nem látszanak rajta, de szerintem fel tudnám idézni őket – teszem hozzá, a pohár pereme mögé rejtve a mosolyomat.

⇜ reverie ⇝

Axel & Aviva

A randi gondolata olyan izgalommal tölt el, mintha visszamentem volna a tinédzserkoromba, vagy talán még annál is jobban, mert akkoriban is csak félig gondoltam komolyan az ilyesmit. Ő azonban más, vele mindig minden más, és így ez az érzés is sokkal inkább átjár; nem azért, mert úgy érzem, hogy le kellene nyűgöznünk egymást - azt hiszem, azon a részen már túl vagyunk -, inkább azért, mert ha már felébresztette bennem annak a bizonyos másik életnek a gondolatát, most, ameddig van időnk, egy kicsit még mindig beleélhetem magam. Egy kicsit még elhihetem. Axel jókedvű nevetése pedig azt sugallja, hogy az arcomon tükröződő izgalom neki is tetszik.
Miután minden felszerelést lepakoltunk a hajón, mindketten elkezdünk készülődni, még akkor is, ha mindkettőnk esetében korlátozottak a lehetőségek arra vonatkozóan, hogy mennyire tudjuk kicsípni magunkat. Nem erre készültünk, de nem bánom, már az az egy ruha is jóval több a semminél. A hajamat kifésülöm, de hagyom továbbra is szabadon leomlani, és tulajdonképpen készen is vagyok, bár van egy olyan érzésem, hogy Axelnek nem lesz ellenvetése. Még így is van viszont bennem egy furcsa, szinte már viccesnek ható izgalom, ahogy kisétálok a kabinból hozzá. A reakciója olyan árulkodó, hogy hiába iszom magamba én is a látványát, nem tudom nem észrevenni; egyszerre fakaszt mosolyra, dobogtatja meg a szívemet és hoz szinte zavarba. A mosolya és a csillogó szemei csak fokozzák a heves szívverésemet, szavaira a mosolyom még derűsebbé válik, de én sem sajnálom az időt arra, hogy tekintetem felmérje az alakját. Meg kell állapítanom, hogy amilyen jól esett tegnap levenni róla az inget, olyan jól áll neki ez a fajta viselet.
– Én inkább a szerencsés szót használnám – nézek a szemeibe mosolyogva, mielőtt bevallanám, hogy a Beretta hiánya milyen érzéssel telít el, a válaszát hallva pedig én is elnevetem magam. A széles mosolyom fennmarad a bókja hallatán, és csak a kedves gesztus hatására szelídül egy kicsit, amikor megpuszilja a kézfejem.
– Megbeszéltük, hogy addig nem lesz baj, míg jól viselkedsz – lépek oda hozzá egy pimasz mosollyal, és bár a kezét nem engedem el, kihasználom az alkalmat, hogy másik kezemmel felsimítsak a mellkasán és félig magamhoz vonva, félig hozzá hajolva lopjak tőle egy csókot indulás előtt. Ha már rendhagyó a randevúnk, ennyit igazán megérdemlek.
A kikötő nagy és rendkívül hangulatos, bőven akadnak emberek is, legyenek azok helyiek vagy turisták, de szerencsére nem látok vagy tapasztalok semmi olyasmit, ami miatt aggódnunk kellene. Azt is tudom, hogy Axel is résen van, viszont úgy hiszem, mindketten el tudjuk engedni magunkat legalább félig, amikor látjuk, hogy egyelőre nincs veszély. Miután megtaláltuk a megfelelő éttermet és a helyünket is egy kinti asztalnál, mosolyogva köszönöm meg Axel udvariasságát, hogy aztán, miután ő is leült, arcon csókolhassam és egy egészen más jellegű hálát is kifejezzek az irányába. Rám mosolyog, a szemeiben ott ül minden, amit én is érzek, és amikor megfogja a kezem, finoman megszorítom az ujjait. A simogatása nyomán bizseregni kezd a bőröm, a szívem pedig megtelik melegséggel, ahogy lassan elengedem magam, amennyire lehetséges.
A pincér érkezésekor Axel rám pillant, de mosolyogva jelzem neki, hogy rábízom magam az ő döntésére és ízlésére. Aztán, amikor a férfi felvette a rendelést a borra vonatkozóan, mintha eszébe jutna valami, odasétál a pulthoz, én pedig csak kíváncsian, mosollyal a szám sarkában figyelem. Ő ugyan háttal áll nekem, a férfi mosolyát látom, és biztos vagyok benne, hogy készül valamire. Természetesen, amikor visszajön, a figyelmét az étlapra fordítja és úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi, de látom azt a győzelmi vigyort az arcán, amitől nekem is muszáj mosolyognom. Aztán felteszi a teljesen irreleváns kérdést, amin egyenesen elnevetem magam.
– Ne tereld el a figyelmem – használom fel sokadszorra is ezt a mondatot, de nem tudom abbahagyni a mosolygást, miközben szemeim kíváncsian fürkészik az arcát. – Készülsz valamire. – Nem is kérdezem, hanem kijelentem, a kacsintását látva pedig csak kiszélesedik a mosolyom, de elfogadom, hogy meglepetésnek szánja a dolgot, ezért nem firtatom.
– Azt hiszem, én a séfre bízom magam – válaszolom meg inkább az eredeti kérdését mosollyal a szám sarkában, a séf ajánlatában szereplő citrusos tőkehalfilé ugyanis majdnem olyan csábítóan hangzik, mint a vacsorapartnerem. Időközben visszatér a pincér a poharakkal és a borral, tölt nekem és Axelnek is, aztán pedig letesz egy harmadik poharat is, amit először nem értek, de amikor belekerül egy mécses, összeáll a kép. Axelre nézek, aki akkor már mosolyogva figyel engem, a mellkasomat újra elönti a melegség, miközben rámosolygok, és tudom, hogy a szemeimből ki tud olvasni mindent. A kezéért nyúlok, de aztán visszafordítom a figyelmem a pincérre, hogy fel tudja venni a vacsorarendelésünket is.
– Nagyon romantikus gondolat – fordulok mosolyogva Axelhez, miután a pincér elment, a hangomban pedig valódi öröm bujkál. Az ilyen apró gesztusok is csak egyre inkább meggyőznek róla, hogy akármivel is érdemeltem ki őt az életembe, minden ilyen pillanat ajándék. Én is a poharamért nyúlok, hogy koccinthassak vele, a szavain pedig újra elmosolyodom, és még csak véletlenül sem engedem előtérbe azokat a gondolatokat, amik ennek ellentmondanának. Most nem.
– Úgy legyen – fejezem ki az egyetértésemet, mielőtt innék egy kortyot a borból. A vallomását meghallva halkan elnevetem magam, de nem rosszindulatúan, az csak a számosságnak szól.
– Jócskán belehúztál – jegyzem meg egy csalafinta mosollyal, de leteszem a poharam és kíváncsian, mosolyogva nézek rá. Persze, emlékszem rá, hogy annak idején mit mondott a tartós kapcsolatokhoz fűződő viszonyáról, és én sem igazán büszkélkedhetek ennél nagyobb számmal, így talán én értem meg az egyik legjobban, a kíváncsiságom viszont dolgozik. – És mi lett az előző három vége? – érdeklődöm még mindig mosolyogva. Talán szokatlan dolog ezt kérdezni egy randin, de túl sok mindent éltünk már meg együtt ahhoz, hogy bármit is tabuként tudjak kezelni.
– Ha a hagyományos értelemben vett randevút nézzük, nekem azt hiszem eggyel kevesebbet kell mondanom – vallom be aztán én is, egy kicsit elgondolkodva, hogy biztosan nem mondok-e valótlant. – Bár az elsőnél még én magam sem tudtam, mit csinálok, a másodiknak pedig a bátyám vetett csúnya véget, amikor nem értem haza tíz órára – nézek aztán rá a szemem sarkából, megcsillanó szemekkel, mintha csak neki is ettől kellene tartania.
Újra magamhoz veszem a poharamat, kortyolok egyet a borból, és közben mosolyogva fürkészem az arcát. Ismét abban a kellemes, békés boldogságban érzem magam, ahol nem számít semmi más rajta kívül. Aztán eszembe jut valami, aminek muszáj hangot adnom.
– Szóval, ha most randevúzunk, akkor az egymás megismeréséről szól... – mosolyodom el lassan, letéve a poharamat, aztán ráfüggesztve a tekintetem. – Mondj el nekem három dolgot magadról. Egy kedveset, egy vicceset, és egyet, amit nem hinnék el. Lehetnek átfedések, de három dolgot akarok hallani. – Kíváncsian, mosolyogva nézek rá. Sok mindent tudunk már egymásról, de ezek javarészt nehezebb vagy mélyebb témák, amiket erre az estére félre akarok tenni, most csak Axelre vagyok kíváncsi, nem Bergström hadnagyra, vagy a férfire, aki képes volt ennyi mindent kockáztatni értem.

⇜ reverie ⇝