Menekülés a valóságba?

A napok a megszokott ütemben teltek. Sok mindenre fény derült, mire meg kell találni a megoldást, még akkor is, hogyha elméletben nem is az én dolgomnak számítana. Ez mindannyiunk problémája volt.
Cseppet gondterheltnek éreztem magam, miközben visszasétáltam a mólókon, hogy az utam a Talizmán felé vezessen. Kedveltem azt a helyet. Olyan emberek jártak oda, kik tisztelték a vizeket, a bennük élő lényekkel együtt. Én pedig, nos, hova máshová is mehettem volna?
Olyan rég volt már, mikor kiszórtam mindent a vizekből, és olyan piszok régen nem hallottam már a Krakenről, mintha csak visszavonulót bújt volna a világ elől.
Vettem egy nagyobb levegőt, miközben megálltam az épület előtt, visszapillantva a víz felé, fél kezem zsebembe ejtve, majd nyúltam a kilincs után, s hamarosan beléptem a zsúfolt helyre, hol akadt pár ismeretlen arc, ám annyira nem foglalkoztam velük.
Odaléptem a pulthoz, finoman megkoppantottam, majd villantottam egy mosolyt.
-Magnus! - mosolyt villantott felém, kezet nyújtott, mit el is fogadtam. - Mit adhatok? A szokásos?
- Üdv Dave! - megingattam a fejem. - Most nem. Csak egy kávét kérek. Hamarosan lesz még egy utam. Talán majd később!
-Mindig mész valamerre! - megingatta a fejét, de közben már készítette a kávémat, én pedig türelmesen vártam, miközben végigpillantottam a bennlévőkön.  Odakint remek idő volt, s kedvezett a kihajózásnak is, főleg, hogy mostanában a kedvem is kezdett helyre rázódni.
Dave már tudta hogyan szeretem, így hamar megkaptam, s mellé még valami harapnivalót is kaptam, mivel letelepedtem egy szabad asztalhoz, a szokásos helyemre.
Előkapartam a telefonom, leellenőriztem Aaron nem keresett e, hisz megesett már pár alkalommal, hogy ki kellett mentenem az egyetemről, ám nem fogadott egy üzenet sem.
Gondolataim megfeneklettek, akár egy zátonyra futott hajó, s odakint járt a távoli messzeségben, kutatva okokat, s indokokat, mi mivégre történik, s miért éppen mivelünk, mikor pillantásom rajta felejtettem a fiún.
Ismerős volt az arcának vonala, mintha már találkoztam volna vele, annak ellenére, hogy Oslo nem olyan kis város, ám ide általában mindig ugyan azok az alakok jártam. De vajon honnan olyan ismerős? Vajon mi okozhatja ezt a képzetet?
Egy idő után elengedtem a gondolatot, s inkább visszatértem a kávémhoz, hogy aztán felemelve végre az asztal lapjáról, kortyoljak egyet, s elvegyem az asztalon heverő újságot, s belemerüljek, már csak azért is, hogy elüssem az időt.

- xxx szó  // zene: Aláfestő zene //Azért szeretés van Fiam! -
- ℤ -

Kikapcsolni a valóságot

Hiába telik az idő, továbbra is úgy érzem, hogy beleragadtam egy olyan időhurokba, amely újra és újra ismétli önmagát. Hol jobb, hol semmi, hol rosszabb. Lehet nekem papolni a foglalkozások alkalmával, hogy ez csak átmeneti, adjak időt magamnak és hasonlók, ez nem így működik. Fogalmam sincs hogyan működik. Annyi a biztos, nem úgy, ahogy kellene. Viszketek már attól is, ahogy rám néznek, a sajnálat és társai, hogy megértenek, meg szánnak. Az aggodalom, hogy megint valami bajom lesz, mintha valami két lábon járó bomba lennék, ami bármikor durranhat és valami káoszt és pusztítást hagy maga után, hiába mutogatom a leleteimet, az eredményeimet. Neeem, az nem elég. Faszom.
Így az új hobbim, hogy kerülöm a családot, a haverokat, amikor éppen a bal lábammal kelek fel. Ez pedig elég sűrűn fordul elő. A telefon rezdül meg a zsebemben, ma már sokadjára. Előhúzva nézem az üzenet előnézetét, majd egy pöccintéssel tüntetem el onnan, hogy keresnek. Bementem órákra, de ez az félév már felejtős, ismételni kell, elengedhetem. Bejárok, mert valamit csinálni akarok, a négy falat bámulni már unalmas, feküdni feküdtem eleget mostanság, aludni pedig főleg. Így császkálok, kirándulok, amiket annak idején kiröhögtem a kanapén dögölve, hogy csinálja, akinek hat anyja van. Most pedig lesétáltam egészen a kikötőig, a lábaim még nem fáradtak, az agyam viszont egyre zajosabb. Sóhajtva teszem el a telefont, gyűröm össze a fólia-zacskó kettősét, amiben a gyros pihent és a kukába hajítom. Fogalmam sincs erről a környékről, erre nemigen jártam sűrűn, a belváros volt az én terepem, ahol ezernyi ember, új arc és kaland várt. Most viszont tökéletesen jó ez a laza embertömeg, a sós illat és a szellő, ami belekap a hajamba. Mi lett belőlem? Természetimádó majom? Jézusom… ez nem én vagyok.
Megborzongok, megrázom a fejem és fordulok egyet és felmérem a terepet. Ahogy a kocsmára esik egy jó pár méter után a tekintetem, felsóhajtok. Még rizikós a kórhatár, de arcomon megmaradt a borosta, talán el fogják ezt is fogadni és nem faggatózni, hogy hol vannak az irataim. Közelebb érve nyitok be, nem nézelődöm, nem akarok amatőrnek tűnni, csak a pulthoz vágódom és rendelek. Szerencsére vannak elegen, bőven van dolga a csaposnak, mintsem az én papírjaimmal vesződni, így hamar egy fal melletti asztalhoz dobom le magam és elégedetten fogadom az alkohol keserű ízét a számban. Nem, nem vagyok nagy ivó, sőt, de ez most…
Az idő telik, nem sietek én sem sehova, a körök szaporodnak. Ráérek, a zene tetszik, a hangok is egyre jobban, ahogy lezsibbadok és hallom a nekem semmitmondó szavakat, panaszokat, gondokat, amik nekem semmit sem jelentenek. Ami kicsit se hasonlít hozzám. Elmosolyodom, lehunyom a szemem, miközben kortyolok és átadva magam a zenének, az asztal lapján dobolok. Alakul ez, alakul. Egy kicsit könnyebb, egyre könnyebb.

- 446 szó -
- ℤ -