And I saw the truth inside the real you Because I know you're lost when you run away Into the same black holes and black mistakes Taking all my will just to run alone When are you coming home?
Furcsának tartom, hogy ennyire hagy kibontakozni a férfi. Végül is egy isten, aki messze több évet élt meg és tapasztalt, mint én - gondolom, legalább is. Persze, nem tudhatom, hogy mióta csinálja, amit, de tekintve, hogy Módiról beszélünk, és nem Hödr-ről, úgy hiszem, van elég tapasztalata. Aztán lehet, hogy tévedek. Nem tudom, de most inkább másra koncentrálok, még hozzá arra, hogy felszerelkezzünk a mentőakcióra. Még mindig mérges vagyok, amiért egyáltalán szükség van arra, hogy ezt meg kelljen tenni, amiért ide jutottunk, hogy bedrogozott és összetört, de a céltudatosság és a régi professzionalizmus elnyomja a dühöt. Koncentrálok, tervezek, próbálok az istennel együtt dolgozni, és eddig egész jól megy. Néha már-már egy mosolyra is futja, ő pedig az egyik alkalommal még a vállamba is boxol, amit valahogy a bizalom jelének veszek. A fegyverválasztás közben azért kiderül, hogy nem feleslegesen állunk neki a terveknek és válogatásnak, ez pedig újult erővel és haraggal tölt meg. Ha rajtam múlik, darabokra cincáljuk a helyet, és ebben a férfi is benne van. Aviva állapotára vonatkozó információ azonban ráébreszt, hogy nem lesz elég csak a fegyver és a harag. Halkan sóhajtok, felhívom a figyelmét arra, hogy ha rossz állapotban van, akkor stabilizálni kell majd az állapotát és amikor azt mondja, elintézi, biccentek egyet, mert kifejezetten örülök annak, hogy ezt is be tudja szerezni. Felkísér, bár mint kiderül, ő el is megy, hogy beszerezze ezt, míg én Pedersennek telefonálgatok. Nem egyszerű elérni, gyakorlatilag három számon keresztül kell kergetnem, míg sikerül elérnem őt, de utána már meg is lesz, ami kell. Amikor Módi visszajön a táskával, amit a kanapéra tesz, követem őt lefelé, és megosztom vele a részleteket. Szerencsére a pénz nem számít neki, és habár nem szeretem az illegális tevékenységeket, most kifejezetten örülök annak, hogy ilyen jól megszedte magát vele. Figyelem, miként vesz elő egy táskát, amely... mintha észrevehetetlenül, de vibrálna a közelében, aztán amikor felnyitja, meglátom benne a fejszét. A rúnák számomra nem mondanak semmit, de annyit még én is tudok, hogy megerősítik a fegyvert. Legalább is gondolom nem dísznek van rajta. A repülőbázis nincs messze, úgy hogy lesz egy kis időnk még itt összepakolgatni, és mivel a fegyvereket összerakta, én már másra fordítom a figyelmem. A taktikai felszerelést is kiválasztom - szerencsére szinte megegyeznek a méreteink, ahol lazának érzem ott úgy is tudok a pántokkal szorítani-, tőrt, amely kényelmes a kezembe és elég könnyen forgatható. Amikor azt mondja, hogy képes átadni az erejéből Vivának, hogy életben tartsa, rá pillantva fürkészem, majd bólintok egyet. - Remélem erre nem lesz szükség. - hálás vagyok, hogy erre is képes lenne, de nem akarom, hogy a haláltól ez az egy hajszál válassza el Avivát. A gondolatra ökölnyire szorul a gyomrom és a mellkasomban hevesebben ver a szívem. Ha már tudom, hogy él, és el tudunk érte menni, ne merészeljen akkor elpatkolni, amikor oda jutunk, és haza hoznánk. Amint megvagyunk az összepakolással, felveszem a kabátomat, és elkezdek segíteni a kihordásban. Nem zavartatom magam, hogy egyszerre több táskát fogjak a kezeimbe kettőnél, nem kell játszanom a gyenge kislányt senkinek, és így gyorsabban haladunk, úgy hogy legalább nem kell több kört mennünk. A raptoron biztonságosan helyezem el a dolgokat, hogy ne tudjanak csúszkálni, borulni, bármi. Ha összepakoltunk, minden a kocsiban van, és Módi sem akar várni semmire, beülök, hogy elindulhassunk. Út közben nem vagyok szószátyár, gondolkodom, felkészítem magam mindenre, jobbommal a zsebembe nyúlva ellenőrzöm, hogy meg van-e még a kincsem, és amikor rámarkolok a dobozra, inkább el sem engedem. Ha Módi nem áll neki beszélgetni, én inkább csendben vagyok arra a félórára, míg oda érünk. A készülődéssel és indulással együtt így is van még másfél, két óránk, de inkább mi várjunk a repülőre, mint fordítva. Amíg várunk a kocsiban ülve, egyetlen kérdés azért megfogalmazódik bennem, ami kivételesen nem a mostani ügyhöz tartozik. - Szóval... A testvéred, Magni... - kezdek bele lassan, mert fogalmam sincs, hogy tegyem fel a kérdésemet. - Ismerem őt? - talán így a legegyszerűbb. Ha testvérek és ugyan úgy néznek ki, akkor ikrek, és ha a Reidarsenre hallgatott délelőtt, akkor minden bizonyára a testvérét is így hívják, ha pedig ugyan úgy néz ki, és ugyan úgy hívják, mint azt a katonát, akivel szolgáltam... Furcsa, milyen könnyen közénk tudnak férkőzni, ha így van. Már majdnem félelmetes. Az idő mintha csigaléptekkel haladt volna, de aztán a jellegzetes zúgást már messziről meghallottam, hamarosan pedig a szürke pontként közeledő vasmadár egyre nagyobb lett. Vertikálisan szállt le a pályára, pont ez volt a lényeg, mert így nem kell nagy hely a le és felszállásnak. Némi manőver után oda tudtunk a hajtani a raptorral. Kiszállva kezet fogtam Pedersennel, bemutatott a pilótának és a co-pilótának, aztán egyeztettük az úti célt és megbeszéltük az árakat, amelyet Módira és Pedersenre bízok, hogy miként akarják egymás között egyenlíteni. A leengedett hátsó ajtón keresztül bepakoltunk a madárba, és mivel ez lesz az érkezési hely is, a raptort is csak a közelben parkoljuk le, hogy csak beszállni kelljen majd. Indulás után - ha nem gondolna rá magától - jelzem Módinak, hogy egy elég súlyos vihar jót tenne az álcánknak. Ha pedig a vihar egyébként is megjelenik, akkor megnyugtatom a pilótákat azzal, hogy egy ... kísérleti eszköz van nálunk a mentőakcióhoz, és a kivonási pont is tiszta marad. Nyilván nem könnyű elhinni az ilyesmit, de mikor már az első két óra után a vihar nyugodt szemében haladunk, azért mert kezdenek irigykedni. Én elkezdek beöltözni a taktikai felszerelésbe és összerakni a fegyvereket, megszámolni a lőszert. Amint készen vagyok vele, elmerengek valamin, előre megyek a fülkébe, és rákérdezek, hogy van-e felesleges láncuk, amire a dögcédulákat szokták feltenni. Amint kapok egyet, megköszönöm, és visszalépve az összepakolt cuccaimhoz a raktérbe előveszem a kabátomból a dobozt, hogy kivehessem belőle amit rejt. Felfűzöm a gyűrűt a gombos láncra, és mint egy talizmánt rejtem a taktikai egyenruha alá. Aztán a fegyvereket elhelyezve magamon felszerelkezve ülök le, és a fejemet hátra hajtva a gép oldalának egy kicsit lehunyom a szemem. Nem alszok, de próbálok pihenni és mentálisan felkészülni arra, hogy elpusztítsak mindent, ami az utunkba kerül.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Pént. Május 13, 2022 10:08 pm
Módi 'n' Axel
never give up don’t give up now there’s still hope in the darkest hour
Egy pillanatig sem gondolkozok el azon, hogy Axel megoldja a történet ezen részét, hiszen elég nagy tétje van most minden gondolatnak, minden tervnek, miért is ne döntene bármiről is legjobb tudása szerint. Ha azt mondja, ők segíthetnek, akkor intézze, a fizetés része se érdekel nagyon, csak tegyék amit kell, legyen meg, ami kell. A jármű hallatán apró mosoly bújik meg szám sarkában, majd egy 'rendben'-nel biccentek magam is, akkor ezzel a résszel egyelőre megvolnánk. Magni ahogy tud szól, fölösleges lenne kérdezgetnem mi van már, pedig legszívesebben megtenném, van bennem egy hajtó erő, ami újra és újra rá akar venni, hogy sürgessem már, mintha azzal előrébb lennénk. Az aggódás... Nem sokkal később már, ahogy befejezi az evés ivást, úgy vagyok vele, hogy amég várunk, addig is ráérünk szétnézni odalent, válogatni egy kicsit, mert fegyverzetet nem igazán kell szerezni sehonnan, kissé mániákusan gyűjtögetek minden szépet és jót, azzal nem lesz baj, egy gépet nehezebb lenne előhúzni. A válogatás aránylag gyorsan félbe lesz szakítva, mert végre megrezzen a telefon, majd hosszabban is, ahogy Magni felhív, én pedig bár nem teljesen, de megnyugszok, mert legalább életben van Aviva, közölhetett volna sokkal rosszabb, és sokkal rövidebb választ is... de ezt most már felejtsük el inkább. Él. Ez a lényeg. Ahogy leteszem a telefont, közlök is minden lényegeset Axellel, illetve első sorban csak a jó hírt, sóhajára pedig elmosolyodom. Annyira azért nem haragszik rá, jól van, megnyugodtam! Hát persze, hogy nem. De aztán ott a rossz hír, ami a többi lehetőséghez képest még mindig reményt ad, mert legalább több pontos választ kaptunk, amivel lehet is tervezni már, mutatom is a telefonon, hogy hova kellene eljutni. Nyugodtan körbenézhet, oda is adom neki miközben hozzáteszem, hogy amilyen közelségre be lett lőve a helyszín, onnan már egyszerűen megérzem Avivát majd. Bólogatok párat szavaira, egyetértünk úgy látom, majd rápillantok, ahogy azt mondja, ez nem lesz elég. Több lehetőség is eszembe jut, mire gondolhat, így inkább megvárom, még folytatja, amikor pedig végez, egy röpke pillanatra elnézek róla, számat is elhúzva láthatóan elgondolkozva, de már vissza is emelem rá tekintetem. - Intézem. - vágom rá magabiztosan, majd figyelmesen hallgatom tovább, hogy mosolya társa legyen sajátom cinkosan ismét. - hát... rohadt nagy ez a pince, szerintem a gépen és az előbbieken kívül mindent megtalálsz. - felelem, miközben elbiccentek az a helyiség felé, ahol már inkább felszerelések vannak, szóval ha kiválogatta amire szüksége lehet - amit persze már-már büszke pillantásokkal figyelek -, oda is benézhet folytatni a túrát, közben én is elkezdem összeszedni, amit úgy gondolok, kelleni fog. Hát van, ami biztos, hogy velem jön, de az picit hátrébb van, nagy becsben, nem a fegyverek között. - Addig összepakolok. - felelem szinte azonnal, mintha szavaival egybefüggő mondattá válna a két közlés, majd az egyik asztal alól előveszek egy nagyobb, fekete sporttáskát, és belepakolom amiket előkészítettünk. A többit egyelőre hagyom, inkább én is elindulok felfelé egy másik, üres táskával, hogy amég ő telefonál, intézzem az elsősegély részét a dolognak, amit el is mondok neki félúton az ajtóig. Nem igazán zavar, ha egyedül hagyom itthon, szóval intézem tőle külön ami kell, hogy nagyjából mire végez, én is betoppanjak az ajtón, a táskát a kanapéra teszem, szó nélkül. Egyértelmű volt, hogy nem jövök vissza üres kézzel, így nem is kommentálnám, inkább megállok tőle nem messze, kíváncsian nézve rá. - Az egy olyan... fél óra maximum. - szólok közbe halkan, végiggondolva az útvonalat, majd az 'ár hallatán' rápillantok. - El tudom képzelni, de nem számít. Az a fontos, hogy mielőbb ott legyünk. - felelem, majd elindulok vissza a pincébe, hogy a maradék cuccot is összeszedjük, tehát a ruhát többek között, de ezúttal már elballagok a helyiség végében lévő asztalhoz, amin egy igen méretes fekete láda van lezárva, a rajta lévő pántba rúnák vannak vésve. Kipattintom a két zárat, majd nyitom a fedelet, hogy a fekete selyemmel kibélelt helyéről balommal elővegyem matt fekete, gyönyörű fejszém, minek élébe az én és a bátyám neve van vésve, szintén rúnákkal. Korok óta megvan, hozzám tartozik, ő az én kis Mjölnirem, imádatom pedig abban is látszik, ahogy végigpillantok rajta pár másodpercre, de aztán csukom a ládát, és a fejszével együtt sétálok vissza az asztalhoz, hogy szintén a táskába tegyem ezt a szépséget is. Szinte érezni a benne vibráló erőt a rúnák miatt ha nálam van, hiszen kötődik hozzám, nem csak szentimentálisan. Ha Axel esetleg nem követett, akkor a táskákkal megyek vissza hozzá a nappaliba, ha pedig lejött velem, az asztalnál támaszkodok meg. - Amikor megtaláljuk Avivát. - kezdek bele határozottan Amikor-t mondva - Át tudom rá ruházni picit az erőm, hogy ne haljon meg még véletlenül se, mikor már végre ott vagyunk érte. Meggyógyítani nem tudom ezzel, és amúgy is csak ideiglenes, de legalább tényleg megnyugodhatunk, hogy kibírja az utat is. - nézek rá közben kellő komolysággal, sejthető, hogy nem sűrűn osztozkodok én ilyesmin, de mivel Aviva is háború isten részben, így működni fog a dolog, és egyszerűsíti is a tervezést, ha az életben maradása onnantól teljesen biztos.
And I saw the truth inside the real you Because I know you're lost when you run away Into the same black holes and black mistakes Taking all my will just to run alone When are you coming home?
Mikor elmondja, hogy az érzékei alapján talált Vivára, mikor ráállították, akkor már valami derengeni kezd, hogy tényleg így volt, csupán nem emlékeztem rá. Igazából most kifejezetten jól jön, hogy ilyen képességeik vannak, és az, hogy Vivának a családjába tartoznak. Ettől függetlenül nem véletlenül akartam elköltözni, de úgy tűnik, a lakás nem volt elég, inkább várost, vagy országot kellett volna váltani. Halkan szusszanok a gondolatra, mert az egész visszagyűrűzik addig, hogy én szolgáltattam neki gyenge pontot, és ha nem lennék, még mindig élne, vagy ha nem lettem volna egy ostoba buta fasz, akkor egyszerűen csak megkötözhettem volna, és elvéve a telefonját magam hívhattam volna Cameront. A téma azonban szerencsésen elterelődik, mielőtt megint maga alá temetnének az érzések, és már majdnem teljesen el is mosolyodok azon, ahogy viccelődik a tengerrel, és hogy bele kellett volna dobnia. Valahogy azóta, hogy kiderült, Aegir tényleg az apám, meglepően sokat tartózkodok vízben. Mondjuk az utóbbi két hétben pont nem, mert nem akartam, hogy kijózanítson. Ettől függetlenül kezdünk tervezgetni, bár egyelőre nem tudunk nagyon előre, hiszen nem ismerjük a környezetet. Abban benne van, hogy észrevétlenül menjünk be, és majd kifelé romboljunk le mindent. A számra egy halványabb, de annál sötétebb és elégedettebb mosoly húzódik, amikor Cameron cinkosan elmosolyodik. Furcsa, hogy fél év mennyit tud változtatni egy emberen, főleg ha a szerelmét bántják. Ezúttal nem fogom visszafogni magamat. - Majd ha megjött a jelzés, megnézem, felveszik-e a telefont. Egy Osprey nem jönne rosszul, de majd rákérdezek, hogy rendelkeznek-e olyannal. Mondjuk meglepne, ha pont az Ostberg csoportnak ne lenne. - mondom biccentve, amikor azt mondja, rám bízza ezt a részt. Ha tudtam volna akkor, hogy ma lehetőség fog elém állni, hogy Viváért mehessek, akkor nem hajszoltam volna magam ilyen mélyre. A múlton azonban nem lehet változtatni, így hallgatok Módira, és arra, hogy a pozitív dolgokra kell koncentrálni, és össze kell szednem magam, mert így nem leszek hasznára. Szóval eszek, iszok, és amikor ezzel megvagyok, lemegyünk fegyvert válogatni a pincéjébe. A biztonsági zárak már előre elárulják nekem, hogy valami nagydurranás lesz oda lent, de belépve fogom csak fel igazán, hogy egy rendőrség ellátására elegendő fegyver van ide lent. Miután oda lent kiválasztom a gépfegyvert, amivel tömeget tudok oszlatni, és fedezni tudok, megszólal a telefonja. Találkozik a pillantásunk, de egyelőre nem történik semmi, csak feszült csend és várakozás.. aztán végre telefonálni kezd. Nem tudok a beszélgetésből kivenni semmit, ami elég lenne ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le, de mivel nincs kétségbeesett arca, és nem lő le azonnal, mert elkéstem az információval, arra jutok... abban reménykedem, hogy még él. Szinte lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy lerakja, ajkához teszi a telefont. Amikor végre kinyögi, hogy Viva életben van, felszakad belőlem egy sóhaj, és az asztalra támaszkodok. Persze, a hangjából kihallottam, hogy ezután jön egy "de", úgy hogy nem veszem le róla a pillantásom, csak figyelem őt. Rossz állapotban van. Gyenge. Ökölbe szorulnak a kezeim az asztalon, és egyre csak gyűlik bennem mélyen, a gyomromban a harag, amelyet majd Uzira fogok önteni. Amikor közelebb jön, kiegyenesedek, majd ránézek a térképre. Fürkészem egy ideig, ha engedi, hogy hozzá is érjek a telefonhoz, akkor körbe járom azt, megnézve a környezetet. - Katonai szempontból ez egy védhető környék. A hegytető. Szerintem arrafelé lenne a legideálisabb egy rejtekhelynek. - értek vele egyet az iránnyal, aztán mély levegőt veszek. Ha Viva rossz állapotban van, akkor nem csak fegyver fog kelleni, hanem meg kell oldani, hogy szállítható állapotba kerüljön. Kifelé menet az egyikünk keze foglalt lesz vele - valószínűleg az enyém, tekintve, hogy hozzám kötődik jobban, és Módi nélkülem is épp elég pusztítást tud csinálni ahhoz, hogy gond nélkül kisétálhassak vele. Nem mintha én magam ne tervezném, hogy kísérleti nyúlnak használom a helyet az erőm próbálgatására. - Ez nem lesz elég. - mondom körbe tekintve a szobában, majd a pillantásomat Módira emelem. - Sósoldat, branül, tű, minden kelleni fog ahhoz, hogy stabilizáljuk az állapotát, amíg olyan kezek közé nem adjuk, ahol már kezelni is tudják. - mondom kissé elmerengve. Ha kell, beviszem kórházba, és nem érdekel, hogy nincs benne a rendszerben. Flavia adatait tudom, maximum azokkal vetetem fel, ha pedig nem elég, akkor akár egy egész kurva kórházat is képes leszek túszként tartani, amíg el nem látják ott. - A rajtaütéshez pedig dukálna egy éjfekete taktikai harci felszerelés. Lehetőleg olyan, amely nem ázik be. - teszem hozzá halvány mosollyal, mert valahogy viccesnek találom, hogy mindketten viszonylag a vízhez vagyunk köthetőek. A géppuska mellé választok egy kisebb fegyvert, egy SIG Sauer MCX rattler-t a szűkebb helyzetekre, taktikai tőrt. A saját SIG kézifegyverem meg van még, úgy hogy azt is elviszem. Kikészítek elég töltényt ehhez, aztán a férfire pillantok. - Felkeresem Pedersent. - mondom miután mindent katonás rendben előkészítettem, aztán felmegyek az emeletre, hogy telefonáljak. Bele telik vagy 10-20 percbe, amíg egyrészt elérem, másrészt amíg meggyőzöm arról, hogy egy kicsit elszakadhat a figyelme a láblógatástól - Tyr hijján -, mert tudnék neki egy jövedelmező feladatot. A kérésem persze nem egyszerű, és az árát is megkérik, de kell az a kurva gép és pilóta, és nem holnapra, hanem most. Van az a pénz, amivel mindenkit meglehet mozgatni, és tekintve, hogy Viváról van szó, ha kell elmegyek bankot rabolni, ha kiderül, hogy Módi kereteit túllépjük. Mondjuk, ekkora fegyverarzenállal valahogy kétlem, de a fasztudja. Ha nem követett fel, akkor magam megyek le, hogy aztán mellette megállva bólintsak. - Három órát kért, hogy feltankolja a madarat a pilótával, és azt mondta, hogy a Kjeller légizábisra menjünk. Ott vesznek fel minket. Addig van időnk összepakolni és kiérni. - mondom végig pillantva az asztalon, aztán a szemem sarkából rá pillantok. - Nem lesz olcsó taxi. - teszem hozzá.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 12, 2022 10:36 pm
Módi 'n' Axel
never give up don’t give up now there’s still hope in the darkest hour
Tényleg úgy gondolom, hogy Avivának megvolt a jó oka, a megfelelő indoka ahhoz, hogy így döntsön. Valaminek erre kellett vezetnie őt, hogy inkább a saját feje után menjen, minthogy szólt volna mondjuk, amivel tényleg ez az egész elkerülhető lett volna. De ezt ráérünk megbeszélni vele, ha már itthon lesz, biztonságban, addig annyi a dolgunk, hogy félretegyünk mindent, és egyedül arra koncentráljunk, hogy visszahozzuk őt. Nem gondolok másra, nem is lehet máshogy, addig azzal tervezek, hogy életben van, amég meg nem győződök az ellenkezőjéről... addig muszáj tartani mindezt. A konyhában már ki is térünk az ezzel kapcsolatos dolgokra, hogy Magni hogy tudja őt előkeríteni, mesélek erről a képességről is neki. - Meg. Mikor utána küldtek is azért találtam meg egyszerűen, mert éreztem őt, így most is érzékelni tudom majd. - felelem egyszerűen, ha mondjuk megpróbálom picit használni én is, aminek amúgy mennie kéne, a távolság se lenne-lesz akadály. Márpedig muszáj vagyok helyrerakni magam, hogy ebben a tekintetben is hasznom legyen, és ne veszítsünk értékes perceket, ha esetleg a bátyám nem tud annyira pontos helyet mondani valamiért. Egy kis csipkelődés azért belefér, szélesedik mosolyom, hogy érti a viccet még ilyen ramaty állapotban és helyzetben is. - Hát azt én is. - sóhajtom, ez már nem vicces, ahogy az sem, mi is lesz a menete ennek, ha Avivát mégsem találjuk élve... Axelre pillantok, ahogy Aviva testvérét említi, hogy őt életben hagyná, de nem tudok rá mit mondani, egyszerűen elpillantok róla. Attól tartok pont nem érdekelne se a testvére, se úgy akárki más, ha már nem is igazán gondolkozok, csak cselekszek. Nem véletlenül terelem a gondolataim erről az eshetőségről, és vezetem erőszakkal minden megérzésem afelé, hogy még életben van. Na meg a másik, 'oké', hogy Tyr úgy van ahogy jelenleg, és nem tudni, mi lesz vele, hogy lesz ha felébred, felébred-e egyáltalán, de ha igen, és emlékszik, hogy állnék elé? Hogy mondanám meg, hogy az egyetlen lánya meghalt, miközben ketten is itt voltunk a közelében, csak épp .. így sikerült. Hát kihagynám... nem sok személytől tartok, de ő köztük van. Figyelmesen hallgatom eztán, amit már a tervvel kapcsolatban válaszol, bólintok, hogy a géphez kell segítség. Halkan szólok egy 'nyilván'-t, hogy nem igazán tudnak az istenekről, majd hallgatom tovább. - Támogatom a csendes rajtaütést, majd ha Aviva megvan, felhajtás és pusztítás opciót. - mutatok rá röpkén ujjammal, egy cinkos mosolykával szám sarkán, nem titkolom én, hogy a földdel egy szinten akarom látni a helyet, vagy inkább még az is nyelje el a francba, mindenkivel, aki ott lesz. - Akkor ezt a részét rád bízom, mondd mi kell, mire van szükséged, bízom benned. - teszem hozzá, gondolok itt arra, hogy személy szerint nem tudom kikről beszél, de mivel a szerelme megmentéséről van szó, bízom a felvetésében, egy pillanatra sem kételkedek. Ahogy ő befejezi az evést, én is az üdítőm végére érek, hogy aztán biccentsek neki, hogy kövessen, még balommal is intek lustán, majd lemegyek vele a pincébe, onnan pedig hamar át egy hatalmas szobába, telis-tele gyönyörűbbnél gyönyörűbb fegyverrel, felszereléssel. A ház legvédettebb pontja, ez nem vitás, egyben a legszebb is? Jó, ezt nem hangoztatom... Kérdésére tárom kezeim, jelezve, amit csak szeretne, nézzen szét, válasszon, nem is nagyon figyelem eleinte, mert muszáj odalépnem a kiskedvencemhez, gyönyörű M4-es társamhoz, mellette nem sokkal egy másik gyönyörű, 338 lapua magnum puska, és... jó, abbahagyom. Azért egy ábrándos sóhajt megengedek magamnak, mielőtt otthagynám szívem csücskeit, és visszalépnék Axelhez közelebb, figyelve, mi mellett is dönt. Elmosolyodom, mikor meglátom az M27-essel szemezni, majd le is teszi az asztalra azt egy tárral együtt, de a mosoly nagyjából eddig tart, mert megszólal a telefonom. Pillantásom elkapja Axelét, biztos vagyok benne, hogy ugyanarra gondolunk, közben motorikusan nyúlok zsebembe a telefonért, az üzenet pedig stílusosan csak annyi, hogy 'mindjárt hívlak'. Hát miért nem anyut idegeli időhúzással?! Szusszantok is egyet, sürgetem millió gondolattal, de a mindjárt tényleg mindjárt, mert már villog is a neve a kijelzőn, én pedig szinte azonnal felveszem, és a fülemhez kapom. Amit Axel hallhat ebből, az annyi, hogy felveszem annyival, hogy 'na?', majd hallgatok, és hallgatok, bár arcomra rá van írva, hogy valami nem oké. Ahhoz túl hosszan hallgatom, hogy annyi legyen, 'nem találtam semmi', bő fél perc után felelek annyit, hogy 'jó, oké. Nem, nem kell, megleszünk.' és némi szünet után, hogy 'igen tudom. Majd hívlak', azzal le is teszem a telefont, tetejét ajkamhoz szorítom elgondolkozva pár néma pillanatra. - A jó hír, hogy Aviva él. - bököm ki aztán egyszerűen, hova szépítsem, hova húzzam, sejthető volt, hogy lesz rossz hír is.. mondatom végére közben rápillantok. - A rossz hír, hogy Magni nehezen tudta közelebb érezni őt, nehezebben tudott . . "rákapcsolódni", ami azt jelenti, hogy nagyon rossz állapotban van. Ezért is tartott tovább, mert meg akarta találni a pontos helyet, de egy majdnemmel is szuperek vagyunk. - emelem mutató ujjam, amolyan semmi pánik alapon, miközben újra feloldom a telefont, Axelhez lépek, és a térképet megnyitva már keresem is a helyszínt, pár kilométeres körzetre pontosan megmutatva, hová is kell mennünk. - Ha itt leszállunk, onnan már megérzem őt, hiába gyenge, és pontosan meg tudom mondani, hol van. - mutatok egy határon lévő pontra, majd Axelre nézek, pár másodperc után elmosolyodom, és a vállába ütök erősen, mégis finoman. Megmondtam? Megmondtam! Aztán elteszem a telefont, katonásan közlöm a 'haladjunk' szócskát, pakoljunk, intézzük amit mondott, és induljunk mielőbb.
And I saw the truth inside the real you Because I know you're lost when you run away Into the same black holes and black mistakes Taking all my will just to run alone When are you coming home?
Nem tudom, hogy mit gondoljak. Ha igaz, amit mond, és Viva bele gondolt abba, hogy mit tesz velem azzal, hogy kvázi összetöri a kettőnk közti bizalmat és elmegy... Nem akarok bele gondolni. Nem akarom azt hinni, hogy csak ennyit jelentene neki az egész. Így hát hallgatok rá. Majd kiderül minden, ha él még. Igyekszem bízni ebben, és úgy indulni útnak, hogy az motivál, hogy él, és nem az, hogy meg kell őt bosszulnom. Nem mintha nem lenne részben ez is a küldetés része. A konyhába érve tényleg neki állunk megtervezni a dolgokat. Kedve azzal, hogy visszanyerem valamennyire az erőm a szendviccsel és a cukros üdítővel. Átbeszéljük, hogy Viva és ők a testvérével mi mindenre képesek. Most kicsit hálás is vagyok, hogy Aviva ebbe a családba született bele, nem pedig mondjuk valamelyik termékenység isten alá, mert olyan háttérrel még nehezebb lenne elindulni valamerre. - Ha ott vagyunk, és él, visszatudod követni? Megtudod találni hol van pontosan? - kérdezem a férfi arcát fürkészve. Valamennyit én is megemlítek abból, hogy mit tudok, legalább is a tenger gyógyhatását, mire az isten arcára egy pimasz mosoly költözik, én pedig halványan elmosolyodom. - Majd legközelebb. Bár remélem nem lesz rá szükség. - mondom, aztán kiiszom az italom maradékát. Amikor azt mondja, hogy egész Izraelt eltörli, a szám szegletébe egy apró, de elégedettnek tűnő mosoly költözik. - A testvérét én életben hagynám azért... - mondom végül, és elmerengek. Vajon Ephraim tudja, hogy Uzi megtalálta és fogságba ejtette a húgát..? Hiszen a moszadnak dolgozik. Halkan sóhajtok, és inkább próbálok nem erre koncentrálni. Amikor Pedersenéket említem, akkor bólogatok párat, sejtettem, hogy egy istennek nem számít a pénz. Arra bólogatok, amikor azt mondja, hogy Tyrnek biztos félne elmondani a dolgot, és teljesen átérzem, mert én még neki is tartottam attól, hogy elmondjam, mi történt. Aztán amikor azt mondja, megegyezünk-e ezekben, bólintok ismét egyet. Most valahogy nem vagyok szószátyár, de senki nem vetheti rám, nem vagyok túl humoros hangulatomban. - Kell valaki, aki a repülőt kezeli, és aki fel-le enged minket róla. Pedersenék képzett katonák, de nem feltétlenül keverném őket bele a harcokba, főleg mert szerintem nincsenek tisztában az istenek létezésével, és a legkevesebb, amire szükségünk van, az a pánik. Azonban ha a corpon keresztül keressük meg őket, nem hiszem, hogy elutasítanák, hogy legalább a fuvarral segítsenek minket. Engem legalább már ismernek, megpróbálhatok kapcsolatba lépni velük. Ami meg az ottani dolgokat illeti... A legjobb esetben is 5-6 óra, míg oda érünk, ha most felpattannánk akkor is már este lesz, mire oda érünk. A sötétet kihasználhatjuk a magunk javára, két személy könnyebben jut be, már ha feltűnésmentes akarsz lenni... A helyszíntől is függ sok minden, amíg az nincs meg, tervezgetni se nagyon érdemes annál többet, hogy csendes rajtaütést, vagy minél nagyobb felhajtást és pusztítást akarsz, de oda úton könnyen kitalálhatjuk a részleteket. - mondom, elővéve a hadnagyot, és azon gondolkodva, milyen lehetőségeink lesznek ott, és egyáltalán milyen helyeken tarthatják VIvát.. Én mondjuk azt se bánom, ha mindent lerombolunk, ugyan is rendkívül jól esne minél több mocsoktól megszabadítani a Földet. Miután befejezem a szendvics és az üdítő maradékát, biccent a fejével, hogy kövessem, én pedig felkelve utána indulok. Lemegyünk a pincébe, és vagy két meglehetősen biztonságos ajtón keresztül megyünk, hogy aztán egy fegyverszobába érjünk. Nem mondom, hogy valahol mélyen a tengerészgyalogos énem ne sírna a boldogságtól, de az arcomon nincs más a komor nyugalomnál. - Válogathatok? - nézek rá, gondolom nem azért hozott le, hogy nagyzoljon, hogy neki mennyi mindene van, de egyébként szerezzek magamnak fegyvert. Ha megengedi, akkor végig járom először a lehetőségeket, végig mérve a kisebb és nagyobb fegyvereket. Jó lenne tudni, hogy milyen helyre megyünk, mielőtt választok a fegyverek közül. Végül megállok egy M27-es előtt. Tipikus amerikai tengerészgyalogos felszerelés, de ha valamiben jók, az a fegyverkészítés. Elveszem az automata fegyvert a helyéről. Átnézem, hogy minden rendben van-e vele, de olyan tökéletes kondícióban van, mintha most jött volna a szalagról. A középen lévő asztalra teszem. Külső és belső helyszínre is tökéletes lesz. Épp tárat teszek mellé, amikor Módi telefonja csipog egyet, úgy hogy megállva a mozdulatban feltekintek rá. A szívem elnehezül, és csak remélni merem, hogy a testvére egy élő félvérre talált rá, ha rá talált.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 12, 2022 6:16 pm
Módi 'n' Axel
never give up don’t give up now there’s still hope in the darkest hour
Halk sóhajjal nézek rá, ahogy már dühösebben felel, majd fel is áll a kanapéról. Nem szólalok meg, nem felelek semmit, inkább figyelmesen hallgatom őt, ahogy folytatja válaszát nehezen formált szavaival. - Önző. De mind azzá válunk kicsit, ha szeretünk valakit, és kétlem, hogy ne vette volna számításba, mit hagy maga mögött. Biztos vagyok benne, hogy mivel volt ideje meggondolni, átrágta magában, mi történhet ha elmegy, és mi történhet, ha marad. - felelem halkabban, mert nem akarom túlfeszíteni, hogy már így is szörnyen érzi magát. Újabb sóhaj, hátradőlök a kanapén, mert nehéz mind a két felet megérteni egy bizonyos helyzetben, de legalább nem kell megmondani, melyiküknek van igaza, mert az lehetetlen lenne. Éppen melyikük helyzetére gondolok, annak adnék igazat, nem lennék jó bíró... Ahogy felém néz, és beszélni kezd újra, visszaülök rendesen, kihúzva magam, úgy figyelek rá. - Tudom, Axel, egy szóval nem mondtam, hogy ez ne lenne így.. - felelem, mintha hangommal akarnám nyugtatni, elég ránézni, és szólni sem kell, hogy tudjam, ez így van. Nem is azt akartam vitatni az imént, hogy ki szereti jobban a másikat, ki mit tenne meg a másikért... Tartom tekintetét, bárhogy is nézzen rám, övé minden figyelmem, nyugodtan kimondhat bármit, amit akar. Én aztán nem fogom megenni azért, mert mérges, szóval kíváncsian emelem picit fejem, ahogy ismét megszólal. Egy pillanatra rándul szemöldököm, hogy nem ment volna vele, amikor pedig engem említ, mélyen hunyom le szemem egy pislogásra, ahogy arcom is elfordítom róla, így hallgatom tovább. Igazából... ahogy mondja és mondja, egyre inkább arra jutok, mint az előbb, hogy nem tudok igazat adni, mert érzem, értem az ő álláspontját is, egyre jobban. Bólintgatok pár aprót, hogy láttam, hova jutott, eztán pillantok vissza rá. - Oké, tényleg szólhatott volna.. de éppen azért, mert ez a történet így hülyeségnek és alaptalannak hangzik, gondolom, hogy megvolt az oka rá. Valami csak járt a fejében, ami miatt nem szólt, és kétlem, hogy attól félt volna, hogy bezárom és megoldom egyedül, nehogy baja essen. Ne legyél rá ennyire mérges, amég nem tudod, miért döntött így, és ne formáld úgy az egészet, hogy azzal saját magadban forgasd a kést. Nincs értelme, csak hergeled magad fölöslegesen. Bízzunk benne, hogy jól van, vagy legalább életben van, ez legyen előtted, ne az, hogy mit rontott el, az ráér. Nem tudom nem védeni őt, mert valószínűleg én sem vontam volna bele senkit, illetve max a bátyámat, mert előle nem tudom titkolni ha valami ennyire földhöz ver, megérzi... Más esetben én is ezt tettem volna. De attól még megértelek, hidd el, csak türelmet kérek, egy kis félretevést, és egy kis koncentrálást. Rendben? - beszélek immáron nyugodtabban, lágyabban, nem akarok veszekedni vele vagy hasonló. Ahogy ránézek, örülhetek ha nem kap itt helyben pánikrohamot, azt meg igazán elkerülhetnénk. Eztán már a konyhában beszélgetünk tovább, muszáj ennie és picit összeszednie magát, ha velem akar jönni, márpedig biztos vagyok benne, hogy ezt akarja. Elmondom neki azt is, hogy hogy is tudjuk megtalálni Avivát a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben. - Mivel ő csak félig isten, nem terjed ki neki annyira, mint mondjuk nekünk, de bizonyos távolságon belül képes rá. Képes megérezni a fizikai veszélyt is, illetve a mentálisat is, és egyszerűen tudja, érzi merre jársz. - fejtem ki picit a dolgot, természetesen jelen időben beszélve, mert nem vagyok hajlandó mást elfogadni, akkor se, ha nem vagyunk biztosak. - Jaj tényleg, elég lett volna belevágnom téged a tengerbe, hogy összeszedd magad, egyben meglett volna a fürdés is. - vágom rá egy szemtelen mosollyal, majd elsétálok egy pohárért, hogy töltsek magamnak üdítőt, iszok is egy kortyot. Aztán megjegyzem, hogy Magnitól függetlenül már lehetne tervezni a következő lépést, akkor is, ha esetleg... Aviva megmentése szempontjából már nem számítana. - Egész Izraelt eltörlöm ha Aviva már nem él, nem csak őt. Ha él, megkaphatod. - pillantok rá határozottan, a lehető legkomolyabban gondolva. Éppen ezért nem is akarok belegondolni ebbe a lehetőségbe, inkább nyugtatom és dédelgetem magam abban a tudatban, hogy ha odamegyünk, életben találjuk őt. - A fizetség nem számít, azt megoldom. Tyr lehet jobb is, hogy úgy van ahogy, ... Rohadtul paráznék elé állni ezzel a sztorival, hogy az egyszem lánya elment egy öngyilkos küldetésre, és vagy él még, vagy nem... Akkor maradjunk ebben? Esélyesen perceken belül kiderül, hogy mi a helyzet, mielőbb kell egy terv. Erősítésre csak részben lenne szükség, ha bejutunk, elég lesz rád vigyáznom, meg úgy általában is. Ha szerinted ők jó ötlet, én benne vagyok.
Értetlenül nézek rá, amikor azt mondja, hogy csak saját magam nézem a dologban. Nem érti meg hogy értem, hogy Avivát mi vezérelte, de ez nem teszi jóvá azt, amit tett. Amikor pedig arról beszél, hogy Aviva nem akart engem kockáztatni, akkor csak még dühösebb leszek. - Ő megérte volna a kockázatot!! - emelem fel a hangom, aztán zaklatottan felpattanva, reszketeg légzéssel dörzsölöm át az arcomat a remegő kezeimmel, míg ellépve elfordulok tőle, hogy összeszedjem magamat. - Az én akaratom, az én érzelmeim nem érdekelték. Csak a saját, korábbi fájdalmát vette központba, attól félve cselekedett rosszul, ezzel ugyan azt a fájdalmat okozza nekem, mint amitől még ő maga is félt. Miféle szeretet az ilyen? Azt a kínt okozni a másiknak, amitől magunk is szenvedtünk, csak hogy mi magunk ne éljük át újra? - tekintek rá, de a kérdésem ismét csak költői. Esküszöm, én már nem is próbálok keresni értelmet ezekben a döntésekben, mert semmilyen logika nem lapul mögöttük. Nem akart kockáztatni, pedig nem is kellett volna. Egyetlen egy személy, akit ismer és akit elérhetett volna, nullifikálta volna az egészet, a helyett, hogy szólt volna az unokatestvérének és mindenki mindent túl élt volna, inkább bedrogozott és elment. Mintha a maratont futottam volna, halkan zihálva, sajgó, hevesen dobogó szívvel nézek vissza rá, és még ha úgy is érzem, hogy ég a szemem, könnyeket már rég nem tudok ejteni, mert elfogytak a reggelek alkalmával, amikor oldalra pillantottam és a mosolygó arca helyett csak a sötét ürességgel találkoztam. - Szeretem Avivát, és bármit megtettem volna azért, hogy biztonságban legyen. Ő minden kockázatot megért volna... - nyomatékosítom újra, határozottan, megszívva egy kicsit az orromat, és hátra túrva a hajamat és visszaülök, majd zaklatottan, az érzelmeimtől háborgó lélekkel nézek rá. Olyan lehetek, mint a tenger azon az éjszakán, amikor elsüllyedt a bárka. Úgy is érzem magam. Ettől függetlenül már kicsit nyugodtabban folytatom, hogy értse az én oldalamat is, és azt, hogy miért vagyok ilyen állapotban. Mert itt nem arról van szó, hogy sérelmezem, hogy kihagyott mindenből. Nem arról van szó, hogy azt hinném, hogy nem szerelem, vagy a félelem irányította. Nem, az én elkeseredettségem és dühöm egészen máshonnan fakad, és itt most ki is térek arra, hogy miért értelmetlen az egész, amit tett, hogy miért nem értek egyet azzal, hogy féltenie kellett, hogy azért cselekedett, mert a gyenge pontja vagyok. - Tudod mi a legrosszabb ebben, hm? Hogy még csak nem is kellett volna féltenie, mert nem mentem volna vele. Egyetlen kérésem volt, egyetlen egy! Hogy hívjon téged, ne egyedül menjen. Nem zavart volna, hogyha a két kezünk által épített biztonságos búvóhelyen hagy engem, és nem küldöm Aegir biztonságába a családom, ha tudom, hogy veled lesz... Még ebbe is bele mentem volna, mert mesélt rólad és tudtam, biztonságban lenne melletted, és újra láthatom. De nem. Figyelmen kívül hagyott nem csak engem, de téged is. Nem érdekelte, hogy mi lesz velünk azután, csak a pillanatnyi félelem irányította. Meg sem próbált megküzdeni azért a jövőért, amit együtt megálmodtunk, egyszerűen csak... elengedte. Éppen ezért nehéz elfogadnom, hogy én lennék neki a legfontosabb. Főleg így, hogy nélküle... gondolom nem kell magyaráznom, hová jutottam, magad is láttad. Nincs olyan érv, amely meggyőzhetne arról, hogy veled az oldalunkon ne tudtuk volna legyőzni Uzit meg a rohadt csapatát, és hogy félistenként nem abszurd az, hogy önfeláldozzunk, mikor egy felsőbb hatalomhoz fordulhatnánk, főleg ha ismerjük és bajban vagyunk. - mondom végül elhalkítva a hangomat. Nem hiszem el, hogy egyetért a meghozott, mindenkit nélkülöző döntésével, és hogy szerinte ez így van rendben. Tulajdonképpen egyetlen egy eshetőség miatt nem lennék dühös Vivára. Ha abban a percben kellett volna döntenie. Ha akkor esélyt sem adnak neki arra, hogy felkészüljön, hogy tervet tegyünk össze, vagy szóljunk másnak, akkor nem lennék dühös, mert valóban kivitelezhetetlen lett volna egy rajtaütés. De így, hogy ráadásul egy napot kapott az egészre... Nem... Egyszerűen... nem... Mély levegőt veszek, és az orrnyergem masszírozva próbálom a rám törő fejfájást elnyomni. Végül átmegyünk a konyhába, és amikor feljön a lehetőség, hogy vele menjek, nem kérdés, hogy elkezdek enni, és ténylegesen összeszedni magam. Közben rákérdezek azért, hogy miként akarják megtalálni őt, a képesség viszont ebben a tekintetben újdonság. - Mesélte, hogy érzi, ha veszélyben vagyok, de azt nem, hogy meg is tudná mondani, hogy hol. - merengek el. Persze, ez megmagyarázza, miért nem tudtam soha meglepni őt, de inkább gondoltam arra, hogy ez is ahhoz kapcsolódik, hogy érzi a rá leselkedőket, nem pedig valami "lokátorként" bemér engem és végig követ. Persze, amikor a gyorsaságról beszél, mély levegőt veszek. - Jól képzett vagyok, és ha nem tudnék földi módszereket arra, hogy rendbe rázzam magam, akkor is ott van a mérleg másik nyelve, a tenger. - mondom céltudatosan két falat között. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Alig pár perce merült fel, hogy szükség lehet rám, ha kell út közben is ki tudom magamból dolgozni a másnaposságot, bőven van tapasztalatom ilyesmiben a seregből. Amikor felhozza, hogy ki kell találnunk, mivel menjünk Izraelbe, akkor is, ha esetleg Viva már nincs, ökölbe szorul a kezem. Tudom, hogy eddig féltem reménykedni, de Módinak hála most elkezdtem. De ha még is tévednénk... - Uzit el akarom törölni a föld felszínéről. - mondom egyetértően vele, sötét pillantásomat rá emelve. Nem csak ő akar bosszút, sőt, szerintem kettőnk közül nekem több okom van arra, hogy azzal a mocsokkal ismét találkozzak, és megkapja, ami jár. - Amikor Indonéziában rekedtem egy robbanás következtében, Tyr egyik zsoldos csapata hozott haza. Tudom, hogy az isten lábadozik, és kómában van, de azt hiszem, hogy kellő fizetséggel Pedersenék tudnának járművet biztosítani, de akár még fegyverzetet és erősítést is. Hála az Ostberg vállalatnak, azért elég jól felszereltek. - dobom fel az ötletet a kijutásra.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 12, 2022 2:15 pm
Módi 'n' Axel
never give up don’t give up now there’s still hope in the darkest hour
Attól függetlenül, hogy értem, miért így éli meg ezt az egészet, muszáj vagyok picit Aviva mellé állni, ha már a jelek szerint ugyanannyira tudunk hülye döntéseket hozni, mint jókat . . na meg amúgy is. Főleg nem kifogás, hogy ő éppen megsértődött, miközben azon kellett volna agyalnia, hogyan kerítse elő akit szeret, ahelyett, hogy elhinné, hogy vége van, ennyi volt. Válaszul csak annyit bökök ki, hogy 'de', hiszen folytatja, mire kissé ráncolom is szemöldököm, de nem veszem zokon a majdhogynem kirohanását, mondja csak.. - Mi a francért saját magadat nézed az egész sztoriban, Axel? Nem, nem vagyunk állatok, de egy harcost is össze lehet zavarni, ha tudják, hol a gyengepontja, márpedig szerinted, TE mennyire vagy gyengepontja Avivának, ha mindenféle segítségkérés helyett úgy döntött, hogy elmegy? Az önsajnáltatás helyett belegondolhatnál, mi kényszerítette arra, hogy ezt az utat válassza, szerinted mennyire félhetett hozzá? Kurvára baszhatjuk, hogy háború istenek vagyunk, mert ugyanúgy tudunk félni, ugyanúgy aggódunk, ugyanúgy fáj, ha bántanak, és kétszer jobban fáj, ha zsarolással meg tudnak fogni. Az egyszerűbb utat választod, ha úgy érzed, a többi lehetőséggel megsérülne, vagy meghalna, akit szeretsz. Egy harcosnak szerinted mennyivel nehezebb belátnia, hogy vesztett, és döntenie, hogy megadja magát? Nem mondom, hogy nem lett volna más út, de az, hogy nem akart rizikózni is csak azt jelenti, hogy fontosabb vagy neki bárminél. Nem értem ezt miért nem látod meg. - felelem nem veszekedve, de azért még mindig megszidva picit, mert az önsajnáltatás ráérne később, majd ha már tudjuk, hogy Aviva egyébként jól van, vagy legalább életben van. Addig neki se kellene más dolga legyen, nem kellett volna, ez a két hét nagyon hosszú idő jelen pillanatban... Persze figyeltem én arra is, amit mondott, ezért is értem, miért bántja ami történt, de felül kell emelkednie ezen, és megnézni kicsit a másik szemszöget, mert az egy kicsit fontosabb most. Saját magamon tudom, mennyire szenvednék egy ilyen döntéstől, és milyen nehéz lenne, de valószínű meghoznám, ha úgy látom, az a legbiztonságosabb út; nem nekem, hanem annak, akit szeretek. Mert ilyenkor csak ez számít, semmi más.. és ezt tisztelem Avivában, még ha ő is megkapja majd a magáét ettől függetlenül. Mivel egyelőre nem nagyon tudunk tenni semmit, mert néhány hiányosságom miatt Magnira kényszerülünk várni, megkérdezem, mikor evett egyáltalán utoljára, mert én már gondolatban a következő lépéseken agyalok, így pedig biztos, hogy nem jöhet velem. Előszedek tehát pár dolgot, összedobok neki legalább egy szendvicset ha mást nem is, reményeim szerint úgyis hamarosan többet fogunk tudni, amit el is mondok neki. Látom ahogy rám néz, látom benne szinte a gondolatait, de komolyan mondtam ám, így nem jön. Szóval hajrá. Figyelem ahogy közelebb lép kérdésével, de mielőtt felelnék, hátrébb lépek párat, hogy a másik pultnak támasszam magam, kezeimet is magam mellé két oldalt. - Nem tudom, Aviva mennyit mesélt a képességeiről, a képességeinkről. Képesek vagyunk ezt az úgynevezett ösztönünket, ami véd minket, kiterjeszteni, illetve hát én kicsit bajlódok vele, de Magni képes rá, ezért kértem meg őt. Mivel nem ismeri Avivát, így nem tudja konkrétan őrá kiterjeszteni, viszont mivel adott a hely, képes "leradarozni" a területet, ha pedig van ott félvér, azt is meg tudja mondani, veszélyben van-e. Nem tudom mennyi idő neki, nem sok, bár ez most relatív ugye... hiszen minden pillanat számíthat. De ez a leggyorsabb megoldás, és a legbiztosabb is.. - felelem, miközben pár pillanatra figyelem, ahogy eszegetni kezd, majd elnézek róla, bár nem mondanám, hogy az érdekel, ami az ablakon túl van. A leggyorsabb megoldás az lenne, ha én magam tudnám megcsinálni mindezt, de hátha nem ezen a pár percen múlik akármi is... - Közben elkezdhetünk gondolkozni, hogy hogy jutunk el Izraelbe. És, hogy aztán hogyan tovább. Szerezhetek magángépet, vagy.. - hagyok egy kis szünetet, majd folytatom: Ha esetleg Aviva.... Akkor is odamegyünk. - jelentem ki, ha ő nem, én mindenképp, ezt majd eldönti, bár nem hiszem, hogy ő ne akarna bosszút állni, ha már kitisztul a feje.
Válaszolok a kérdéseire és elfogadom a szidást is, amit kapok. Igen, lehet, hogy próbálkoznom kellett volna, de őszintén szólva nem bíztam abban, hogy Uzi sokáig játszadozni akar majd Vivával. Egyrészről reméltem is, mert a gondolat, hogy én itt vagyok, megcsömörlötten, míg őt halálra kínozzák, elviselhetetlen volt. Talán ezért is ringatottam magam a gondolatba, hogy már nem él, mert így is rettenetesen nehéz megtartani az ép elmémet, de úgy... Aztán a szavaimra egy olyan magyarázattal jön elő, ami őszintén feldühít. - Talán a stratégia és taktika nem a háború része? - teszem fel halkan, de ingerülten a kérdést, de azonnal folytatom is, mert nyilván nem várok rá választ. - Nem vagytok kibaszott állatok, hogy az ösztönötök irányítson titeket! Aviva részéről pedig nem felindulás volt ez a döntés, hiszen perceken át nézte, ahogy iszom mérget, miközben eljátszotta az egyetértést. Azt is tudta jól, hogy nélküle rohadtul semmit nem ér, hogy feláldoztam a társadalmi életem! Nem mehetek vissza a családomhoz, különben leültetnek évekre, ő meg elment megöletni magát! Mindenemet oda adtam érte! A karrierem, a személyem, az életem, mindent! Ő meg hagy két szék közé esni és az a magyarázat, hogy "ilyenek a háború istenek"? Ha harcos vagy, akkor nem az egyszerűbb, öngyilkos megoldást választod. Ha szeretsz valakit, nem okozol neki szükségtelen szenvedést! - igazságtalan. Rohadtul igazságtalan ez az egész, főleg, hogy az, hogy én "meghaltam" érte, még csak nem is saját döntés volt, egyszerű baleset. Azért nem tértem vissza a szolgálatba, azért nem próbáltam meg fű alatt elsimítani mindent, hogy újra hadnagy lehessek, hogy végül vele maradhassak, és ha kell, a világ másik felére bújjunk el. Erre meg a legjobb lehetőséget a "megváltásra" azzal basszuk el, hogy "szeretetből feláldozza magát". Hát nagyon örülök. Nem, nem gondolom, hogy Aviva tényleg bántani akart. Tudom, hogy szeret, de amit tett, nem fogom tudni egyszerűen csak úgy megbocsátani, és rá fogni arra, hogy szerelemben, háborúban mindent lehet, és mosolyogva lerázni a vállamról. Ez nem így működik. Eljátszotta a bizalmamat és ripityára törte a szívemet. Akkor is, ha szerelemből tette. Amikor az étkezés kérdésére megvonom a vállam, szinte látom rajta a gondterheltséget, de meglep, hogy törődik velem, és a következő dolog, amire felfigyelek, hogy azt akarja, hogy egyek, mert másképp "nem leszek hasznára". Úgy tűnik, hogy egy időre vége a céltalan bolyongásomnak..? Figyelem, miként megy a konyhába, felkelve követem őt, és megállva az ajtóban kicsit... zavarban érzem magam? Mármint... Nem tudom, hogyan reagáljak erre; mint egy kivert, bizalmát vesztett kutya állok és kérdőjelek gyűlnek a fejem körül, mert nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, vagy hogy egyáltalán van-e értelme mindennek. Magnit is emlegeti, hogy megtalálják Avivát, és hogy nem mehetek vele ilyen állapotban. Figyelem, ahogy rám pillant, szememben felcsillan egyfajta tűz, valami céltudatos akarat. Eddig nem is gondoltam arra, hogy magával akarjon vinni, hogy tényleg elindul egyáltalán, de ha van esély arra, hogy kihozhassam, kihozhassuk őt onnan, akkor ott akarok lenni! Csak... mi van, ha nem találják meg? Uzit vajon képesek lennének megtalálni? Ha Aviva eltűnt a radarról, de a kecskebaszó meg lenne, akkor valószínűleg ő is... Meg akarom ölni. Olyan lassan és fájdalmasan, amennyire csak lehet. - Hogyan találjátok meg Avivát? - kérdezem halkan, kicsit közelebb lépve. Izrael valahogy számomra is egyértelmű volt, hiszen ott van a lepratelep, ahonnan elő mászott az a mocskos kígyó. Oda lépek a nekem oda helyezett szendvicshez és üdítőhöz, aztán - habár a gyomrom már össze van zsugorodva, mint mikor az óceánból szedtek ki - még is enni kezdek. Nem habzsolok, megfontoltan eszek, és iszok. Igazából a legjobb dolog a kijózanodásra és talán az erőm feltöltésére a tenger lenne, emiatt nem fogok most elmenni. Bőven elég, ha a kezem remegése alább hagy, hogy pontosan célozzak, minden mást megold majd az adrenalin, a düh és a nyers erő.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 12, 2022 12:55 am
Módi 'n' Axel
Sajnos későn, de kénytelen vagyok közölni, hogy ha eldöntünk valamit, arról rohadt nehéz lebeszélni minket, mert valahol mélyen gyökerezik bennünk a háború által egy olyan kitartás, egy olyan hajtóerő, ami felülmúl minden mást.. és azért is mondom el neki, mert nem akarom elhinni, hogy Aviva... igen. Lesz még alkalma bőven kamatoztatni ezt a tudást! Nem lehet máshogy... Tekintetére, illetve ahogy rám néz, ugyan elhúzom számat, de szemeimben ott csücsül az 'ez van' érzés, hiába nem szívleli az infót. Eső után, tudom, tudom.. Aztán érdeklődök, mégis mikor volt mindez, mikor döntött úgy, hogy Aviva hülye döntése után ő is hoz egyet azzal, hogy tesz az egészre, és inkább leissza magát, minthogy valahogy előkaparjon bárkit, aki segíteni tudna, és így kerekedik a kedves kezdetből egy lecseszés lényegében. Pedig tényleg nem őt akarom bántani még szavaimmal se, mert van elég baja nélkülem is, és már egyébként sem változik semmi azzal, ha a fejére olvasom mindezt, de nagyfiú már, túléli ha rávilágítok, hol cseszte el. Ahogy kisilabizálja, majd kimondja, hogy két hét... akaratlanul is kicsúszik egy halkabb 'óbasszameg' ahogy lehajtom fejem, illetve szinte leejtem picit csalódottan, leheletnyit feladón is, de... de nem, akkor sem! Ha két hét, akkor sem... Nem fogadom el. Nem és kész. Akkor emelem fejem, mikor beszélni kezd, picit nyúzottabb tekintettel pillantok rá, ahogy hallgatom. Hiába éltet a háború olykor, a pusztítás nyers ereje, a mások felett való uralkodás azzal, hogy könnyedén elveszem bárki életét, ha máskor meg igenis vannak érzéseim, és rohadtul el tudom képzelni egy másik ember helyzetét; utóbbival most is eljátszok, miközben hallgatom a szavakat. Jó, tudnék vitatkozni is, mert én nem ellenem való támadásnak fognám fel, hanem, hogy bármi áron elő kell kerítenem, ami illetve aki az enyém, aztán ráérünk utána egymáshoz vágni a dolgokat, de ezt nem teszem szóvá. Elfogadom, hogy ő így élte meg ezt, azt is, hogy csalódott, azt is, hogy szörnyen kivan, de, hogy feladta, azt már kevésbé fogadom el. Na meg azt is, hogy ennyire nem tud a másik fejével gondolkozni. - Szeret téged, Axel. Az alapján amit mondasz, nem elárult, hanem a legjobb tudása és megérzése szerint próbálta megvédeni azt, ami a legfontosabb neki, még ha azzal saját magának is árt, ezt azért szerintem meg lehet érteni. Ne csinálj magadnak nagyobb gondot azzal, hogy magad ellen fordítod amit tett, miközben érted tette, és a családodért, ez nem fair... és nem is vezet sehova. A helyében valószínűleg én is ezt tettem volna, és nem azért, mert önfejű köcsögök vagyunk, akik nem fogadják el, ha valami nem megy önerőből, hanem, mert inkább én szenvedjek, minthogy bárki egy ujjal is hozzáérjen ahhoz, akiért a lelkem is odaadnám. A halandók azt mondják, szerelemben és háborúban mindent szabad, gyakorlatban meg ha a háború szerelemmel, szeretettel keveredik, ilyen meggondolatlan és öngyilkos döntések születnek... mert az alapvető hajtóerő ami bennünk van, hogy akárkit eltakarítsunk az útból magunk miatt, listát kap, hogy És még ki miatt. Ez sose az ellen szól, akit szeretünk.. hanem érte. Érted? - magyarázom neki, hátha kievickél legalább a gödör szélére, ha már a gödörből ki nem is mászik egyből, de ezt tényleg nem így kellene felfognia. Persze, értem én ezt a verziót is... hogyne érteném. De ismerni vélem Aviva észjárását, mivel a jelek szerint ugyanabból fakadnak a hülye döntések néhanapján, ami olykor áldás, máskor bőven átok is egyben. Ezek a szavak persze semmit sem változtatnak vagy segítenek azon a helyzeten, amiben ülünk épp, de talán abban meg segítségünkre lesz a bátyám, amég én Axel lelkét próbálom összevakarni. Ezért is van kezemhez tapadva a telefon, hogy mikor ír már valami olyat, amin elindulhatnánk, majd jegyzem meg, hogy meg fogjuk találni Avivát, bárhová is kelljen menni érte, bárkin kelljen átgázolni érte. Ahhoz viszont, hogy hasznomra legyen, tényleg össze kellene szednie magát, ami nem csak fürdés, meg tiszta ruha, még csak nem is lelki támasz, sokkal inkább a kérdés, hogy a nagy iszogatásban evett-e valamit, vagy az amúgy elmaradt... - Jól van, akkor szépen eszel valamit amég Magni válaszol, így nem nagyon leszel hasznomra... - felelem már kedvesebben, illetve semlegesebben, közben felállok, a telefont a zsebembe csúsztatom. - gyere, egyelőre úgyse tudunk semmit tenni. - teszem még hozzá, majd elindulok át a konyhához, nyitom a hűtőt, és hát főzni azért ne álljunk neki, de jó pár dolgot a pultra teszek egy kiadós szendvicshez, ha pedig közben átballagott ide, teszek elé tányért is, illetve poharat, meg üdítőt, kell az erő, gyerünk gyerünk... Végül még egyszer rápillantok a telefonomra pár másodpercre, majd megtámaszkodok tenyereimet szélesebben téve a pult peremére, vele szemben. - Megtaláljuk, rendben? Magni megnézi Izraelt, ha van ott félvér, már legalább van valamink... de azért kell hozzá egy kis idő. Viszont nem jöhetsz velem, ha nem vagy olyan állapotban. - közlöm tekintetét keresve, kicsit tárgyilagosan, de azért kedvesen is, nyugodtságot erőltetve magamra. Annyit már üzent, hogy hol lehet Aviva, de ezt még csak Uzi neve - amit tudni lehet róla -, miatt gondoljuk, remélem, tényleg ott van, egyben van, és elkezdhetünk agyalni valami terv szerűn végre. Lehet, hogy eleve egy főre kellene terveznem, de valahogy kétlem, hogy Axelnek tetszene az ötlet, és elég hülyén nézne ki, ha hasonló módszerekkel még én is itthagynám, hogy megoldom egyedül, üljön csak a seggén.
Elhoz magához, és felajánlja - parancsolja -, hogy kapjam össze magam. Megteszem, bár minden egyes józanul töltött perc maga a pokol, tudom, hogy a továbbiakban élénkebb elmével kellek neki. Miután sikerül magamat rendbe szedni a zuhanyzással, mosakodással, és átöltözéssel, csatlakozok hozzá a kanapéhoz, és válaszolok a kérdéseire, amennyire tőlem telik. Persze, tudja, hogy Viva milyen életet él, gondolom neki is hasonló a dolog, azt leszámítva, hogy őt szerintem a büdös életben nem lesz olyan ember, aki üldöztetni tudna. A szavakra, hogy legközelebb ne higgyek neki, mert náluk ez olyan, mint kussoltatás, csak némán rá pillantok és fáradt pillantással fürkészni kezdem. Nem mondok semmit, de még is mi a francot kellett volna tennem? Az emberek életébe a személyek nem leírással érkeznek. Nem kaptam szájba baszott "Használati utasítás Háború isten leszármazottakhoz" kézikönyvet Viva mellé, most meg már a seggemet is kitörölhetem azzal a kurva jó tanáccsal, amit kapok. Már teljesen mindegy, hiszen megtörtént a baj. Halkan sóhajtva sütöm le inkább a szemem. A kérdésére, hogy mikor történt mindez, kicsit tanácstalanná válik a tekintetem, miközben a térdeimre könyökölve a kezeimet figyelem. A lerakott telefonra pillantok, hogy megnézzem a dátumot, mert amikor történt, akkor még tudtam hányadika van, és számolni még mindig tudok, mert sajnos nem sikerült elinni az agyamat. - Úgy két hete. - válaszolom meg a kérdését, de aztán jön abból még több, és azzal együtt egy rendes szidást is kapok. Nem szólok közbe, nem állítom meg, és nem válok idegessé attól, hogy ő egyre haragosabb lesz. Minden joga meg van arra, hogy mérges legyen. Mert... - Igazad van. Lehet, hogy Aegir meg tudott volna keresni, nem tudom. Megbénított a tudat, hogy a nő, akivel együtt éltem, elárulta az összes egymásnak tett eskünket, tönkre tett lelkileg, és inkább ott hagyott a szarban minden más tekintetben is, minthogy elismerje, hogy nem tudja egyedül megoldani a helyzetet. - mondom halkan, még mindig inkább a kezeim nézve. Nem magyarázkodásnak szánom ezt, mert a logikus lépés tényleg az lett volna, hogy akár három személyen keresztül is felkeresek valaki olyat, aki talán tud segíteni, nem gondoltam rá. Lefoglalt, hogy még a gondolata is olyan mértékű fájdalommal töltött meg, hogy nem bírtam megmaradni józanul. Úgy hogy inkább ittam. Megérdemlem a lebaszást, bár amilyen visszafogott életet él az apám, abban sem vagyok biztos, hogy tudta volna, merre keresse az általában rejtőzködéssel és utazással foglalatoskodó bérgyilkosokat. Amikor felkapja a telefont, én csak a kezeit nézem, de igazából inkább csak vegetálok, mint kíváncsiskodok. Némán várok arra, hogy kipenderítsen, hiszen az információkat átadtam, most már nincs szükség rám. Amikor többesszámban beszél, nem hiszem, hogy rám gondol, inkább a családjára, úgy hogy bólintok, bár hogy őszinte legyek, félek reményeket táplálni. Félek optimista lenni, mert csak annál jobban fájna, ha a végén kiderülne, hogy tényleg halott. Bár egy dolog miatt talán még is megérné keresni őt, akár él, akár nem. Uzi. Azt akarom, hogy szenvedjen és meghaljon, ehhez pedig meg kell találni őt is, bármennyire is félek attól, hogy mit fognak találni. A merengésemből a kérdés ráz fel. Gondterhelt barázdákkal szabott arcomra ismét enyhe meglepettség ül ki. - Nem tudom. Összefolynak a napok. - válaszolom halkan, nem törődöm módon megvonva a vállam, mint akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egyen.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Szer. Május 11, 2022 9:53 pm
Módi 'n' Axel
Nem akarom elhinni amit mond, pár múló percre mégis megteszem, mégis magával ránt a harag és a tehetetlenség, nem kérdezi, szükségem van-e rá, nem érdekli, akarom-e, hogy ködként boruljon minden ép gondolatomra, egyszerűen csak rám telepszik, és fel is emésztene minden józan tettet, ha egyetlen egy szó nem rántana ebből vissza. Ha valószínűleg, akkor nem biztos... és bár ez egyértelmű következtetés, bennem mégis váratja magát, hogy leessen, talán túlságosan aggódok Aviváért, talán közelebb engedtem magamhoz, mint kellene. Ami alapvetően nem lenne baj.. de nem hagyhatom, hogy a normális gondolataim és taktikám, minden, ami én vagyok, elmosódjon miatta. Bántani Axelt eszem ágában nincs, előbb hibáztatnám magam, minthogy rajta kérjem számon, mi történt - most éppen -, miközben én is tudom, hogy vigyázniuk kellene-illene egymásra, de szeretnék mindent tudni, mielőtt bármiféle következtetéseket vonnék le, ezért is rántom fel őt, és mondom el, mi is lesz a következő lépés. Látom rajta, hogy meglepem, de ez most nem érdekel, haladjunk, induljunk, legyünk mielőbb annál a lépésnél, hogy válaszol nekem pár kérdésre, mert csak akkor tudunk tenni is valamit. Nem érem be egy valószínűleggel. Szerencsére nem kell könyörögni neki, hogy kövessen, a hazaút pedig csendes, de nem bánom, ha egyelőre nem akar szólni. El nem tudom képzelni, mi minden zajlik le benne ezzel a tudattal, illetve nem is akarom elképzelni, nem akarok belegondolni, egyáltalán nem... Nem sok idő, és már otthon is vagyunk, elmondom mennyi időt kap, hogy összeszedje magát, majd bent a házban a fürdő felé irányítom, kapja össze minden ép gondolatát és a józan eszét, mert rohadtul szükség lesz rá. Amég ő áztatja magát, a kanapéra ülök, remegő kézzel veszem elő telefonom, és írok a bátyámnak; nehezen teszem össze a szavakat így, de muszáj kiadnom magamból egy kicsit, legalább így, és kinek, ha nem neki... Persze nem hiszi el, akárcsak én, válaszokat akar, valami nyomot amin elindulhatunk, de én sem tudok neki egyelőre többet mondani, hiába kezd szinte velem veszekedni. Ahogy Axel érkezik, leteszem magam mellé a telefont, térdeimen könyökölve kulcsolom össze kezeim, és nézek rá kíváncsian, ahogy leteszi a táskáját, ahogy helyezkedik, majd sóhajt.. elhiszem, hogy nehéz. Nem is sürgetem hát, amúgy is egy órát mondtam, nem éreztetem vele, hogy ezen a pár pillanaton bármi múlna - miközben nem tudhatom igazán, mi múlik rajta... -. - Nem, nem igazán.. - jegyzem meg halkan elsősorban, arcát figyelve, tekintetét figyelném én, de kerüli ezt. Nem számít, hallgatom tovább, minden szavára úgy fókuszálok, mintha az életem múlna rajta; bólintok ahogy folytatja, a mondat végén pedig ezúttal én sóhajtok egy nagyobb lélegzetvételt. Érzem, látom rajta azt az érzelemkavalkádot ami átjárja, ahogy kiejti a nevet, minek hallatán egyből beindulnak a kerekeim, de egyelőre várok még. Ráncolom picit homlokom, hogy teletömte Aviva fejét, ahogy pedig a cserére tér ki, arcom balomba temetem, szemöldököm, szemeim dörzsölöm meg egy újabb sóhajjal. Részben így hallgatom tovább, valahol félúton rendezem vissza magam és figyelek úgy rá, ahogy azelőtt, amikor pedig oda ér, hogy próbált beszélni vele, csóválni kezdem fejem, miközben elpillantok róla. A magunkfajtát ilyenkor aztán lehet győzködni, lehet megoldásokkal dobálni, a létünk ami hajt ilyenkor, amik vagyunk, önfejűvé tesz, vagy akár meggondolatlanná, majd én megoldom egyedül, más úgyse tudja. Kár, hogy ez félvérként is működik... beletelepszik a jellemünkbe teljesen. Persze ettől még bosszant is, mert tényleg szólhatott volna, és akkor most nem lenne ez, de éppen én hibáztatnám? Fogom, hogyne tenném... csak legyen életben, legyen rá lehetőségem egyáltalán. Halványan, keserédesen mosolyodom el a keserű nevetésre, illetve a felvetésre, hogy megkötözte volna, az egyértelmű fordulatra ajkaim préselem egy bólintásra. Hát persze. - Jó tanács, ha valamit a fejünkbe veszünk, főleg, ha azzal védenénk valakit, akit szeretünk, ne hidd el, ha leteszünk róla... Az szimpla elkussoltatás, semmi más. - közlöm egyszerűen, őszintén. Persze érthető, hogy elhitte, miért ne tette volna, hát most már tudni fogja, hogy ilyenkor oda kell figyelni... - És ez mikor is volt? És miért nem kértél legalább te segítséget... ott van apád, ha ő nem tudna segíteni, nyilván nem él barlangban, nyilván talált volna olyat, aki tud, a nővéred is ismer minket - bár azt nem tudom, ők hogy állnak egymással, ez igaz - vagy... akármi! Komolyan ez volt a legegyszerűbb, hogy Aviva elment, és alkeszt játszol? Valószínűleg már halott? Oké, nem rajzoltam térképet, hogy hogy találhattok meg, de kurvára kezelhetted volna másképp is mindezt... - az első kérdés még normális, de ahogy haladok, úgy lesz egyre inkább lebaszás hangvételű az egész, mert tényleg nem értem, miért a legegyszerűbb és legrosszabb megoldást kellett választani. Jó, ne járja végig a várost a nevemet kiáltva, de tényleg ez volt a legjárhatóbb út?! De már nem is lényeg, inkább megoldást találjunk... Ismét kezembe veszem a telefonom, tüntetőlegesen csóválom még mindig a fejem, miközben leírom Magninak a nevet, amit Axel mondott, nagyjából leírom ki ő, bár nálam úgyis mindig többet tud, szóval nem ragozom túl. - Ha életben van, megtaláljuk, akárhol is legyen. - zárom le közben a telefont, és újra Axelre nézek. - Mikor ettél utoljára? - kérdezem kissé talán számonkérő módon, de nem tudom teljesen lenyelni, hogy mérges vagyok, még ha nem is kifejezzen rá.. Közben rezzen a telefon, azonnal nézem is, bár még nem olyan választ kapok amit várnék, de az is meglesz, telefonál párat. Ilyenkor bánom, hogy én sosem foglalkoztam annyira az ilyesfajta kapcsolatokkal, mint a bátyám, bár lehet éppen azért nem, mert tudom, hogy ő erre is figyel... ki tudja. Meg fogjuk találni őt, meg kell találnunk.
Már már azt hinném, hogy az, aki megjelenik, a halotthoz tartozik, de a végén kiderül, hogy nagyon is tévedek. Bárcsak inkább egy újabb bérgyilkos jött volna, sokkal egyszerűbb dolgom lett volna. Ehelyett egy isten jön el hozzám, hogy számon kérjen, teljes joggal. Nehéz elviselnem az érzéseket, a tudatot. Reszkető kézzel vágyom ismét a bódító alkoholt, hogy elnyomjon mindent, de egyszerűen abba reménykedek, hogy talán a haragjával súlyt majd inkább. Ugyan is miután másodjára is rákérdez, hogy hol van - az unokahúga, amelytől most már biztos vagyok abban, hogy Módival beszélgetek -, sikerül végre kinyögnöm, amely engem is bánt. Nem akarok hazudni, nem akarom palástolni, hogy Viva elveszett, átadva magát egy olyan hatalomnak, amelyet én nem tudok követni. Csak a perifériámból látom, ahogy Módi idegesen felkel, és az ajtóhoz megy. Mozdulatlanul ülök, és csak abban reménykedek, hogy a kint gyűlő vihar a haragja jelképe, amellyel majd lesújt rám. Még le is hunyom a szemem, amikor meghallom közeledni, hogy elfogadjam a sorsom, ehelyett megérzem a kezét a felkaromon. Megtermett emberként nem éreztem még úgy, hogy könnyedén rángatnak bármerre, talán ezért is lepődök meg hirtelen, hogy olyan könnyen felhúz, vagy inkább felránt a földről. A meglepettségem másik oka, hogy ezt teszi, és nem mást. Kiszalad belőlem a levegő, amit az enyhe döbbenet okán tartottam bent, és közben figyelem, ahogy közli, hogy mi lesz. Figyelem, ahogy elindul, és mintha talán felém mondana, annyit, hogy "gyere". Pár másodpercig figyelem csak, aztán felveszem a földről a kabátom, a majdnem üres táskám, és a kezemben fogva azt indulok utána. Ha nem lennék ennyire depressziós, önmarcangoló és kívánnám azt, bárcsak elnyelne a föld, akkor még meg is nézném, dicsérném a Raptort, amibe ülünk. Minthogy azonban a legkevésbé sem tudom a figyelmem autopornóra fordítani, csak némán beülök az anyósülésre. Az övet csak azért kapcsolom be, hogy ne sípoljon folyamatosan a járgány. Némán nézek kifelé az ablakon, a letargia úgy mossa a lelkem, mint óceán a partot. Azt sem tudom, mennyi idő telt el, már jó ideje megszűnt a képességem, hogy követni tudjam az időt. Nem is igazán figyelem meg, hogy hová érkeztünk, hiszen már minden mindegy, de amikor megérkezünk, közli, hogy egy órám van - összeszedni magam -, aztán el kell mondanom mindent. Robotszerű mozdulatokkal szállok ki az autóból és inkább automatikusan követem őt, mint egy kushadt kutya. A házba lépve elmarad a fürkészés, az érdeklődő körbe pillantást, csak azt érzem, hogy egyre nagyobb súly nehezedik a mellkasomra, mert minden egyes perccel közelebb kerülök ahhoz, hogy elmondjam neki, miként basztam el mindent. Ha a fürdő irányába mutat, vagy irányít, bemegyek oda. A kezemből a földre ejtem a dolgaim, aztán a csaphoz lépek, hogy megmossam az arcomat. Rózsaszínné válik a víz, ahogy elkezdem lemosni rólam a szerencsétlenül járt gyilkos vérét. Előttem van egy tükör, de notorikusan kerülöm, hogy bele nézzek, mert ha meglátom a saját képemet, csak megütni akarnám majd. Úgy hogy ehelyett csak ellököm magam a csaptól, és lezuhanyzok, hogy megkíméljem a vendéglátóm attól, hogy az alkoholt kelljen szagolnia. Nem tudom, mennyi időt töltök bent, de azt tudom, hogy nem túl sokat, talán 15 percet. A jeges, hideg víz csak jobban kijózanít, amitől a fájdalom csak növekszik, és egy idő után nem bírom elviselni. Kiszállok a víz alól, hátha akkor lassul a "józanodás" folyamata, kevésbé leszek élénk, de most már mindegy. Úgy is megérdemlem, amit kapok, nem? A táskában tartott csere és tiszta ruhát felvéve, kezemben a cuccaimmal lépek ki a fürdőből, hogy aztán szemeimmel az istent keressem. Ha ül valahol, vagy áll ülő alkalmatosság mellett, akkor csak közelebb lépek, és csatlakozom hozzá. A cuccaimat a lábamhoz teszem, aztán halkan sóhajtok. Azt akarja, hogy mondjak el mindent, de hol a faszban kezdjem? - Gondolom nem kell bemutatnom Viva életét, ha hónapokkal ezelőtt felkerested, mert megbíztak a kiiktatására... - mondom, de a tekintetét továbbra is kerülöm, inkább nézem az enyhén remegő kezeimet. - Hát... a múltja visszaköszönt neki. Mindig is üldözték, bár sikeresen rejtőzködtünk egy ideig, de ez most más volt, mert a fő faszfej jelent meg érte. - mondom, ezúttal mintha más kezdené átvenni a keserűség helyét. Egy olyan elemi harag, amitől szinte érzem vibrálni a levegőt. Elfehérednek a bütykeim, ahogy erősebben szorul össze a kezem. - Uzi Leiberman. - mondom ki a nevet, amelyet képes lennék egy levegővel a halálomig átkozni, megállás nélkül, egy szót kétszer sem ismételve. Mély levegőket veszek, egy kicsit magával ragadnak az emlékek, ahogy abban a szaros étteremben megjelent, és ahogy Vivával bánt. - Olyan könnyen beszélte tele Viva fejét, hogy... én nem hittem el. Mint egy rohadt kígyó, a bőre alá férkőzött, és ultimátumot adott neki. Az én családom, érte cserébe. - veszek egy mély levegőt és lehunyom a szemem, elkezdem az orrnyergemet dörzsölni. - Huszonnégy órát kaptunk. Pánikba esett. Azt mondta, majd egyedül elintézi. Hogy kitör a fogságból, és megöli Uzit, majd haza jön. Nehéz volt hinnem neki, mikor az első találkozónk is a megmentését hivatott végre hajtani. Próbáltam beszélni vele. Győzködtem, hogy megannyi lehetőségünk van. Nem hagyta, hogy szóljak a családomnak. Sem azt, hogy Aegirhez küldjem őket. Nem akart veled beszélni. Már.. - nevetek fel keserűen. - Már azon gondolkodtam, hogy megkötözöm, mikor hirtelen "meggondolta" magát. Egy kibaszott hülye voltam, mert bíztam benne. Mert elhittem neki, hogy tényleg észhez tért. - mondom az arcomról leolvadó mosollyal, hogy egy újfajta fájdalom járjon át. Az árulás olyanféle lyukat ütött a szívemen, amelyet nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e befoltozni. - Tele tömte a fejem hazugságokkal. Bedrogozott, és.. elment. Egyedül. - fejezem be végül, aztán mély levegőt veszek. Még csak azt sem tudom megmondani, hogy mennyi idővel ezelőtt történt, mert azt sem tudom, milyen nap van, vagy hányadika. A naptár semmit sem jelent nekem jelenleg.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Szer. Május 11, 2022 12:26 am
Módi 'n' Axel
Kérdések sokaságával térdelek le hozzá, mert látva őt, akaratlanul is a legrosszabb gondolatok férkőznek a tűrhetők elé, hiába próbálnám erőszakkal irányítani azokat. Ahogy visszakérdez nevemmel, hirtelen én is értetlenné válok, mert nem igazán szoktam meg, hogy az én arcommal máshoz szokott, így egy eléggé erőtlen 'is-is' amit felelek. Figyelem a sóhajt, ahogy az értetlenség miatt inkább hátra hajtja fejét, de most kurvára nincs idő megkeresni a kirakós darabjait ám! Hiszen még nem válaszolt semmire se... Tekintetével együtt pillantok a földön fekvő férfira, sóhajtok egyet a szavakra, elszámolok össz-vissz négyig, hogy ne legyek sietségemben bunkó, de mire levegőt veszek, hogy válaszoljak, felpillant rám, és talán látok abban a tekintetben pár összerakott darabot. Várok egy picit, hiszen látom rajta, hogy borzalmas érzések űznek belőle gúnyt, de pár másodperccel később muszáj vagyok ismét megkérdezni: hol van az unokahúgom, Axel...? - teszem fel kissé keményebben, egyben aggódva is, a szívem pedig már előre dübörög, tartva válaszától. Mintha korok telnének el, mire megszólal, miközben másodpercekről beszélünk csupán, én mégis erőt kell vegyek magamon, hogy ne rohanjam le újra a kérdéssel vagy egyébbel, mert megőrjít a tudatlanság legapróbb formája is, amikor pedig végre kinyögi, hogy nem tudja... még a gondolataim is mintha falnak ütköznének egy pillanatra, hogy aztán többed magukkal induljanak újra el. Egyszerűen nem tudok visszakérdezni. Nem tudom kinyögni, mi az, hogy nem tudja, miért nem tudja, és, hogy ezzel én most mit kezdjek, csak szemem cikázik arcán pontról-pontra, és szerencsére nélkülem is folytatja válaszát, amit legszívesebben bár ne hallanék... az utolsó döfés pedig az a kibaszott sajnálom. Valószínűleg már nem él... Ez kavarog bennem újra és újra, szinte a végére sem ér a mondat már kezdődik előröl, a torkom meg elszorul tőle, hiába nyelnék. Hallom ahogy levegőért kap, látom ahogy elfordul, ezekkel együtt csapódik le bennem szavainak súlya újra és újra, majd fellököm magam tőle, sűrűn elmormogva szinte magamban egy egyszerű 'nem' szócskát, miközben már lassan a hányinger kerülget, vegyítve a hagy verjek szét valamit érzéssel. Az ajtóhoz lépek, bámulok magam elé, jobbom csípőmön támasztom, míg balom orrnyergemet szorítja, mély levegők sorozata, orron lassan be, szájon lassan ki, hogy ne hajtson a haragom, a létem, a vágyam, hogy akárkin is de bosszút vegyek, vagy egyszerűen csak ártsak, a világnak, magamnak, bárminek, mindennek. Odakint hallgatóan feltámad a szél, és halkan morog is az ég nehéz gondolataimat követve; bő egy perc telik el így, esküszöm igyekszek én gondolkozni is közben, mert nem szeretem ha elborít a vörös köd, míg nem végül egy hatalmas, erős dörrenést követve egyetlen egy szó vág el minden mást a rengetegben, az pedig a valószínűleg. Nem Axellel kell, hogy foglalkozzak, nem az ő érzéseivel, nem egy kurva talánnal, se lehettel, se valószínűleggel, ezen felismerés nyomán pedig szinte villámgyorsan lépek újra mellé, és húzom fel felkarjánál fogva; nem akarom én bántani őt, nem vele akarok durva lenni, így valahol a felsegítés és a rángatás közt van ez a mozdulat... így persze el is engedem őt egyből. - Most szépen hazamegyünk, összeszeded magad, és elmondasz mindent, érted? Mindent! Az utolsó kurva részletig! - közlöm határozottan, mintha parancsot osztogatnék, bár valahol így is van. Aztán már csak egy lélegzetvételnyi idő, majd egy 'gyere' van hátra, és nagyon remélem, hogy elindul velem, különben kénytelen leszek elrángatni és betuszkolni a raptorba. Hazafele úton nem igazán szólalok meg, ha ő nem teszi, nincs olyan messze, főleg, hogy nehezedik a lábam a gázpedálon. Otthon egy igen lendületes fékezés, leállítom a motort, majd Axelre nézek. - Van egy órád, utána hallgatlak. - közlöm tényszerűen, amivel nem érné meg vitatkozni, majd kivágom magam az autóból, remélve, hogy követ a házba, majd szegény ajtó becsapásán vezetek le némi feszültséget, mintha tehetne bármiről is. Felőlem ácsoroghat a zuhany alatt is egy órát, ehet is valamit ha akar - bár kétlem menne neki perpill -, tökmindegy' hogy szedi össze magát, a lényeg, hogy képes legyen mindent a tudtomra adni a lehető leghamarabb.
Szenvedtem attól a sorstól, amelyre kárhoztatott engem. Anélkül, hogy beleegyeztem volna, hogy elfogadtam volna. Két hét telt el, és a súly semerre nem akart távozni a vállaimról, csak egyre mélyebben nyomott lefelé ebbe a mocsárba, hogy belefúljak. Olyan voltam, mint az Interjú a vámpírral című film elején Louis. "Vágytam a halált, hívtam őt", de ahhoz nem volt merszem, hogy magam tegyek érte. Emiatt is tartottam szerencsének, hogy lassan, de biztosan, rám találtak azok, akik eredetileg őt keresték. Szerencsétlenségemre a legtöbb balfácán volt, vagy csak nem vették komolyan az előéletem. Nem csodálom, amikor az embernek whisky a reggelije, és sör a vacsorája, kettő között meg legszívesebben intravénásan adatná magának a kettő kombinációját. Általában azért szakad meg a sikerük és az életük, mert feldühítenek, és most, hogy már semmilyen felelősség nem terheli a vállam, gyakorlatilag úgy töltöm ki rajtuk a dühömet, ahogy akarom. Még azt is, ami igazából nem rájuk tartozik. Nem mondható ez el arról az alanyról, akinek a feje körül épp gyűlik a tócsa. Ő szinte kifejezetten kérte, hogy öljem meg, mikor a szájára vette Vivát. Nem, nem volt tökéletes. Nem hozott jó döntést, és romokba dőltem miatta. De akkor sem engedem, hogy más a szájára vegye, vagy egy rossz kósza gondolata legyen róla. Persze, amikor kinyílik az ajtó, és engem elvakít egy pillanatra, de nem számít. Várnám az erősítését ennek a mocsoknak, de ehelyett csak a bizsergést érzem, hogy egy isten lépett a közelembe. Először arra gondolok, hogy talán az apám az, de ahogy mellém ér és letérdel, már rohadtul egyértelmű, hogy nem erről van szó. Összezavarodok. Lehet, hogy félig homályosan látok, de azért vak kurvára nem vagyok. - Reidarsen..? - adok hangot az értetlenkedésemnek. De hát ő nem is ismeri Vivát, és nagy valószínűséggel halottnak hisz... arról nem is beszélve, hogy sosem éreztem magam így a közelében. Próbálom összeszedni a gondolataim, de rohadt nehéz, mert hirtelen minden más eszembe jut az egyértelműt leszámítva. Talán alakváltók is léteznek már, vagy mi a picsa? Mélyet sóhajtok és hátra hajtom a fejem a falnak. Már az is érdekes, hogy egyáltalán irántam érdeklődik, mert a legtöbb bérgyilkost csak Viva érdekli. - Fingom sincs ki vagy, de neked is csak ugyan azt tudom mondani, mint azoknak, akik megelőztek téged. - pillantok a szemem sarkából le az agyon lőtt delikvensre. Valamiért még is azaz érzésem, hogy nem egy sima bérgyilkossal van dolgom, főleg ha érzem rajta, hogy nem egy egyszerű ember. Aztán ekkor kezd el kapargatni belülről a felismerés... bérgyilkos isten, aki ismeri Vivát. Módi..? Felismeréssel pillantok rá, és habár nem értem, mi a faszért néz ki úgy, mint a volt kollégám a bárkáról, nincs erőm ezzel foglalkozni, mert hirtelen el kap a szégyen. Nem tudtam Vivát megakadályozni abban, hogy hülyeséget csináljon, nem tudtam rábeszélni a józan döntésre. Elbuktam minden tekintetben, és most nekem kell ezt közölnöm a családtagjával. Borzalmas érzések lesznek úrrá rajtam, a tekintetét kerülve szegezem azt magam elé. - Nem tudom hol van. - mondom, aztán lehajtom a fejemet, és egy mélyet sóhajtok, hogy a kezdődő zihálást megakadályozzam. - Valószínűleg nem él már, úgy hogy... - nyelek egyet, és lehunyom a szemem. - Sajnálom. - mondom olyan halkan, hogy talán alig hallani. Így, hogy józanul ébredtem, ismét elkap az összes olyan érzés, amelyet el akarok nyomni magamban a segítségével. Mély, szaggatott levegőt veszek, aztán elfordítom a fejemet. Ha most hozzám akarja vágni, hogy egy hasztalan szar alak vagyok, amiért egyetlen egy dolgot nem tudtam megtenni ebben a kurva életben, akkor elfogadom. Ahogy azt is, ha netán istenként akarna ítélkezni felettem. Most úgy érzem, hogy mindenhez joga lenne, és joga is van. Végül is, ha gyanúsnak tartottam volna azt, hogy hirtelen meggondolja magát, ha már akkor elhatározom magam, hogy megkötözöm, amikor dulakodtunk... akkor én nem ülnék egy sötét lyukban, ő pedig... Mély levegő.
Kiskép : Rendeltetésem : Móði vagyok play by : Fabian Arnold Posztok száma : 96 User neve : Elyon Csoport : isten Pontgyűjtő : 86 Lakhely : grünerløkka Foglalkozás : lövészoktató, mesterövész (bérgyilkos) Előtörténet : God of war, braveness and storms Keresem : You’re the needle pointing north
When I’m lost in the fight
You're the place I need to find
To remember the light
Cameron Reidarsen —
Elküldésének ideje — Kedd Május 10, 2022 5:46 pm
Módi 'n' Axel
Nagyon örülök annak, hogy lett, akit taníthatok, akinek megmutathatom, milyen irányban gondolkozzon, és akivel együtt kideríthetjük, hogy félvérként mennyivel másabb háború istennek lenni, mint a mi esetünkben. Emlékszek mennyire szerettem tanulni Tyrtől, és hiába nem tudok talán mindent átadni, attól még izgatottá tesz, és még az a gondolat sem húz vissza, hogy nem kellene annyira megszeretnem Avivát.. legalábbis magam miatt nem. Pont azért, amiért mindig is vigyáztam, nehogy közel kerüljön hozzám egy hozzá hasonló, vagy amiért sosem akartam, hogy saját gyerekem félvérként szülessen.. de ezt már szerintem az elején elbuktam vele kapcsolatban. Meg is beszéltem vele egy időpontot, amikor mindkettőnknek jó lenne gyakorolni kicsit; megismerkedni azzal, ami benne lakozik, és amiből már pár dolog megmutatta magát, de biztos, hogy van még, ami lappang, csak éppen.. nem jött el. Már ezzel kapcsolatban rossz érzésem van, ha nem is az ösztönöm, hát a megérzésem nem súg jót, főleg, hogy hiába hívom, hiába keresném, nem válaszol, én meg egészen másnap kora reggelig vagyok hajlandó fenntartani ezt az állapotot. Akkor jön el az a pont, hogy még munka előtt elmegyek ahhoz a kabinhoz, ahová elköltöztek, de ott se találok senkit, ettől pedig végképp rossz érzésem támad. Rengeteg minden zajlik le bennem, sok-sok lehetőség és 'ha', de elhessegetve ezeket ülök vissza a raptorba, és hívom fel Magnit, hogy legyen otthon, mert megyek, segítenie kéne... nem nagyon örül a hirtelen napirendváltozásnak, de úgyse mondja, hogy nem segít. Odaérve előadom, mi is a bajom, amiért persze jár a lebaszás, mert ha hajlandó lettem volna már megtanulni ezt a rohadt képességemet, hogy máson is működjön, azonnal meg tudnám mondani, hol van Aviva.. Hiába próbálnánk meg feszegetni a határokat, hogy kettőnk összefonódott ösztöne képes lenne-e rajtam keresztül megtalálni őt, hiszen ez a dolog is véges, így más megoldás kell, és ekkor jut eszembe, hogy ő elviekben ismeri Axelt, amit elő is adok neki, mire értetlenkedik egy sort, hogy Axel meghalt... de én meg remélem, hogy ez nincs így, szóval találja már meg nekem mielőbb, és nyugtasson meg. Utóbbi mondjuk nem jön össze, mert amellett, hogy elmondja, merre találom meg őt, az is kiderül, hogy kurvára nincs jó passzban, amitől összeszorul a gyomrom. Hiszen még mindig nem tudhatom, hogy Avivával történt-e valami, és ő azért van a béka segge alatt érzelmileg, vagy mi van, ettől pedig egyre nehezebb gondolataim és érzéseim támadnak, úgyhogy azonnal kocsiba ülök, hogy elmenjek arra a helyre, ahol Magni 'megtalálta' őt. Odaérve lövések hangjára szállok ki az autóból, érzem Axelt odabent - illetve hát a félvért -, így sietve lépek a raktár ajtajához, veszélyt már nem jelez az ösztönöm, így teljesen rá fókuszálok. Benyitva meglátom a férfit a földön, apró fintorba szalad arcom a látványától, de inkább 'nem értem' érzések miatt, mintsem egyéb más gondolattól, de nem is foglalkozok vele, hiszen tudom, hogy van még egy valaki odabent, és engem ő érdekel. Csak ne lenne olyan ez az egész raktár, mintha egy kocsmába léptem volna be... Teljesen benyitom az ajtót, beengedve egy kis fényt, na meg némi friss levegőt, majd Axelhez lépek oda némileg sietve, és letérdelek hozzá. - Axel! Héj! Mi történt? Mi van veled? Hol van Aviva?? - kérdezgetem sűrűn, keresve tekintetét, végighordozva pillantásom rajta, és azon, mennyire szarul fest... de ezt talán csak később közlöm vele. Ő nem igazán tudhatja ki vagyok, illetve ha megismer sem engem ismer meg ugyebár... de én tudom, ki ő, és nagyon kellenek azok a válaszok. És még meg se kérdeztem mindent.
Talán egy napon keresztül el sem mozdultam a víztől. Akkor voltam képes megmoccanni először, amikor Aegir megjelent, és megpróbált belém lelket önteni - mondanom sem kell, hogy sikertelenül. Hálával tartoztam neki, amiért ott volt, és amiért számíthattam a segítségére, de az a körbeírhatatlan mély szomorúság, amely keserű ízt hozott a számba, minden más érzést felül múlt. Egyszerre éreztem magam letaglózva, és a peremén valaminek, valami mélynek és sötétnek, amelyről még én sem tudtam, hogy micsoda, csak hogy rendkívül negatív. Próbáltam megszabadulni ettől az érzéstől - leginkább minden érzéstől - és ehhez az első lépés az volt, hogy megszabadultam a csuklómon fekvő horgonytól. Letéptem magamról, aztán figyeltem még egy darabig, felidézve a tó melletti pillanatokat, amikor rám kötötte. Megrohamoznak az érzések, és szinte bele szédülök a fájdalomba, de végül hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül a tárgy, amely mintha most legalább olyan súlyos lenne, mint egy valóságbeli vasmacska. Figyelem, ahogy magába fogadja a víz, szinte érzem, hogy lesüllyed a fenékre, és bele simul az iszapba. Leengedem a kezem, és végül elindultam. Nem gondolná az ember, hogy ezt lehet fokozni, de még is akkor éreztem magam igazán mély ponton, amikor visszamentem a kabinba. Az elválásunk körülményei kicsit sem mondhatóak ideálisnak, sem kedvesnek, az emlékek pedig hullámszerűen töltenek meg olyan fájdalommal, ami az ujjaim hegyéig megtöltenek. Szinte érzem, hogy felégeti a lelkem maradékát, hogy itt vagyok, de csak mert a szívemből már nem maradt semmi. Bárhová nézek, bármit is érzek, - a meleg, az illatok - azt csak hozzá tudom kötni, ettől pedig elviselhetetlenné válik a tudat, hogy itt maradjak. Egyszerűen könnyek sem szöknek már a szemembe, mert a fojtogató üresség kezd felülkerekedni azon a szomorúságon, amely egyáltalán felszínre hozta azt. Egy fajta védelmi mechanizmus ez, amely megakadályozza, hogy elő vegyem a fegyvert és a számba vegyem. Úgy hogy fogtam, ami kellett. A pénzem, egy váltás ruha, az irataim, és a kabátom. Az asztalhoz lépve elveszem onnan a telefonom, a szemeim megakadnak a horgonyon, és a pár szavas levelen. Gépies mozdulatokkal nyúlok le, veszem a kezembe hideg fémet, amely valamikor még az összetartozásunkat hivatott jelenteni. Pár percig a megrohamozó érzelmektől, emlékektől és gondolatoktól mereven állok és bámulom, szinte hallom zúgni a vért a fülemben a nagy csendben, ahogy egyre feljebb szökik a pulzusom. Elkapom róla a tekintetem, mielőtt még megint bele hajszolnám magam egy epizódba, aztán úgy a markomba szorítom a fémet, hogy szinte el is deformálódik. A levelet marokra fogom és azzal a mozdulattal gyűröm össze, hogy aztán heves, zaklatott mozdulattal dobjam ki a kukába. Lekapcsoltam a gépeket, amelyek biztonságossá tették a helyet, és ezzel el fog ismét keserűség, kaparja a torkomat, mert rájövök, hogy minden, amit tettem érte, hiábavaló volt. Meg tehetném, hogy lerombolok mindent, hogy semmi se maradjon meg belőle, ahogy bennem is lerombolt minden reményt és boldogságot, még sem vagyok képes megtenni, mert minden további perc, amit itt töltöttem, csak egyre mélyebbre süllyesztett ebben a keserű óceánban. Úgy hogy csak hátat fordítottam a helynek, és reméltem, hogy ezzel leveszek egy kis terhet a lelkemről. Nem tudtam követni a napokat. Nem számított már az idő, mert célomat vesztve bolyongtam a városban, mint egy szellem, amivé váltam. Nem volt olyan pillanat, amikor ne gondoltam volna arra, hogy feszegessem azokat a határokat, amelyeket a testem szabott meg. Sajnos itt azonban nem az erőről, vagy az apámtól örökölt képességekről beszélek, hanem a tűréshatárról. Vajon hány üveggel tudok meginni a whiskyből, mielőtt kórházba visznek? Vajon mekkora sebességű autót, kamiont tudnék megállítani, anélkül, hogy összetörnék? Vajon hány emelet magasról élném még túl a zuhanást? Tudom, hogy ezek beteg gondolatok. De valahányszor végig járom az utat a süllyedő hajóban, aztán a dermesztő sötétségben a felszínre úszok, és magamhoz térve pedig oldalra nézek, és nincs mellettem... ezek a gondolatok egyre jobban és jobban beférkőznek az elmém, és a napjaim mélyére. Nem is kell már reggelnek lennie ahhoz, hogy ezek eljöjjenek. Eleinte jöttek maguktól is, mert nem aludtam, és nem is pihentem. Akkor állt be a dolog ismét az ébredésekre, miután a folyamatos alkohol fogyasztás miatt elértem, hogy egy percet ne tudjak józanul tölteni. Kevertem volna szívesen gyógyszerrel, de hát ugye... halott embernek nem írnak fel semmit, Robin pedig már nem akartam lenni. Az első adandó alkalommal elégettem az iratokat. Az alkohol lezsibbasztott, és egyszer reméltem, hogy majd bele fulladok, ha már a vízbe nem tudok. Rendkívül igyekeztem is végbe vinni ezt, míg a másik addikcióm, a cigaretta is vissza nem köszönt. Gyakorlatilag azért jártam "haza" - abba a kölcsön vett, elhagyott 12 négyzetméteres raktárba, ahol egy matrac, egy asztal és egy szék volt az össz berendezés -, hogy aludjak, és nyitásra megint oda menjek a romkocsma teraszára, és igyak zárásig Ha nem lett volna látogatott a hely, akkor is megéltek volna szerintem belőlem, mert a sörkorcsolyán, a cigin és az italon kívül másra nem igazán költöttem, talán sörre, amit haza vihettem éjjel egy után, hogy álomba ringasson, az asztal ezekkel volt tele. Néha lecsúszott egy szelet kenyér, rajta valami szalámiszerűséggel, de összességében arra vártam, hogy vagy éhen vesszek, vagy beadja a májam a kulcsot. Egyik se jött össze, bezzeg más nem hagyott békén. Tény, hogy nem rejtegettem magam, és különösebben nehéz sem volt megtalálni, de ha látom valakin, hogy ilyen mértékben önpusztít, talán kitalálom, hogy elveszített valamit. Vagy valakit. Még is, amikor a raktár felé sétálva szaros bérgyilkosok próbálnak meg lefogni és kérdezgetnek arról, akin próbálom túl tenni magam... Az felkúrja az agyam. Szerencsére a víz könnyedén magához öleli a hulláikat, a halakat meg szinte kérni sem kell, hogy lakomázzanak. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy talán más bevégezheti azt, amit én nem tudok megtenni, amikor az egyik reggel arra kelek fel az epizódból, hogy a székemen ülök, kezem hátra kötve a támla mögött. Kell pár másodperc, hogy eljusson a tudatomba, hogy más is van itt, mert a lőrésnek is használhatatlan kis poros ablakon alig jut be a fény. Fáradtan sóhajtok, amikor jön a szokásos kérdés: - Hol van Aviva Ben-Haim? - én pedig csak bámulok, kifejezéstelen arccal, aztán megvonom a vállam. Valószínűleg már a pokolban. Ha pedig jól sül el a dolog, talán hamarosan ott találkozom vele. A gondolatot nem kötöm az orrára, és ahogy az várható volt, megkapom az első ütést az arcomra. A fájdalom, amit érzek, kimondhatatlanul jól esik. Elbuktam az összes ígéretem, megérdemlem hát, amit kapok. Csak éppen kevésnek érzem. Nevetni kezdek. Halkan, aztán egy kicsit hangosabban, de ebben semmi öröm nincs. - Így akarsz kikérdezni? Ezt most komoly? Ennél még a nagymamám is nagyobbat üt. - csóválom a fejem egy lenéző kis mosollyal. Nem is kell sokat várnom a következőre, egy erősebbre, de még azt is nevetve rázom le magamról, még ha meg is érzem a számban a vér ízét. Ezt eljátsszuk még kétszer, vagy háromszor, de amikor tanácstalanná kezd válni, mert látja rajtam, hogy élvezem, szinte várom már, hogy mikor fordul komolyabbra a dolog, csalódnom kell. Csak áll és figyel engem, én pedig idegessé kezdek válni. - Ennyi az egész? - kérdezem ingerülten felmordulva és homlokráncolva nézek rá. - Nem csoda, hogy nem találod, egy alkoholistát sem tudsz kifaggatni. - mondom gúnyosan, mire dühből előkapja a fegyverét. Élénken figyelem, ahogy a mellkasomra szegezi a hideg csövet, szinte izgatottan várom, hogy végre érezzek egy olyan fájdalmat, ami felülmúlja azt, amit egyébként is érzek - főleg így, józanul. Ám ismét csalódás jár át, amikor ismét megszólal. - Utoljára kérdezem, hol van az a ribanc?! - csattan fel, nekem pedig megvillan a szemem. Lehet, hogy gyűlölöm az életem, és azt, amit velem tett, de senkinek nincs joga így hívni őt. Se most, se később. Olyan váratlanul török ki a béklyóból, és pattanok fel, hogy fáziskéséssel reagál, ez pedig épp elég idő nekem ahhoz, hogy megragadva a kezét elirányítsam a fegyvert a föld felé. A szűk, zárt térben a fegyver csattanásától megfájdul a fülem és a fejem, de a keserű düh elnyomja kivételesen minden fájdalmam, ha meglőtt volna se érezném, de sajnos nincs ilyen szerencsém. Borzalmasan egyszerű dolgom van, semmi kihívás nincs abban, hogy magam alá gyűrjem, és a végén elvéve a fegyverét fordítom ellene. Az újabb dörrenés ismét villámként hasít a fejembe, a koponyáján kialakuló lyukból pedig arcomra fröccsen vére. Zihálva figyelem a "művet" és elkap az érzés, hogy ezt kellett volna tennem akkor. Ha nem az öklömet használom, hanem a fejemet, akkor még mindig velem lenne. Megrebben a szemem a gondolatra, kiejtem a fegyvert a kezemből, aztán a raktár falához rogyva neki döntöm a hátamat, és ismét érzem, hogy elönt a fájdalom, és a fáradtság. A pillantásom a fegyverre kúszik, de mielőtt még bele gondolnék abba, amit tenni akarok, kinyílik az ajtó. A hirtelen világosságtól megfájdul a szemem, összeszorítva azokat fordítom a fejem. Az se érdekel, ha a lelőtt alak társa áll az ajtóban, és épp megint fegyvert fognak rám. Igazából semmi sem érdekel már.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (94 fő) Pént. Nov. 26, 2021 11:34 am-kor volt itt.
Kezdőlap
