Látható, hogy nem szívesen fogadta, hogy felhoztam a témát a testvéréről. Elgondolkodtató ez számomra, bár tény, hogy sokat nem tudok róluk – már, ami a múltat illeti. A mostanában szerzett információim alapján egyértelmű, hogy nagyon is más életet vezetnek. Fenrir inkább Hellel tölti az idejének nagyobb részét, mint bátyjával és a beszélgetéseinkből azt is tudom, hogy nem szívesen beszél Jörmungandrról, de ez sok mindent jelenthet és elég felszínes ahhoz, hogy ne tudjam eldönteni a belső dinamikájukat. Ehhez az emlékeim kellenének, az a megannyi eon, amit már megéltünk együtt. Helyette csak a nagy üres semmit tudom a kezembe fogni és felmutatni. Ez roppantul bosszant, de az is egyértelművé válik, hogy ezt nem a kígyón fogom tudni kipuhatolni, mert végül a férfi csendben marad és nem reagál elhangzott szavaimra. Mindketten kisebb csendbe burkólózunk, ameddig hagyjuk, hogy a borbélyok dolgozzanak rajtunk. Ollók csattognak, és csak a cipők koppanása hallatszik a szalonban, ahogy körülöttünk legyeskednek. Megvárom, míg nekem megszárítják a hajamat, mielőtt a formázását folytatnák, és csak azután térünk rá más… komolyabb dolgok megvitatására. Elvégre erről akart tudni igazán. Az Átokról. Persze, őt inkább az érdekli, hogy én milyen stádiumban vagyok jelenleg, de annál többel nem szolgálhatok a számára, mint amennyi kis morzsát elejtettem, akármennyire is volt igaz vagy sem. Bár én magam is kíváncsi lennék, hogy az ő hírcsatornái pontosan milyen információkkal is tudnak neki szolgálni, mégsem tudok ebben túlságosan belemenni úgy, hogy én magamat ne adjam ki jobban. Ebből a szempontból Jörmungandr bosszantóan jó verbális ellenfél, hallgatagsága megnehezíti számomra, hogy esetlegesen rávegyem, hogy elkotyogjon nekem valamit. Amikor azonban felteszem elmerengő kérdésemet a jövőt illetően már látom kissé felélénkülni. Magát nézve mérlegeli gondolatait, mielőtt nekem szólna. Csendesen hallgatom, míg a túloldalon a fülem körül igazítanak a hajamon. Én, vele ellentétben, nem veszem le róla a pillantásomat a tükörben, csak finoman megdöntöm fejemet egy irányba, ami akár segítség is lehet a borbélynak, de valójában csak egy elgondolkodó gesztus. Mert ismét meglep határozottságával. Továbbra sem tudom eldönteni, hogy ezen határozottsága tudásból, vagy szimpla bravadóból, hitből származik. A „férfi” személyisége alapján inkább mondanám előbbit, de annak tekintetében, hogy számunkra istenek számára ez korántsem olyan egyértelmű… kétkedést vet fel bennem. - A jövendölést koránt sem mondanám ennyire egyszerűnek – mondom végül igyekezve én is a halandó és természetfeletti határán maradva. – Akik a hírt hozták – a nornák – nem nevezték meg egyértelműen a kórságot, mint a felejtés okát. Bár lehetséges, hogy egyik származik a másikból, csupán csak későn vettük észre. – Ennek ellenére ott a tény, hogy amennyire megtudjuk határozni én magam még csak éppen több, mint egy éve vagyok Átkozott, míg a felejtés az emberek körében már sokkal régebb óta tart, hogy ránk is hatással legyen. Ez persze, nem jelenti azt, hogy nem kell extra óvatosnak lennünk és minden eshetőséget fejben tartanunk. Második kérdését nem kell megválaszolnom, előbbi kifejtésem tekintetében, ám egy pillanatra elgondolkodom, hogy megosszak-e esetleg vele még egy gondolatot. Nem mintha segíteni akarnám Jörmungandrt, mert tisztában vagyok az ellenérzéseivel az istenek irányában. Ez viszont a szememben nem korlátozza le ellenséggé, mert akkor Fenrirrel sem tartanám a kapcsolatot ezen indokból. Mégsem tudom mennyire jó ötlet több dolgot felfedni előtte, de közben az is lehetséges, hogy ha arra kerül a sor, akkor tudna nekem segíteni. Kérdés mennyire szeretne… - A rövidtávú memóriám jól működik – közlöm lassan, ahogy az utolsó simításokat végzik a frizurámon. – A régebbi emlékeim azok, amik igazán a homályba vesznek. Néha azonban van, hogy… - elhallgatok aztán, mert talán ez már túl sok lenne. A festményeimről nem beszéltem még senkinek, nem mutattam meg őket senkinek, még Fenrirnek sem. Úgy érzem azok a képek az egyetlen fogódzkodóim ebben a zavarossá váló Világban. Az elvesztett emlékeim egy kapszulába zárva, amik talán nem jelentik már ugyanazt, ha rájuk nézek… emlékeztetnek, hogy ki voltam régen.
Szoktam fenyegető lenni, de sose szoktam fenyegetni. A kettő nagyon is különbözik, még ha néha a halandók, vagy istenek nem is fogják fel. A titok a szűkszavúságban és a tettekben rejlik, én pedig, mivel ennek a leírásnak tökéletes példája vagyok, gyakran feszültséget tudok okozni másokban, már puszta jelenléttel is. Az csak rá tesz a lapátra, hogy kimért és hűvös vagyok akkor is, amikor megszólalok. Sose emelem meg a hangom, és az arcom is nélkülöz mindenféle érzelmet. Ettől úgy tűnhetek, mintha élettelen lennék. Ha lefeküdnék a park közepére, gyakorlatilag csak a koporsót keresnék, amiből kiestem. Kevesen tudják, hogy a fénytelen szempár és a szoborszerű arc mögött úgy pörögnek a gondolataim, mint egy kísérleti patkány, akin új szintetikus drogot próbálnak ki, de egyszerre vagy hat félét. Ha épp nem tervezek valamit, vagy folytatok ilyen beszélgetéseket, akkor a múlton gondolkodom, az előző érákon, eonokon, ciklusokon. Most is, míg hallgatok, felrémlenek a Tyrrel kapcsolatos emlékek. Hogyan hajszoltam például országok vezetőit háborús helyzetbe, ahol aztán ő vette át a stafétabotot, és vezényelte le. Én eszköznek használtam a politikát, ő pedig magát az események lefolyását. Ez manapság sem változott, ha ismét szükségem lesz egy fegyveres konfliktusra, óhatatlan, hogy ő is bele keveredjen valamilyen módon. Már, ha emlékezni fog magára addig. Az átokra térve feljön az, hogy sokat segít megtartani az emlékeket, ha van, aki emlékeztesse. Az arckifejezése arról árulkodik, hogy erre nem igazán van jelentkező - ami meglepő - hiszen ott van a testvére, atyja, és Mr. Sandström is. Utóbbit emlegetem fel inkább, hiszen tudomásom szerint vele dolgozik, ám hirtelen a változást. Nem ül ki az arcára, de az apró jelek, mint például az elmélyülő, megakadó tekintet, vagy az a fajta halovány változás a levegőben, amelyet még egy átlagos isten sem érezhet - mint én a nyelvemmel -, sokat elárul. De ha nem venném észre ezeket a szinte láthatatlan jeleket, a kérdése akkor is elárulná. Ugyan régen se volt közhírré téve, hogy milyen kapcsolatban álltak, de én, aki egész életét Midgardon töltötte, sokkal többet láttam, és hallottam abból, mi történt ide lent. Még is, hogy az ostobát tetesse ahelyett, hogy elismerje, vannak dolgok, amikről jobb, ha csak én tudok, és ahogy eddig se, úgy most se adjam tovább... Ez nem igazán vall rá. Inkább érződik úgy, mintha nem emlékezne és ez egyfajta hatalommal ruház fel engem.. mert hát a tudás hatalom. Némán fürkészem a férfi szemeit a tükörből, és habár az arcom továbbra is érzelem mentes, azért láthatja, hogy ha van is a birtokomban a tudásból, azt nem fogom most megosztani. - Nem szokásom spekulálni. - válaszolom röviden, hiszen nincs okom kiteregetni a lapokat, vagy egyáltalán a halandók előtt ilyen kérdéseket megvitatni. Ahhoz, hogy ezt a témát kitárgyaljuk, legalább is ha kiakarnám tárgyalni, ahhoz is nyugalom kellene. Ám nincs egyelőre okom arra, hogy segítsek Tyrnek, így arra sincs hogy mélyebben bele menjek, régen milyen kapcsolatot ápoltak. Amikor felhozza a bátyám, és hogy találkozott vele, már meg sem lepődök. Azóta, hogy Bjorn úgy reagált az említésére ahogy, tudom, hogy felszínes ismeretségnél több van a két férfi között. Azt nem fejtem ki, hogy pontosan mikről beszéltünk, nekem továbbra sem reszortom a háború istenét kiterelni a fényre. Megteszi majd helyettem a bátyám, hiszen ha elmegyünk a törpékhez, utána úgy is meglátogatja Tyrt. Vagy fordítva, nem számít. Amikor új információkat kér a férfi, úgy tekintek a tükörben magamra, mint aki éppen azt latolgatja magában, vajon megéri-e meggondolnia a kérést. Mindenesetre a szórakozott hangnem azt sugallja, hogy erre nem vár választ, úgy hogy nem is adok. Helyette ő kezd teorizálni azon, hogy mi történik majd, ha. Én pedig halkan sóhajtok egy kisebbet, és mivel érzem magamon a kutató pillantást, ismét rá tekintek a tükörből. Állom a zöld szemek figyelését, a kérdés pedig egyértelmű puhatolózás. - Ez a kérdés már el van döntve, Mr. Ostberg. Ezért szól úgy a jóslat, ahogy. - lépek ki egy pillanatra a halandói szerepemből, hogy a szemébe mondjam az "igazságot", amelyet a nornák már a tudtunkra adtak. Idővel minden isten elkapja majd, és nem leszünk más, csak kóválygó hús és csont. És ha majd az utolsó istent is elfelejtette az utolsó szál ember is, eljön a Ragnarök, annak vége, majd újra kezdődik egy új ciklus. Ezeket azonban nem mondom ki, mert nem is biztos, hogy kell. Az embereknek az az egy mondat nem lehet túl feltűnő, de így tömören ezt kimondani, meglehetősen feltűnő lenne. - Emlékszik még rá? - kérdezem azért, hátha az isten kopott elméjének fekete űrje magát a jóslatot is elnyelte volna. De az elég szerencsétlen lenne.
Vendég —
jörmungandr & tyr
We're civilized men.
Megrázom a fejemet, de még mindig mosolygok, azon amit mondott. - Igen, az a másik szó rá – mondom jókedvűen. Természetesen én magam is inkább utolsót szoktam osztogatni, mert ha addig fajulnak el a dolgok, hogy valakit meg kell fenyegessek, akkor általában onnan már nem lépek vissza. Így igen, ígéretnek is vehetik azok, akik elkövetnek ellenem bármit, hogy meg fogom torolni a dolgot… valószínűleg kellően, ha nem többszörösen véresen, mint amilyen a bűntett volt. Ekkor vezetem rá vissza a pillantásom és akad össze az ő sötét tekintetével. Hagyom, hogy íriszeink összekapcsolódjanak, arcomon egy nyugodt, de talán kicsit komolyabb arckifejezés. Aztán ez a pillanat tovaszál és számra egy könnyed mosoly húzódik. Ezt a modort meg is tartom a beszélgetésünk további szakaszaiban is, még ha számomra kényelmetlen terepre is tévedtünk. Megértem azonban, hogy rajtam kíván újabb információkat beszerezni az Átokról, ha már ennyire szeretné megtudni a forrását. Egyelőre óvatos vagyok és csak annyit osztok meg vele, ami egyértelmű, illetve egy kisebb füllentés is becsúszik, de kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál rá. Látom azt is, hogy ő is legalább olyan közelről figyel engem, mint én őt. Kívülről mindketten csupán egyszerű és befolyásos üzletembereknek tűnhetünk, ám a felszín alatt sokkal több minden folyik ennél. Ezzel pedig mindketten tisztában vagyunk, és valahogy ez a dinamika, párbeszédünknek folyása ismét mosolyt csal az arcomra. Egyedül akkor terelődik el a figyelmem kicsit, amikor ő maga visszafordul a tükörhöz és magát kezdi el tanulmányozni. Nézem a márványba szabott arcot és azon gondolkozom, hogy vajon mi jár a fejében. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Jörmungandr elméje hogyan működik, dolgozik… ez az emberi külső igazán megtévesztő, de közben mégis van a felszín alatt… vagy talán ahogyan beszél, a modora… az, ami olyan szokatlanná teszi. Nem emberivé. Kizökkenteni engem nem tud vele, annál inkább érdekel… Vajon a történelem során soha nem érintkeztünk mi ketten? Csatáztunk egymással vagy ignoráltuk egymást? Álltunk valaha egymás oldalán vagy túlságosan más volt a hátterünk ehhez? Szinte ténylegesen felmorranok a bosszúságtól, hogy semmilyen szinten nem tudok a múltra hagyatkozni ebben. Csakis az ösztöneim maradtak, a megérzéseim és azok erről nem mondanak semmit. Amikor felmerül Eisa neve kívülről semmi nem változik rajtam, de belül hirtelen minden megmerevedik. A tekintetem ismét rávezetem a tükörben miközben beigazítják a frizurámat. Próbálom eldönteni, hogy pontosan mit akar üzenni ezzel a mondattal, ha egyáltalán van ennek bármi jelentősége. Hiszen csak féléve ismerem a nőt, mit segíthetne nekem vajon az emlékeimmel? Vagy talán másra gondolt? Nem kérdezhetek rá, persze, közvetlenül. Legszívesebben összehúzott szemekkel figyelném reakcióit, de fenntartom pókerarcomat, ahogy válaszolok: - Pontosan mit gondol milyen kapcsolatban állunk Miss Sandströmmel? – érdeklődöm továbbra is nyugodtnak tűnő hangulatomban. Az első meglepő reakció, amit látok rajta akkor bukkan fel, amikor fivéréről kérdezem. Nem igazán mondanám úgy, hogy reagál valamit, mint inkább érzem rajta, hogy kicsit feszültebb lesz. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy szimplán csak, mert felhoztam és ez a téma kényes számára, vagy esetleg valami más dolog miatt. Ettől függetlenül hangja ugyanolyan színtelen, mint eddig, amikor válaszol. - Ha hall esetleg valami érdekeset, akkor feltétlenül össze meg velem – mondom neki szórakozottan. Persze tudom, hogy ha így is lesz, akkor sem fogja elmondani nekem. Még azt sem mondanám, hogy feltétlen zavar ez a tény, mert megértem honnan is fakad. Aztán szép lassan elmúlik a mosoly az arcomról, ahogy felötlik bennem egy gondolat. Lejjebb eresztve az államat nézek fel rá, összekovácsolva ismét kettőnk éles tekintetét. - Kíváncsi mi történne, ha mindenki elkapná… Ha semelyikünk nem emlékezne arra, hogy pontosan kik vagyunk és mit tett a másik. Vajon mit tenne velünk, mint hatalom? – merengek hangosan és igazából őszintén meghallgatnám mit gondol. – Vajon mi történne a Világgal? – Bár nem úgy fogalmazok, de hangomon érezheti, hogy nem csak erre az egy világra, hanem mind a Kilencre gondolok.
A nevetése váratlan, a borbélya is megakad egy kicsit, de elég profi ahhoz, hogy az ilyen hirtelen mozdulatok se tehessenek keresztbe a tökéletes frizurához. A szavai igazak, bár... - Én jobb szeretem ígéretnek hívni. - fenyegetőzni azok szoktak, akiknek nagy a szájuk, mondhatni, amelyik kutya ugat, az nem harap. Nekem nem szokásom előre megmondani, "mi lesz ha". Én egyszerűen közlöm, hogy mit ne tegyenek, vagy mondjanak. A következményeket sosem mondom el, mert nem szükséges, főleg mert mindenki mástól fél. Ha fenyegetnék, mondanom kellene olyat, amellyel hathatok az illetőre, de ha nem ismerem eléggé, lehet csak mellé lövök, és semmit nem érek el. Épp ezért az illetők fantáziájára szoktam bízni azt, hogy mit kaphatnak tőlem. Az is meglepő, hogy "barátomnak" nevez, de tőle nem veszem zokon. Tudom, hogy nem lekezelőnek szánta a szót, a hangsúlya és a vidámsága épp ennek bizonyítéka. Úgy tűnik, akaratlanul is közvetlenebb lett, én pedig soha nem utasítok el egy ilyen lehetőséget. Sok dolgot megtudhatok most az átokról valaki olyasvalakitől, aki át is éli azt. Persze szóba jön az is, hogy egyszer majd én is elkapom, és nem egyszer gondoltam már arra, milyen is lenne, ha megszűnne emlékeimben a múlt, és nem létezne más, csak a jelen. Vajon ha mentesülnék mindattól, ami ilyenre formált, mássá válnék? Amikor azt mondja, szívesen átadná nekem az átkot, hogy ő viszont mentesüljön alóla, rájövök, mennyire is különbözőek vagyunk, már a nyilvánvalóan kívül. Ő élvezte, és szerette az életét olyannak, amilyen volt, persze, hogy nem akarja elfelejteni. Számomra már majdnem feloldozás lenne, ha nem kellene foglalkoznom azzal, hogy mi a dolgom ebben a mocskos világban. Hogy nem kellene a Ragnarököt elhoznom, hogy pihenhetnék. Élhetnék. A tükörben magamat fürkészve figyelem az arcot, és a jeges szemeket, amelyről , és amelyből hiányzik minden, amely másokat élővé varázsol. Az érzelmek. Nem vagyok biztos abban, hogy visszakapnám mindazt, amit elvesztettem, még ha ma meg is kapom az átkot, és egy év múlva elfelejtem ki voltam. Mint az isten mellettem. Érzem magamon a tekintetét, de nem fűzök megjegyzést ahhoz, hogy átadná nekem az átkot, ha lenne lehetősége. Úgy sincs, szóval ebbe a gondolatmenetbe nem is akarok bele csatlakozni. Helyette tovább lépek, és felhozom, hogy könnyebb megtartania az emlékeit, ha van, aki emlékeztesse, ráadásul őt segítik is. Amikor lejjebb ereszti a fejét, rá pillantok a szemem sarkából, és kicsit félre is biccentem a fejem. - Tán nem ért egyet? Ms. Sandström nem sokat nyom a latban ez ügyben? - kérdezek rá, hiszen úgy tudom, az istennő szinte mindig Tyr oldalán található. Úgy tudom, hogy régen volt valami közöttük, bár ebben nem vagyok olyan biztos: Midgardról nehéz követni, hogy mi történik a másik világokban, még ha bizonyos módokon el is jutottak fülembe a hírek. Amikor felhozza a bátyámat, rám jön az inger, hogy sóhajtsak egyet, de elnyomom, csak a megemelt kezére pillantok. Tudom, hogy leharapta, és azt is, hogy ez, amit látok, nem a valódi, valószínűleg törpök mágiája. Az nem lep meg, hogy beszéltek mostanában, mióta Fenrirrel társalogtam, rájöttem, hogy kettejük között nem feszül az a tipikus ellentét, amely a családom és a többi isten között van, úgy általánosan. Amikor azt mondja, segített neki emlékezni arra a bizonyos eseményre, megpróbálom magam elé képzelni, hogy milyen is lehetett a találkozó. Valószínűleg melegebb, mint mikor én találkoztam Fenrirrel. A kérdésére aprót biccentek. - Nemrégiben találkoztam vele, őt is megkérdeztem, mit tud a betegségről. - mondom, hiszen abban semmi titok nincs, hiszen már mondtam is Tyrnek, hogy nyomozok az alak után, aki ránk szabadította ezt.
Vendég —
jörmungandr & tyr
We're civilized men.
Talán mindenre számítottam csak arra nem, hogy majd jókedvet fog kicsalni belőlem borbély társam, ám mégis azon kapom magam, hogy ez történik. Meglepetten felnevetek egy kissé hátra vetve a fejemet, amivel megakasztom a profik munkáját, egészen míg le nem nyugszom, hogy aztán szó nélkül folytassák tovább. - Akkor azt inkább mondanám fenyegetésnek, barátom – mondom még mindig szórakozottan. – Így talán a személy „szégyenlőssége” nem is olyan megalapozatlan. Tényleg nem számítottam arra, hogy majd pont az óriáskígyóval való beszélgetés fog kiváltani belőlem egyfajta… megértést. Még ha nem is vagyok feltétlen híve az indokolatlan erőszaknak. Bár talán nem lehetne ezt a felvázolt helyzetet indokolatlannak meg nevezni, elvégre Jörmungandr megosztotta velem azokat. Szimplán csak a csatatér két oldalán állunk, ez engem ugyan soha nem vakított el abban, hogy ne tiszteljem ellenfelemet. Nem vagyok még teljesen biztos benne, hogy a „férfit” annak kéne hívnom… mondhatni ez a beszélgetés is annak kipuhatolására szolgál. Ez a jókedv rögtön tovaszáll, amint tovább haladunk említett beszélgetésünkben és felmerül a betegségem. Amióta megátkozódtam ez a téma igen kényes nálam. Elvégre ez most a legfőbb gyengepontom és soha igazán nem kedveltem vagy akár kezeltem jól azokat. Az főleg nem tetszik, hogy ezzel mindenki tisztában van a világomban. Ez a kígyó sem olyan személy, akinél feltétlenül örülök ennek a felállásnak, jobban élvezném a dolgot, ha egyenlő talajon állnák, de soha nem tántorított még el, ha esetlegesen hátrányból indultam is, így most sem hagyom, hogy ez a gondolat leverjen. Könnyedén válaszolok neki a kérdésére, még egy kis füllentést is belecsempészek válaszomba, mert továbbra is próbálok kihozni belőle többet, mint a szokásos sztoikusságát. Közben tekintettemmel továbbra is őt figyelem a tükörben, nem zavartat magam, ha esetlegesen a pillantásunk összekapcsolódik pár pillanatra. Így látom azt is, amikor a kezemre és elgondolkozom rajta, hogy vajon ő is éppen Fenrirre gondol-e. Nyilván Ő emlékszik még arra az esetre, ami az én elmémet elhagyta már. Elgondolkodtat, hogy vajon mit gondol erről és a kapcsolatomról a fivérével, de egyelőre az elmém hátuljába vetem ezt kérdést. Ehelyett hangosan sóhajtok egyet, amikor válaszol nekem. - Adhatna egy kicsit abból a szerencséből – mondom dramatikusan. – Én feltétlen átadnám Önnek a betegséget, ha lehetne – mondom könnyedén és bár elfordítom a fejemet közben a szemeimet nem veszem le róla és a reakciójáról. Következtetésére csak meghajtom a fejemet, hangosan nem értek egyet, mert sajnos eddig nem tűnik igaznak. Bár hogy őszinte legyek nem feltétlenül próbálkoztam – a Fenrirrel való beszélgetéseken kívül – felvenni esetleg Apámmal vagy Thorral a kapcsolatot, hogy ezt teszteljem. Logikusnak tűnhetne, hogy ők az elsők, akikkel igazán beszélnék erről és megpróbálnék velük kicsikartatni belőlem valamilyen emlékezést… A megérzéseim mégis arra vezetnek, hogy nem akaródzik még feltétlenül megejtenem ezeket a találkozásokat. - Nemrég találkoztam a testvéreddel – válaszolok a kérdésére nem feltétlenül közvetlen módon. – Segített is, hogy visszaemlékezzek valami régire… ami kettőnk között történt – magyarázom, bár ez megint csak nem a teljes igazság, de legalább jól alátámasztja a ferdítésemet. Közben felemelem az említett esemény áldozatát – bal kezemet – és megmozgatom az ujjaimat, zöld íriszeim egy ideig ujjaim rebbenését figyelik, majd felnézek Jörmungandrra. – Ön beszélt vele mostanság?
- Inkább mondanám ultimátumnak, mint ajánlatnak, ha engem kérdez. Részben érthető "szégyenlőssége", végül is nagyon rövid idő alatt nagyon sok ellenséget szerzett magának. Valószínűleg szeretné megvárni, míg csökken ez a szám. - pillantok a férfire szemem sarkából, egyértelműen utalva arra, hogy a támadó állóháborút folytat, és arra játszik, hogy az ellenségei elenyésszenek a vonalak mögött. Ujjainak mozgása nem kerüli el a figyelmem, az ilyenekre egyébként is érzékenyebb vagyok, mint egy fajta ragadozó, de a kezének csak egy pillanatot szentelek a figyelmemből, aztán visszatekintek magam elé. Ha már témánál tartunk, megérdeklődöm, hogy áll a "betegségében", a válasz pedig bőséges. Az ugyan meglepő, hogy örül annak, hogy egyáltalán rá kérdeztem erre, másokból általában csak a gyanút vagyok képes előhozni, de arcomon továbbra sem adom jelét annak, hogy a szavai milyen hatást váltottak ki belőlem. - Ismerve a szerencsémet ha akarnám se kapnám el a betegséget. - bele gondolok, milyen lenne elveszteni azt a sok emléket, amely ilyen semmilyenné tesz. Vajon megváltoznék tőle? Vajon kicsikarna belőlem bármit is a szürke közömbösségen kívül? Vajon más lenne az a szürke tudatlanság, mint ez az érzelmi homály? A gondolatok teórikusak, és tudom, nem fogok a végére járni. Persze a gondolatok közben sincs zárva a fülem, hallgatom Tyrt, a szavai pedig logikusak. - Könnyebb emlékeznünk régi dolgokra, ha van velünk valami, ami emlékeztet. - legalább is őt. Nekem nem kell túl sok emlékeztető ahhoz, hogy pontosan visszatudjak idézni bármit. - Ebből a szempontból viszonylag szerencsés is, ha jól gondolom? Bizonyára a családtagjai és barátai segítik fenntartani a fejét a víz felett. - pillantok ismét rá a tükör segítségével.
Vendég —
jörmungandr & tyr
We're civilized men.
Felvonom szemöldökömet egyszerű válaszára, és csak éppen megállom, hogy ne kérdezzek rá: „ó, valóban?”. Ám amennyire nem szokásom a kedélyeket szítani, úgy annyira nem vagyok szeszélyes sem. Helyette csendben hallgatom, ahogy kifejti előbbi gondolatát, közben a tükörben figyelem márványba faragott arcát. Én magam már jó ideje foglalkozom a pókerarc fogalmával, és az érzelmek kimutatásának játékával. Hol szükséges megmutatni valamit, akár megtévesztés szempontjából, hol a teljes kiismerhetetlenség a legjobb út. Ám még soha nem találkoztam olyan kontrolált személlyel, mint ez a „férfi” mellettem. Talán eredeti énjéből fakad, hogy emberi valójában is nehéz leolvasni arcáról bármit is. Mégis úgy érzem, hogy kihalt hangszíne arra utal, hogy itt többről van szó. Megint csak gyűlölőm magam és a tényt, hogy megátkozódtam. Talán ha emlékeznék a régi időkre, könnyebben összetudnám hasonlítani tapasztalataimat. Most viszont csak megérzéseimre tudok hagyatkozni, amik nem alábecsülendők, de egy ilyen személlyel szemben, mint Jörmungandr nem biztos, hogy elegek. - Nos, talán az illető nem nyitott az ajánlatokra, ha ennyire nem akarja, hogy megtalálják – mondom könnyedén, mintha tényleg bizniszről lenne szó. Bal kezem ujjait ismét megmozgatom, mintha ideges lennék. – Eleve elég gyávának tűnik, ha nem mer szembe nézni a következményekkel. Már ha feltételezzük, hogy az Átok valakitől származik… és nem valami isteni fertőzés vagy a nornák rossz humora Sorsunkat illetően. Ezekszerint viszont Jörmungandr eléggé biztos abban, hogy személy húzódik meg a dolog mögött, ha hajlandó kutatást indítani utána. Legalábbis nagyon úgy beszélt, és magabiztosnak tűnt a gondolatban – vagy csak ezt akarja nekem eladni. Mégsem érzem magamban a gyanút feltűnni, nem érzem úgy, hogy kijelentése valamiféle játék lenne. Persze, óvatosan fogalmazzuk meg mondatainkat a körülöttünk lévő halandók miatt vagy akár hallgatódzó fülek miatt. Következő kérdésére visszavezetem rá a tekintetem a tükörben, mert merengésemben elterelődött figyelmem. Hosszú pillanatokig csak figyelem őt, miközben a munka tovább folyik mindenféle megakadás nélkül. - Mint tudja mostanában nem valami jól – válaszolok egyszerűen. Nincs okom, hogy hazudjak neki, elvégre biztosan tudja, hogy én voltam az első, aki megátkozódott és biztosan van elég szeme a városban, hogy tudjon ezt-azt. Arcomon nincs semmi érzelem, ami leolvasható, talán egy kis derűt fedezhet fel. – Örülök, hogy érdekli, hogylétem. – Majd sóhajtok egyet, mintha letört lennék. – Örvendhet, hogy Ön még nem kapta el. Roppant bosszantó a dolog. – Elhallgatok, mintha azon gondolkoznék, hogy mit is mondjak neki, majd kissé halkabban hozzáteszem. – Leginkább akkor vagyok zavarodott, amikor egyedül vagyok. A társaim közelében mindig jobban kitisztul a kép. Rendben van hát… azt mondtam nincs okom hazudni – de egy kis füllentés mindenkinek belefér. Még akár igaz is lehetne bizonyos értelemben. Kíváncsi vagyok a kígyó mit fog leszűrni ebből és hogy megossza-e velem azt.
Nem bámulom a férfit. Miután köszönt, és becsukta maga után az ajtót, tekintetem visszafordítottam a tükörre. A barber kérdés nélkül kezdte el a munkát, miután leterített, tudta már, hogy miért jövök, visszajáró vendége vagyok. Szemem sarkából érzékelem, hogy Tyr még a telefonján ír, mielőtt közelebb lépne. A tükörbe pillantva találkozik a hideg íriszem az ő zöldjével, és habár másodpercekig csak figyeljük egymást, számomra ez inkább kíváncsi megfigyelés, semmint fenyegető farkasszemezés. Végül helyet foglal, és én illedelmesen visszatekintek tükörképemre. Mivel a hajvágással kezdett a szakember, így amikor az isten hozzám fűzte kérdéseit, gond nélkül tudtam rájuk válaszolni, míg a tükörben ismét rá tekintettem. Most már rajta is elkezdték a vágást. A munka után érdeklődik, de tekintve entitásunkat, sejtem, hogy nem a halandók által ismert dolgok érdekelnék őt. Minthogy ő is épp oly befolyásos cégvezér, valahogy kétlem, hogy ne lenne tisztában, mi történik a politikában és a gazdagok háza táján. Ezt a megérzést tetézi, hogy valami érdekesről érdeklődik, a hangsúlya, valamint engem fürkésző szemei. - Az én körömben mindig történik valami érdekes. - adom meg a választ először összefoglalva. - Mostanában kutatással foglaltam el magam. Tudja, riválisra leltem a területemen, és mivel elég szégyellős az illető, így magamnak kell felderítenem őt. Ki kell ugrasztanom a nyulat a bokorból. - mondom, de tudom, hogy az isten tudni fogja, hogy mire gondolok. A Thorral kapcsolatos harcot fel sem emlegetem, azt hiszem arról egyébként is tud. Szemem sarkából aztán rá tekintek. - Hogy szolgál az egészsége? - teszek fel én egy burkolt kérdést az átokra és annak előre haladtára vonatkozóan. Igazán érdekelne, hogy hány istennel találkozott eddig. Mindenki kérdőre vonja az átok terjedésének miben létét, ám eddig még senki nem vette a fáradtságot, hogy megvizsgálja az érintetteket, mindenki pletykál és susmog, ez pedig borzasztóan idegesítő. Mindenki aggódik, csak épp a kisujjukat se mozdítják, de nem baj. Annál nagyobb előnyöm lesz, mikor felfedezem a forrást. Mert abban nem kételkedem, hogy én megtalálom majd.
Vendég —
jörmungandr & tyr
We're civilized men.
A megjelenés mindig is fontos volt számomra. Itt-ott feltűnve a történelem során el kellett sajátítanom a beilleszkedés művészetét. Bárki, aki leérkezik Midgardra, elég hamar megtapasztalhatja, hogy az emberek számára központi szerepet jelent a küllem. Rengeteg időt képesek arra fordítani, hogy olyan külsőt varázsoljanak maguknak, ami halandó társaik szemében is tetszőleges. Ennek tekintetében nem meglepő, hogy általánosságban a jobb fellépésű, a szemnek kellemes egyének felé tendálódnak. Ezt a tényt sokszor hasznosítottam a különböző akcióim során, hogy e képpen is befolyásoljam az emberek gondolatait, terveit. A szokás továbbra is megmaradt, még ha a harctérről és a haditeremből áttértem egy másik színtérre. A marketing és gazdaság legalább olyan kegyetlen tudott lenni, ha arra került a sor. Bár utóbbi időben ez ellen küzdöttem, amióta átvettem a Kongsberg Csoportot és megreformáltam a céget egy kicsit. Mostanra inkább a high-tech, defenz, tengerészeti befektetésekről és fejlesztésekről szólt, mint a fegyverkereskedelem lett volna a fő profil. Ez ha lehet még több rálátást engedett arra, hogy mostanában kik vannak hatalmon az emberek világában. Legtöbbjük jelentéktelen halandó volt, akik között azért akadt egy-két ígéretes ellenfél. Voltak olyanok is, akik az én világomból származtak. Mint az a „férfi” is, aki a borbély székéből köszönt engem, amikor megérkezem. Bár hivatalosan nem emlékszem az óriáskígyóra, mégis - mint a legtöbb istennel kapcsolatban – van bennem egy fajta… tudás… érzés, ami miatt be tudom őt azonosítani, annak ellenére, hogy ezúttal emberi bőrt húzott magára. Érzem finoman áradni belőle erejét, ami különlegesen hozzákapcsolható és senki máshoz… nem tudom azonban, hogy a történelem vagy bármely régebbi ciklus alatt találkoztunk-e. Akár közvetve, akár közvetlenül. Persze, a meséket ismerem arról, hogy drága testvéremmel, Thorral szűrte össze a levet legtöbbször. Nem nagyon értettem kapcsolatuk pontosan hol is gyökerezik, ám ebbe nem is igazán szerettem volna beleszólni. Amíg nem okoznak elég nagy problémát, hogy már bele kelljen szólnom. - Mr. Nesheim – köszöntöm én is egy udvarias biccentéssel, mert nincs okom ellenségesnek lenni – amúgy sem a szokásom. Beteszem magam mögött az ajtót és odalépek a fogashoz, hogy feltegyem rá a kabátomat, míg előkészítik nekem a széket. Az aktatáskámat a kocsiban hagytam a sofőrömmel, akinek most van egy szusszanásnyi ideje egy cigarettára. Egyedül a telefonom és tárcám marad nálam. Előbbit előhúzva haloványszürke zakóm zsebéből küldök egy gyors üzenetet Eisának: „A borbélynál. Addig kérem, készítse el a Giminszky-Taylor szerződést. Hibátlan munkát várok.” Magamban megmosolygom a gondolatot, hogy mennyire megnézném most az asszisztensem reakcióját. Emlékszem már akkor is hitetlenkedő pillantásokat vetett rám, amikor hajlandó voltam egy ültömben átnézni és kijegyzetelni a kétszáz oldalas megállapodást. Nyilvánvalóan lehetetlen megoldani ezt a feladatot úgy, ahogyan azt én kívánom ennyire rövid időn belül. Éppen ezért is adtam ki neki és már előszeretettel várom, hogy mégis mivel fog előállni nekem. Odalépek az istenség mellé, vetve rá egy röpke pillantást a tükörben. Ha találkozik tekintetünk én könnyedén állom azt, majd egy egyszerű mozdulattal a székbe helyezkedem mellette. Kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat és sóhajtok egyet, ahogy hátrahajtom a fejemet, hogy a profi hozzálásson a munkájához. Igazán nem nekem való ez az irodai munka… Bal kezemet felemelve megrugóztatom sajgó ujjaim porcait, izmait. Ma megint kellemetlenül nehézkes vele a lét - de legalább most már tudom miért. Egy pillanatra feldereng előttem barátom lelkiismeretes pillantása miközben bevallja, hogy igenis, megette a karomat. Mosoly kúszik szám egyik szegletébe, ám ez hamar elillan, ahogy Fenrirről gondolataim átterelődnek a testvérére, ki mellettem ül éppen. - Hogy alakul a munka? – kérdezem őt könnyedén, mintha csak egyszerű businessmanek lennénk. Közben elkezdik a dolgozók rajtunk a kezelést, csendben végezve el a kéthetes rutint, nem zavarva meg a társalgásunkat. Jörmungandrra sandítok. – Volt mostanában valami érdekes? – tapogatózom finoman. Nem tudom, hogy sejti-e: nem feltétlenül a halandó „kis” vállalatára gondolok.
Még mindig nem épültem fel teljesen abból a csapásból, amit Thor mért rám, de ez nem akadályozott semmiben. A fájdalom velejárója volt a napomnak, és tudtam, hogy idő kérdése, hogy eltűnjön. Ugyan a megrepedt csontok hamar összeforrtak, már csak felszíni nyomai voltak annak a sérülésnek, amelyet a pöröly okozott. Utólag részben zavar, hogy nem adtam meg neki a magamét, mint ahogy azt kellett volna, de miután nem akartam elindítani a Ragnarököt, kénytelen voltam visszafogni magam. Gyűlöletem nem csökkent Thor és a "királyi" família felé, de azt el kellett ismernem, hogy fejlődőképes a hústorony. Az a nyaláb, amit félre rántott... Talán a kezdete annak, hogy a jövőben nem csak erős, de okos vetélytársam lesz. Ha nem kapja "el", vagy "meg" az átkot, és felejti el magát. Annak egyébként örülnék. Persze róla visszavezetnek az emlékek az azt megelőző estére, és arra, hogy mi történt a titkok istennőjével. Ez a dolog még mindig rengeteg kérdést vet fel bennem, de eltelt már annyi idő, hogy ez az emlék már jelentéktelenné halványuljon. Legalább is szeretném annak gondolni. Jelentéktelennek. A borbélyhoz pontosan érkezek. Ha van valami, amire mindig oda figyelek, az a külsőm, és ez nem csak a ruhákban nyilvánul meg. A haj és a szakáll épp olyan kiegészítője a megjelenésnek, mint a zakó vagy az óra. Nem vagyok ugyan hiú, nem a magam csodálatára teszem, amit, hanem mert a legtöbb esetben ez a megjelenés bizalmat és erőt sugároz az embereknek. Nekem pedig épp erre van szükségem ahhoz, hogy komolyan vegyenek, és vele mindent, amit mondok. Sokat kerestem olyan borbélyt, akire ezt rá is merem bízni, de szerencsére Frognerben elismert, szakmailag toppon lévő emberek dolgoznak. Épp ezért bízom rájuk magam két hetente. Azonban nem gondoltam volna, hogy ezzel nem csak én vagyok egyedül. Megpróbálhatja elrejteni magát bárki, én azonban akkor is megérezném az illatukat ha a föld alá temetnék. Most is, ahogy közeledik, a fűszeres, már-már csípő ízt a nyelvemen jelzi számomra, hogy ki közeledik. Tyr. Míg a székben ülve várok arra, hogy a borbély kiválassza a kellő eszközöket, tekintetem az ajtóra siklik, amelyen épp belép a háború istene. - Mr. Østberg. - biccentek neki röviden, mert habár nem vagyunk jó barátok, különösebben ellenségeknek sem hívnám magunkat. Még. Emberi neve nem ismeretlen számomra egyébként. A befolyásos alakokat mind ismerem, és ez alól ő sem kivétel, noha az ő területe merőben más, mint az enyém.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Látható, hogy nem szívesen fogadta, hogy felhoztam a témát a testvéréről. Elgondolkodtató ez számomra, bár tény, hogy sokat nem tudok róluk – már, ami a múltat illeti. A mostanában szerzett információim alapján egyértelmű, hogy nagyon is más életet vezetnek. Fenrir inkább Hellel tölti az idejének nagyobb részét, mint bátyjával és a beszélgetéseinkből azt is tudom, hogy nem szívesen beszél Jörmungandrról, de ez sok mindent jelenthet és elég felszínes ahhoz, hogy ne tudjam eldönteni a belső dinamikájukat. Ehhez az emlékeim kellenének, az a megannyi eon, amit már megéltünk együtt. Helyette csak a nagy üres semmit tudom a kezembe fogni és felmutatni. Ez roppantul bosszant, de az is egyértelművé válik, hogy ezt nem a kígyón fogom tudni kipuhatolni, mert végül a férfi csendben marad és nem reagál elhangzott szavaimra.